Szanga-tjága
Lemondás az abhakták társaságáról
Rúpa Goszvámi azt írja az Upadesámrtában, hogy az utszáhá, niscsajá, dhairja, tat-tat-karma-pravartana, szanga-tjága és szad-vrtti (a bhakta életmódja) fokozzák az odaadást. Ezek közül az utszáhát, niscsaját, dhairját és tat-tat-karma-pravartanát meg megbeszéltük az előző fejezetekben. Most megpróbálom elmagyarázni a szanga-tjága szó jelentését.
Kétféle szanga van – társulás és ragaszkodás. A társulás is kétféle – abhaktákkal és nőkkel. Ugyanígy kétféle a ragaszkodás is – ragaszkodás az előítéletekhez és a pénzhez. Azok a mahátmák, akik az odaadó szolgálatban tökéletességre törekszenek, mondjanak le a szangáról a társulás és a ragaszkodás formájában. Különben ez a szanga lassan, de biztosan tönkretesz mindent. Ahogyan a Bhagavad-gítá mondja (2.62-63):
„A ragaszkodásból kéjvágy keletkezik, és a kéjvágyból harag. A haragból tévedés lesz, és a tévedésből emlékezetvesztés. Amikor az emlékezet megzavarodik, elvész az értelem, és ha az értelem elveszett, az ember megint leesik az anyag mocsarába.” A gyakorló soha ne felejtse el az Úrnak ezt az utasítását. A tiltott társulás fokozatosan növeli a ragaszkodását. Minél jobban ragaszkodik, annál kevésbé hisz a legfelsőbb célban. Az élőlény lelki, de májá hatására, és tudatlansága miatti hamis büszkeségből elfelejtette az alkati helyzetét.
Tiszta állapotában az élőlény nem társul májával, hanem teljesen lelki marad. A lelki világban minden társulás lelki, ezért ott az örök szanga kívánatos. Az élőlény feltételekhez kötött állapotában azonban a szanga szennyezett. Ezt a szangát beszennyezi a tudatlanság, az abhaktákkal és a nőkkel való társulás, a családhoz és pénzhez való ragaszkodás formájában, ezért nem kedvez a fejlődésnek. Az élőlények lelki szangája compatibilis, és a világi szanga nem az. Az élőlény felszabadulása, ha megszabadul ettől az inkompatibilis szangától. Most megvizsgáljuk az inkompatibilis szangát.
Nézzük meg először az abhakták társaságát. Ki az abhakta? Abhaktáknak azokat hívják, akik nem hódolnak meg az Úrnak. A gjánik soha nem hódolnak meg. Azt gondolják, hogy a tudásuk erejéből eggyé lehetnek az Úrral. Azt gondolják, „A gjána a legtöbb; az Úr sem irányíthatja azt, aki elérte a gjánát; az Úr a gjána erejéből lett a Legfelsőbb, és én is Legfelsőbb leszek.” Ezért a gjánik mindig arra törekszenek, hogy függetlenné váljanak az Úrtól. Az Úr hatalma nem hat arra, aki az Úrral való eggyéválás formájában érte el a felszabadulást, és ezt a gjánával lehet elérni.
Erre törekszenek a gjánik! A gjánik és a világi tudósok nem függenek az Úr kegyétől. Mindent a saját tudásuk és érvelésük erejéből akarnak elérni, nem törődnek az Úr kegyével. Ezért a gjánik abhakták. Bár néhány gjáni elfogadja az odaadó szolgálatot, mint a szádhanája részét, ha elérte a tökéletességet, el fogja utasítani. Egyetlen cselekedetükben nincs meg az örök szolgálat, vagy az Úrnak való alávetettség jele. Ilyen a gjáni-szampradája, a spekuláló filozófusok. Csak bepillantást nyernek az igazi tudásba. Ez az igazi tudás csak egy másik arculata a tiszta odaadó szolgálatnak. Ezt csak tiszta bhakták érhetik el, az Úr kegyéből. Csaitanja Maháprabhu így tanítja Szanátana Goszvámit (CC Madhja 22.29):
„Sok gjáni van a Májáváda iskolában, akik felszabadultnak tekintik, és Nárájanának nevezik magukat. Az értelmük azonban nem tisztul meg, amíg nem szolgálják odaadóan Krsnát.” A filozófiai spekulációhoz ragaszkodókat az abhakták közé számítják. Van egy muktinak nevezett gyümölcs, és ez a szádhanájuk legfelsőbb célja. Nem az a céljuk, hogy az Úr kegyében részesüljenek, szolgálata által. A gyümölcsöző szertartásokban hívők sem bhakták. Ezért ők is abhakták. Ha valaki azért végez karmát, hogy elnyerje Krsna kegyét, akkor azt a karmát bhaktinak nevezik. Ellenséges az Úrral szemben az a karma, amely világi eredményeket vagy világi tudást hoz.
A karmik nem kizárólag Krsna kegyére törekszenek. Bár tisztelik Krsnát, a fő céljuk az, hogy valahogy boldogok legyenek. A karma nem más, mint önző cselekvés, azért a karmikat is abhaktáknak nevezik. A jógik néha a felszabadulást, a gjána gyümölcsét keresik, és néha a vibhútit, vagy fenséget, ami a karma gyümölcse. Ezért őket is abhaktáknak nevezik. Úgyszintén a félistenek imádóit, a meghódolás hiánya miatt.
Azok is az Úr ellenségei, akik szívesen vitatkoznak a száraz logikáról. És nem is beszélve azokról, akik azt gondolják, hogy az Úr csak elképzelés. Szintén az abhakták közé számítanak azok, akik az érzékkielégítéshez ragaszkodnak, ezért nincs alkalmuk arra, hogy az Úrra gondoljanak. Ha valaki az abhaktákkal társul, az értelme nagyon rövid időn belül beszennyeződik, és a szívét azok hajlamai győzik le. Ha el akarja érni a tiszta odaadó szolgálatot, gondosan kerülje el az abhaktákat.
A második a nők társasága. A nőkkel való társulás káros. Sri Csaitanja így tanítja Szanátana Goszvámit (CC Madhja 22.87):
„A vaisnava mindig kerülje el a közönséges emberek társaságát. A közönséges emberek nagyon ragaszkodnak az anyaghoz, különösen a nőkhöz. Kerüljék el a vaisnavák azok társaságát is, akik nem az Úr Krsna hívei.”
Kétféle vaisnava van – családos emberek és lemondottak. A lemondottaknak tilos bármilyen nővel beszélni. Amikor azt mondják, mondjanak le a nők társaságáról, ezzel megtiltják, hogy társalogjanak a nőkkel. Ahogyan Csaitanja Maháprabhu mondja (CC Antja 2.120):
„Sokan vannak, akiknek kevés a vagyonuk, és úgy fogadják el a lemondott életrendet, mint a majmok. Ide-oda mennek, kielégítik az érzékeiket, és bizalmasan beszélgetnek a nőkkel.”
A vaisnavákról ezt mondja a Csaitanja-csaritámrta (Antja 12.42):
„Csaitanja Maháprabhu ugyanúgy fogadta őket, mint az előző években. A nők azonban messziről látták az Urat.” Ez az előírás a családos vaisnavákat illetően. Családos emberek ne társuljanak mások feleségeivel vagy prostituáltakkal. A szentírások szerint nem társulhatnak mással, mint a saját feleségükkel. Az ember még a saját feleségét se kedvelje túlzottan. A szentírások utasításai a szmártákat illetően (CC Ádi 15.27):
„Csupán egy ház nem otthon, mert az otthonnak a feleség ad értelmet. Ha valaki otthon él a feleségével együtt, együtt elérhetik az emberi élet minden célját.” Az embereknek általában négy céljuk van – vallásosság, gazdasági fejlődés, érzékkielégítés és felszabadulás. A szentírások varnára és ásramára vonatkozó utasításait nevezik vallásnak. Vallástalanságnak azt nevezik, amit a szentírások tiltanak. A családos ember, a felesége segítségével, kövesse az összes előírást, ne kövesse azt, ami tilos. Amit a vallás elveinek a követésével érnek el, az artha, gazdasági fejlődés. A ház, fiúk, lányok, tehenek és állatok mind artha.
Káma azért van, hogy ezeket élvezzék. Dharma, artha és káma, ezt a hármat nevezik trivargának, az emberi élet céljainak. E három varga gyakorlása a feltételekhez kötött élőlény élete, aki a gyümölcsöző cselekedetek körforgásában vándorol. A szmárta családos embernek az a kötelessége, hogy a trivargát gyakorolja a feleségével, éjjel-nappal. A feleség elkísérheti, amikor meglátogatja a szent helyeket. Amíg valaki nem az élet legfelsőbb céljára törekszik, mi marad neki a trivargán kívül? A felszabadulás az ember negyedik célja. Kétféle felszabadulás van – megszabadulás a nagy szenvedéstől, és a lelki boldogság elérése. Azok, akik vallási életét a száraz tudás vagy imperszonalizmus szabályozza, úgy tekintik, hogy a nagy szenvedéstől való megszabadulás az elsődleges cél.
Akik szíve tele van tiszta tudással, végső soron a transzcendentális boldogságot keresik, és nem elég nekik, hogy megszabaduljanak a nagy szenvedéstől. A vaisnava, akár családos, akár lemondott, a transzcendentális boldogságra vágyakozik. A családos vaisnava mindig azon dolgozik a feleségével, hogy elérje a transzcendentális boldogságot. Bár így cselekszik, sose fut a nők után. Ilyen módon egész életére megszabadult a nőkkel való társulástól. Teljesen felhagy azzal, hogy tiltott módon, bizalmasan beszélgessen a nőkkel, vagy világias módon társuljon a feleségével. A Srimad Bhágavatamban (1.2.9-10, 13-14), Szúta Goszvámi ezeket a szabályokat sorolja fel a grhasztha vaisnavának:
„Végső soron minden foglalkozás célja a végső felszabadulás. Soha nem szabad anyagi nyereségért dolgozni. Továbbá, a bölcsek szerint annak, aki a foglalkozását gyakorolja, soha nem szabad érzékkielégítésre használni az anyagi nyereségét.
„Az élet vágyai soha ne irányuljanak az érzékek kielégítésére. Az ember csak egészséges életet, létfenntartást kívánjon, mert az ember azért van, hogy tudakozódjon az Abszolút Igazság után. Semmi más ne legyen a cselekedeteinek a célja.
„Kétszer születettek legjobbja, ezért az a következtetés, hogy az élet tökéletességét az éri el, aki a saját foglalkozásában előírt kötelességeket teljesíti, a kaszt és életrend szerint, és ilyen módon elégedetté teszi az Urat.
„ Ezért az embernek koncentrált figyelemmel állandóan az Úrról kell hallania, Őt kell dicsőítenie, Rá kell emlékezni, Őt kell imádni, aki a bhakták védelmezője.” Ez azt jelenti, hogy a vallás 20 szentírásában főleg a trivargára vonatkozó előírások vannak. A kegyes bölcsek 20 szentírást írtak, amelyek a karmik számára alkalmasak. A Srimad Bhágavatam (11.20.9) mondja:
„Ameddig valaki nem unta meg a gyümölcsöző cselekvést, és a sravanam-kirtanam nem ébresztette fel a kedvét az odaadó szolgálathoz, addig a védikus utasítások szabályozó elvei szerint kell cselekednie.” Az Úr által e versben említett karmik számára a trivarga az egyetlen előírás. A trivarga cselekedeteire már nincs szükségük azoknak, akik közömbössé váltak, és elérték a gjánát. Ezek lemondanak a cselekvésről, és szannjászik lesznek, száraz tudással.
Akik sok élet felhalmozott jámbor tetteinek erejéből részesülnek az Úr kegyében, és hittel hallgatják a kedvteléseit, azok többé nem ragaszkodnak a karmához. Őket nevezik vaisnaváknak. Közülük a családos emberek azt az arthát élvezik, amelyet a felszabadulás céljából gyakorolt dharma során szereztek. Nem az érzékkielégítés a céljuk; ez az artha inkább abban segíti őket, hogy tisztán fenntartsák az életüket a Krsna-tudatban, azzal a céllal, hogy megértsék az Abszolút Igazságot. Ebben látható a karma és a lelki cselekedetek közötti különbség. Ezért, hogy az Úr kegyében részesüljön, a grhasztha vaisnavának el kell fogadnia a varnásramát, a feleségével együtt kell gyakorolnia a dharma-artha-káma-móksát, hogy fenntartsa az életét. Ha a háza kedvezőtlenné válik e célra, mondjon le róla undorral.
A trivarga cselekedetek megfelelő végzése megtisztítja a grhasztha vaisnava jellemét. Megtisztulva, teljesen meghódoltan hallhatja és énekelheti az Úr neveit, formáit, tulajdonságait és kedvteléseit, valamint emlékezhet rájuk. A feleség is mindig a lelki tökéletességre törekedjen, a neki alárendelt nők, fiatalabb nőtestvérei és lányai segítségével. Ebben nincs törvényellenes viselkedés, tehát nem társulás a nőkkel. Ezért akár családos ember valaki, akár lemondott – minden gyakorlónak teljesen le kell mondania a nőkkel való társulásról. A bhakták gondosan mondjanak le az ilyen szangáról.
Most vizsgáljuk meg a szangát, a ragaszkodás formájában. A ragaszkodás kétféle – ragaszkodás az előítéletekhez, és ragaszkodás a vagyonhoz. Először az előítéletekhez való ragaszkodásról fogok beszélni. Kétféle előítélet van – régi és jelenlegi. A feltételekhez kötött élőlény időtlen idők óta végzi a gyümölcsöző cselekedeteket, és törekszik a tudásra; az ennek eredményeként, a finom testében kialakult előítéletek a régi előítéletek. Ezeket nevezik az ember természetének. Ahogyan a Bhagavad-gítá (5.14) mondja:
„A testet öltött szellem, teste városának ura nem teremti meg a cselekedeteket, nem veszi rá az embereket arra, hogy cselekedjenek, nem teremtik meg a cselekvés gyümölcseit. Mindezt az anyagi természet kötőerői végzik.” Baladéva Vidjábhúsana kommentárja: „Az időtlen idők óta aktív, ősi anyagi vágyat nevezik az ember természetének. E vágy miatt kap az élőlény anyagi testeket és egyebeket. A testtel való téves azonosulás indít cselekvésre, bár ez nem a tiszta lélek valódi alkata vagy természete.”
Szintén a Bhagavad-gítából (18.60):
„Az illúzió hatására nem akarsz az utasításom szerint cselekedni. De a saját természeted kényszerítésére meg fogod tenni ugyanezt, Kunti fia.”
A tudás előítéletének kötelékéről mondja a Bhagavad-gítá (14.6):
„Te bűntelen, mivel a jóság kötőereje tisztább, mint a többi, megvilágosító, és megszabadít a bűnök visszahatásaitól. A boldogság érzete és a tudás köti feltételekhez azokat, akik ebben a kötőerőben vannak.” Baladéva Vidjábhúsana kommentárja: „Én bölcs vagyok.' Én boldog vagyok.' Ha az élőlény ilyen büszke, megköti a jóság.”
Az emberek azért társulnak a karmával és gjánával, mert ez a ragaszkodás született meg a saját természetük előítéleteiből, ezt hozta létre a múltbeli karma és gjána. Az előző vers arról beszél, hogyan köti meg a Májávádit a gjána. A karmikról ezt mondja a Gítá (3.26):
„A művelt ember ne vegye rá a tudatlan embereket, akik az előírt kötelességek gyümölcseihez ragaszkodnak, hogy hagyják abba a cselekvést. Dolgozzon inkább az odaadás szellemében, és végeztessen velük mindenféle cselekvést (hogy fokozatosan kialakuljon a Krsna-tudatuk).”
A régi előítéletek miatt társul az ember a karmával és gjánával. A régi előítéletekkel való társulás elkerülhetetlen. Az ember semmilyen kísérlet ellenére nem adhatja fel az előítéleteit, még akkor sem, ha öngyilkos lesz.
Az ebben az életben, a társulás miatt szerzett előítéleteket, vagy a jóhoz és rosszhoz való ragaszkodást nevezik modern előítéleteknek.
Ebben a világban mindenkit ez a kétféle előítélet irányít. Amikor az élőlényt nem köti meg májá, akkor természettől fogva Krsna szolgája. A májától megkötözött élőlény nem adhatja fel a régi és modern, gonosz előítéleteket. Sőt a régi, gonosz előítéletek a második természetévé lesznek. Csak a szádhu-szanga változtathatja meg az előítéletekhez való ragaszkodást. Ennek a betegségnek a szádhu-szanga az egyetlen orvossága. Aki továbbra is ragaszkodik az előítéleteihez, más módon nem érheti el a tökéletességet az odaadó szolgálatban. Ezt mondja a Srimad Bhágavatam (3.23.55):
„Az érzékkielégítéssel való társulás bizonyára a megkötöttség útja. De ugyanaz a fajta társulás, egy szenttel, elvezet a megvilágosuláshoz, még akkor is, ha tudás nélkül történik.”
Az élőlényt a materialista emberekkel való társulás köti a születés és halál körforgásához. Az eredmény még akkor is bekövetkezik, ha valaki nem tudja, hogy egy materialistával társult. És ha nem tudja, hogy egy valódi szádhuval társult, megszabadul az anyagi társulástól. Szintén a Srimad Bhágavatam (11.12.1-2) mondja:
„Az Úr szólt: Kedves Uddhavám, aki a tiszta bhaktáimmal társul, megsemmisítheti az anyagi érzékkielégítés tárgyaihoz való ragaszkodását. Ez a megtisztító társulás éri el, hogy a bhaktám irányítson Engem. Végezhet az ember astanga-jógát, filozófiai értelemben vizsgálhatja az anyagi természet elemeit, gyakorolhatja a nem-ártást és a jámborság más, közönséges elveit, zengheti a Védákat, végezhet lemondásokat, beléphet az élet lemondott rendjébe, végezhet áldozatokat, áshat kutakat, ültethet fákat, szolgálhatja más módon a közjót, adományozhat, tehet komoly fogadalmakat, imádhatja a félisteneket, zenghet titkos mantrákat, felkeresheti a szent helyeket, teljesíthet kisebb és nagyobb fegyelmi parancsokat, de még ezen a módon sem irányíthat Engem.”
Az előítéletekkel való társulás nagyon veszélyes. Az Úr tiszta bhaktáival való szerető társulás azonban megsemmisíti az előítéletekkel karma és gjána formájában gyakorolt társulást. Ha az élőlény ezekkel az előítéletekkel társul, erősebben hajlik a tudatlanság és a szenvedély felé. Bármilyen hajlandóságot látunk az emberek evésében, alvásában és érzéki cselekedeteiben, azoknak nincs más okuk, mint az előítéletekkel való társulás. A karmik és gjánik csak azért nem tisztelik a vaisnavákat, mert ezekhez az előítéletekhez ragaszkodnak. Amíg ez a ragaszkodás meg nem semmisült, a szent név elleni tíz sértést sem lehet kiirtani. A szádhukat az sérti meg, aki büszke a karmájára és a gjánájára. A bhakták káromlásának sértése belép az abhakta szívébe, és ott lakozik. A világi ragaszkodás szemben áll Krsna vitathatatlan teljhatalmának elfogadásával, ezért nem engedi meg, hogy a szerencsétlen élőlény meghódoljon az Úrnak.
Nem engedelmeskedni a lelki tanítómesternek, káromolni a védikus írásokat, értelmezni a szent nevet, a szent név zengését egyenlőnek tekinteni a Védákban javasolt jámbor tettekkel, bűnös tetteket elkövetni, a szent név zengését színlelve, ellenszenv az én és enyém felfogása miatt, eladni a szent neveket alkalmatlan személyeknek – a szent név elleni e tíz sértés folytatódik. Milyen előnye lehet annak, aki ebben a helyzetben van? Ezért mondják:
Az ember sose társuljon materialistákkal, mert ha így tesz, mindenét elveszti, és leesik a helyzetéből.
Láttuk, hogy sok szerencsés lélek hagyott fel az előítéletetekhez való ragaszkodással, mert tiszta vaisnavákkal társuIt. Tudjuk a szentírásokból, milyen áldásokat nyertek a vadász (Mrgári) és Ratnákara (Válmiki), mert társultak Nárada Munival. Rámánudzsácsárja első utasítása: „Ha sehogyan nem tudod megtisztítani magad, akkor csak légy együtt a vaisnavákkal, és elérsz minden áldást.” A bhakta tiszta tulajdonságai láttán az ember elméje nagyon rövid időn belül megváltozik, kevésbé ragaszkodik az érzéki élvezethez, és kisarjad a bhakti növénye a szívében. Fokozatosan megszereti a vaisnava ételt és viselkedést. Láttuk, hogy a vaisnavákkal társuló emberek sok anarthától megszabadultak – nők társasága, szomjazás a vagyon, érzéki élvezet és felszabadulás után, karma- és gjána-hajlam, hús- és halevés, borivás, dohányzás, pán rágása. Sok ember látta, hogy a vaisnavák nem vesztegetik haszontalanul az idejüket, és könnyen megszabadultak az olyan anartháktól, mint a lustaság, sok alvás, hiábavaló beszéd, stb. Láttuk azt is, hogy a vaisnavák társasága megszüntette a csalásra való hajlamot és a hírnév vágyát.
A saját szemeinkkel láttuk, hogy a vaisnavák társaságában megszűnt minden más társulás vágya, pl. a ragaszkodás az előítéletekhez. Akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a csatákat megnyerjék, nagyon értettek ahhoz, hogyan uralkodjanak, sóváran gyűjtötték a vagyont – mindezek az emberek elérték az odaadó szolgálatot, megtisztultak a vaisnavák társaságában. Még olyan emberek szíve is megbékélt, akik így gondolkodtak, „Érveimmel legyőzöm a világot, és elnyerem a teljhatalmat.” A vaisnavák társaságán kívül nincs más alternatíva, nem lehet megszabadulni az előítéletekhez való ragaszkodástól.
Ne ragaszkodjon az ember az anyagi eszközökhöz sem. Az emberek általában spontán ragaszkodnak a házhoz, berendezéshez, ruhákhoz, díszekhez, vagyonhoz, a feleség és a gyerekek egészségéhez, a saját egészségükhöz, ételekhez, fákhoz és állatokhoz. Egyesek a dohányzás, pán rágása, hal- és húsevés, alkohol rabjai, és ez akadályozza a lelki életük gyakorlását. Sokan nem tisztelik az Úr ételmaradékait, mert nagyon ragaszkodnak az olyan ételekhez, mint a hal. Mivel sokan állandóan dohányozni akarnak, nem tanulmányozzák a szentírásokat, nem élvezik a hallást és éneklést, és nem maradnak sokáig a templomokban. Az ilyen dolgokhoz való ragaszkodás szemben áll az odaadó szolgálat állandó gyakorlásával. Aki nem mond le ezekről, nem találhat boldogságot az odaadó szolgálatában. A bhakták társasága könnyen megsemmisíti ezt a ragaszkodást. Az ember próbáljon megszabadulni ezektől a jelentéktelen ragaszkodásoktól, foglalja le magát teljesen az odaadó szolgálatban. Legyőzi a ragaszkodást, ha megtartja az odaadó szolgálatban jóváhagyott fogadalmakat.
A hari-vászara, Ekádasi és az Úr megjelenési napjainak kellő megtartása legyőzi ezeket a ragaszkodásokat. Ezek a fogadalmak arra valók, hogy csökkentsék a ragaszkodást. Ezeken a napokon mindenféle élvezetről kell mondani. Kétféle étel van – ami fenntartja az életet, és ami az érzékeket elégíti ki. A gabona és a víz létfenntartó. Hal, hús, pán, alkohol és dohány – ezek az érzékeket elégítik ki. A fogadalom napjain teljesen le kell mondani az érzékkielégítésről, különben az nem fogadalom. Amennyire lehetséges, a létfenntartó ételekről is le kell mondani. Az ember a testi állapotának igényei szerint, amennyire lehet, csökkentse a létfenntartó ételek elfogadását. Az érzékeket kielégítő ételek elfogadására nincs előírás, az egyetlen előírás ezeket elutasítani. A vrata azért van, hogy csökkentse a bhakta élvezetvágyát. Ha valaki azt gondolja, „Ma valahogy lemondok, de holnap bőségesen fogok élvezni,” akkor a fogadalom nem éri el a célját.
Azért írták elő a fogadalmakat, hogy az ember a fokozatos gyakorlással lemondjon erről a társulásról. A fogadalmak szokás szerint három napig tartanak. Először három nap, aztán egy hónap, aztán négy hónap (Csáturmászja) – ilyen módon, fokozatosan ki kell irtani az érzékeket kielégítő ételekhez való ragaszkodást, és ezeket örökre el kell hagyni. Időleges azok lemondása, mint az elefánt fürdése, akik nem tudnak visszaemlékezni a Bhagavad-gítá tanítására – „Gyorsan erényes lesz,” ha betartja a fogadalmakat.
Az abhakták és a nők társaságáról is mondjanak le azok, akik el akarják érni a tiszta odaadó szolgálatot. Rendkívül fontos, hogy szádhukkal társuljanak. Tartsák meg a vaisnavák összes fogadalmát, hogy ne ragaszkodjanak többé az anyagi dolgokhoz. Nem szabad hanyagnak lenni a gyakorlásban. Nagyon gondosan és tisztelettel kell követni ezeket az utasításokat. Ha valaki nem követi gondosan, akkor a család, a kétszínűség az egész törekvést hiábavalóvá teszi. Akiben nincs tisztelet e tekintetben, nagyon ritkán éri el a Sri Hari iránti odaadást, még akkor is, ha sok születésen át hall.
Mi a társulás, és a lemondás a társulásról? Efelől sok embernek vannak kétségei. Kétségek lehetnek, mert ha már azt is társulásnak tekintik, ha valaki a közelébe ment egy materialistának, vagy egy anyagi tárgynak, akkor erről a társulásról nem lehet lemondani. Ameddig van anyagi test, addig hogyan lehetne lemondani e dolgok közelségéről? Hogy mondhat le egy grhasztha vaisnava a családtagjairól? Az ember nem kerülheti el a csalók társaságát, még akkor sem, ha lemondott. Mindig találkozik materialistákkal, akár grhasztha, akár lemondott. Az Upadesámrta megmondja, milyen mértékben kell lemondani a materialisták társaságáról:
„Adományok felajánlása és elfogadása, az elme bizalmas feltárása, bizalmas érdeklődés, praszáda felajánlása és elfogadása, ezek a bhakták közötti szeretet hat jele.”
Szádhakák! Az embernek el kell fogadnia, hogy a jóhoz is, a rosszhoz is közel kerül az életében. Ez egyformán vonatkozik a családos emberekre és a lemondottakra. A közelségnek meg kell lennie, de az ember mégis kerülje a rossz társulást. Adományozás, adomány elfogadása, elme feltárása és meghallgatása, étel adása és elfogadása – ha ez szeretettel történik, akkor szangának, társulásnak nevezik. Ha ételt adnak egy éhes embernek, vagy elfogadnak valami adományt egy jámbor embertől, az kötelességből történik, nem szeretetből.
Még ha materialisták is, ezt a fajta kapcsolatot nem tekintik társulásnak. De ha tiszta bhakták, akkor ezeket a cselekedeteket szeretetből végzik. Amikor szeretetből cselekszenek, azt tekintik társulásnak. Ezért ha adományoznak a tiszta vaisnaváknak, és vagyontárgyakat fogadnak el tőlük, az szat-szanga lesz. Ha egy materialistának adományoznak, vagy adományt fogadnak el tőle, ha szeretetből történik, akkor az aszat-szanga. Amikor egy materialista közeledik hozzátok, bármit kell tenni, azt csak kötelességből tegyétek meg. Nem szabad bizalmasan beszélgetni egy materialistával. A bizalmas beszélgetésben általában van valamennyi szeretet, ez tehát társulás. Aki egy materialista barátjával találkozik, csak annyit beszéljen vele, amennyi rendkívül szükséges. Ilyenkor jobb, ha nem tárnak fel szívbeli szeretetet. De ha az a barát egy rendes vaisnava, akkor el kell fogadni a társaságát, és szeretettel kell vele beszélni. Rokonokkal és barátokkal szemben az ilyen fajta viselkedés nem teremt ellenségességet. A közönséges beszélgetésben nincs társulás. Az ember úgy viselkedjen a közönséges emberekkel, mint az idegen, amikor valamit megvásárol a piacon. Az Úr tiszta bhaktájával azonban szeretettel kell bánni. Ha valaki köteles megetetni az éhes embereket, a szegényeket és a tanítókat, tegye ezt úgy, ahogyan a vendéglátó kötelességtudóan ellátja a vendégét, nem kell szeretetet mutatni. Törődjetek velük, de ne szeretetből. A tiszta vaisnavákat szeretetből kell megvendégelni, és amikor szükséges, szeretettel kell elfogadni a maradékaikat. Ha valaki így tud viselkedni, amikor adományoz, elfogadja az adományt, bizalmasan beszél és hall, ételt ad és ételt fogad el a feleségével, gyerekeivel, szolgáival, szolgálólányaival, az idegenekkel, és mindenkivel szemben, akivel találkozik, akkor nem lesz bűnös társulás, csak jó társulás. Nem lehet reménykedni a Krsna iránti odaadás elérésében, amíg le nem mondanak a bűnös társulásról.
A lemondott vaisnava fogadja el, amilyen alamizsnát mádhukarival, koldulással kap egy becsületes családos ember házában, a fenti megfontolásokkal. Sose felejtse el a közönséges koldulás és a mádhukari közötti különbséget. A grhasztha vaisnava fogadja el a praszáda gabonát és italokat a másik grhasztha házában, akinek tiszta a jelleme. Legyen mindig óvatos, amikor egy abhakta vagy jellemtelen ember házában fogad el praszádát. Erről nem kell tovább beszélni. Jámbor tetteik révén azok, akik hisznek az odaadó szolgálatban, kapnak egy kis értelmet Krsna kegyéből. Ezzel az értelemmel könnyen megérthetik az ácsárja utasításainak a lényegét. Ezért csak pár szóval kell őket tanítani. Akik nem végeztek jó tetteket, nem is hisznek. Hiába kapnak több kötet utasítást, nem értenek semmit. Ezért mondott Rúpa Goszvámi csak kevés tanító szót az Upadesámrtában.