Szádhu-vrtti
Az előző ácsárják nyomdokaiban járni
Utszáhá, niscsajá, dhairja, tat-tat-karma-pravartana és szanga-tjága témákban már külön írtam. Most ezt a cikket a szádhu-vrttiről írom. Kétféle szádhu van – családos emberek és lemondottak. Külön fogok írni a foglalkozásukról. Bár a családos emberek és a lemondottak foglalkozása eltérő, vannak közös vonások. Ezekről külön beszélünk. A foglalkozás szónak két jelentése van – hajlam és életmód. Hajlam az ember saját természetét, a szvabhávát jelenti.
A természetes hajlamok az élőlény dharmája. Ezt mondja a Srimad Bhágavatam (7.11.31):
„Kedves királyom, a védikus tudásban jártas bráhmanák azt az ítéletet hozták, hogy minden korszakban (juga) az emberek különböző osztályainak a viselkedése kedvező, a természet anyagi kötőerejének megfelelően, ebben az életben, és a halál után is.”
Ha valaki a természetes foglalkozásában tölti az életét, a természet kötőerői nélkül végezhet odaadó szolgálatot. Különben vallástalanságba fog esni, és képtelen a fokozatos fejlődésre. Ezt mondja a Srimad Bhágavatam (7.11.32):
„Ha valaki a hivatásában cselekszik, a természet kötőerőiben elfoglalt helyzete szerint, és fokozatosan hagy fel ezekkel a cselekedetekkel, eléri a transzcendentális helyzetet.” Nirgunatá, vagy a transzcendentális helyzet, a Krsna iránti odaadást jelenti. Ahogyan a Srimad Bhágavatam (11.25.33) mondja:
„Ezért az értelmes emberek, ha már elérték ezt a teljes tudás kifejlesztését lehetővé tevő emberi létformát, szabaduljanak meg a természet kötőerőinek szennyezésétől, és kizárólag az Én szerető szolgálatomat végezzék.” Itt az Úr a nirgunah és a mad-upásrajah szavakat használja (az előző versben). Amit odaadásból végeznek, az nirguna, transzcendentális. Ezt mondja a Srimad Bhágavatam (11.25.34-35):
„Győzze le a szenvedély és tudatlanság kötőerőit olyan módon, hogy csak a jóság köterejében levő dolgokkal foglalkozik. Aztán, ha a bölcs megszilárdult az odaadó szolgálatban, győzze le az anyagi jóság kötőerejét is olyan módon, hogy közömbös a kötőerőkkel szemben.” Az emberek tehát úgy szabadulhatnak meg a természet kötőerőitől, hogy mindent – száttvika tárgyakat, cselekedeteket, időt és helyet – besorolnak az Úr odaadó szolgálatába.
Csak emberek alkalmasak arra, hogy a jóság kötőerejébe kerüljenek, és fokozatosan megszabaduljanak a kötőerőktől. A jóság kötőerejében levő emberek hajlamairól írja a Srimad Bhágavatam (7.11.8-12): szatja – igazmondás, torzítás vagy eltérés nélkül; dajá – együttérzés minden szenvedővel; tapah – lemondások (pl. böjt havonta legalább kétszer Ekádasi napján); saucsa – tisztaság (rendszeres fürdés naponta legalább kétszer, reggel és este, valamint Isten szent nevének zengése); titiksá – türelem (amikor valakit nem izgatnak az évszakok váltakozásai vagy a kényelmetlen körülmények); iksá – megkülönböztetés a jó és rossz között; sama – uralom az elme felett (nem szabad megengedni, hogy szeszélyesen cselekedjen); dama – uralom az érzékek felett; ahimszá – nem-ártás; brahmacsárja – nem élni vissza a spermával (nem élni nemi életet, kivéve a saját feleséggel, és vele sem, amikor a nemi élet tilos, pl. menstruáció idején); tjága – a jövedelem legalább 50 %-ának adományozása; szvádhjája – transzcendentális művek olvasása, pl. Bhagavad-gítá, Srimad Bhágavatam és Mahábhárata; szaralatá – egyszerűség (ne legyen kétszínű az elme); szantosa – elégedettség azzal, ami nagy erőfeszítés nélkül rendelkezésre áll; samadarsi-dzsanera-szevá – szolgálni a szenteket, akik nem tesznek megkülönböztetést az élőlények között, és minden élőlényt szellemi léleknek látnak; grámja-csestá haite nivrtti – nem venni részt az úgynevezett emberbaráti tevékenységekben; viparjajeheksá – szükségtelen cselekedetek megkülönböztetése; vrthálápa-nivrtti (maunam) – komolyság és hallgatagság; átma-vimarsana – az önvaló kutatása (hogy az élőlény a test-e vagy a lélek); annádira-vibhága – étel és ital egyenlő szétosztása; szakala-loke bhagavat-szambandha-buddhi – minden lényt úgy fogadni el, amilyen kapcsolatban van az Úrral; valamint sravana – hallás; kirtana – éneklés; szmarana – emlékezés (az Úr szavaira és cselekedeteire); szevá – szolgálat; idzsjá – imádat; nati – hódolat felajánlása; dászja – a szolgálat elfogadása; szakhjam – az Urat barátnak tekinteni; atma-nivedana – teljes önátadás. E 30 jellemző szerint jön létre a négy varna – bráhmana, ksatrija, vaisja és súdra – valamint a négy ásrama – brahmacsári, grhasztha, vánaprasztha és szannjásza. A Srimad Bhágavatam mondja (11.18.42):
„A szannjászi fő vallási kötelességei az egykedvűség és nem-ártás, a vánaprasztháé a lemondás, valamint a test és a lélek közötti különbség filozófiai megértése. A családos ember fő kötelessége menedéket adni minden élőlénynek, és áldozatot végezni, a brahmacsári főként a lelki tanítómestert szolgálja.” A négy varna foglalkozásai: Tanulás, tanítás, imádat, imádat tanítása, adományozás és adomány elfogadása, ezzel a hattal foglalkozik a bráhmana, és az életetét tanításból, az imádat oktatásából és elfogadásából tartsa fenn. A ksatrija foglalkozása a pradzsá védelmezése, vagyis megbüntetni a gonosztevőket, és fenntartani az életet adóztatással. Földművelés, a tehenek védelme és kereskedelem, ezekkel foglalkoznak a vaisják; a súdrák megélhetése a bráhmanák szolgálata. A súdráknál is alantasabbak hagyományos foglalkozása a megélhetésük eszköze.
A Srimad Bhágavatam e következtetéseiből meg kell érteni, hogy az élet egyetlen célja Sri Hari odaadó szolgálata, nincs más cél. Odaadó szolgálatot nem lehet végezni, ha ehhez nem teszik alkalmassá a durva és a finom testeket. Kell valami rend, hogy a kedvező állapot fennmaradjon ebben a két testben. Először, a durva test fenntartásához kell egy ház, berendezés, gabona és italok. A finom test prosperálásához megfelelő tudásra és foglalkozásra van szükség. Hogy ezek a testek teljesen alkalmasak legyenek az odaadó szolgálatra, a természet kötőerői fölé kell emelni őket.
Az időtlen idők óta végzett gyümölcsöző cselekedetek eredményei miatt az élőlény természetében és vágyaiban bizonyára keverednek a jóság, szenvedély és tudatlanság. Először a szenvedélyt és tudatlanságot kell csökkenteni, legyőzni a jóság kötőerejének gazdagításával, uralkodóvá tételével. Amikor a jóság kötőerejét teljesen az odaadó szolgálat irányítja, akkor nirgunává válik. A test elme és környezet fokozatosan válnak alkalmassá az odaadó szolgálatra.
Amíg az ember a természetéből született jámborság és vallástalanság állapotában van, addig szükség van a varnásrama-dharmára. A varnásrama fő célja: az embert fokozatosan alkalmassá teszi arra, hogy odaadó szolgálatot végezzen. Maháprabhu idézte a Srimad Bhágavatam következő verseit (11.5.2-3) Szanátana Goszváminak:
„'A bráhmanák rendje Brahmá szájából keletkezett. Karjaiból jöttek a ksatriják, a derekából a vaisják, és a lábaiból a súdrák. Ez a négy rend, és a lelki párjaik (brahmacsárja, grhasztha, vánaprasztha és szannjásza) együtt teszik teljessé az emberi társadalmat. Ha valaki csak fenntartja a hivatalos pozícióját a négy varnában és ásramában, de nem imádja a Legfelsőbb Úr Visnut, akkor a felfuvalkodott helyzetéből pokoli állapotba esik.” Rámánanda Rája azt mondta, a Visnu Purána így írja le, hogyan lehet elérni az élet legmagasabb célját:
„Az Úr Visnut a varna és ásrama elveinek helyes betartásával lehet imádni. Nem lehet másként kiengesztelni az Urat, mint a varnásrama rendszer elveinek követésével.” Csaitanja Maháprabhu azonban elvetette ezt, mint külsődlegest, és arra kérte, mondjon egy magasabb következtetést. Ezt így értette: „Rámánanda! A varnásrama-dharma arra való, hogy szabályozza a durva és finom testeket. Mi a haszna annak, ha valaki ezzel megelégszik, és nem végez odaadó szolgálatot Krsnának? Egyedül a varnásrana tisztítja meg a feltételekhez kötött lelket, de ez mégis külsődleges.” Ahogyan a Srimad Bhágavatam (1.2.8) mondja:
„Az ember helyzetének megfelelő foglalkozás gyakorlása csak haszontalan vesződés, ha nem váltja ki a vonzódást az Úr üzenete iránt.” Ebből nem szabad arra következtetni, mintha Csaitanja Maháprabhu azt parancsolta volna, hogy vessük el a varnásrama-dharmát. Ha ez így lett volna, akkor nem utasította volna a kedvtelésein keresztül arra az embereket, hogy lépjenek be a grhasztha és a szannjásza rendbe.
Amíg az embernek van anyagi teste, addig a varnásrama-dharma rendszerét kell követnie, de a bhakti uralkodjon rajta, a bhakti irányítsa. A varnásrama-dharma olyan, mint a legnagyobb foglalkozásbeli kötelesség alapja. Ha ez beérett, és az ember elérte a célját, fokozatosan elhanyagolja a folyamatot. A halálban teljesen felhagy vele.
A Rámánanda Rája által idézett vers második fele ezt mondja: – „Tudni kell, hogy a varnásrama-dharma követése nélkül egy materialistának semmi esélye arra, hogy az Úr Visnu szolgálatában kedvezően töltse az életét.” Csak így érheti el, hogy bhakta módjára éljen.
Az emberek így oszlanak meg, a természetük szerint: bráhmana, ksatrija, vaisja, súdra, sankara és antjadzsa. Bár egyes országokban nem látható világosan a varnásrama rendszer, kezdeményeiben mégis megvan. Az ember a természetének megfelelően választ foglalkozást és megélhetést. Csak szerencsétlenség éri, ha más foglalkozást választ, másként akar megélni. Nem is beszélve a szerencsétlenségről, ez különösen akadályozza az odaadó szolgálatát. Nem a születés az egyetlen kritérium, hanem az illető természete. Ezt mondja a Srimad Bhágavatam (7.11.35):
„Ha valaki a bráhmana, ksatrija, vaisnava vagy súdra jegyeit mutatja fel, akkor is az osztályozás jegyeinek megfelelően kell elfogadni, ha egy másik osztályban jelent meg.” Sridhara Szvámi ezt írta a kommentárjában: – „A bráhmanák fő jellemzői az olyan tulajdonságok, mint a békésség, nem a születés. Ha ezeket a tulajdonságokat másokban, nem bráhmanákban látni, akkor ezeket az embereket bráhmanáknak kell tekinteni. Nem szabad úgy tekinteni, hogy a születésük szerinti kasztba tartoznak.”
Ezt a fajta örök varnásrama-dharmát mindig be kell tartani. Gyakran hasznos az odaadó szolgálatban. A négy varna tagjai, és az alacsonyabb kasztok igyekezzenek fejleszteni a szattvikus természetüket. Ha egy kaszton kívüli a jámbor tettei által szerencsés lesz, viselkedjen úgy, mint egy súdra, és haladjon a jóság felé. Mindenki az odaadó szolgálatot helyezze előtérbe, lépjen át a jóság szintjéről a nirguna, a transzcendencia szintjére, a bhakták kegyéből. Ezek a szanátana-dharma lépcsőfokai. Ha van odaadás, bármely varna tagját a legkiválóbb bráhmanának kell tekinteni; odaadás nélkül a jóságban megszilárdult bráhmana élete haszontalan.
Vizsgáljuk meg például ezt a kijelentést: Egyes mahátmák ezt mondták (Naróttama dásza Thákura, a Prema-bhakti-csandrikában): – „Ahhoz az úthoz ragaszkodom, amelyet az előző és a későbbi mahádzsanák jelölnek ki.” A rsiket és mahátmákat, akik Csaitanja Maháprabhu megjelenése előtt tanítottak, az előző mahádzsanák közé kell számítani. A Csaitanja Maháprabhu megjelenése utáni mahádzsanák viselkedése a későbbi mahádzsanák viselkedése. A későbbi mahádzsanák viselkedése jobb, és ezt kell elfogadni. Csaitanja Maháprabhu és a követői a viselkedésükkel tanították az embereket, ezért minden tekintetben ezt kell követni.
Mi a helyes foglalkozás? Hogy ezt megtudjuk, nézzük meg Csaitanja Maháprabhu követőinek a viselkedését. Megpróbálom röviden összefoglalni, amennyire lehetséges. Először a grhasztha viselkedéséről és foglalkozásáról írok, ahogyan azt Csaitanja Maháprabhu és a követői jellemében találjuk.
Az odaadó szolgálat támogatására a családos embernek megfelelő feleséget kell találnia. Ezt mondja az Úr (CC Ádi 15.26-27):
„Mivel otthon maradok, az a kötelességem, hogy grhaszthaként cselekedjem. Feleség nélkül nincs értelme a családos életnek.”
Ha valaki vallásos családi életet él a feleségével, a fiúk és a lányok úgy születnek meg, mint Krsna szolgái és szolgálólányai; az ellátásukat nevezik a család fenntartásának. Ebben az esetben össze kell gyűjteni valamennyi vagyont. Ezzel kapcsolatban ezt mondta Csaitanja Maháprabhu (Csaitanja-bhágavata, Antja 5.41) és CC (Madhja 15.96):
„Az Úr szólt, Olyan sokan vannak a családodban. Hogyan fogsz mindenkit eltartani? A családos embernek félre kell tennie valamennyi pénzt. Aki ezt nem teszi meg, nagyon nehezen tudja eltartani a családját.”
Tanulni a megfelelő életkorban kell. De nem szabad ateista írásokat tanulmányozni. A Csaitanja-bhágavatában (Ádi 12.49 és Madhja 9.241-242) mondja az Úr:
„Miért tanulnak az emberek? A tanulás csak azért van, hogy megértsük Krsna odaadó szolgálatát. Ha ezt nem érted, akkor mi haszna a műveltségednek? Mindenkit elvakít a büszkeség és az érzékkielégítés. Az emberek büszkék a műveltségükre és a vagyonukra, nem ismerik fel a vaisnavát. Ha valaki helytelenül tanulmányozza a Srimad Bhágavatamot, beszennyezi az értelmét.”
A vendégek szolgálata a grhasztha fő kötelessége – ez az Úr utasítása. Ezt mondja a Csaitanja-bhágavata (Ádi 14.21, 26):
„Ilyen módon az Úr valamennyi vendégét elégedetté tette, és megtanította a világnak, hogyan viselkedjen a tökéletes házigazda. A családos ember első kötelessége, hogy szolgálja a vendégeit. Ha kétszínűség nélkül, és a lehetőségeinek megfelelően szolgálja a vendégeit, akkor vendégszeretőnek tekintik.”
A grhasztha bánjon őszintén az emberekkel; ne tűrje meg a csalást vagy a kétszínűséget a szívében. Az Úr mondja a Csaitanja-bhágavatában (Ádi 14.142):
„Ezért menj haza, imádd Krsnát teljes figyelemmel, és hagyj fel minden kétszínűséggel.”
A grhasztha fő kötelessége, hogy szolgálja az idősebbeket. Ezt mondja az Úr (CC Ádi 15.21):
„Később családos ember leszek, és így szolgálom a szüleimet, mert ez a cselekedet nagyon elégedetté teszi az Úr Nárájanát, és a feleségét, a szerencse istennőjét.”
A családos ember vegye a szívére a lemondás elveit; de ne öltözködjön úgy, mint egy lemondott. Ahogyan az Úr mondja (CC Madhja 16.237-239):
„Csaitanja Maháprabhu szólt: Légy türelmes, és menj haza. Ne légy bolond. Lassanként át fogsz kelni az anyagi létezés óceánján. Ne csinálj látványosságot a bhaktaságból, és ne légy hamis lemondott. Élvezd egyelőre a világot illő módon, de ne ragaszkodj hozzá. A szívedben lehetsz nagyon nagy bhakta, de kifelé viselkedhetsz úgy is, mint egy közönséges ember. Akkor Krsna nagyon hamar elégedett lesz veled, és kiszabadít májá karmaiból.”
A családos ember kötelessége, hogy mindenki javáért dolgozzon. Ezt mondta az Úr (CC Ádi 9.41, 7.92):
„Aki emberként született meg India földjén (Bhárata-varsa), tegye sikeressé az életét, és dolgozzon a többi emberek javáért. Kedves gyermekem, táncolj, énekelj, végezz szankirtanát a bhakták társaságában. Menj el, hirdesd Krsna neve éneklésének az értékét, mert ilyen módon szabadítod meg az elesett lelkeket.”
Az odaadó szolgálat gyakorlásában tilos kétszínű emberekkel társulni. Még az utcai szankirtanán is tiszta bhakták társaságában kell énekelni és táncolni. Az ember ne énekeljen abhakták társaságában.
A családos ember mindig az Úr akaratát teljesítse. Az Úr ezt mondja a Csaitanja-bhágavatában (Madhja 28.55):
„Hallgass meg, kedves anyám, az egész világot az Úr irányítja. Senkinek nincs annyi ereje, hogy függetlenné váljon.”
A családos ember gondosan kerülje az abhakták, nők és nőbarátok társaságát. Ezt mondta az Úr (CC Madhja 22.87):
„A vaisnava mindig kerülje el a közönséges emberek társaságát. A közönséges emberek nagyon ragaszkodnak az anyaghoz, különösen a nőkhöz. A vaisnavák kerüljék el azok társaságát is, akik nem az Úr Krsna bhaktái.”
A vaisnava az előírt kötelességei végzésével gyűjtsön pénzt a megélhetéséhez. Ne gyűjtsön pénzt bűnös eszközökkel. Az Úr Nitjánanda mondja (Csaitanja-bhágavata, Antja 5.685-688):
„Most hallgass meg figyelmesen, bráhmana. Vállalom a felelősséget a korábbi bűneidért, ha azokat nem ismétled meg. Ne legyen több agresszió, erőszak, zsákmányolás vagy gyilkosság; ezekkel hagyj fel örökre. Élj vallásos életet, és énekeld a Legfelsőbb Úr szent neveit. Később aztán másokat is megmenthetsz. Menj el, találkozz más rablókkal és gyilkosokkal, vezesd el őket a tiszta vallási élet útjára.”
A családos ember ne vágyakozzon mások felesége, vagy prostituáltak után. Ezt látjuk abban, ahogyan az Úr Krsnadászával beszélt (CC Madhja 9.227-228):
„Çsaitanja Maháprabhut a szolgája, Krsnadásza kísérte. Bráhmana volt, de találkozott az ottani Bhattathárikkal. A Bhattathárik nőkkel csábították el a bráhmana Krsnadászát, aki nagyon egyszerű, és nyájas volt. A rossz társaság beszennyezte az értelmét.”
Az Úr megvédelmezte ezt a bráhmanát, a hajánál fogva rángatta el a nők közül. Szarala vipra gyenge szívű, fiatal bráhmanát jelent.
Az az igazi családos ember, aki minden nap elzeng százezer nevet. A tiszta bhakták ilyen grhaszthák házában fogadják el a praszádát. Az Úr mondja a Csaitanja-bhágavatában (9.121-2):
„Az Úr válaszolt: Tudod, ki a laksesvara? Aki minden nap egy laksa, százezer szent nevet zeng. Az ilyet nevezem laksesvarának. És csak az ilyen ember házában eszem, senki máséban.”
A vallási előírások követését illetően nincs különbség a szmárták és a vaisnavák között. Ezt mondta az Úr a Csaitanja-bhágavatában (Antja 9.388-9):
„Néha egy emelkedett vaisnava ugyanúgy cselekszik, mint egy materialista. Ezt csak Krsna kegyéből lehet megérteni; máskülönben ebben a dilemmában valaki vagy felszabadul, vagy belepusztul.”
Ez azt jelenti, hogy a vaisnava szívében a meggyőződés független. Ha valaki vaisnava, akkor megértheti a meggyőződést a másik vaisnava szívében, aki ugyanúgy cselekszik, mint a szmárták. Aki ezt nem tudja megérteni, nem tisztelheti a vaisnavákat, és emiatt a pokolra jut.
Az Úr felsorolta a családos emberek kötelessségeit (CC Madhja 15.104):
„Csaitanja Maháprabhu válaszolt: Énekeld tovább az Úr Krsna szent nevét, szünet nélkül. Ha lehet, szolgáld Őt és a bhaktáit, a vaisnavákat.”
A grhasztha kötelessége, hogy állandóan zengje az Úr szent neveit, szolgálja az Urat és a vaisnavákat a rokonai és a jámbor életében gyűjtött vagyon segítségével. Ami a vaisnavák szolgálatát illeti, tudni kell, hogy háromféle őszinte bhakta van. Az ő szolgálatuk a vaisnava-szevá. Nem szükséges sok vaisnavát meghívni. Ha eljön egy vaisnava, bármilyen célból, megfelelő gondossággal kell ellátni. Ha valaki sok vaisnavát hív meg, lehet, hogy sértéseket követ el. Ezt mondja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 15.198):
„Ha minden szannjászi együtt jön, nem tudom megfelelően tisztelni őket. Sértést követnék el.”
A grhasztha vaisnava kötelessége, hogy kegyes legyen a szegényekhez és elesettekhez. A Csaitanja-csaritámrta (Antja 3.238) mondja:
„A szentek jellemzője, hogy kegyesek a szegényekhez és elesettekhez.”
A grhasztha vaisnava ne akarja feladni a testét csupán valamilyen érzelemből vagy haragból. Ahogyan az Úr mondja (CC Antja 4.57):
„Az olyan cselekedeteket, mint az öngyilkosság, a tudatlanság kötőereje befolyásolja; tudatlanságban és szenvedélyben nem lehet megérteni, ki Krsna.”
Krsna imádatában nem kell figyelembe venni a magasabb vagy alacsonyabb társadalmi helyzetet. A világi életben az emberek különféle foglalkozásokat gyakorolnak a társadalmi osztályuknak megfelelően, mivel az értelmük több vagy kevesebb. Az odaadó szolgálatban nincsenek ilyen megkülönböztetések. Ezt az Úr erősíti meg (CC Antja 4.66-67):
„Az alantas családban született ember nem alkalmatlan odaadó szolgálat végzésére, és senki sem alkalmas csak azért, mert a bráhmanák arisztokratikus családjában született. Mindenki emelkedett, aki odaadó szolgálatot végez, míg az abhakta mindig kárhozatott és förtelmes. Ezért az Úr odaadó szolgálatában nem törődünk a család állásával.”
Szintén a Csaitanja-csaritámra (Antja 5.84) mondja:
„Hogy összezúzza az úgynevezett lemondottak és művelt tudósok hamis büszkeségét, Ő aztán súdrán keresztül is terjeszti a vallási elveket.”
A grhasztha vaisnava elégedjen meg azzal az étellel és ruhával, amit nehézség nélkül megkap. Ahogyan a Csaitanja-bhágavata (Antja 4.293) mondja:
„A spenót és a főzelékek a legszerencsésebbek, mert az Úr újra meg újra elfogadja őket.”
A grhasztja vaisnava végezze az odaadó szolgálatot osztatlan figyelemmel, tudva, hogy Krsna mindennek az Ura. Ne legyen tiszteletlen a szmárta-szampradája által imádott félistenekkel szemben. Ahogyan a Csaitanja-bhágavata (Antja 2.243) mondja:
„Ha valaki vaisnavának mondja magát, de nem tiszteli Sivát, és nem követi szigorúan az Úr Csaitanja által kijelölt utat, akkor minden törekvése hiábavaló.”
A grhasztha kötelessége, hogy másokért dolgozzon, még a saját érdekével sem törődve. Ezt mondja a Csaitanja-bhágavata (Antja 3.365):
„Egyes emberek csak a maguk számára várják el a hasznot, de az úriember másokkal törődik, nem a saját érdekével.”
A grhasztha vaisnava tisztelje és imádja a tulaszit. Ezt mondja a Csaitanja-bhágavata (Antja 8.159-160):
„Amikor az Úr leül, hogy elmondja a köreit, tulaszit tesz maga elé. Tulaszit nézi, miközben a köreit mondja. Ki értheti meg az odaadó szolgálat tudományát?”
Az odaadó családos ember dicsőséges, a nem odaadó jelentéktelen. Bármilyen társadalmi kötelezettsége van, vegyen menedéket Krsna szent nevénél. Kálidásza mahádzsana jelleméről mondja a Csaitanja-csaritámrta (Antja 16.6-7):
„Kálidásza nagyon fejlett bhakta volt, mégis egyszerű és nagylelkű. Bármit csinált, mindig Krsna szent nevét zengte. Amikor tréfából kockát dobott, a Hare Krsna éneklése közben dobta el a kockát.”
Mindenkinek tilos a becstelen pénzkeresés vagy költés, és tilos elfogadni a megvesztegetést. Ezt mondja az Úr (CC Antja 9.90, 142-144):
„Aki a kormányt szolgálja, de eltulajdonítja a kormány jövedelmét, azt meg fogja büntetni a király. Ez a kinyilatkoztatott szentírások ítélete. Ne költsd el a király bevételét. Először fizesd ki, ami a királynak jár, a többit elköltheted vallási és gyümölcsöző cselekedetekben. Egy fillért se fordíts bűnös cselekedetekre, mert akkor vesztes leszel ebben az életben, és a következőben.”
A grhasztha olyan lelki tanítómestert fogadjon el, aki tele van odaadással, és a jelleme tiszta. Ahogyan a Csaitanja-bhágavata (Madhja 21.65) mondja:
„Ha a guruban nincs odaadás, nincs a tanítványokban sem.”
A családos ember különösen ügyeljen, hogy ne sértse meg a vaisnavákat. Csak az a vaisnava bocsáthat meg neki, akit megsértett.
A családos ember fő kötelessége a bhakták szolgálata. Ezt mondja a Csaitanja-csaritámra (Antja 16.57, 60):
„A vaisnavák ételmaradéka olyan értékes, hogy arra indította Maháprabhut, részesítse Kálidászát legfelsőbb kegyében. Nagyon hatásos a bhakta lábainak a pora, a víz, amely lemosta egy bhakta lábát, és a bhakta által meghagyott ételmaradék.”
A Srimad Bhágavatamban (11.20.27-8) az Úr Krsna elmondja, hogyan kell cselekednie a családos embernek, amíg le nem győzte a természetes hajlamát, hogy élvezze az érzékek tárgyait, és nem vált tiszta bhaktává:
„Miután felébredt benne a hit dicsőségem történeteiben, megundorodott minden anyagi cselekvéstől, tudta, hogy az érzékkielégítés szenvedéshez vezet, de még képtelen minden érzéki élvezetről lemondani, az Én bhaktám továbbra is boldog, és Engem imád nagy hittel és meggyőződéssel. Bár néha élvezi az érzékeit, tudja, hogy minden érzékkielégítés nyomorúságos eredményre vezet, és ezeket a cselekedeteket őszintén megbánja.”
Ha egy családos embernek van hite, kérjen avatást a Hare Krsna mahá-mantra zengésébe. Ezt mondja a Csaitanja-csaritámra (Madhja 22.64):
„A hittel rendelkező bhakta valóban méltó arra, hogy szeretettel szolgálja az Urat. A hit dönti el, hogy uttama, madhjama vagy kanistha bhakta.”
A grhasztha vaisnava fokozatosan szerzi meg a Csaitanja-csaritámrtában felsorolt tulajdonságokat (Madhja 22.78-80):
„A bhakták mindig kegyesek, alázatosak, igazat mondanak, mindenkivel szemben egyenlők, hibátlanok, nagylelkűek, szelídek és tiszták. Nincs anyagi tulajdonuk, és mindenki javán dolgoznak. Békések, meghódoltak Krsnának, és nincsenek vágyaik. Közömbösek az anyagi szerzéssel szemben, és megszilárdultak az odaadó szolgálatban. Teljesen uralkodnak a hat rossz tulajdonságon – kéjvágy, harag, kapzsiság, stb. Csak annyit esznek, amennyi kell, és nem rúgnak be. Tiszteletteljesek, komolyak, részvétteljesek, hamis presztízs nélkül. Barátságosak, költőiek, ügyesek, és csendesek.”
A grhasztha vaisnava sóváran társuljon a fejlett bhaktákkal. A Csaitanja-csaritámrta (Madhja 22.83) mondja:
„Az Úr Krsna odaadó szolgálatának alapvető oka a társulás a fejlett bhaktákkal.”
Az odaadó szolgálat részei közül azt az ötöt kell előnyben részesíteni, amelyeket a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 22.128-129) említ:
„Az ember társuljon a bhaktákkal, zengje az Úr szent nevét, hallgassa a Srimad Bhágavatamot, lakjon Mathurában, és imádja a múrtit nagy hittel és tisztelettel. Ez az öt a legjobb. Ezeknek még csekély végzése is felébreszti a szeretetet Krsna iránt.”
Fokozatosan el kell érni, hogy az ember a szabályokat ne kötelességből, hanem spontán ragaszkodásból kövesse. Ha az Úr iránti spontán ragaszkodás felébredt, sok előírást automatikusan el lehet vetni, és a vezeklés szükségtelen lesz. Ezt a különbséget írja le a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 22.140, 142-143):
„Ha valaki felad minden anyagi vágyat, és csak Krsna transzcendentális szerető szolgálatát végzi, ahogyan a kinyilatkoztatott szentírások javasolják, akkor soha nincs lekötelezve a félisteneknek, bölcseknek, vagy az ősöknek. Bár a tiszta bhakta nem követi a varnásrama szabályozó elveit, Krsna lótuszvirág lábait imádja. Ezért természetes tendenciája, hogy ne kövessen el bűnt. Ha véletlenül mégis elkövetné, Krsna megtisztítja őt. Nincs szükség a vezeklés szabályozott formájára.”
A grhasztha vaisnava nem törekedjen egyéb tudásra vagy lemondásra, mint arra, hogy tudja, milyen kapcsolatban van az Úrral, és elegendő az odaadó szolgálatból született lemondás. Minden áldást elnyer az, aki különleges gonddal és törődéssel imádja Krsnát. Ezt mondja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 22.145):
„A spekulatív tudás és a lemondás útja nem nagyon fontos az odaadó szolgálathoz. Az olyan jó tulajdonságok, mint nem-ártás, uralom az elme és az érzékek felett, automatikusan kísérik az Úr Krsna bhaktáját.”
A Krsna iránti odaadás fokozatai (CC Madhja 23.10-13). Ezeket így kell gyakorolni:
„Amikor valakit a bhakták társasága ösztönöz az odaadó szolgálatban, követi a szabályozó elveket, gyakorolja az éneklést és a hallást, megszabadul minden nem kívánt szennyeződéstől. Ha ezektől megszabadult, szilárd hittel halad. Ha megjelenik az odaadó szolgálatba vetett szilárd hit, megérzi a hallás és éneklés ízét is. Ha érzi az ízt, megjelenik a mély ragaszkodás, és ebből a mély ragaszkodásból kicsírázok a Krsna iránti szeretet magja a szívben. Amikor az extatikus, érzelmi állapot nagyon intenzív lesz, Istenszeretetnek nevezik. Ez a szeretet az élet végső célja, és minden öröm tárháza.”
A grhasztha vaisnava állandóan zengje a szent neveket, és gondosan kerülje el a tíz sértést. Ahogyan a Csaitanja-csaritámrta (Antja 4.70-71) mondja:
„Az odaadó szolgálat módjai közül a kilenc előírt módszer a legjobb, mert ezek váltják ki a Krsna iránti extatikus szeretetet. Az odaadó szolgálat kilenc része közül a legfontosabb az, hogy mindig énekeljük az Úr szent nevét. Ha valaki ezt teszi, és elkerüli a tíz sértést, nagyon könnyen megkapja az értékes Istenszeretetet.”
A családos ember fogadja el a tiszta odaadó szolgálatot, amely nemcsak vallási érzelmeken alapul. Az Úr mondja (Csaitanja-bhágavata, Madhja 23.41):
„Mi teszi méltóvá arra, hogy figyelje, hogyan táncolok? El lehet érni az Irántam való odaadást tejivással?”
Az élőlény számára az a helyes, ha szolgának érzi magát, ha úrnak érzi magát, az káros. Ezt mondja a Csaitanja-bhágavata (Madhja 23.480, 482):
„Minden bűnös ember Istennnek hirdeti magát, hogy megtöltse a hasát, bár valójában ezek hülyék. Az Úr Visnu külső energiájának hatására nevezik magukat Istennek, és elfogadják az anyagi testet, ami arra való, hogy megegyék a kutyák.”
A grhasztha vaisnava arra törekedjen, hogy olyan legyen a jelleme, mint az Úr Csaitanjának és a követőinek. Olyan legyen az életmódja, úgy éljen meg, mint ők. Ha valaki Krsnát akarja elérni minden cselekedetében, akkor azok a cselekedetek kedvezők. Aki az érzékeit akarja kielégíteni, és jelentéktelen eredményekre törekszik, az materialista lesz. A bhakta számára mindegy, hogy családos ember marad, vagy lemondott lesz. Rámánanda Rája, Pundarika Vidjánidhi, Srivásza Pandita, Sivánanda Széna, Szatjarádzsa Khán és Advaita Prabhu grhaszthák voltak, és megmutatták, hogyan kell hiba nélkül élni. A családos ember és a lemondott között csak a megélhetés módjában van különbség.
Ha az otthon kedvező a bhakta odaadó szolgálatához, akkor ne hagyja el. Az a kötelessége, hogy elkülönült grhasztha maradjon. De ha az otthon kedvezőtlenné válik, akkor elhagyhatja az otthonát. Ilyenkor elfogadott, ha nem ragaszkodik többé a házához. Srivásza Pandita nem hagyta el az otthonát. Szvarúpa Dámodara szannjászi lett. Minden hiteles bhakta ezzel a meggondolással maradt otthon, vagy az erdőben. Hiteles lemondott az, aki ebből a meggondolásból hagyta el az otthonát. Mindig ügyel, nehogy elkövesse a sértéseket a szent név ellen. Most nézzük meg, mivel foglalkozik a lemondott. Csaitanja Maháprabhu ezt mondta a lemondott Raghunátha dásza Goszváminak (CC Antja 6.222-227, 236-237):
„Raghunátha dásza helyesen cselekedett, ez illik ahhoz, aki a lemondott életrendben van.
„A lemondott mindig az Úr szent nevét énekelje. Kolduljon valami alamizsnát, hogy egyen, és így tartsa fenn az életét.
„A vairági (lemondott) ne függjön senkitől. Ha mégis, nem lesz sikeres, és Krsna el fogja hanyagolni Kåñëa.
„Ha egy lemondott oda van azért, hogy a nyelve különféle ételeket ízleljen, elvész a lelki élete, és a nyelvét fogja szolgálni.
„A lemondott rendben az embernek az a kötelessége, hogy mindig a Hare Krsna mantrát zengje. Amilyen főzelék, levél, gyümölcs és gyökér rendelkezésre áll, azzal töltse meg a hasát.
„Nem érheti el Krsnát, aki a nyelvét, a nemi szervét és a hasát szolgálja.
„Ne beszélj úgy, mint a közönséges emberek, ne hallgasd meg, amit mondanak. Ne egyél nagyon ízletes ételt, és ne öltözködj nagyon szépen.
„Ne várj el tiszteletet, de mindig ajánld fel a tiszteletedet másoknak. Mindig zengd az Úr Krsna szent nevét, és gondolatban szolgáld Rádhát és Krsnát Vrndávanában.
A szannjászi ne éljen a faluban a rokonaival. Ezt mondja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 3.177):
„A szannjásza elfogadása után a szannjászinak nem az a kötelessége, hogy a szülőhelyén maradjon, a rokonai körében.”
A lemondott ne találkozzon se királlyal, se nővel. Az Úr ezt mondta (CC Madhja 11.7):
„Mivel Én a lemondott életrendben élek, Számomra éppen olyan veszélyes egy királlyal találkozni, mint egy nővel. Mindkettő olyan lenne, mint mérget inni.”
A lemondott legyen hibátlan. Ahogyan a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 12.51, 53) mondja:
„Ha a közönséges emberek egy kis hibát találnak egy szannjászi viselkedésében, az futótűzként terjesztik. A fekete tintafoltot nem lehet elrejteni a fehér terítőn. Mindig nagyon szembeötlő. Csaitanja Maháprabhu ezt mondta: Lehet, hogy egy nagy edényben sok tej van, de ha egy csepp likőr beszennyezte, akkor már érinthetetlen.”
A lemondott viselkedéséről írja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 17.229):
„Elméje éjjel-nappal elmerült a nagy extatikus szeretetben. Csak megszokásból evett és fürdött.”
Az ál-lemondottról mondja az Úr (CC Antja 2.117-118, 120, 124, 5.35-36):
„Az Úr válaszolt: Nem tudok olyan ember arcába nézni, aki elfogadta a lemondott életrendet, és mégis bizalmasan beszélget egy nővel. Az érzékek olyan erősen ragaszkodnak élvezetük tárgyához, hogy egy nőnek még a faszobra is vonz egy nagyon nagy szentet. Sok ember van, akinek kevés a tulajdona, és úgy fogadják el a lemondott életrendet, mint a majmok. Ide-oda mennek, kielégítik az érzékeiket, és bizalmasan beszélgetnek a nőkkel. Csaitanja Maháprabhu szólt: Nem irányítom az elmémet. Látni sem szeret olyat, aki bizalmasan beszélget nőkkel. Én szannjászi vagyok, és bizonyára lemondottnak tekintem magam.
De nem is beszélve arról, hogy meglátok egy nőt, már a nevének hallatára változásokat érzek az elmémben és a testemben. Kire ne hatna egy nő látása? Ez nagyon nehéz.”
Nagyon értékelik, ha egy családos ember a szívében elkülönült. Az Úr mondja (CC Antja 5.80):
„Rámánanda Rája családos ember volt, de nem irányította a hatféle testi változás. Látszólag a pénzzel törődött, de tanácsokat adhatott még a szannjásziknak is.”
A lemondott ne egye a materialisták ételét, ne fogadjon el tőlük semmit, és ha meghívja a lemondottakat, ne ilyen étellel vendégelje meg őket. Raghunátha dásza Goszvámi következtetése (CC Antja 6.274-275):
„Meghívom az Urat, és dolgokat fogadok el materialista emberektőI. Tudom, hogy ez nem teszi Őt elégedetté. Tudatom tisztátalan, mert dolgokat fogadok el olyan emberektől, akiket csak a pénz érdekel. Ezért ez a meghívás nekem csak anyagi hírnevet szerez.”
Az Úr ezt felelte (CC Antja 6.278-279):
„Ha valaki megeszi a materialista által felajánlott ételt, beszennyezi az elméjét, és ha az elme szennyezett, nem tud megfelelően gondolni Krsnára. Ha valaki elfogad egy meghívást attól, akit beszennyezett a szenvedély kötőereje, beszennyeződik az is, aki felajánlja az ételt, és aki elfogadja.”
Nem helyes, ha a lemondott kéretlenül elvárja az adományt. A Csaitanja-csaritámrta (Antja 6.284, 286) mondja:
„Jól teszi, hogy nem áll ott a Szimha-dváránál. Az ilyen koldulás a prostituált viselkedésére hasonlít. Ha valaki odamegy, ahol ingyen ételt osztanak, és megtölti a hasát azzal, amit kap, nincs lehetőség további, nemkívánatos beszédre, és az ember nagyon békésen zengheti a Hare Krsna mahá-mantrát.”
A lemondott ne építsen nagy templomokat vagy lakóházakat. Ha így tesz, háztartási ügyekbe bonyolódik. Meditáljon a góvardhana-sila imádatán. Ezt találjuk Csaitanja-csaritámrtában (Antja 6.296-297):
„Ehhez az imádathoz egy kancsó víz és néhány tulaszi levél kell. Ez az imádat teljes jóságban van, ha teljes tisztasággal végzik. Ajánlj fel nyolc zsenge tulaszi virágot, hittel és szeretettel, mindegyiket két tulaszi levéllel, a virág egy-egy oldalán.”
A bhakták csak különleges helyzetekben fogadják el a szannjásza életrendet; ez nem mindig szükséges. A bráhmana családban született vaisnava lehet szannjászi, ha elhagyja az otthonát, de ne kövesse azt, ami ellentétes az odaadó szolgálattal. Szvarúpa Dámodaráról írja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 10.107-108):
„Nagyon lelkesen és zavar nélkül imádta Sri Krsnát, ezért csaknem őrületében fogadta el a lemondott életrendet. Ezután Purusóttama Ácsárja a szabályozó elveket követte, lemondott a hajtincsről és a szent zsinórról, de nem fogadta el a sárga leplet. Szannjászi címet sem fogadott el, hanem naisthika-brahmacsári maradt.”
Valaki abban a formában fogadhatja el a szannjászát, hogy csökkenti az igényeit. Ezt mondják Szanátana Goszvámi jelleméről (CC Madhja 20.78, 81):
„Amikor Tapana Misra egy használt dhótit adott Szanátana Goszváminak, ő azonnal darabokra tépte, felső és alsó ruhát készített belőle. Ezt mondta: A mádhukarit fogom gyakorolni. Miért fogadnék el teljes étkezést egy bráhmana házában?”
Az Úr válaszát a Csaitanja-csaritámrtában találjuk (Madhja 20.92):
„Ellentmondásos mádhukarit gyakorolni, és ugyanakkor értékes takarót viselni. Elveszti a lelki erejét, aki így tesz, és ki fogják gúnyolni.”
A vaisnava szannjászi társaságát illetően ezt mondja Mádhavendra Puri jelleméről a Csaitanja-bhágavata (Antja 4.419-421, 423-424, 426, 428):
„Az emberek a tudatlanság kötőerejében voltak, és a visnu-májá hatására elvesztették minden tudásukat.
„Mádhavendra Purinak nagyon fájt az emberek vallástalansága, és nem talált senkit, akivel beszéljen.
„Néha beszélt a szannjászikkal, de nagy bánatára ezek Nárájanának mondták magukat.
„A gjánik, jógik, tapaszvik és híres szannjászik sose beszéltek a Legfelsőbb Úr szolgálatának dicsőségéről.
„A tanítókat és professzorokat csak a logika és a vita érdekelte. Nem fogadták el az Úr Krsna lelki formáját.
„Mádhavendra Puri ezt gondolta: Miért keresek egy vaisnavát az emberek között? Bárhova megyek, nem hallom még a ’vaisnava’ szót sem.
„Ezért azt gondolta, jobb lesz, ha az erdőben marad, ahol nem kell abhaktákkal beszélnie.”
A vaisnava szannjászi ne viseljen májávádi jeleket. Brahmánanda Bharatiról írja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 10.154) says:
„Amikor Csaitanja Maháprabhu és a bhaktái odamentek hozzá, látták, hogy őzbőrt visel. Ennek láttán Csaitanja Maháprabhu nagyon boldogtalan lett.”
Ami a tiszta grhasztha vaisnavikat, a bhakta hölgyeket illeti, a Csaitanja-csaritámrta (Antha 12.42) leírja, mit kell tenniük, ha egy szannjászit látnak:
„Csaitanja Maháprabhu fogadta őket, mint az előző években. A nők azonban a távolból látták az Urat.”
A lemondott vaisnavának mindenféle élvezet tilos. Ahogyan a Csaitanja-csaritámrta (Antja 12.108) mondja:
„A szannjászi nem használ olajat, különösen nem ilyen illatosított olajat. Azonnal vidd ki.”
A lemondott vaisnavának tilos hallgatni a nők éneklését (CC Antja 13.78, 80, 83-85):
„Egy napon, amikor az Úr Jamesvara templomába ment, egy énekesnő énekelt a Dzsagannátha templomban. Csaitanja Maháprabhu a távolból hallotta a dalt, és extázisba esett. Nem tudta, hogy férfi énekel, vagy nő. Ekkor Góvinda megfogta az Urat, és rákiáltott: Egy nő énekel! Amint az Úr meghallotta a ’nő’ szót, visszatért a külső tudatba. Kedves Góvindám, szólt, megmentetted az életemet. Biztosan meghaltam volna, ha megérintem egy nő testét.”
A lemondott ágyneműjét illetően ezt mondta a Csaitanja-csaritámrta (Antja 13.5-7, 10, 12, 14-15, 17-19):
„Az Úr nagyon sovány volt, és a banánfák száraz kérgén aludt. Dzsagadánanda ezt nem tudta elviselni, és kitalált valamit. Finom anyagot szerzett, és befestette vörös oxiddal. Aztán megtöltötte a simula fa gyapotjával. Amikor Csaitanja Maháprabhu látta a takarót és a párnát, rögtön nagyon dühös lett. Megkérte Góvindát, hogy tegye el a takarót és a párnát. Ezt mondta: Ágyneműt hoztok Nekem, hogy azon feküdjek. Dzsagadánanda azt akarja, hogy anyagi boldogságot élvezzek. Én a lemondott életrendben vagyok, és ezért a padlón kell feküdnöm. Szégyenletes lenne, ha ágyat, takarót vagy párnát használnék. Aztán Szvarúpa Dámodara talált ki valami mást. Először nagy mennyiségű száraz banánlevelet szerzett. Aztán ezeket a leveleket nagyon finom rostokra tépte a körmeivel, és megtöltötte vele Csaitanja Maháprabhu két külső ruháját. Ilyen módon készített Szvarúpa Dámodara valamilyen ágyneműt és párnát, és a bhakták nagy igyekezetére Csaitanja Maháprabhu elfogadta őket.”
A lemondott ételéről ezt mondta az Úr (CC Antja 8.84-85):
„Csaitanja Maháprabhu válaszolt: Miért haragudtok annyira Rámacsandra Purira? Kifejti a szannjásza élet természetes elveit. Miért vádoljátok? Egy szannjászi nagy sértést követ el, ha kielégíti a nyelvét. A szannjászinak az a kötelessége, hogy csak annyit egyen, amennyi a test és a lélek együtt tartásához kell.”
Ezeket fogadják el a lemondott vaisnavák illő foglalkozásának.
Most valamennyi – családos és lemondott – vaisnava kötelességeiről beszélünk. A Kali-korszakban nincs más kötelesség, mint Krsna szent neveinek és mantráinak zengése. Mindenkinek avatást kell kapni Krsna szent neve zengésébe. Ahogyan a Csaitanja-csaritámrta (Ádi 7.73-74, 97 és 17.30, 75) mondja:
„Csupán Krsna szent nevének zengése megszabadíthat az anyagi létezéstől. Ha valaki csak a Hare Krsna mantrát zengi, megláthatja az Úr lótuszvirág lábait.
„A Kal-korszakban nincs más vallási elv, mint a szent név zengése, amely valamennyi védikus himnusz lényege. Ez minden szentírás mondanivalója.
„A Hare Krsna mantra zengése során megízlelt transzcendentális boldogságóceánhoz képest a személytelen Brahman megvalósítás öröme olyan, mint a sekély víz egy csatornában.
„Az ember szigorúan kövesse azt az elvet, hogy mindig a szent nevet zengi, elégedjen meg azzal, amit könnyen megkaphat. Ez a viselkedés szilárdan megtart az odaadó szolgálatban.
„A spekulatív filozófiai tudás, gyümölcsöző cselekvés vagy misztikus jóga útjain járva nem lehet elégedetté tenni Krsnát, a Legfelsőbb Urat. Az Urat csak a tiszta szeretet teszi elégedetté.”
A lelki tanítómester és tanításainak elfogadása (CC Madhja 8.128, 221, 229):
„Legyen valaki bráhmana, szannjászi vagy súdra, lelki tanítómester lehet, ha ismeri Krsna tudományát. Ha valaki a spontán szeretet útján imádja az Urat, és Vrndávanba megy, elnyeri Vradzsendra-nandana, Nanda Mahárádzsa fia menedékét. Miután hosszú ideig meditált Rádhán, Krsnán és a kedvteléseiken, és teljesen megszabadult az anyagi szennyeződéstől, eljut a lelki világba. Ott a bhakta alkalmat kap, hogy úgy szolgálja Rádhát és Krsnát, mint az egyik gópi.”
Mindig a bhaktákkal kell társulni. Szerető bhaktákkal kell társulni, akik fejlettebbek, de ugyanaz a vérmérsékletük (CC Madhja 8.251):
„Az összes kedvező és áldásos cselekedet közül melyik a legjobb az élőlénynek? Rámánanda Rája felelt: Az egyetlen kedvező cselekvés, társulni Krsna bhaktáival.”
Bár a vaisnava hiteles szampradájából jön, társulására az vonatkozik, amit az Úr mondott (CC Madhja 9.276-277):
„Csaitanja Maháprabhu szólt: Mind a tettei gyümölcseiért cselekvőt, mind a spekuláló filozófust abhaktának tekintjük. Látjuk, hogy mindkét elem jelen van a szampradájádban. A te szampradájádban csak azt látom jónak, hogy elfogadja az Urat, mint igazságot.”
Az ember ne maradjon olyan helyen, ahol az ízek inkompatibilis módon keverednek, vagy ellentmondások vannak az odaadó szolgálat következtetéseiben (CC Madhja 10.113):
„Csaitanja Maháprabhu sose hallgatott szívesen olyan könyveket vagy verseket, amelyek ellentmondtak az odaadó szolgálat következtetéseinek. Nem szerette hallgatni a raszábhászát, a transzcendentális ízek átfedését.”
Gondosan össze kell gyűjteni az odaadó szolgálathoz szükséges, jó tulajdonságokat. A bhakta természetéről mondja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 7.72):
„Ilyen a szokatlan személyiség elméje. Néha lágy, mint egy virág, máskor kemény, mint a mennykő.”
A bhakta emberbaráti cselekedeteiről írja a Csaitanja-csaritámrta (Madhja 8.39):
„A szentek általános gyakorlata, hogy megszabadítják az elesetteket. Ezért mennek el az emberek házaiba, bár nincs ott semmi dolguk.”
Az Úr elmondja, hogyan kötelezze el magát a bhakta (CC Madhja 11.4):
„Az Úr biztosította a Bhattacsárját, hogy félelem nélkül beszélhet, de hozzátette, ha az állítása megfelelő, akkor elfogadja, és ha nem, akkor elutasítja.”
A bhaktákkal való kapcsolat haszna (CC Madhja 11.26):
„Csaitanja Maháprabhu szólt: Kedves Rámánanda Rájám, Krsna valamennyi bhaktája között te vagy a legkiválóbb; azért aki téged szeret, az bizonyára nagyon szerencsés.”
Szilárd elhatározás a ragaszkodás tárgyához (CC Madhja 12.31):
„Mégis, nem az a ragaszkodó ember természete, hogy feladja az életét is, ha nem éri el a kívánt tárgyat?”
Mások tanítása jó példával (CC Madhja 12.117):
„Az Úr ezt mondaná: Jól csináltad. Kérlek, tanítsd ezt másoknak, hogy ők is így cselekedjenek.”
Gondosságra és törekvésre van szükség az odaadó szolgálat végzésében (CC Madhja 24.171):
„Ha nincs őszinte törekvés az odaadó szolgálatban, nem lehet elérni az Istenszeretetet.” Nem kell társulni a logika tudósaival (CC Madhja 12.183):
„A logika tudósaiként ismert sakálok társaságában én csak ugattam, vau-vau. Most ugyanazzal a szájjal Krsna és Hari szent neveit zengem.”
Példa a boldogtalanságra, mások szenvedése láttán (CC Madhja 15.162-163):
„Uram, megszakad a szívem, amikor a feltételekhez kötött lelkek szenvedéseit látom; ezért kérlek, tedd át bűnös életük karmáját az én fejemre. Kedves Uram, hadd szenvedjek örökké pokoli helyzetben, elfogadva az összes élőlény bűneinek a visszahatásait. Kérlek, vess véget beteg anyagi életüknek.”
Tiszta szívre van szükség (CC Madhja 15.274):
„A bráhmana szíve természettől fogva nagyon tiszta; méltó hely arra, hogy Krsna ott tartózkodjon.”
Fel kell hagyni az irigységgel, nem szabad szenvedni mások jóléte láttán (CC Madhja 15.275):
„Miért engedted oda a féltékenységet? Ezért olyan lettél, mint egy csandála, az emberiség alja, és beszennyezted a legtisztább helyet is – a szívet.”
Teljesen fel kell hagyni a hibákkal (CC Madhja 20.91):
„Miért engedné meg neked Krsna az anyagi ragaszkodás utolsó maradékát? A jó orvos meggyógyítja a betegséget, és nem hagyja meg a nyomát sem.”
A bhakta hite az odaadó szolgálat következtetéseiben (CC Madhja 22.62):
„A Krsnának végzett transzcendentális, szerető szolgálattal az ember automatikusan elvégez minden alárendelt cselekedetet. Ezt a bizalommal teszi, szilárd, az odaadó szolgálathoz kedvező hitet nevezik sraddhának.”
Teljesen meg kell hódolni (CC Madhja 22.102):
„Amikor egy bhakta teljesen meghódol Krsna lótuszvirág lábainak, Krsna elfogadja őt, mint az egyik bizalmas társát.
Bűnbánóan fel kell adni az ateista filozófiákat (CC Madhja 25.43):
„Az ateisták, élükön a Májávádi filozófusokkal, nem törődnek a felszabadulással vagy Krsna kegyével. Csak sorolják a hamis érveket és ellen-elméleteket, és nem foglalkoznak a lelki dolgokkal.”
A bhakta mindig legyen semleges (CC Antja 3.23):
„Ha nem semleges, nem védheti meg a vallási elveket.”
A bhakta féljen attól, hogy megsért más vaisnavákat (CC Antja 3.164):
„Amikor megsértenek egy fejlett bhaktát, egy ember hiába miatt egy egész város vagy hely bajba kerül.”
A bhakta kötelessége, hogy a megbocsátást gyakorolja, és kegyes legyen (CC Antja 3.213, 237, és Csaitanja-bhágavata Ádi 13.182):
„A tiszta bhakta jellemzője, hogy megbocsátja a tudatlan gazemberek sértéseit. Minden szentre jellemző, hogy kegyes a szegényekhez és elesettekhez. Az Úr szólt: Bráhmana! Adj fel minden büszkeséget, és szolgáld Krsnát azzal, hogy kegyes vagy mindenkihez.”
A bhakta kötelesség, hogy jó példa mutatásával prédikáljon (CC Antja 4.103):
„Egyidejűleg mindkét kötelességedet elvégzed a szent névvel szemben, a személyes viselkedéssel és a prédikálásoddal. Ezért az egész világ lelki tanítómestere vagy, mert te vagy a legfejlettebb bhakta a világon.”
A bhakta kötelessége, hogy betartsa a vaisnava etikettet (CC Antja 4.130):
„Mégis, a bhakta jellemzője, hogy betartja és védi a vaisnava etikettet. A vaisnava etikett betartása a bhakta dísze.”
A vaisnava testét lelkinek kell tekinteni (CC Antja 4.191):
„Csaitanja Maháprabhu szólt: A bhakta teste soha nem anyagi. Transzcendentálisnak, lelki boldogsággal telinek tekintik.”
A családos élet cselekedeteinek elvégzése, és az érzékek kielégítése után Krsnát kell imádni egy magányos helyen (CC Antja 4.214-216):
„Rúpa Goszvámi egy évig maradt Bengálban, mert szétosztotta a pénzét a rokonai között, hogy megfelelő helyzetbe kerüljenek. Vette az összes pénzt, amit felhalmozott Bengálban, és elosztotta a rokonai, a bráhmanák és a templomok között. Miután teljesített minden feladatot, amit elgondolt, teljesen elégedetten tért vissza Vrndávanába.”
A bhakta ne vágyakozzon hírnévre (CC Antja 5.78):
„Ez az odaadó szolgálatban fejlettek természetes tulajdonsága. Nem beszélnek a saját jó tulajdonságaikról.”
A bhaktának ne legyen hite a világi költészetben (CC Antja 5.107):
„Csak boldogtalanságot okoz olyan ember verseinek hallgatása, akinek nincs transzcendentális tudása, és aki a férfi és nő közötti kapcsolatokról ír. Az extatikus szeretetben teljesen elmerült bhakta szavainak hallgatása nagy boldogság.”
Sértés nem engedelmeskedni a lelki tanítómester parancsának. Az eredményt leírja a Csaitanja-csaritámrta (Antja 8.99):
„Ha valakit elutasít a lelki tanítómestere, olyan elesett lesz, hogy mint Rámacsandra Puri, még a Legfelsőbb Urat is megsérti.”
A bhakta ne vágyakozzon a felszabadulásra, és a műveltség büszkeségére (CC Antja 13.109-110):
„Amikor Rámadásza Visvásza találkozott Csaitanja Maháprabhuval, az Úr nem volt különösen kegyes hozzá, bár ez volt az első találkozásuk. Rámadásza Visvásza a szívében imperszonalista volt, aki bele akart olvadni az Úr létezésébe, és nagyon büszke volt a műveltségére.”
Az alázat fontos a bhakta számára (CC Antja 20.28):
„Ahol megvan az Istenszeretet kapcsolata, ennek az a természetes jele, hogy a bhakta nem gondolja magát bhaktának, hanem mindig úgy véli, hogy egy cseppet sem szereti Krsnát.”
A bhakta ne akarjon hódítani (Csaitanja-bhágavata, Ádi 13.173):
„Nem kívánatos anyagi műveltséggel meghódítani a világot. Ha valaki odaadó szolgálatot végez, tökéletes a műveltsége.”
A bhaktának tudnia kell, hogy az Úr kettősség nélküli egy, és meg kell értenie, milyen kapcsolatban van az élőlényekkel (Csaitanja-bhágavata, Ádi 16.76-78, 80-81):
„Tisztelt Uram, csak egy Isten van valamennyi élőlény számára. A mohamedán Isten és a hindu Isten között csak a névben van különbség. Valamennyi szentírás – Korán, Puránák – szerint Isten egy. Ő a nem kettős, örök, transzcendentális, Abszolút Igazság, tévedhetetlen és teljesen tökéletes, és ebben a minőségében lakozik mindenki szívében. Az egész világon a Legfelsőbb Úr transzcendentális nevét és tulajdonságait dicsőítik a szentírásokban. Az Úr mindenki meghódolása formáját elfogadja. Neki ártasz, ha másoknak ártasz.”
A következő versben látjuk, hogy a bhaktának mindig szilárdan meg kell maradnia az odaadó szolgálat útján (Csaitanja-bhágavata, Ádi 16.94):
„Még ha darabokra vágják is a testem, és elvesztem az életemet, soha nem hagyom abba az Úr szent nevének zengését.”
Hogyan bánjon a bhakta az ellenségeivel? (Csaitanja-bhágavata, Ádi 16.113):
„Krsna! Légy kegyes ezekhez az élőlényekhez! Bocsásd meg azt a sértést, hogy kínoznak engem.”
A bhakta adja fel a büszkeség olyan jeleit, mint a hírnév vágya és a csalás (Csaitanja-bhágavata, Ádi 16.228-229):
„Fontos személynek mutatja magát, mert utánoz néhány vallási érzelmet. Igazából ez az arrogáns és csaló bráhmana nem szereti Krsnát. Aki az Úr Krsnát akarja szolgálni, az nem lehet kétszínű.”
A bhakta utasítsa el a kaszt-tudatot a lelki életében (Csaitanja-bhágavata, Ádi 16.238-239):
„Ha az Úr bhaktája alacsony családban született, még mindig imádatra méltó; ez a szentírások parancsa. És ha valaki előkelő családban született, de nem imádja Sri Krsna lótuszvirág lábait, akkor az előkelő születése haszontalan, és leesik a pokolba.”
A szent nevek hangos, közös éneklésének haszna (Csaitanja-bhágavata, Ádi 16.284-286):
„A Puránák azt mondják, hogy aki hangosan énekli az Úr nevét százszor jámborabb, mint aki magában énekel. Bráhmana, hallgasd meg, mi ennek az oka. Aki halkan énekel, csak magát szabadítja fel, de aki hangosan énekli Góvinda neveit, azokat az élőlényeket is felszabadítja, akik hallják.”
A bhakta ne úgy viselje a szentírások terhét, mint a szamár, hanem értse meg a mondanivalójukat. Ezt erősíti meg a Csaitanja-bhágavata (Madhja 1.158):
„Aki a szentírásokat a mondanivalójuk ismerete nélkül tanítja, olyan, mint a szentírások terhét cipelő szamár.”
A bhakta hagyjon fel az irigységgel (Csaitanja-bhágavata, Madhja 1.240):
„A bhakti nélküli cselekvés nem jár eredménnyel. Az ilyen cselekvés erőszakot tesz másokon.”
A bhakta hagyjon fel a szevé-aparádhákkal, a múrti szolgálatában elkövetett sértésekkel (Csaitanja-bhágavata, Madhja 5.121):
„Aki nem tiszteli az Úr múrti-formáját, állandóan sértéseket követ el az Úr Visnu lótuszvirág lábainál.”
Ha valaki belsőleg vaisnava, bár úgy látszik, mintha ragaszkodna az érzékkielégítéshez, akkor bhaktának számít (Csaitanja-bhágavata, Madhja 7.22, 38):
„Pundarika Vidjánidhi úgy öltözött, mint egy materialista. Senki sem jött rá, hogy nagy vaisnava. Eljött Navadvipába, és inkognitóban maradt ott. Mindenki durván materialistának látta.”
A bhaktában ne legyen hamis büszkeség az anyagi műveltsége, stb. miatt (Csaitanja-bhágavata, Madhja 9.234):
„Mi haszna a műveltségnek, gazdagságnak, szépségnek, hírnévnek és előkelő születésnek? Addig fokozzák a büszkeségét, amíg elbukik.”
A bhakta legyen szilárd a vaisnavizmus elveiben, ne támogasson más véleményeket szociális okokból (Csaitanja-bhágavata, Madhja 10.185, 188, 192):
„Néha szalmaszálat vesz a szájába, és néha bottal ver. Ezért nem méltó arra, hogy lásson Engem. Az Úr folytatta: Bárhova megy, elvegyül azokkal az emberekkel, és úgy beszél, mint ők. Sértést követ el Bhakti lábainál, ezért tiltom meg, hogy lásson.”
A vaisnava elleni állásfoglalás hibájáról ezt írja a Csaitanja-bhágavata (Madhja 13.160):
„Legyőzik azt a bűnöst, aki az egyik vaisnava mellé áll, és a másikat elítéli.”
A bhakta ne kövessen el bűnt, miután elfogadta az Úr szent nevét (Csaitanja-bhágavata, Madhja 13.225):
„Az Úr szólt: Ne kövessetek el több bűnt. Dzsagai és Mádhai feleltek: Soha többé, Uram.”
A Csaitanja-bhágavata (Madhja 16.144, 147) elmondja, hogyan maradjon távol a bhakta a szabályoktól és előírásoktól:
„Minden szabály és előírás a bhakti szolgája. Elpusztul az, aki ezt nehezen fogadja el. Akit elvakít a hamis büszkeség, soha nem értheti meg ezt a titkot. Büszke a gyerekeire, a vagyonára és előkelő születésére, nem ismer fel egy vaisnavát.”
Egy bhakta ne társalogjon egy ateistával (Csaitanja-bhágavata, Madhja 17.19):
„Egy ateistával beszéltem a városban? Ezért nem nyilvánul meg ma az Istenszeretet?”
Nagyon fontos megszüntetni a kapcsolatokat az abhaktákkal; Advaita Prabhu mondja (Csaitanja-bhágavata, Madhja 19.175):
„Még ha a fiam is, vagy a szolgám, sose nézek olyan ember arcába, aki megsérti a vaisnavákat.”
Össze sem lehet hasonlítani a bhaktit és a jámbor cselekedeteket (Csaitanja-bhágavata, Madhja 23.54):
„Az Úr szólt: Ne gondold, hogy nagyon erős lettél, mert vezekléseket végeztél. Tudd biztosan, hogy az Úr Visnu iránti odaadás a legmagasabb cél.”
A képmutatók és csalók néha inkarnációknak hirdetik magukat, és így fokozzák a büszkeségüket. A bhakta aggályosan kerülje el a társaságukat. Ahogyan a Csaitanja-bhágavata (Ádi 14.82-83) mondja:
„Néha a gonosz emberek egy csoportja megpróbálja letéríteni az embereket a lelki útról, rossz tanáccsal. Ezek a bűnösök becsapják az embereket, hogy megtöltsék a hasukat, és az Úr Rámának mondják magukat.”
A bhakták állandóan a szent nevekben vegyenek menedéket, éljenek képmutatás vagy bűn nélkül. Ennél nincs nagyobb vallási elv. A Csaitanja-bhágavata (Ádi 14.139-140) következtetése:
„Ezért a Kali-jugában a szent név zengése a vallás legfontosabb elve; egyetlen más vallási elv nem segíthet abban, hogy átkeljünk a tudatlanság anyagi óceánján. Még a Védák sem tudják eléggé magasztalni azt, aki éjjel-nappal, minden helyzetben az Úr szent nevét zengi.”
Az embereknek úgy kell imádniuk Krsnát, hogy tekintetbe veszik a természetes tulajdonságaikat, és úgy élnek, mint a régebbi és későbbi mahádzsanák. A tiszta odaadó szolgálatot fokozza a megfelelő foglalkozás gyakorlása, különben azt soha nem lehet elérni.