Laulja
Heves vágyakozás vagy kapzsiság
A laulja szó nyugtalanságot, kapzsiságot és vágyat jelent. A nyugtalanság kétféle – az elme, illetve az értelem nyugtalansága. A csitta, vagy elme hajlik arra, hogy az érzékek utasításait kövesse. Amikor az elme az érzékekre hallgat, és elmerül egy adott tárgyban, megjelenik a ragaszkodás, vagy az ellenszenv. Ezért az elme nyugtalansága is kétféle – ragaszkodás és ellenszenv miatti nyugtalanság. A Bhagavad-gítá (2.67) mondja:
„Ahogyan a a csónakot elsepri a vízen az erős szél, a kóborló érzékek bármelyike el tudja ragadni az ember értelmét, amelyre az elme koncentrál.” Szintén a Bhagavad-gítában (3.34):
„Vannak elvek, amelyek szabályozzák az érzékekhez és a tárgyaikhoz tartozó ragaszkodást és ellenszenvet. Ne kerüljön a ragaszkodás és az ellenszenv irányítása alá az ember, mivel ezek csak akadályok az önmegvalósítás útján.” Ha szabályozni akarjuk az elme nyugtalanságának a formájában jelentkező laulját, Bhakti-dévi istennőnél kell menedéket vennünk. Bhakti-dévi utasítása ez: Ha az érzékkielégítés okozza az elme nyugtalanságát, és ez a fő akadály az odaadó szolgálat gyakorlásában, akkor minden érzéki cselekedetet alá kell rendelni az Úr szolgálatának, és az érzékkielégítéshez való ragaszkodást át kell alakítani az Úrhoz való ragaszkodássá. Akkor az elme annál a ragaszkodásnál vesz menedéket, és megszilárdul az odaadó szolgálatban. A szemeket, füleket, orrot, nyelvet és tapintást tudásszerző érzékeknek nevezik. A kezek, lábak, végbél stb. a cselekvő érzékek. Amikor az érzékek valamennyi tárgya az odaadás hangulatával társul, akkor az elme az Úrra fog koncentrálni. Az íz, forma, szag, érintés és hang – ezek az érzékek tárgyai. Mindegyikben fel kell ébreszteni az odaadás hangulatát, aztán élvezni őket, és ez már odaadó szolgálat. Az érzékek tárgyai közül az érdemel ellenszenvet, amely kedvezőtlen az odaadó szolgálatban, és ahhoz kell ragaszkodni, amelyik kedvező. De hogyan uralkodjunk az elme nyugtalanságán, amíg az értelem nyugtalanságát le nem győztük? Ha legyőztük az értelem nyugtalanságát, akkor az elme az értelem erejéből képes szabályozni az érzékek tárgyaihoz való ragaszkodást és az ellenszenvet.
Az elme jó és rossz hajlamai között az értelem tesz megkülönböztetést. Kétféle értelem van – határozott és sokfelé elágazó. A határozott értelem egyfajta, az elágazó sokféle lehet. Ahogyan a Bhagavad-gítá (2.41) mondja:
„A lelki úton járók célja határozott és egy. Kuruk szeretett gyermeke, a határozatlanok értelme sokfelé elágazik.” Az olyan zavarok, mint kéjvágy, a mennyei bolygók elérésének vágya, olyan cselekedetek, amelyek fokozzák az élvezetet és a gazdagságot, valamint a lelki világ elutasítása, ezek mind a határozatlan emberek sokfelé elágazó értelméből keletkeznek. Ezért mondja a Gítá (2.44):
„Nem szánják el magukat a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatára azok, akik túlzottan ragaszkodnak az érzéki élvezethez és az anyagi gazdagsághoz; akiket ezek megtévesztenek.” Akik értelme megszilárdult a szamádhiban, azok transzcendentális helyzetben vannak, és az elméjük szilárd. A Bhagavad-gítá a következő jeleket sorolja fel (2.55-56):
„Az Úr szólt: Pártha, amikor az ember felhagy az érzékkielégítés vágyának mindenféle fajtájával, és amikor a megtisztult elme egyedül az önvalóban talál elégedettséget, akkor mondják róla, hogy tiszta transzcendentális tudatban van. Szilárd elméjű bölcsnek azt nevezik, akinek az elméjét sem a háromféle szenvedés nem zavarja meg, se nem ujjong, amikor boldog, aki mentes a ragaszkodástól, a félelemtől és a haragtól.” A Gítá e két verse megvilágítja, hogyan kell elviselni a beszéd, elme és harag késztetéseit, amit az Upadésámrta első verse javasol.
Már most, tudni kell, hogy kétféle értelem van. A világi értelem az a hajlam, amelyik az elme utasítására tesz különbséget a jó és a rossz között; lelki értelem, ha ez a lélek utasítására történik. Ezért mondja a Bhagavad-gítá (3.42):
„A cselekvő szervek jobbak, mint a tétlen anyag, az elme jobb, mint az érzékek, mert az érzékek az elme hajlamainak utasítására működnek. Az elménél is magasabb az értelem, mert az értelem a lélek hajlandósága, és ezért az elme ura; a lélek még jobb, mint az értelem.” Az értelem csak akkor fogadja el a materializmust, amikor a hamis ego irányítása alatt áll. Az értelem mindig, és természetesen tiszta, amikor a tiszta ego irányítja, amikor Krsna szolgájával azonosul. Ezért mondják a Védák, hogy a test ismerője értelmes. A szellemi lélek jobb az értelemnél, mert az értelem csak a lélek hajlandósága.
Amikor egy élőlény tiszta lelki részecskének látja magát, akkor természetesen megjelenik a lelki egoja, abban a formában, hogy azonosítja magát Krsna szolgájával. Ekkor az értelem, a maga tiszta formájában elutasítja a materializmust, és elfogadja a spiritualizmust. Az élőlény semmi másra nem vágyik, mint Krsna szolgálatára, és elutasítja az anyagi vágyakat, mint jelentéktelen dolgokat. Ebben a helyzetben az élőlény szthita-pragja, transzcendentális helyzetű, vagy szthita-dhí, szilárd elméjű. A lelki energia hatására az értelem megszilárdul, szabályozza, irányítja a szívet és az elmét. Az értelem irányítása alatt az elme képes arra, hogy uralkodjon az érzékeken, és az odaadó szolgálat iránt kedvező hangulat nyilvánul meg az érzékek tárgyaiban (indrijaszja arthe). Ezt úgy nevezik, indrija nigraha, uralom az érzékek felett az odaadó szolgálatban. Bármivel próbálkozzanak is a tudás és a lemondás útján, nem tudnak megfelelően uralkodni az érzékeken. Ezt mondja a Bhagavad-gítá (2.59):
„A testet öltött lelket korlátozhatják az érzéki élvezetben, de az érzékek tárgyai uráni vágy megmarad. Ha azonban magasabb ízt tapasztal, megszilárdul a tudatban.” Ez valóban uralom az érzékek felett. Az érzékeket lelkivé tenni, és az elmével irányítani; a lelkivé tett elmét pedig az értelem irányítja. Ez a folyamat győzi le az értelem és elme nyugtalansága formájában jelentkező laulját. Amíg az értelem nyugtalan, az elmét sem lehet megszilárdítani. A nyugtalan értelem elkalandozik, néha a karma, máskor a jóga, lemondás vagy tudás felé. A Srimad Bhágavatam (11.20.32-34) azt mondja, így kell megszilárdítani az értelmet a bhaktiban, a nyugtalanság elhagyásával:
„Mindent, amit el lehet érni gyümölcsöző cselekvéssel, vezekléssel, tudással, elkülönüléssel, misztikus jógával, adományozással, a vallási kötelességek teljesítésével és az élet tökéletesítésének egyéb módjain, azt könnyen eléri az Én bhaktám, ha szerető szolgálatot végez Nekem. Ha bhaktám valahogy a mennybe akarna jutni, vagy az Én bolygómon akarna élni, könnyen eléri ezeket az áldásokat. Mivel a bhaktáim szentként viselkednek, és nagyon értelmesek, teljesen Nekem szentelik magukat, és nem kívánnak semmit Rajtam kívül. Még ha fel is ajánlom nekik a születéstől és haláltól való megszabadulást, ők nem fogadják el. A bhakták természetüknél fogva az Én szolgálatom örömét élvezik.”
Mindezt figyelembe véve, a gyakorló bhakta hagyjon fel a nyugtalanság formájában jelentkező lauljával, és szilárdítsa meg az értelmét az odaadó szolgálatban.
A laulja szó másik jelentése sóvárgás. Ha a sóvárgás más tárgyakra irányul, akkor hogyan lehetne kapcsolatba hozni Krsnával? A sóvárgást is le kell kötni Krsna szolgálatában. Az anyagi élvezetek utáni sóvárgást a fenti módszerrel kell legyőzni. Ezért mondják, hogy azok, akiket legyőzött a kéjvágy és a kapzsiság, nem tisztulhatnak meg annyira a jógával (amelynek első szabálya a jama), mint Krsna szolgálatával. Ahogyan a Srimad Bhágavatam (1.6.36) mondja:
„Igaz, hogy a jóga rendszerben az érzékek feletti uralommal csökkenteni lehet a kéjvágy és a kapzsiság miatti zavarokat, de ez nem elegendő ahhoz, hogy elégedetté tegye a lelket. Az elégedettség Isten odaadó szolgálatából származik;” mert „az elme akkor van egyensúlyban, amikor Bennem merül el az értelem.” (SB 11.19.36) Ha valaki Krsna, a vaisnavák szolgálatára és a szent nevek zengésére vágyódik, akkor nem fog alacsonyabb dolgok után sóvárogni. Nagyon szerencsés, aki arra vágyik, hogy lássa, hogyan szolgálják Krsnát a Vradzsavászik. Ez a sóvárgás teszi méltóvá a rága-bhaktira. Az ember mindig annyira győzi le az anyagi sóvárgást, amennyivel jobban vágyódik a rágátmiká szolgálatra. Ha valaki finom ételekre, italokra, alvásra, dohányzásra és borivásra vágyik, akkor csökken az odaadása. A bor, nők és vagyon utáni sóvárgás teljesen ellentétben áll az odaadás elveivel. Erről mind le kell mondaniuk azoknak, akik a tiszta odaadó szolgálatra törekszenek. Akár kedvező, akár bűnös dolgok után sóvárognak, ha az a sóvárgás nem Krsnával kapcsolatos, akkor nagyon megvetésre méltó. Csak a Krsnával kapcsolatos sóvárgás hozza meg az áldást. A mahádzsanák mindig arra vágyakoznak, hogy Krsnáról halljanak (SB 1.1.19):
„Soha nem fáradunk bele abba, hogy halljuk az Úr transzcendentális kedvteléseit, akit himnuszokban és imákban dicsőítenek. Azok, akik megérezték a transzcendentális kapcsolat ízét, minden pillanatban gyönyörködve hallgatják a kedvteléseit.” A Krsnával kapcsolatos sóvárgás másik neve ádara, tisztelet. Később erről részletesen beszélünk.
A laulja másik jelentése: vágy. Kétféle vágy van: az anyagi élvezetek, és a felszabadulás vágya. Aki nem mond le erről a kettőről, nem gyakorolhatja az odaadó szolgálatot. Rúpa Goszvámi írja a Bhakti-raszámrta-szindhuban (1.2.15):
„Az anyagi világ élvezete és az anyagi kötelékektől való felszabadulás vágyait két boszorkánynak tekintik, üldöznek, mint a kísértetek. Amíg ez a két boszorkány ott van a szívben, hogyan érezhetne valaki transzcendentális boldogságot?”
Kétféle anyagi élvezet van – evilági és mennyei. Vagyon, nők, gyerekek, gazdagság, királyság, győzelem, jó étel, jó alvás, nőkkel való társulás az érzéki élvezetért, előkelő születés és más gyönyörök – ezek mind világi élvezetek. Mennyei élvezetek eljutni a mennybe, ott nektárt inni, valamint érzéki élvezetek megöregedés nélkül. Amikor a szív tele van élvezetvággyal, az ember nem imádhatja önzetlenül Krsnát. Amíg teljesen ki nem irtja a szívéből az élvezetvágyat, az akadályozni fogja a fejlődését az odaadó szolgálatban. Van egy dolog, amit meg kell mondani ezzel kapcsolatban: Ha ezek az anyagi élvezetek kedveznek az odaadó szolgálatnak, akkor ezeket a családos emberek bűn nélkül elfogadhatják. Ebben az esetben ezeket nem is élvezeteknek, hanem a fejlődés eszközeinek nevezik a bhakta életében. Ezt mondja a Srimad Bhágavatam (1.2.9-10):
„Minden foglalkozás célja a végső felszabadulás. Sosem szabad anyagi nyereségért dolgozni. Továbbá a bölcsek szerint a foglalkozással szerzett anyagi nyereséget sem szabad érzékkielégítésre használni. Az élet vágyai sose irányuljanak az érzékek kielégítésére. Az ember csak egészséget és önfenntartást kívánjon, mert az emberi létforma arra való, hogy az Abszolút Igazságot kutassuk. A cselekvésnek ne legyen más céljuk.” A dharma, vagy foglalkozás, kötelesség másik neve jukta-vairágja.
A felszabadulás vágyát is el kell utasítani. Ötféle felszabadulás van; mégpedig szálokja – ugyanazon a bolygón élni; szársti, ugyanaz a fenség; számípja – személyes társ lenni; szárúpja – azonos testi vonások; és szájudzsja – egység. Az odaadó szolgálat gyakorlója gyűlöli a szájudzsját, a felszabadulást az Úrral való eggyéválás formájában. A szálokjában, szárstiban, számípjában és szárúpjában nincs ugyan élvezetvágy, ezek mégsem kívánatosak. Amint az élőlény az odaadás erejéből megszabadul az anyagi köteléktől, azonnal eléri a felszabadulást. Ez azonban nem a bhakti fő gyümölcse. A szádhana-bhakti fő gyümölcse a Krsna iránti tiszta szeretet, amit a felszabadult lelkek érnek el. Erre vonatkozik Szárvabhauma Bhattacsárja kijelentése (CC Madhja 6.267-269):
„Ha megvan a lehetőség a Legfelsőbb Úr szolgálatára, a tiszta bhakta néha elfogadja a felszabadulás szálokja, szársti, számípja vagy szárúpja formáit, de a szájudzsját soha. A tiszta bhakta hallani sem szeret a szájudzsja-muktiról, amely félelmet és gyűlöletet kelt benne. Sőt inkább a pokolba menne, mintsem hogy eggyéváljon az Úr ragyogásával. Kétféle szájudzsja-mukti van – beleolvadni a Brahman-ragyogásba, és beleolvadni az Úr testébe. Az Úr testébe olvadni még förtelmesebb, mint a másik.”
Ennek az a lényege, hogy a bhakta, Krsna akaratából, könnyen eléri a felszabadulást, a kötelékektől való megszabadulás formájában. Ezért nem szabad vágyakkal beszennyezni az odaadó szolgálatra való törekvést.
A gyakorló bhakta fontos kötelessége fölhagyni a materialista lauljával.