Prajásza
Túlzott törekvés
Sose lesz odaadás, ha nem hagynak fel a prajászával. Prajásza azt jelenti, törekvés, haszontalan vesződés. A lelki élet nem más, mint tiszta odaadás a Legfelsőbb Úr iránt. Az odaadást nem lehet másként meghatározni, mint teljes önátadással, meghódolással a Legfelsőbb Úr lótuszvirág lábainál. A teljes önátadás és meghódolás az élőlények természetes, örök, alkati kötelessége. Ezért csak az odaadó szolgálat a természetes hajlam, vagy a velünk született foglalkozás. Ebben nincs szükség prajászára; az élőlény feltételekhez kötött állapotában azonban mégis szükség van egy kevésre, hogy egyáltalán végezhesse az odaadó szolgálatot. E kevés prajásza kivételével minden egyéb kedvezőtlen az odaadó szolgálathoz. A prajásza kétféle: gjána-, és karma-prajásza. A gjána-prajászában az egység, vagy kevaládvaita érzése jelenik meg. Nevezik ezt így is, szájudzsja, eggyéválás, brahma-nirvána, beleolvadás a Legfelsőbbe. A gjána-prajásza a lelki élet ellensége; ezt a Mundaka Upanisád (3.2.3), egy védikus írás, a következő szavakkal magyarázza el:
„A Legfelsőbb Urat nem lehet elérni ügyes magyarázatokkal, hatalmas értelemmel, sőt sok hallással sem. Őt csak az éri el, akit Ő maga választ. Neki megnyilvánítja a saját formáját.” Ezért az odaadás az egyetlen út, amelyen el lehet érni az Úr lótuszvirág lábait. A Srimad Bhágavatamban (10.14.3) Brahmá ezt mondja az Úr Krsnának:
„Az Úr Brahmá szólt, Uram, Krsna, a bhakta, aki felhagy a gjána-prajászával, az empirikus filozófiai spekulációval, amelynek az a célja, hogy beleolvadjon a Te létezésedbe; aki a Te dicsőségedet és kedvteléseidet hallja egy hiteles szádhutól vagy szenttől, és aki becsületes életet él, a társadalmi helyzetének megfelelően, elnyerheti a részvétedet és kegyedet, bár Te adzsita vagy, meghódíthatatlan.”
Ezt is az Úr Brahmá mondja, hogy jobban rávilágítson a prajászára:
„'Kedves Uram, a Neked végzett odaadó szolgálat az egyetlen kedvező út. Nagy bajba kerül az, aki ezt elhagyja csupán a spekulatív tudásért, vagy azért a megértésért, hogy minden élőlény szellemi lélek, és az anyagi világ illúzió. Csak fárasztó és kedvezőtlen módon cselekszik. Mintha olyan héjat csépelne, amelyben már nincs rizs-szem. Vesződsége gyümölcstelen lesz.”
A monizmus filozófiája nem az Abszolút Igazságtól származik; ezt a démonok adták. Gyakran halljuk, hogy dicsőítik az ember és az Úr kapcsolatának ismeretét. Ez a tudás tiszta és spontán – nincs szükség prajászára. A csatuh-slokiban (a Bhágavatam négy fő versében) közölt tudás acsintja bhedábheda, felfoghatatlanul, egyidejűleg egy és különböző. Ez a tudás természettől fogva ott alszik az élőlény szívében. Az Úr olyan, mint a lelki nap, és az élőlények a napsugarak molekulányi részecskéi. Az élőlény nem maradhat meg alkati formájában, hanem szolgálja az Urat, ezért alkati kötelessége az Úr szolgálata. Az élőlény természete ennek az alkati kötelességnek a teljesítése. Ez az élőlény spontán – prajásza nélküli – dharmája, vagy kötelessége. Bár a feltételekhez kötött állapotban ez a dharma szinte alszik, és a szádhana vagy a lelki gyakorlás ébreszti fel, a bhakti gyakorlásában nem olyan a prajásza, mint a karma és a gjána útjain. Ha valaki tisztelettel vesz menedéket a szent névben, hamar megszűnnek a tudatlanság-okozta akadályok, és megjelenik az ember alkati boldogsága. De ha valaki helyet ad a gjána-prajászának, akkor még többet kell szenvednie. És ha lemond a gjána-prajászáról, a bhakták társaságban, az a törekvés a bhakti útján. Az Úr mondja a Bhagavad-gítában (12.2-5):
„Azokat tekintem a legtökéletesebbeknek, akik személyes formámra rögzítik az elméjüket, és mindig Engem imádnak nagy és transzcendentális hittel. De végül azok is elérnek Engem, akik a megnyilvánulatlant imádják, akit az érzékek nem észlelhetnek, az Abszolút Igazság mindent átható, felfoghatatlan, változatlan, szilárd és megingathatatlan felfogását, akik uralkodnak az érzékeiken, mindenkivel egyenlően bánnak, és mindenki javát akarják. Vesződségesen haladnak előre azok, akik elméje a Legfelsőbb megnyilvánulatlan, személytelen arculatához ragaszkodik. Ezen az úton mindig nehezen haladnak azok, akik testben élnek.”
A karma-prajászában nincs haszon. A Srimad Bhágavatam 1. éneke mondja:
„A foglalkozási kötelességek, amelyeket az ember a helyzetének megfelelően végez, csak haszontalan munka, vagy prajásza, ha nem ébreszt vonzalmat az Úr üzenete iránt.” Ezért a karma-prajásza éppen úgy szemben áll az odaadás elveivel, mint a gjána-prajásza. A következtetés az, hogy a karma- és gjána-prajásza nagyon káros. A bhakta azonban, aki helyesen akarja leélni az életét, mégis elfogadja a kötelességeit a varnásrama szerint, mivel ez kedvez az odaadó szolgálatnak, és az odaadó szolgálat részének számít. Ezeket a cselekedeteket már nem karmának nevezik. Ezekben a cselekedetekben a szvanistha-bhakták (akik a saját fejük szerint végzik az imádatot) a karmát és annak eredményeit beviszik az odaadó szolgálat birodalmába. A parinisthita-bhakták (akik csak odaadó szolgálatot végeznek) olyan jámbor tettekkel foglalkoznak, amelyek nem állnak szemben az odaadás elveivel, hanem csak vonzzák az embereket. A nirapeksa vagy semleges bhakták elfogadják az odaadó szolgálathoz kedvező cselekvést, és nem törődnek a nép helyeslésével.
A gjána-prajásza, amelynek célja az Úrral való eggyéválás, rendkívül ellentétes az odaadás elveivel. Ha az astánga-jóga-prajásza misztikus erőkre és felszabadulásra törekszik, ez is rendkívül ellentétes. Az odaadó szolgálat és az élőlények kapcsolatának ismeretében a szabály az egyidejű egység és különbözőség, ami nagyon természetes, és ezért nincs benne prajásza. Az effajta cselekvést és tudást csak eszközként fogadják el. Ha célnak tekintik, akkor hibaforrássá válnak. Ez még jobban elmagyarázom a nijamágrahánál. Az olyan nagy vesződség is prajásza, mint a szent helyek felkeresése, és nem kedvező az odaadó szolgálathoz. Ha azonban azzal a sóvár vággyal keresi fel Krsna kedvteléseinek a helyeit, hogy felébressze a Krsna iránti extatikus szeretetet, és társuljon a bhaktákkal, akkor ez bizonyára odaadó szolgálat – nem haszontalan prajásza. Az odaadó szolgálat fogadalmainak megtartása sem az, ezeket mind az odaadó szolgálat részeiként fogadják el. A vaisnavák szolgálata sem prajásza; az egyenrangúakkal való társulás ugyanis megsemmisíti a világi gondolkodású emberekkel való társulás vágyának formájában jelentkező hibákat. A templomi imádat prajászája a szív érzelmeinek spontán megnyilvánulása. A prajásza az olyan cselekvésekben, mint a szankirtana, csak arra szolgál, hogy megnyissa a szívet az Úr szent neveinek zengése előtt; ezért ez rendkívül természetes.
Nincs szükség prajászára a lemondásban; mert amikor a szívben megjelenik a Krsna iránti odaadás, az élőlény könnyen elveszti az érdeklődését minden egyéb iránt, ami nem Krsna. A Srimad Bhágavatam (1.2.7) mondja:
„Aki odaadó szolgálatot végez Krsnának, könnyen elnyeri az indokolatlan tudást (vagy az Úr örökké tökéletes szolgálatának a tudását), és az elkülönülést a világtól (vagy prajászamentes elkülönülést).” Ha valaki feladja a gjána-, karma-, jóga- és vairágja-prajászát, és odaadó szolgálatot végez, akkor a gjána, karma, jóga és vairágja akadályai nem húzhatják le. Ezért mondja a Srimad Bhágavatam (11.2.42): „az odaadás, a Legfelsőbb Úr közvetlen észlelése és az egyéb dolgoktól való elkülönülés egyidejűleg következik be annál, aki az Úrnál vett menedéket.”
Amikor a bhakta alázatosan és kétszínűség nélkül mantrázik, megemlékezik Krsna szent neveiről, akkor könnyen felébred az igazi megértés: „Lelki részecske vagyok, Krsna szolgája; Krsna az örök Uram; lótuszvirág lábainál való meghódolás az örök természetem; ez a világ olyan, mint egy szálloda; nem ad nekem örök boldogságot, ha bármihez is ragaszkodom ebben a világban.” Ilyen módon a gyakorló hamar elér minden tökéletességet. Gjána-, karma-, jóga-, mukti-prajásza, túlzott törekvés az anyagi élvezetre, világi siker, társulás a materialistákkal – ez mind ellensége annak, aki a szent névnél vett menedéket. A prajásza e különféle formái tönkreteszik az odaadó szolgálatot. És mind között a legalantasabb az a prajásza, amely a hírnevet akarja. Bár a legalantasabb, sokak számára elkerülhetetlen. Erről is le kell mondani, az odaadó szolgálat egyszerű folyamat kedvéért. Ezért mondta Szanátana Goszvámi a Hari-bhakti-vilásza záró versében:
„Ha valaki le is tud mondani minden anyagi vágyról, a hírnév vágyáról nagyon nehéz lemondani. Olyan ez a vágy, mint az ürülék, minden anartha alapvető oka. Gondosan el kell kerülni az ürülék, a hírnév vágya érintését.” Ez az utasítás rendkívül komoly. A bhaktának különleges gonddal kell követnie ezt az utasítást.
A gyakorló bhakta olyan természetes foglalkozást keressen, ami kedvező az odaadó szolgálathoz, mantrázzon, emlékezzen a szent nevekre az Úrral való kapcsolatának ismeretével. Ez a prajásza nélküli imádat is kétféle: a családos emberek és a lemondottak számára. Ahhoz, hogy a varnásrama kedvező legyen az odaadó szolgálathoz, a családos ember prajásza nélküli odaadó szolgálattal töltse az életét. Annyit keressen, annyit tegyen félre, hogy könnyen eltarthassa a családtagjait. Ha mindig arra gondol, hogy Hari imádata az egyetlen életcél, soha nem fog illúzióba esni. Boldogságban és bánatban, szerencsében és balszerencsében, ébren és alva, minden élethelyzetben könnyen tökéletessé teszi Hari imádatát. A lemondottnak egyáltalán nem kell takarékoskodnia. Tartsa fenn a testét azzal, hogy naponta alamizsnát koldul, és így végezzen odaadó szolgálatot. Ne kezdjen semmilyen vállalkozásba. Ha vállalkozásba kezd, az hiba. Minél többet imádja az Urat, alázattal és egyszerűen, annál jobban megérti Krsnát, az Ő kegyéből. Ahogyan az Úr Brahmá mondja a Srimad Bhágavatamban (10.14.8):
„Kedves Uram, aki állandóan azt várja, hogy indokolatlan kegyedben részesüljön, elszenvedi régi rossz tetteinek visszahatásait, és szíve mélyéből, tisztelettel ajánlja fel Neked a hódolatát, az biztosan méltó a felszabadulásra, mert ez a jogos igénye lett.” Semmit sem lehet elérni gjána-prajászával, Krsnát csak az Ő kegyéből lehet megismerni. Ezért mondja a Bhágavatam (10.14.29):
„Uram, ha lótuszvirág lábaid csak egy csekély kegyben részesítenek is valakit, megértheti személyiséged nagyságát. De a spekulálók soha nem fognak téged megérteni, még akkor sem, ha sok éven át tanulmányozzák a Védákat.”
Ha valaki alázatosan menedéket vesz a szent neveknél, akkor az Úr kegyéből – prajásza nélkül – megjelenik az Abszolút Igazság tudása az egyszerű bhakta szívében. Ezt a tudást soha nem lehet elérni független prajászával.