Pradzsalpa
Felesleges beszéd
A beszélgetés neve dzsalpana vagy pradzsalpa. Manapság úgy elterjedt a világban az istentelenség, hogy a beszélgetés istentelen beszédet jelent. Ezért nem használ a gyakorló bhaktának, ha dzsalpanát végez. Az odaadó szolgálat végzésében azonban sokféle dzsalpana lehet. Ez mind kedvező a bhakta számára. Rúpa Goszvámi írta a Kárpanja-pandzsiká-sztótrában:
„Ha az Úr szent nevét zengi, és eléri a námábhászát ebben az életében, vagyis bepillantást a sértés nélküli mantrázásba, még a szerencsétlen ember hibái is megsemmisülnek, és az Úr elégedett lesz vele.”
A kirtana, az imák felajánlása, a szentírások recitálása mint dzsalpana; de amikor mindez kedvező hangulatban, és anyagi vágy nélkül történik, akkor Krsna-tudattá lesz. Ezért ez a következtetés: Minden pradzsalpa ellenkezik az odaadó szolgálattal, ami kedvezőtlen Krsna szolgálatában. A gyakorló ügyeljen arra, hogy felhagyjon a pradzsalpával. A mahádzsanák cselekedeteiben nincs hiba. A mahádzsanák tisztelettel végzik a pradzsalpát (ami kedvező az odaadó szolgálatban), és ez a mi egyetlen kötelességünk. Felfuvalkodott bhakták néha azt javasolják, hogy mindenfajta pradzsalpát fel kell adni. Mi azonban Rúpa Goszvámit követjük, mindig kitartunk az úton, amelyet az utasításait követő szádhuk mutattak meg. A Bhakti-raszámrta-szindhu idézi a Szkanda Puránából:
„Szigorúan azt a könnyű utat kell követni, amelyet az előző mahádzsanák elfogadtak. Ez az út nagyon áldásos, és mentes minden szenvedéstől.”
A mi mahádzsana-utunkat Vjászadéva, Sukadéva Goszvámi, Prahláda Mahárádzsa, Csaitanja Maháprabhu és a társai mutatták meg. Nem fogjuk elhagyni ezt az utat, hogy az új, felfuvalkodott bhakták utasításait kövessük. Valamennyi mahádzsana tisztelte azt a pradzsalpát, amely táplálja a Hari iránti odaadást. Beszélünk még erről, a megfelelő helyen.
Az istentelen pradzsalpa akadályozza az odaadó szolgálatot. Sokféle van. Haszontalan beszéd, vitatkozás, pletyka, hibakeresés másokban, hazugság, bhakták káromlása, világi beszéd – ez is mind pradzsalpa.
A haszontalan beszéd rendkívül káros. A gyakorló bhakták beszéljenek az Úr Hariról, a bhakták társaságában, emlékezzenek Hari nevére, formájára, tulajdonságaira és kedvteléseire egy magányos helyen, anélkül, hogy feleslegesen elvesztegetnék az időt. A Bhagavad-gítá (10.8-9) mondja:
„Én vagyok minden lelki és anyagi világ forrása. Minden Belőlem árad ki. A bölcsek, akik ezt tökéletesen tudják, az Én odaadó szolgálatomat végzik, és Engem imádnak egész szívükkel. Tiszta bhaktáim gondolatai Bennem vannak, életüket teljesen az Én szolgálatomnak szentelik, nagy örömet és elégedettséget merítenek abból, hogy felvilágosítják egymást, és Rólam beszélgetnek.”
Ezt is a Gítá mondja (9.14):
„Ezek a nagy lelkek mindig a dicsőségemet zengik, nagy elszántsággal törekszenek, leborulnak Előttem, és örökké odaadóan imádnak Engem.” A gyakorló bhaktának tehát a tiszta odaadásra kell törekednie. Ha azzal töltik a nappalaikat és az éjjeleiket, hogy haszontalanul beszélgetnek a materialistákkal, akkor nem követik az Úr utasítását, „mindig a dicsőségemet zengik.” Az újságokban is sok haszontalan beszéd van. A gyakorló bhakta számára az újságolvasás nagy veszteség. De ha az újság tiszta bhaktákról ír, akkor azt el lehet olvasni. Étkezés után a világi emberek általában rágyújtanak, és haszontalanul beszélgetnek más istentelen emberekkel. Bizonyára nehezükre esik, hogy Rúpa Goszvámit kövessék. A regényolvasás ugyanilyen. De ha a regényben olyan történet van, mint Purandzsanáé a Srimad Bhágavatamban, akkor az olvasás nem akadály, hanem inkább hasznos.
A vitatkozás olyan pradzsalpa, amely az odaadó szolgálat ellensége. A njája és vaisesika követőinek összes érvelése csak istentelen viszály. Nincs más eredményük, csak elpazarolják az elme erejét, és fokozzák a nyugtalanságot. A Katha Upanisád (1.2.9) mondja: „Az értelmet nem lehet elérni vitatkozással.” Az élőlény megkülönböztető képessége örökké ott van a természetes értelmében. Ez természetesen törekszik a Legfelsőbb Úr lótuszvirág lábai felé. De ha az irányokon, helyeken, tévedéseken és illúziókon vitatkoznak, akkor a szív megkeményedik. Nem marad meg a természetes megkülönböztető képesség. Ha az elme elfogadja a védikus Dasamúla utasításokat, és azok szerint érvel, akkor többé nem lesz gonosz. Mi a jó, mi a rossz – ha a megkülönböztetés a Védákon alapul, akkor már nem pradzsalpa. Ezért adta ezt az utasítást Maháprabhu (CC Madhja 15.153): „Tanulmányozd nagyon alaposan a Srimad Bhágavatamot.” Nem pradzsalpa, ha azért beszélnek, hogy megállapítsák, kinek mi a kapcsolata az Úrral. Akik haszontalan érvekkel győzik meg a gyülekezetet, nem jutnak semmilyen következtetésre; ezért bizonyára kötelesség, hogy lemondjuk az ilyen logika-tudósok társaságáról. Ezt erősíti meg Vászudéva Szárvabhauma, aki ezt mondta (CC Madhja 12.183):
„A logika-tudósokként ismert sakálok társaságában én csak ugattam, vau-vau. Most ugyanaz a száj Krsna és Hari szent neveit zengi.”
Akik megszokták, hogy lelki témákról vitatkozzanak, emlékezzenek a Váránaszi szannjászi szavaira (CC Madhja 25.43):
„A májávádi filozófusok és az ateisták nem törődnek sem a felszabadulással, sem Krsna kegyével. Csak sorolják hamis érveiket és az ateista filozófia ellen-elméleteit, nem foglalkoznak a lelki dolgokkal.” A haszontalan érvek irigységből, büszkeségből, az érzékkielégítéssel szembeni ellen- vagy rokonszenvből, ostobaságból vagy gőgből keletkeznek. A vitatkozást kedvelőket megmámorosítják a haszontalan érvek. A gyakorló bhakta mindig ügyeljen arra, hogy elkerülje a haszontalan érveket, amikor az Úrról és a bhaktáiról beszél.
Rendkívül árt az odaadó szolgálatnak, ha ok nélkül beszélnek más emberekről. Sokan azért beszélnek másokról, hogy megalapozzák a saját hírnevüket. Mások irigységből vitatják mások jellemét. Ha az elme ilyen dolgokkal foglalkozik, soha nem koncentrálhat Krsna lótuszvirág lábaira. Minden tekintetben el kell utasítani a másokról való beszédet. De az odaadó szolgálat gyakorolásában sok kedvező téma van, és az mind hibátlan, még akkor is, ha másokról szól. Ha teljesen le akarunk mondani arról, hogy másokról beszéljünk, akkor az erdőben kell élni. Kétféle gyakorló bhakta van, a családosok és a lemondottak. Mivel a lemondottaknak semmi dolguk az érzéki élvezettel, teljesen felhagyhatnak azzal, hogy másokról beszéljenek. A családos ember ezt nem teheti meg, neki pénzt kell keresnie és félretennie, meg kell védenie, fenn kell tartania a családját. Számára az a legjobb, ha Krsna-tudatos családban él. Ha minden anyagi cselekvés Krsnával kapcsolatos, akkor még ez az elkerülhetetlen beszéd is bűntelen lesz, az odaadó szolgálat része. A családos ember ne beszéljen úgy másokról, ami bárkinek ártalmas. Mondja el másokról azt a keveset, ami szükséges a Krsna-tudatos családban. Ne beszéljen másokról ok nélkül. Ezenkívül amikor a guru felvilágosítja a tanítványát valamiről, lehet, hogy az utasítása nem lesz világos, ha egyszer-egyszer nem beszél másokról. Amikor a korábbi mahádzsanák így beszéltek másokról, az ilyen beszédben érdem van, nem hiba. Ahogyan Sukadéva Goszvámi mondja a Srimad Bhágavatamban (2.1.3-4):
„Az irigy családos ember éjjel alszik vagy szeretkezik, nappal pénzt keres, és ellátja a családtagjait. Az átmá-tattva nélküli embereket nem érdeklik az élet problémái, múlandó dolgokhoz ragaszkodnak, a testhez, a gyerekekhez és a feleséghez. Bár eléggé tapasztaltak, mégsem látják elkerülhetetlen pusztulásukat.” Sukadéva Goszvámi azért beszél a materialistákról, hogy oktassa a tanítványát, nem tekintik pradzsalpinak. Az ilyen cselekedeteket hasznosnak kell tekinteni. Csaitanja Maháprabhu is beszélt ál-lemondottakról, hogy oktassa a tanítványait (CC Antja 2.117, 120, 124):
„Az Úr szólt: Nem tudok az arcába nézni egy olyan embernek, aki elfogadta a lemondott életrendet, mégis bizalmasan beszélget egy nővel. Sok szegény ember van, úgy fogadják el a lemondott életrendet, mint a majmok. Ide és oda mennek, élvezik az érzékeiket, és bizalmasan beszélgetnek a nőkkel.” Csaitanja Maháprabhu szólt: Nem uralkodom az elmémen. Az elmém senkit sem szeret látni a lemondott életrendben, aki a nőkkel bizalmasan beszélget.”
Se magának, se másoknak nem használ az, aki nem beszél így, amikor oktat, levon egy következtetést. Ha az előző ácsárják személyesen mutattak példát, és másokat tanítottak, hogyan válna az hasznunkra, ha az utasításaikkal ellenkezőleg cselekednénk? Ha valaki így beszél egy vallási szektában vagy általában az emberek között elterjedt helytelen magatartásról, akkor az ilyen beszéd nem áll szemben az odaadó szolgálattal. Még az sem hiba, ha néha egy adott személyről beszélnek. Maitréja Muni, egy kiváló bhakta így beszélt Vena Mahárádzsról (Srimad Bhágavatam 4.14.29):
„A nagy bölcs, Maitréja folytatta: A király elvesztette értelmét bűnös élete miatt, letért a helyes útról, és végül elvesztette minden szerencséjét. Nem tudta elfogadni a nagy bölcsek kéréseit, amelyet teljes tisztelettel terjesztettek elé, és ezért elkárhozott.” Maitréja rsinek így kellett beszélnie, a hallgatóságához beszélt, hogy oktassa őket. Ez nem pradzsalpa. A gyakorló bhakta általában a bhakták társaságában beszél a régi történelemről. Alkalmilag abhaktákról beszélnek. Az ilyen beszéd mindig áldásos és kedvező az odaadó szolgálathoz. De azok, akik az odaadás akadályai, az irigység, gyűlölet, büszkeség befolyása alatt beszélnek másokról, sértéseket követnek el Bhakti-dévi lábainál.
A vita azért keletkezik, mert győzni akarnak. Ez nagyon megvetésre méltó. A hibakeresés oka, valaki rá akarja kényszeríteni másokra a rossz szokásait. Ezzel teljesen fel kell hagyni. A hazugság a haszontalan beszéd egy másik formája. A lemondott bhakták teljesen felhagynak a világi beszéddel. A családos emberek elfogadhatnak valamennyi világi beszédet, ami kedvező az odaadó szolgálathoz. Ha nincs Isten-tudat az olyan tárgyakban, mint régészet, zoológia, asztrológia és földrajz, ezeket is el kell utasítani. Sukadéva Goszvámi mondja (Srimad Bhávagatam 12.12.49-50):
„Hamis és haszontalan minden szó, amely nem az Úr transzcendentális személyiségéről beszél, hanem időleges tárgyakról. Csak azok a szavak igazak, áldásosak és jámborak, amelyek a Legfelsőbb Úr transzcendentális tulajdonságait nyilvánítják meg. A mindenkinél híresebb Úr dicsőségéről beszélő szavak vonzók, élvezetesek és örökké frissek. Az ilyen szavak örök ünnep az elme számára, és kiszárítják a szenvedés óceánját.”
Nagy bajok forrása, ha a szádhukról káromlás formájában beszélnek. Ha valaki el akarja érni az Úr Hari iránti odaadást, akkor ilyen fogadalmat kell tennie: „Ebben az életben soha nem fogom káromolni a szádhukat.” A bhakták szádhuk. Káromlásuk minden erényt megsemmisít. Pradzsápati Daksa, a kiváló aszkéta, nagy bajba került, mert káromolta a rendkívül tiszta Úr Mahádévát. Ahogyan a Srimad Bhágavatam mondja (10.4.46):
„Kedves királyom, amikor valaki nagy lelkeket üldöz, vége minden olyan áldásnak, mint hosszú élet, szépség, hírnév, vallás, áldások, eljutás a magasabb bolygókra.”
Ez a következtetés: A bhaktira törekvő vaisnavák hagyjanak fel minden, az odaadó szolgálathoz nem kedvező pradzsalpával. Az utasítások között szerepel ez is, el kell viselni a beszéd késztetését – ez feltételes. A pradzsalpáról való lemondás tartósan szabályozza a beszéd késztetését. Hogy az ember bűntelenül éljen, nem szabad többet beszélnie, mint azt a keveset, ami szükséges. Csak azt kell megtárgyalni, ami magunknak és másoknak hasznos. Ha valaki másokról akar beszélni, az csak haszontalan beszéd lesz. Ezért mondta az Úr Krsna Uddhavának a Srimad Bhágavatamban (11.28.2):
„Aki mások tulajdonságait és viselkedését dicséri vagy bírálja, gyorsan eltér a saját érdekéből, és az illuzórikus ellentétpárokba bonyolódik.”