Atjáhára
Túl sok evés vagy túl sok gyűjtés
Rúpa Goszvámi írta a következő verset az Upadesámrtában:
„Az odaadó szolgálatnak vége, ha valaki nagyon belebonyolódik a következő hat cselekedetbe: (1) atjáhára, többet enni, mint szükséges, vagy a szükségesnél több pénzt gyűjteni; (2) prajásza, túlzott törekvés világi dolgokra, amelyeket nagyon nehéz megszerezni; (3) pradzsalpa, szükségtelen beszéd világi dolgokról; (4) nijamágraha, ha a szentírások szabályait és előírásait csak a követés kedvéért gyakorolják, nem a lelki fejlődés kedvéért; vagy ha a szabályokat és előírásokat elutasítják, függetlenül vagy szeszélyesen cselekszenek; (5) dzsana-szanga, társulás világi gondolkodású emberekkel, akiket nem érdekel a Krsna-tudat, és (6) lauljam, sóvárgás a világi eredményekre.”
Nagyon fontos, hogy megvizsgáljuk, mi ennek a versnek a mélyebb értelme. Különösen az kövesse e vers utasításait, aki tiszta odaadó szolgálatot akar végezni. Rendkívül ritka, hogy valaki elhanyagolja ezeket az utasításokat, és mégis eléri az Úr Hari iránti odaadást. Most kifejtjük a vers jelentését azok kedvéért, akik komolyan vágyakoznak arra, hogy tiszta odaadó szolgálatot végezzenek. Ez a vers felsorolja az odaadó szolgálat hat akadályát -atjáhára, prajásza, pradzsalpa, nijamágraha, dzsana-szanga és laulja. Mindegyikről külön fogunk beszélni. Ez a rövid fejezet csak az atjáhára értelmét tárgyalja.
Sokan azt gondolhatják, hogy ez a szó csak a sok evésre vonatkozik, de ez nem így van. Ezt nondja az Upadesámrta első verse:
„A józan ember, aki el tudja viselni a beszéd késztetését, az elme követeléseit, a harag cselekedeteit, a nyelv, has és nemi szervek késztetését, méltó arra, hogy tanítványokat szerezzen az egész világon.”
A nyelv késztetése az, hogy meg akarja ízlelni az ételeket. A gyomor késztetése a túl sok evés. Ha a második versben az atjáhára szót túl sok evésnek értelmeznénk, akkor az ismétlés hibája fordulna elő a legfontosabb utasítások e tömör gyűjteményében. A művelt olvasóknak tehát kötelességük, hogy megtalálják a nagyon komoly Rúpa Goszvámi által használt szó más jelentéseit.
Bár az áhára szó fő jelentése bhodzsana, vagyis evés, a bhodzsana szó az öt érzék tárgyainak élvezetét is jelenti. A szem a formát, a fül a hangot, az orr a szagot, a nyelv az ízt, a bőr a hideget és meleget, puhát és keményet érzékeli, így élvez az öt érzék. Ez a fajta anyagi élvezet elkerülhetetlen a testet öltött lélek számára. Az élőlény nem marad életben az érzéktárgyak élvezete nélkül. Az élőlény akkor hagy fel az anyagi élvezettel, amikor elhagyja a testet. Ezért az érzéki élvezetről való lemondás csak képzelgés, amit soha nem lehet alkalmazni a gyakorlatban. Krsna ezt az utasítást adta Ardzsunának a Bhagavad-gítában (3.5-6):
„Mindenki tehetetlenül rákényszerül, hogy a tulajdonságok szerint cselekedjen, amelyeket az anyagi természet kötőerőitől kapott; ezért senki sem tartózkodhat a cselekvéstől, még egy pillanatra sem. Aki a cselekvő szervein uralkodik, de az elméje az érzékek tárgyain időzik, bizonyára becsapja magát, és az ilyet kétszínűnek nevezik.”
Mivel az élet fenntartása nem lehetséges cselekvés nélkül, az embernek dolgoznia kell a létfenntartásért. Ha viszont az élvezet kedvéért cselekszik, akkor elvesztette az emberi méltóságát, és olyan lesz, mint egy állat. Ha valaki minden testi cselekvését át tudja alakítani az Úr odaadó szolgálatában kedvező cselekvéssé, akkor az a bhakti-jóga. Szintén az Úr mondja a Gítában (6.16-17, 5.8-9):
„Nem lehet az jógi, Ardzsuna, ha túl sokat vagy túl keveset eszik, ha túl sokat alszik, vagy nem alszik eleget. Aki evésben, alvásban, cselekvésben és pihenésben egyaránt mértékletes, minden anyagi szenvedését enyhítheti a jóga gyakorlásával. A Krsna-tudatos ember lát, hall, érint, szagol, eszik, jár, alszik és lélegzik ugyan, de mindig tudja magában, hogy igazából egyáltalán semmit sem tesz. Mert amikor beszél, ürít, kap, kinyitja vagy becsukja a szemeit, mindig tudja, hogy csak az anyagi érzékek foglalkoznak a tárgyaikkal, ő pedig külön áll tőlük.”
Bár ezeket az utasításokat a gjániknak szánták, hasznosak az odaadó szolgálatban is. A Bhagavad-gítá záró verse a saranágatiról, a teljes meghódolásról beszél. Gondoljunk erre, mondjunk le a gyümölcsöző cselekedetekről és a filozófiai spekulációról, fogadjuk el az érzékek tárgyait, mint az Úr kegyét. Ezt nevezik tiszta odaadó szolgálatnak. Ezért mondja Rúpa Goszvámi a Bhakti-raszámrta-szindhuban (2.255-256):
„Az ember akkor emelkedik fülül igazán a birtoklásérzeten, amikor semmihez nem ragaszkodik, de ugyanakkor mindent elfogad, ami Krsnával kapcsolatos. Az viszont nem mondott le teljesen, aki mindent elutasít, anélkül, hogy tudná, mi a kapcsolata Krsnával.”
E két vers magyarázatát ismétli az Upadésámrta azzal az utasítással, hogy vessük el az atjáhárát. Ez azt jelenti, ha valaki az élvezet szellemében fogadja el az érzékek tárgyait, az atjáhára. De ha az érzékek tárgyait úgy fogadja el, mint az Úr kegyét, és csak annyiban, amennyiben azokra szükség van az odaadó szolgálatban, akkor az nem atjáhára. Ha az érzékek tárgyait becsületesen úgy fogadják el, mint az Úr kegyét, nagyon könnyen el lehet érni a jukta-vairágját. Maháprabhu azt parancsolja, hogy fogadjuk el az érzékek tárgyait ragaszkodás nélkül, és zengjük Krsna nevét. Ne törekedjetek finom ételekre és elegáns ruhákra. Fogadjátok el a megszentelt bhágavata-praszádát, ami könnyen megszerezhető. Ez a bhakta életmódja. Csak azt vedd el, ami szükséges. Nem jár kedvező eredményekkel, ha többet vagy kevesebbet veszel el. Ha a gyakorló többet vesz el, vagy többet halmoz fel, mint ami szükséges, elvész a lelki élete, mert az anyagi raszák irányítják. Ha nem gyűjt eleget, akkor nem védi meg a testét, amely az imádatvégzés eszköze.
Az első vers utasítása: viseljük el a nyelv és a has késztetéseit, ezt jelenti: A materialista könnyen sóvárogni kezd, a legfinomabb ízeket akarja élvezni, nagyon zaklatott lesz, amikor éhes, és mindent lelkesen megeszik. Ez anyagi ösztön. Amikor ez az ösztön megjelenik, meg kell fékezni az odaadó szolgálat gyakorlásával. A második vers utasítása, az atjáhára elvetése alapvető szabály a gyakorló számára. Az első vers utasítása feltételes, a másodiké kötelező.
Van még egy dolog, amit el kell mondani. Mindezeket az utasításokat kétféleképpen kell alkalmazni – másként élnek a családos emberek, és másként a lemondottak. A családos emberek gyűjthetnek valamit, hogy eltartsák a családtagjaikat. Keressék meg a rávalót, és takarékoskodjanak a vallás elvei szerint. A megtakarítással az Urat, a bhaktákat, a vendégeket, a családtagokat és magukat kell szolgálniuk. Ha egy családos ember többet gyűjt, mint a szükséglete, akkor ez akadály az odaadó szolgálatában, és abban is, hogy az Úr kegyében részesüljön. A túl sok megtakarítás és a túl magas jövedelem is atjáhára – efelől nincs kétség. A lemondott egyáltalán nem gyűjt semmit. Ha nem elégszik meg azzal az alamizsnával, amit minden nap kap, akkor atjáhárában bűnös. Ha finom ételeket kap, és többet eszik, mint kellene, az is atjáhára. Ezért a családos embereknek és a lemondottaknak alaposan meg kell fontolniuk ezeket a dolgokat, és ha felhagynak az atjáhárával az odaadó szolgálatukban, akkor el fogják nyerni Krsna kegyét.