Dzsana-szanga
Társulás világi gondolkodású emberekkel
A dzsana szó férfiakat és nőket is jelent. Rúpa Goszvámi ezt írta a Bhakti-raszámrta-szindhuban: „a bhaktának fejlettebb bhaktákkal kell társulnia.” Általában a gyakorló bhakták minden tekintetben jobbak, mint a karmik és gjánik. A Bhagavad-gítá (7.28) mondja:
„Akik az előző életeikben, és ebben az életben jámborul cselekedtek, és akik bűnös tettei teljesen kitörlődtek, megszabadulnak a tévedés ellentétpárjaitól, és nagy elhatározással végzik az Én szolgálatomat.” Ezért a bhakták természettől fogva tiszták. Nem lehetséges, hogy bűnt kövessenek el. Nem kevésbé értelmesek, mint a karmik és gjánik, csak azért, mert a mindentudó Legfelsőbb Úr lótuszvirág lábainál vettek menedéket. Sok életen át kell jámbor tetteket végezni, mire valaki hinni kezd az Úr Krsna odaadó szolgálatában. Nem kétséges tehát, hogy a bhakták cselekedetei tiszták. A hitből természetesen megszületik a vágy, hogy bhaktákkal társuljanak. Mindent elérnek, ha társulnak a bhaktákkal. Az Ádi Purána ezt írja a szádhu-szanga dicsőségéről:
„Pártha, akik azt állítják, hogy az Én bhaktáim, igazán nem az Én bhaktáim, de akik a bhaktáim bhaktái, azok valóban az Enyémek.”
A bhaktákkal való társulás szükségességéről mondják:
„Még egy kasztonkívüli is teljesen tiszta lesz, ha akár egy pillanatra látja vagy érinti Krsna bhaktáját, beszélget, vagy együtt lakik vele.” A Srimad Bhágavatam (7.5.32) mondja:
„Ha nem kenik a testükre egy olyan vaisnava lótuszvirág lábainak a porát, aki már teljesen megszabadult az anyagi szennyezéstől, a nagyon is materialista életre hajlamos emberek nem ragaszkodhatnak az Úr lótuszvirág lábaihoz, akit szokatlan cselekedeteiért dicsőítenek. Csak az szabadulhat meg az anyagi szennyeződéstől, aki Krsna-tudatos lesz, és az Úr lótuszvirág lábainál vesz menedéket.”
A szentírások gyakran kijelentik, hogy az Úr bhaktáinak a társasága nélkül Bhaktidévi nem nyilvánul meg a szívben. A szádhakáknak nagy szükségük van arra, hogy társuljanak a bhaktákkal. Ezért, ebben az összefüggésben, dzsana-szanga olyan személyeket jelent, akikben nincs odaadás. Ezért mondja Rúpa Goszvámi, hogy a világi társulásról való lemondás is az odaadó szolgálat egyik része. A Bhakti-raszámrta-szindhu (1.2.43) mondja: „Aki el akarja érni a Krsna iránti odaadást, annak gondosan fel kell hagynia a világi emberekkel való társulással.” Ez azt jelenti, hogy a bhakták az Upadesámrta 4. versében említett cselekedeteket ne világi emberekkel együtt végezzék. Ha munka közben beszélnek világi emberekkel, azt nem tekintik társulásnak. Ha azonban ugyanez személyi vonzódással történik, akkor azt az illetővel való társulásnak tekintik.
Minden gyakorló bhaktának ismernie kell, hányfajta világi ember van. Vonakodva bár, de felsoroljuk ezeket az embereket. Hétféle világi ember van: (1) Májávádik és ateisták, (2) az érzékeik élvezői, (3) akik kedvelik az érzékeik élvezőit, (4) nők, (5) szoknyavadászok, (6) képmutató jámborok, és (7) helytelenül viselkedő, ostoba kaszton kívüliek.
A Májávádik nem fogadják el a Legfelsőbb Úr örök nevét, formáját, tulajdonságait és kedvteléseit. Az élőlényt májá termékének tekintik; ezért véleményük szerint az élőlény nem létezik örökké. Nem tekintik örökkévalónak az odaadó szolgálatot sem; csak időleges módszernek, amellyel szert lehet tenni a tudásra. A Májávádik valamennyi következtetése szemben áll az odaadó szolgálat elveivel. Fokozatosan eltűnik az odaadása annak, aki Májávádikkal társul. Szvarúpa Dámodara utasítása (CC Antja 2.94-95):
„Elvesztetted az értelmedet Gopála társaságában, ezért vagy annyira oda, hogy meghallgasd a Májáváda filozófiát. Ha egy vaisnava meghallgatja a Sankara-bhásját, a Védánta-szútrák Májáváda kommentárját, elveszti azt a Krsna-tudatos felfogást, hogy Krsna az Úr, és az élőlény a szolgája. Ehelyett magát tartja a Legfelsőbb Úrnak.”
Násztikáknak, ateistáknak azokat nevezik, akik nem fogadják el a Védákban dicsőített, Legfelsőbb Urat. Elméjüket beszennyezték a hamis érvek; az ilyenek társaságában elvész az odaadás.
Káros azokkal társulni, akik az érzékeiket élvezik. Akik mindig ezekkel társulnak, tele vannak káromlással, irigységgel és erőszakkal. Viszály, vitatkozás, és érzéki élvezetre való sóvárgás az életük. Minél többet élveznek, annál jobban szomjaznak az érzéki élvezetre. Az érzékek élvezőinek nincs idejük arra, hogy Krsnáról halljanak vagy beszéljenek. Akár jámbor, akár bűnös tetteket végeznek, mindig távol maradnak az önvaló tudásától. Ezért mondta Raghunátha dásza Goszvámi (CC Antja 6.278):
„Amikor valaki materialista ember által felajánlott ételt eszik, beszennyeződik az elméje, és amikor az elme szennyezett, nem tud megfelelően Krsnára gondolni.” Azokat, akik külsőleg érzéki cselekedeteket végeznek, de az érzékek tárgyait csak azért fogadják el, hogy együtt tartsák a testet és a lelket, belsőleg azonban alkati helyzetükben vannak, mint Krsna szolgái, nem számítják az érzékek élvezői közé, akik a tetteik gyümölcseihez ragaszkodnak.
Az érzékek élvezői és az ilyenek kedvelői egyaránt világiasan gondolkodnak. Akik az érzékek élvezőit kedvelik, maguk is az érzékek élvezői, mert a szívükben mindig az érzéki élvezetre gondolnak. Vannak olyanok, akik maguk nem élvezik az érzékeiket, de örömmel társulnak azokkal, akik így tesznek. Az ilyen társulásról is le kell mondani, mert hamarosan ők is az érzékek élvezői és rossz társaság lesznek. Kétféle ember élvezi az érzékeit – azok, akik rendkívül ragaszkodnak az érzéki élvezethez, és érzéki élvezethez ragaszkodó bhakták. Az előbbiek társaságát teljesen el kell utasítani. Érzéki élvezethez ragaszkodó bhakta is kétféle van – azok, akik bekapcsolják az Urat az érzéki élvezetekbe, és akik az Urat tartják az érzéki élvezet középpontjában. Az utóbbiakkal jobb társulni, mint az előbbiekkel. Bár azok, akik a vallási előírásoknak megfelelően élvezik az érzékeiket, jobbak, mint az érzékek bűnös élvezői, a gyakorló bhakta mégse társuljon velük, amíg nem válnak bhaktákká. Csupán a szannjászi-ruha viselése nem szabadít meg egy bhaktát az érzékkielégítéstől, mert a lemondottak gyakran gyűjtik és félreteszik az élvezet tárgyait. Másrészt sokan hasonlítanak az érzékek élvezőire, de mindent az Úr Hari imádatában használnak fel, az elkülönülés hangulatában. Mindezt figyelembe véve, a gyakorló bhaktának nem szabad az érzékek élvezőivel, és az ilyenek kedvelőivel társulnia, végezzen odaadó szolgálatot egy magányos helyen, vagy ha olyan szerencsés, hiteles bhakták társaságában.
Ne társuljatok nőkkel. Ha viszont egy nő végez szádhana-bhaktit, ne táruljon férfiakkal. A másik nemmel való társulás nagyon kedvezőtlen a fejlődő bhakta számára. Kétféle férfi és nő van. Amikor a férfi és a nő házasságot kötöttek, a vallási elvek szerint, akkor nem bűn, ha érintkeznek és beszélgetnek, sőt ez hasznos, mert megkapta az áldást. Azt azonban nem írják elő, hogy illuzórikus cselekedeteket végezzenek, a kölcsönös kötelességek teljesítésén kívül. Ha illúzióba ejtik egymást, és nem az előírt kötelességeiket végzik, akkor ez sztrí-, illetve purusa-szanga, társulás az ellenkező nemmel. Krsna imádói számára az ilyen társulás kedvezőtlen eredményekkel jár. Bármelyikük bűnös az ilyen társulásban, akadály lesz a másik számára. Ha a feleség segít az odaadó szolgálat végzésében, akkor nem merül fel a sztrí-szanga hibája. Ha azonban akadályozza az odaadó szolgálatot, akkor le kell mondani a társulásról. Gondoljunk arra, hogyan viselkedett a nagy vaisnava ácsárja, Rámánudzsácsárja. Hazaküldte a feleségét a szüleihez, mivel megsértette a guruja feleségét. Aztán szannjászi lett. Ha nincs házassági kapcsolat, és valaki rossz szándékkal társalog egy nővel, az már sztrí-szanga. Ez bűn, és árt az odaadó szolgálatnak. A gyakorló bhakta gondolkozzon el ezen, aztán mondjon le a nők és a nőket kedvelők társaságáról. A Srimad Bhágavatam mondja (3.31.35):
„Semmilyen tárgyhoz való ragaszkodás nem jár annyi elvakultsággal és kötelékkel, mintha az ember egy nőhöz, vagy a nőket kedvelők társaságához ragaszkodik.” A családos bhakta számára nem káros, ha megérinti a feleségét, vagy beszél vele; de a lemondott számára nem lehet semmilyen érintkezés vagy beszéd, különben vége az odaadó szolgálatának. Az ilyen deviáns személy társaságát teljesen el kell utasítani.
Külön gonddal kell kerülni a dharmadvadzsik, a képmutatóan jámborok társaságát. Dharmadvadzsiknak azokat nevezik, akik elfogadják a dharma külső jeleit, de igazából nem követik a dharmát. Kétféle dharmadvadzsi van: a képmutatók és a bolondok, vagy csalók és becsapottak. A képmutatást a gjána- és karma-kandában is elítélik. Az odaadó szolgálatban mindent elront. Még az érzékek élvezőivel is jobb társulni, mert az egész világon nincs rosszabb társaság, mint a dharmadvadzsi. A csaló dharmadvadzsik látszólag követik a dharmát, hogy az egész világot becsapják. Becsapják az ostobákat, támogatják őket a gazemberségeikben, csakhogy minden vágyuk teljesüljön. Egyesek guruk, mások tanítványok lesznek, csalással szereznek vagyont, nőket, hamis presztízst, ingatlanokat. Ha valaki lemond a ravasz képmutatók társaságáról, akkor becsületesen végezheti az odaadó szolgálatot. Csak becsületes imádattal lehet elérni Krsna kegyét. Ahogyan a Srimad Bhágavatam mondja (1.3.38):
„Csak az ismerheti meg az univerzum teremtőjét teljes dicsőségében, hatalmában és transzcendenciájában, aki fenntartás nélkül (képmutatás nélkül), szakadatlanul, kedvezően szolgálja a kezében kocsikereket tartó Úr Krsna lótuszvirág lábait.” Az Úr Brahmá mondja Náradának (SB 2.7.42):
„De akit tiszta (képmutatás nélküli) szolgálatáért a Legfelsőbb Úr a kegyében részesített, átkelhet az illúzió leküzdhetetlen óceánján, és megértheti az Urat. Ezt nem tehetik meg azok, akik ehhez a testhez ragaszkodnak, amelyet végül felfalnak a kutyák és a sakálok.”
Az is ál-vaisnavizmus vagy képmutatás, ha valaki vaisnavának mutatja magát, de belülről Májávádi marad. A Csaitanja-csaritámrta (Antja 13.93, 109-110) ír Rámadásza Visvászáról, aki külsőleg nagy vaisnava volt, az Úr Rámacsandra híve:
„Rámadásza mindenről lemondott, és elment, hogy lássa az Úr Dzsagannáthát. Útközben napi 24 órában zengte az Úr Ráma szent nevét. Maháprabhu azonban nem volt különlegesen kegyes hozzá, amikor találkoztak, bár ez volt az első találkozásuk. Rámadásza Visvásza a szívében imperszonalista volt, aki az Úr létébe szeretett volna beleolvadni, és nagyon büszke volt a műveltségére. Maháprabhu, mint a mindentudó Legfelsőbb Úr, mindenki szívét megértette, és mindezt tudta.”
Naróttama dásza Thákura mondta, a maga nagy alázatában:
„A hat ellenség, kezdve a kéjvággyal és a haraggal, ide-oda visznek engem, hogy különféle módokon élvezzem az érzékeimet. Májá szolgája vagyok, határtalanul sok vágyam van, és ezért elfelejtettelek Téged. Házról házra járok vaisnava ruhában, és azt remélem, hogy vagyonos leszek.”
Ha valaki továbbra is társul az ilyen dharmadvadzsival, nem végezhet tiszta odaadó szolgálatot. Ebben a világban a legtöbb ember ilyen. Ezért amíg valakinek nincs alkalma arra, hogy egy tiszta bhaktával társuljon, töltse az életét azzal, hogy egy magányos helyen végez odaadó szolgálatot.
Krsna imádatát nem javítja, ha rosszul viselkedő, ostoba kasztonkívüliekkel társulunk. Ezek természetüknél fogva vonzódnak a húsevéshez és a boriváshoz, ezért nincsenek benne a varnásrama-dharmában. Viselkedésük mindig szabályozatlan. Az elme beszennyeződik, ha olyanokkal társul, akik helytelenül viselkednek. De ha ezek az emberek hittel végzik az odaadó szolgálatot, és társulnak egy vaisnavával, fokozatosan megjön a kedvük ahhoz, hogy tiszta szívvel imádják Krsnát, és akkor már kedvező a társaságuk. Lehet, hogy a korábbi természetük miatt még egy ideig förtelmes dolgokat követnek el, ők mégis szádhuk. A Bhagavad-gítá (9.30-31) mondja:
„Kövesse el bár valaki a legförtelmesebb tettet, ha odaadó szolgálatot végez, akkor szentnek kell tekinteni, mert az elhatározása helyes. Hamarosan erényes lesz, és eléri a tartós békét. Kunti fia, hirdesd merészen, hogy az Én bhaktám nem pusztul el soha.”
Ennek ez az értelme: Ha a kaszton kívüliek olyan szerencsések, hogy hinni kezdenek az odaadó szolgálatban, akkor azt lehet mondani, hogy a helyes úton járnak. Nem kétséges, hogy rövid időn belül ők is megtisztulnak, békések lesznek, amennyiben Haridásza Thákura nyomdokaiban járnak. A természet miatti helytelen viselkedés egy darabig szükségszerűen megmarad. Ezt a társulást még így sem lehet rossznak nevezni. A Srimad Bhágavatam (11.20.27-29) ezt írja róluk:
„Ha felébredt benne a hit dicsőségem elbeszéléseiben, és megundorodott minden anyagi cselekedettől, ha tudja, hogy minden érzékkielégítés szenvedéshez vezet, bár arról még nem tud lemondani, az Én bhaktám boldog, nagy hittel és meggyőződéssel imád Engem. Lehet, hogy néha kielégíti az érzékeit, de tudja, hogy minden érzékkielégítés nyomorúságos eredményhez vezet, és őszintén megbánja az ilyen cselekedeteket. Ha egy értelmes ember állandóan Engem imád szerető odaadó szolgálattal, ahogyan azt Én előírtam, akkor a szívében mindig Rám gondol. Ez pedig megsemmisít minden anyagi vágyat.”
A következtetés az, hogy sem jámbor, sem bűnös emberekkel nem kívánatos társulni, ha nem Krsna-tudatosak. Kívánatos viszont azokkal társulni, akik bár bűnösek, de odaadóan szolgálják az Urat. A Bhakti-raszámrta-szindhu (1.2.51) idézi a következő verset, amelyet Mahársi Kátjájana mondott el a Kátjájana-szamhitában:
„Jobb rácsok között, lobogó lángok között szenvedni, mint azokkal társulni, akik nem Krsna-tudatosak. Az ilyen társulás nagyon nagy megpróbáltatás.”
Az odaadó szolgálatot végzőnek ezt gondosan meg kell értenie, és eszerint kell cselekednie.