A Bhagavad-gítá a Mahábhárata egyik része, párbeszéd Krisna és Ardzsuna, az egyik Pándava herceg között. Alapszinten különféle, itt jógáknak nevezett filozófiai tanítások összehangolt bemutatása, középszinten a tanítások rendszerbe állítása vagy rangsorolása. Többféle választási lehetőséget kínál azok számára, akik az igazságot keresik, és gyorsan el akarnak igazodni a védikus irodalom sűrű erdejében. A harmadik és legfontosabb szint azonban annak a megértése, hogy Krisna közvetlenül, személyesen szól hozzánk. Mindannyian abban a helyzetben vagyunk, mint Ardzsuna. Olyan régóta élünk az anyagi világban, hogy nem látjuk világosan, mi a kötelességünk, mi a legjobb számunkra. Krisna személyesen szól mindenkihez, de a tanításait abban a mértékben értjük meg, amennyiben lebontjuk a magunkénak érzett, hazug, kis világ falait. A Bhagavad-gítá számos nyelven és nagyon sokféle értelmezésben jelent meg a Nyugaton. Bhaktivédánta Szvámi közli az eredeti szöveget, a szó- és értelemszerinti fordítást, valamint a lényegre törő magyarázatokat. Ha csak egyetlen könyvet vihetnénk magunkkal a közmondásos „hajótörött-szigetre,” legyen az a Bhagavad-gítá – úgy, ahogy van.

A Mahábhárata a világirodalom leghosszabb költeménye. 18 énekben mondja el az ötezer évvel ezelőtti India két vezető családja, a Kauravák és Pándavák történetét, a nagy háborút, amely megváltoztatta az akkori világ arculatát. A cselekmény fő szálát filozófiai tanítások, érdekes és tanulságos történetek kísérik. Ezek nem lényegtelen mellékszálak vagy későbbi betoldások. Szervesen illeszkednek az eposz szövegébe, és az a feladatuk, hogy a problematikus helyeket magyarázzák vagy illusztrálják. Az Iliásztól, Odüsszeiától, Aeneistől és hasonló műeposzoktól eltérően a Mahábháratát ma is mindenki ismeri Indiában. Krisna tanításait (Bhagavad-gítá) egészében elfogadják, a Pándava hősöknek és feleségüknek templomot emeltek. Az epizódokat a legkiválóbb regény- és színműírók dolgozták fel, a népnyelvi fordulatok az eposz híres mondásait ismétlik, Krisna, Bhísma és mások bölcsessége a mindennapi gondok megoldásában is segít, az állatmesék elszórakoztatnak. Találó megállapítás, hogy a Mahábhárata nem egy eposz, hanem egy egész irodalom.

Atulánanda Prabhu eredetileg spanyol nyelven és versben írta ezt a szöveget, amelyet színpadi előadásra szánt. Pergő párbeszédek a lényeges gondolatok kiemelése, a nagy szentírás szellemiségének megőrzésével.

A könyv általános témája a megismerés lehetőségei és a bizonyítási eljárások hibái és/vagy előnyei. Öt kiemelt témája: Isten, a szellemi lélek, az anyagi természet, az idő és a cselekvés (karma), illetve ezek kapcsolatai. Számos idézettel az Upanisadokból, Puránákból és más indiai szentírásokból.

Ez a könyv a Csaitanja-csaritámrta, Csaitanja Maháprabhu hiteles életrajzának egyik fejezetét dolgozza fel. Csaitanja Maháprabhu beszélget Rámánanda Rájával, aki súdra származása ellenére alkirály lett Pratáparudra birodalmában, a Gódávari folyó keleti és nyugati oldalán. Az Úr különleges kegyéből Rámánanda beszél a megvalósítás különféle lehetőségeiről, a foglalkozásnak és élethelyzetnek megfelelő kötelességek végzésétől (varnásrama-dharma) egészen az elválás hangulatában átérzett Istenszeretet eksztatikus látásmódjáig (prema-vilásza-vivarta). Ez a beszélgetés megváltoztatta Rámánanda Rája életét, visszavonult a kormányszolgálattól, Dzsagannáth Puriba ment, ahol nagy műveltségével és irodalmi munkásságával szolgálta az Urat.

A könyv két előadást tartalmaz, amelyek a májáváda filozófia belső ellentmondásaival valamint a vaisnavizmus gyakorlatilag valamennyi fontos kérdésével foglalkoznak, jól használható meghatározások formájában. Az előadásokhoz kérdés-felelet rész csatlakozik.

A 150 éve született Bhaktivinoda Thákur az indiai felvilágosodás irodalmának klasszikusa, egyúttal a vaisnava hindu hagyomány kiemelkedő képviselője. Könyvében összefoglalja a védikus bölcselet lényegét, a Bhágavata Purána erkölcsi, teológiai és filozófiai tanítását. Párhuzamot von a védikus bölcselet és a nyugati gondolkodás között.

A nagy vaisnava ácsárja 1899-ben írott versei, amelyek nagy álombeli látomások, Szítá, Ráma, Laksmana, Szúrja, Draupadi, egy Nirvánának nevezett istennő, Siva és a gópik alakjai köré rendeződnek.

Bhaktivinoda Thákur több könyvben is összefoglalja a vaisnava filozófiát, ez alkalommal a Siksástaka kommentárja formájában. Sok tudós azt gondolja, hogy Csaitanja Maháprabhu fiatal korában számos verset írt, amelyek elvesztek, csak ez a nyolc maradt fenn, mintegy véletlenül. Bhaktivinoda nem fogadja el ezt az álláspontot. Tudatos alkotást lát ebben a nyolc versben, amely összefoglalja a bhakti-jóga lényegét: 1. a szent név közös éneklése, 2. a feltételekhez kötött lélek vonakodása, 3. a mantrázás, 4. lemondás, 5. a lélek eredeti azonossága, 6. az Úr kegye, 7. az elválás emelkedett hangulata, 8. a cél elérése. Vagy egy másik megközelítésben: az 1-5. versek tárgya a szádhana, a 6-7. verseké a bháva, a 8. versé a prema-bhakti. Bhaktivinoda következtetése, hogy a Siksástaka alapos ismerete felér az egész vaisnava filozófia ismeretével.

Bhaktivinoda Thákur a védikus szútrakárák nyomán, három részben, összesen 130 egészen rövid kijelentésben foglalja össze a Védák végkövetkeztetéseit, főleg a sruti írások (Rigvéda, Upanisadok), részben a szmriti (Puránák, Harivamsa, vaisnava ácsárják) alapján. Olvasóját fokozatosan vezeti el Istentől, a kozmikus energiák urától Krisnáig, aki a raszák királya.

A védikus tanítások, a bhakti-jóga filozófiája és az Úr Krisna vrindávani kedvteléseinek összefoglalása, a Srímad Bhágavatamból vett idézetekben.

A 19. században sok szekta keletkezett Bengálban, tagjaik zenészekként járták az országot, vegyes dalokat énekeltek Istenről és a szeretetről. Vaisnaváknak nevezték magukat, azonban sok helyen megváltoztatták a filozófiát, megtévesztették az embereket. Bhaktivinoda Thákur a báulok stílusában írta ezeket a verseket, hogy a csalókat leleplezze, és megmutassa a helyes utat, amelyen mindenki megtisztulhat a materialista hajlamoktól.

A vaisnava énekeskönyvből ismert vers és magyarázata a Szaddzsana tosani (Vaisnavák elégedettsége) folyóiratban jelent meg, és tárgya a Námahatta program, vagyis a szent nevek hirdetése.

Bhaktivinoda Thákur éveken át élt az orisszai Puriban, mindent tud a nagy templom és a rendkívül különleges múrtik történetéről és a helyi szokásokról. Nem hallgatja el a negatív jelenségeket, de nekünk sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez csak az 1871-es helyzetet tükrözi.

A gaudija vaisnava iskola jeles vezetője a mozgalmon belüli problémákat tűzi a tolla hegyére, és a Mahábhárata híres szereplőinek (pl. Ekalávja és Ardzsuna) példáján magyarázza meg a teljes meghódolás és az erkölcsös élet közötti különbségeket, a jukta-vairágja helyes felfogását. A szervezetépítési munka fontos, de értéktelenné válik, ha a szádhana rovására megy. Egyes szervezetek világi sikerekre törekszenek, versengésük rossz fényt vet az egész mozgalomra.

Nárájana Mahárádzs, a bhakti filozófiájának és gyakorlatának igazi tudósaként az isteni inkarnáció, Csaitanja Maháprabhu életútját és a vaisnavizmus filozófiáját tudományos igényességgel ismerteti. Részletesen beszél az öt alapérzelemről (rasza), az istenszeretet fajtáiról, fejlődési szakaszairól, és különösen a magasabb szintekről.

Indiában mindig nagyra becsülték azokat, akik felismerték, hogy az anyagi világ tele van szenvedésekkel és megoldhatatlan problémákkal; egy más, magasabb dimenzióban keresték a boldogságot és a szabadságot. A lemondott személy, a szannjászi nem a világtól, hanem annak csak egy múlandó töredékétől fordul el, nem az életet tagadja, hanem csak azt, ami nem méltó az emberi létformához. Narasingha Mahárádzs a szannjászi elhatározását, megvalósítását és lehetőségeit nem száraz magyarázatokban, hanem Csaitanja Maháprabhu életének eseményein keresztül mutatja be. Maháprabhu személyes példájából tanulhatjuk meg a legjobban, hogy mit jelent az igazi lemondás.

A könyv témái az Úr Gaurának is nevezett Csaitanja Maháprabhu megjelenésének előrejelzése különböző védikus írásokban, központi tanítása, a Gaura-Gopála mantra magyarázata, valamint a mantrákkal kapcsolatos, eltérő vélemények.

Gaudija Math szó szerint bengáli kolostort, átvitt értelemben a vaisnava filozófiának azt az irányát jelenti, amely Bengálban bontakozott ki Csaitanja Maháprabhu megjelenése után. Mint minden filozófia, ez sem teljesen egységes, és mint minden családban, itt is előfordulhatnak nézetelkülönbségek. Mindezeket alaposan és belülről ismeri a szerző, aki élete egyik feladatává emelte, hogy – a Vaisnava Világszövetségben – megvalósítsa a harmonikus együttműködést a nagycsalád tagjai között.

Ez a könyv az odaadó szolgálat akadályai közül a sértésekkel foglalkozik. Sértéseket a Legfelsőbb Úrral, a guruval, a vaisnavákkal, vagy akár szentírásokkal és félistenekkel szemben is elkövethetünk, és hajlamosak vagyunk arra, hogy alulbecsüljük romboló hatásukat. Puri Mahárádzs szemléletes történetekkel illusztrálja, hogy még olyan nagy jógik is megtévedhetnek, mint Durvászá vagy Szaubhari Muni.

Puri Mahárádzs a 124. Vjásza-púdzsa alkalmából emlékezik vissza szeretett lelki tanítómesterére, Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákurra. Felidézi a személyes emlékeit, különös tekintettel arra, hogyan kezdődött meg a prédikálás Európában (London és Németország). Bhaktisziddhánta szigorú volt saját magával szemben is, fáradhatatlanul dolgozott, példamutatóan élt, tanított, prédikátorokat képzett, számos könyvet és folyóiratot adott ki angolul és több indiai nyelven. Nagyon sokat tett a gaudija vaisnavákért.

B.V. Puri a lelki élet egyik döntő kérdéscsoportját járja körül: miért van szükségünk egy lelki tanítómesterre, milyen a guru személyisége, és mik a feladatai. Ha lehet, még ennél is fontosabbak az ideális tanítvány tulajdonságai, mentalitása és szolgálata, hiszen a hiteles lelki tanítómester maga is tanítvány, aki soha nem felejti el, mivel tartozik a mesterének. A könyv második részében B.V. Puri főként az Upadésámrita alapján magyarázza a szádhana formáit, a lelki fejlődéshez kedvező, illetve kedvezőtlen cselekedeteket, valamint azt, hogy mit jelent a teljes meghódolás.

Sridhar Maharádzs a maga utánozhatatlanul közvetlen, édes stílusában mondja el Csaitanja Maháprabhu élettörténetét. Ő az isteni kegy megtestesülése, aki egész Indiát elárasztotta az istenszeretet árjával. Életének eseményei mellett megismerkedhetünk a tanításaival, amelyeket egész terjedelmükben a Bhágavata Purána fejt ki. Engedjük be őt az életünkbe, legyen Csaitanja Maháprabhu a személyes vezetőnk és tanítónk.

A könyv anyagát az 1999-es, második európai körútján elhangzott leckékből állították össze a tanítványai. Három témája a Csaitanja-csaritámritából jól ismert szambandha, abhidéja és prajódzsana: az alapvető tudás, amelyre ahhoz van szükségünk, hogy belépjünk az odaadás életébe, valamint a szádhana módjai, mit kell tennünk, hogy elérjük a célt, a préma-bhaktit.

A 2005-ben, egy kalkuttai konferencián elhangzott előadás a nyugati avatás és az indiai diksa közötti hasonlóságokat és különbségeket, a lelki tanítómesterekkel és tanítványokkal szemben támasztott követelményeket tárgyalja.

Ez a rövid írás Csaitanja Maháprabhu egyik személyes társáról, Dzsagadis Panditról szól, aki korábban a vrindávani lílákban az egyik büszke bráhmana felesége volt, és ételt ajánlott a tehénpásztor fiúknak. Később Csakdahában élt, mint az Úr Dzsagannáth nagy bhaktája.