Siksástaka
- Krsna szent neve
- Isten számtalan neve
- A fűszálnál is alázatosabban
- Makulátlan odaadás
- A szeretet országának királya
- Vágyódás a tökéletesség után
- Egy örökkévalóság nélküled
- Együttlét az elválásban
Krsna szent neve
csétó-darpana-márdzsanam bhava-mahá-dávágni-nirvápanam
sréjah-kairava-csandriká-vitaranam vidjá-vadhú-dzsívanam
ánandámbudhi-vardhanam prati-padam púrnámrtászvádanam
szarvátma-sznapanam param vidzsajaté srí-krsna-szankírtanam
Minden dicsőség Krsna szent nevének, amely megtisztítja a szív tükrét a sok-sok év alatt felgyülemlett portól, és kioltja a szenvedés tüzét a születés és halál erdejében. Az esti lótusz a Hold sugaraitól, a szív a szent név nektárától virágzik. Ily módon a lélek végül is felfedezi igazi benső ékszerét, Krsna szeretetét. A szent név áldó hatásától legyőzve az önvaló teljesen megtisztul minden anyagi szennyeződéstől, s bár minden tekintetben teljesen elégedetté válik, mégis újra meg újra megízleli a nektárt, hol alábukva, hol lebegve az eksztatikus istenszeretet egyre áradó tengerén.
Megvilágítás
Csaitanja Maháprabhu az úttörő Krsna szent neveinek hirdetésében.
– Azért jöttem – mondta –, hogy Krsna szent neveinek zengését bevezessem. Krsna neve az univerzum legeldugottabb zugát is be fogja majd járni (prthvíté ácshé jata nagarádi-grama, szarvatra pracsára haibé móra náma).
Mi a szankírtan jelentése? A szamjak szó teljest, kírtan pedig éneklést, zengést, kántálást jelent. A két szó összetétele – szankírtan – Krsna szent nevének együttes éneklésére, zengésére utal. Szamjak nemcsak mennyiségi értelemben, hanem minőségileg is jelenti a teljességet. A teljesség mennyiségi értelemben a számosság, tömegesség, minőségileg pedig a magasztalás tökéletessége. A fohászok netovábbja pedig csakis Krsna dicsőítését jelentheti, senki másét.
A szankírtan tehát a magasztalás teljessége, a teljes egész, az Abszolút Igazság dicsőítése. Ezen kívül minden egyéb részleges, tehát csupán hiányos lehet. Ezért Krsnát kell dicsérni, az Ő dicsőségét kell zengeni, hiszen Ő a minden. Ő a mester, jónak és rossznak kiosztója, mindennek a végső irányítója. Tőle függ minden, s minden élet Őbenne teljesedhet be. A lovon ott a gyeplő, ami megfékezi, de ha ezt eleresztik, szabadon nyargalhat a paripa. Hasonlóan, a minden világi szándéktól mentes magasztaló ének is egyenest Krsnához száll, a legvégső okhoz.
A srí szó Laksmíra, a szerencse istennőjére utal, aki Krsna egyik energiája. Vagyis a szankírtan során Krsnát energiájával együtt imádják, mert az elidegeníthetetlen tőle.
Csaitanja Maháprabhu azt mondja: virágozzék a szankírtan az egész világon, s győzedelmeskedjen minden akadály felett (param vidzsajaté srí-krsna szankírtanam)! A szankírtan spontán, természetes és akadálytalan folyamat, valamint kizárólagos, független és fenntartások nélküli. Krsnát együttesen kell magasztalni – ily módon ez a vibráció az egész világnak javára válik. A szent nevek zengéséhez pedig a meghódolás és a tiszta odaadás fog elvezetni bennünket.
Miféle fokozatok jelzik a fejlődést Krsna szent neveinek zengése során? Először is megtisztul az elme tükre. Ha por üli meg elménk tükrét, nem látjuk jól a dolgokat, így nem tükröződhet megfelelőképp az írások tanácsa sem. Hogy miféle por takarhatja elménk tükrét? Ez a szennyeződés nem más, mint csapongó, végtelen és összerendeződött vágyaink sokasága, melyek vastag rétegekben fedik be szívünket és elménket. Ezért nem látjuk helyesen a dolgokat. Semmi sem tükröződhet pontosan elménkben, mert azt a közönséges, evilági vágyak sokasága lepi be (bhukti-mukti-sziddhi-kámí – szakali asánta).
A srí-krsna-szankírtan tehát először is megtisztítja az elmét. A védikus társadalmi rendszer, a varnásrama-dharma is ezt a célt szolgálta. Ha az ember munkája gyümölcséhez nem ragaszkodva végzi el a társadalom által rárótt feladatait, megtisztul a tudata. Ám a szankírtan során az első lépés az, ami a varnásram-dharmának a végeredménye: az elme megtisztulása. Ezt követően meg fogjuk érteni a védikus jótanácsokat is.
Másodjára: a szent nevek zengése kioltja az anyagi lét tüzét az ismétlődő születés és halál erdejében. Kénytelenek vagyunk megszületni, majd meghalni. Az anyagi világ hullámverése magával ragadja a lelkeket, egyiket mélyebbre, másikat kevésbé mélyre sodorja. A szankírtan második hatása, hogy véget vet ennek a sodródásnak, s így felszabadulhatunk.
Így szűnik meg a háromféle szenvedés: a testből és az elméből fakadó gyötrelem (ádhjátmika), mint például a betegség vagy a mentális aggodalom; a többi élőlény (embertársaink, a vadállatok vagy a rovarok) okozta kellemetlenség (ádhibhautika), valamint a természeti katasztrófák, az éhínség, földrengés vagy árvizek nyomorúsága (ádhidaivika). E háromféle szenvedés parázsként izzik szívünkben, ám a szent nevek zengésének második eredménye egyszer s mindenkorra kioltja ezek tüzét, s mi megmenekülünk a bajtól.
Ezt követően a szent név az élet legfőbb céljával áld meg bennünket (sréjah kairava csandrikávitaranam). A két negatív dolog eltörlése után végre pozitív, építő tevékenység következik, ami elvisz bennünket a valósághoz, a tényleges és örökkévaló, áldásos és lenyugözően szép igazsághoz. Olyan áldásos környezetbe emel minket a szent név, ami messze túl van a nehézségek világán. Ez az élet tökéletessége, a legnagyobb áldás, Krsna szent nevének legfőbb jótéteménye. Az alapos vizsgálat feltárja, hogy e szinten a szent név meghitt, személyes viszonyban fűz minket Krsnához, a semlegesség, a szolgálatkészség, a barátság és a szülői vonzalom érzésein keresztül (sánta-, dászja-, szakhja- és vátszalja-rasza).
A sréjah szó Nitjánanda Prabhu kegyére vonatkozik, mert csak az ő áldásával imádhatjuk Rádhát és Krsnát Vrndávanban (nitájér karuná habé vradzsé rádhá krsna pábe).
A következő fokozatban (vidjá-vadhú-dzsívanam) a szent név felkészít bennünket a Krsna előtti teljes meghódolásra, ami a szeretői viszonyban (mádhurja-rasza) valósulhat meg. E kapcsolat során a bhakta teljes mértékben Krsna kénye-kedvére bízza magát.
Krsna szent nevének zengése során, a megfelelő síkra eljutva egy transzcendentális örömóceánra bukkanunk, amely minden képzeletet felülmúl (ánandámbudhi-vardhanam). A szent név olyan mértékben tárulkozik fel előttünk, amilyen mértékben mi meghódolunk. A teljes meghódolás addig sohasem tapasztalt, újfajta rajongó örömöt eredményez. Egy állandó mozgásban lévő, soha el nem simuló, határtalan örömóceánra bukkanunk, ami új életet és új örömöt nyújt nekünk. Mindig dinamikus, friss és lankadatlan ez az érzés, amely minden pillanatban a rajongás határtalan óceánjának új és új ízeit kínálja.
Végül egész létünk tisztává válik. A lelki élvezet nem szennyez, ellenkezőleg, tisztává varázsol. Az élvezet különben kihasználást jelent. Ezért a világi élvezet visszahatást szül, s a szenny az élvezőre zúdul – ám ahol jelen van Krsna, ott tisztaság az eredmény. A középpontból származó, Krsna autokratikus vágyából fakadó élvezet teljesen megtisztít bennünket.
A sznapanam szó jelentése: tisztító. Krsna szent nevének kiejtése teljes mértékben kielégíti és megtisztítja az önvaló minden lehetséges elemét (szarvátmá-sznapanam). Másként is értelmezhetjük azonban ezt a kifejezést. Krsna együttes magasztalása a képességeink szerint fog megtisztítani bennünket. Aki beszél, s aki hallgatja, vagy aki a legcsekélyebb kapcsolatba került a transzcendentális hangzással, mind meg fog tisztulni.
Maháprabhu a szankírtanra, Krsna szent neveinek együttes dicsőítésére biztat bennünket. A szankírtannak persze hitelesnek kell lennie, ezért elengedhetetlen a szentek társasága. Nem empirikus kísérletről van szó. Azzal a magasabbrendű, feltételektől mentes birodalommal szeretnénk kapcsolatba kerülni, amely aláereszkedhet, hogy megsegítsen bennünket. Ez a kapcsolat mindennél fontosabb. Krsna szent neve nem közönséges fizikai hangrezgés. Nem sekélyes dolog, ennél sokkal nagyobb, magasabb aspektusa van (náma aksara bahiraja baté tabu námé kabhu naja). Krsna neve teljesen lelki, magasztos és nagyszerű.
Mi a létezés határvidékén élünk. A magasabb lelki kapcsolat azért oly fontos, hogy a lelki világ hulláma kiáradhasson ránk, s itt, a transzcendens szféra határán kívül is éreztesse hatását.
Krsna szent neveinek zengése bárhol meghozza ezt a hétféle eredményt. Ez Maháprabhu első versének magyarázata. Az első lépésben a szent név megtisztítja a világi vágyaktól szennyezett lelket, majd felszabadít, minden anyagi kötöttségtől függetlenné tesz. Harmadik hatása a nagy szerencse, a lélek kincsének feltárása. Krsna szent neve fokról-fokra feltárja a lélek rejtett tartalékait. Csaitanja Maháprabhu itt említi meg a személyes Abszolúthoz fűződő különféle viszonyokat. A következő lépés elvezet a szeretői odaadáshoz, mikor a lélek teljes mértékben Krsna élvezetének szenteli magát, és feltétel nélkül mindenét az Úr örömének rendeli alá.
A szent név következő hatása Krsna örömteli társaságának ízlelése. Aki Vrndávanban helyesen zengi Krsna szent nevét, a következőképpen érez:
tundé tándaviní ratim vitanuté tundávalílabdhajé
karna-króda-kadambiní ghatajaté karnárbudébhjah szprhám
csétah-prángana-szanginí vidzsajatészarvéndrijánám krtim
nó dzsáné dzsanitá kijadbhir amrtaih krsnéti varna-dvají
„Mikor a bhakta ajkán felcsendül Krsna szent neve, fergeteges táncba kezd nyelvén, majd teljesen a hatalmába keríti. A bhakta elveszti önuralmát, mintha ajkai nem is az övék lennének, s arra gondol: Egy száj nem is elég nekem, mert így nagyon keveset érezhetek a szent név eksztázisából. Milliónyi ajkam ha lenne, talán érezhetném határtalan édességét. Sohasem leszek elégedett, ha csak egy torokból zenghetem dicsőségét!”
Mikor Krsna neve behatol a bhakta fülébe, érzi, miként a transzcendentális hang feléled a szívében. „Mit nekem két fül?! – gondolja. – Ez a legnagyobb igazságtalanság a teremtő részéről! Milliónyi fület szeretnék! Ha úgy hallhatnám Krsna szent nevét, talán elégedett lennék valamelyest. Millió s millió fület akarok, hadd halljam Krsna varázslatos nevét!” Így érez, kinek figyelmét a szent név kötötte le. Aztán egyszer csak elájul, eszméletét veszti, belevész az örömmámor és élvezet óceánjába. De csalódottsága azt mondatja vele:
– Semmit sem értek Krsna nevének milyenségéből és nagyságából. Egészen zavarba jöttem. Miféle mézédes nektár van Krsna nevében? – töpreng a szent nevet zengő bhakta.
Erre tanít Csaitanja Maháprabhu, aki a szent név helyes zengésére ösztönöz minket, mert a szent név az abszolút kellem hangzó megtestesítője. Ugyanez a varázsa Krsna fuvolájának is. Krsna fuvolajátékának páratlan misztikus ereje mindent és mindenkit elbűvöl. Hallatán megdermednek a Jamuná hullámai, s a fákat, a madarakat és a vadállatokat is bűvölet tartja fogva. Krsna fuvolájának gyönyörű zengése mindenkit elkápráztat.
A hang csodákra képes, ezért a hangrezgés rendelkezik a legmegragadóbb erővel. A hang felemel vagy lehengerel – megtehet bármit. A legszubtilisebb szférából, az éteren túlról származik. Az egyetemes hangrezgés maga az abszolút jóság és szépség. Micsoda ereje van, hogy magával tudja ragadni az embert! Ennek az édes hangrezgésnek a sodrása úgy játszik velünk, akár egy fűszállal, nem is ismerünk magunkra. Lehet, hogy teljesen beleveszünk áramába, de el nem pusztulunk, hiszen a lélek örökkévaló. A mélybe ránt, vagy a felszínre dob, így játszik velünk a szent név árama. Hitványabbak vagyunk egy szalmaszálnál, Krsna neve pedig oly hatalmas és elragadó, hogy kénye-kedve szerint játszik velünk. Nem is sejthetjük, miféle erő van a szent névben, abban a hangban, amely nem más, mint az abszolút jóság és szépség.
Csaitanja Maháprabhu arra figyelmeztet, ne hanyagoljuk el a szent nevet, amely nem különbözik Krsnától. Abszolút szépség és jóság – minden ott van a szent névben, melyhez igen könnyű hozzáférni. Nincs szükség pénzre vagy fizikai erőfeszítésre, mégis a miénk lehet. Egyedül őszinteségre van szükség.
Aki őszintén fordul a szent névhez, oly sok lelki fejlődésre, gazdagságra, jóra és szépre tesz szert, amennyit elképzelni sem tud. Mindehhez bárki olcsón hozzájuthat, csak tiszta szívből, őszintén kell vibrálnia Krsna neveit. Ez a szívből fakadó őszinteség persze feltételezi egy megfelelő személy, egy szent felkeresését, akitől az ember megkapja a szent nevet.
Maháprabhu, aki Rádhá és Krsna egy személyben, a srí-krsna-szankírtant, a szent nevek zengését magasztalja. Ezt a gyakorlatot ő vezette be, így tanácsai igencsak megszívlelendők. Arra buzdít, hogy csatlakozzunk komoly szándékkal a szankírtanhoz, a mindent megtisztító transzcendentális hanghoz, ami felszabadít, beteljesít és olyan pozitív eredménnyel jár, hogy teljesen beleveszünk az örömóceánba és a felfoghatatlan, édes vonzerőbe. Mindez Csaitanja Maháprabhu kegyességének köszönhető.
– Hadd töltse be e halandó világot Krsna szent neveinek dicsőítése – mondja –, hogy mindenkinek meghozza a legfőbb jótéteményt, ami csak létezik a világon. A szankírtan mindent felölel, minden gondtól-bajtól megszabadít bennünket, és a legfelsőbbszintű megvalósításhoz vezet.
A jelenlegi lealjasult korban csak a szent nevek szankírtanja segíthet rajtunk. A szent nevek zengése ugyan minden korszakban hatásos, a kali-jugában mégis különösképp ajánlatos, mivel e korszak sokféle módon igyekszik megakadályozni minden egyéb próbálkozást. A náma-szankírtant ellenben nem akadályozzák az anyagi világ hullámai, így bátran követhetjük a folyamatot. Ha teljes mértékben Krsna szent nevének szenteljük magunkat, beteljesedik az életünk. Nincs is szükség más folyamatra, mert e mellett mindegyik csak hiányos és részleges lehet. A náma-szankírtan egyetemes, vonzó és végtelen nagy haszonnal jár, mert elérhetővé teszi számunkra a legfőbb célt. Csakis ez teheti boldoggá az embert.
A szankírtan segítség minden olyan léleknek, aki pillanatnyilag elszakadt Krsnától. Más folyamatra nincs is szükség.
– Szenteld magad teljesen a szent neveknek! – mondja Csaitanja Maháprabhu.
– Ez mindent átfogó és mindent beteljesítő folyamat, ugyanakkor a legkevesebb gonddal jár, s a legcsekélyebb erővel elérhető. Hadd virágozzék a szent nevek zengése a kali-jugában az egész univerzum javára, visszaállítva minden lélek egészséges állapotát!
A Bhágavata-purána utolsó strófája a következőképpen foglalja össze a mű mondandóját
náma szankírtanam jaszja szarva pápa pranásanam
pranámó duhkhasamanasz tam namámi harim param
Pápa jelent minden rendellenességet, rosszat és bűnt. Ide tartozik az anyagi élvezet, sőt még a felszabadulás vágya is. Hogy miért bűn a felszabadulásra vágyni? Azért, mert a felszabadult állapot még nem jelenti feltétlenül Krsna szolgálatát, holott ez a lélek természetes állapota. A puszta felszabadulás még nem minden. Így csak erre vágyni rendellenesség, mivel a lelki természetünkből eredendő kötelességünk elhanyagolása, a tétlenség nem lehet más, mint bűn.
A Bhágavata-purána záróverse tehát így szól:
„Krsna szent neve minden utálatos bűntől, minden alantas jellemvonástól és nyomorúságtól megszabadíthat minket. Ajánljuk hát hódolatunkat Őelőtte!”
Ezzel a verssel zárul a Bhágavata-purána. A nagyszabású értekezés utolsó szava a szankírtan. Ilyen nagy jelentőséget tulajdonít a Bhágavata-purána a szent nevek zengésének, s Maháprabhu innen vitte tovább a szankírtant. A védikus írások szerkesztőjének, Vjászának utolsó műve erre a szintre emelte a teológiát, s fennen hirdette az embereknek:
– Zengjétek Krsna nevét! Vegyétek, mondjátok, mert másra nincsen szükség! Mondjátok Krsna szent nevét, és kezdjetek új életet ebben a sötét korszakban a legszélesebb, mindent felölelő vallásos gondolattal!
Ez Vjásza páratlan lelki ajándékának, a Bhágavata-puránának végkövetkeztetése.
Érezzük magunkat fölöttébb szerencsésnek, amiért találkozhattunk e nagylelkű és hasznos gondolattal, amiért itt lehetünk, karnyújtásnyi távolságra tőle, amiért azonosulhatunk vele, és képességeink szerint ringatózhatunk hullámain. Oly sokféle felfogást és csábító reménységet hátrahagyva végre eljutottunk a náma-szankírtan óceánjának partjára. Most végre belevethetjük magunkat habjaiba, gurunk és a vaisnavák kegyéből úszkálhatunk nektári hullámain.
Ez az ő tulajdonuk, mi pedig az ő rabszolgáik vagyunk. Hogy lehet mégis, hogy mi arcátlanul az ő náma-szankírtan óceánjukba vetjük magunkat!?
A Rádhá-kundban, a lelki megvalósítás csúcsát képviselő tóban vett fürdőnek is megvan a helye a szankírtan legfelsőbb fokán. A Siksástaka első verse a srí-krsna-szankírtan határtalan óceánjának pozitív vetületét mutatja be, míg a következő szakasz a negatív lehetőségekről beszél.
Bhaktivinód Thákur szanszkrt nyelven magyarázta a Siksástakát, valamint bengálira is lefordította. Kommentárjai nagyon eredetiek. Bhaktisziddhánta Prabhupád szintén fűzött magyarázatokat Maháprabhu költeményéhez, melyek alapos tanulmányozása hozzásegít e kérdések pontosabb megértéséhez. Én e beszédeimben csakis azt mondom, amit a szívemben érzek. Elmondom, ami eszembe jut e versekről, amit megtanultam gurumtól, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurtól, valamint Bhaktivinód Thákurtól, Rúpa Gószvámítól, Szanátan Gószvámítól, Csaitanja Maháprabhutól s a többi ácsárjától. Az ő kegyük folytán ez gyűlt össze a kincstáramban, s én minden igyekezetemmel arra törekszem, hogy a dolgok lényegét adjam.
Az odaadás útját követve belsőnk teljes átalakulása veszi kezdetét, s fokozatosan csökken a külvilág iránti vonzalmunk. Harc folyik bennünk, s ha Krsna elfoglalja a bhakta szívét, szépen lassan minden egyéb gondolat és idea visszavonul. Ezt a Bhágavata-purána a következőképpen magyarázza:
pravistah karna-randhréna szvánám bháva-szaróruham
dhunóti samalam krsnah szalilaszja jathá sarat
„Az ősz beköszöntével letisztulnak a vizek, leülepszik bennük a sár. Hasonlóképpen megszűnik minden egyéb felfogás és törekvés, mihelyt Krsna a bhakta szívébe költözik. Ha az istenszeretetnek egy igazi csöppje a bhakta szívébe kerül, minden ellenkező erő távozik. Krsna győzedelmeskedik és mindent megszerez magának.”
Ilyen a bhakti természete. Páratlan ez a maga nemében, a félistenhit vagy más vallások meg sem közelítik. Minden egyéb vallásos elmélet visszavonul, utat engedve a bhaktinak. A Krsna-koncepcióval, a lenyűgöző abszolút szépséggel semmi nem kelhet versenyre.
A szépség, gyöngédség, kellemesség, harmónia és vonzerő legyőzi az erőt és a hatalmat. Mindannyian szépségre, harmóniára, kegyre, gyöngédségre és istenszeretetre (préma) vágyunk. Az önmegtagadás – saját erőnk és nagylelkűségünk feláldozása mások érdekében – végül mindenkit meghódít. Adni sokkal jobb, mint kapni. Az istenszeretet azt jelenti: meghalni az élet reményében. Élni – de másokért, nem önmagunkért. A bhaktiban lehetőségünk van a teljes önfeláldozásra, ami a legcsodálatosabb élet.
A Krsna-bhakti oly csodálatos, hogy akiben az istenszeretet kibontakozik, saját önazonosságát és létét is elveszti. Teljesen megfeledkezik saját magáról. Ilyen lenyűgöző vonzerőt képvisel Krsna. Ki szállhatna szembe vele? Bárki is próbálja meg, le lesz fegyverezve, mert ha Krsna egyszer behatol az ember szívébe, akkor előbb-utóbb teljes győzelmet arat, mindent meghódít. Ilyen csodálatos, nagyvonalú és bájos személy Krsna – a Csodás Valóság.
Isten számtalan neve
námnám akári bahudhá nidzsa-szarva-saktisz
tatrárpitá nijamitah szmarané na kálah
étádrsí tava krpá bhagavan mamápi
durdaivam ídrsam ihádzsani nánurágah
Kedves Uram! Egyedül szent neved áldást hozhat minden élőlényre. Ezért milliónyi a Te neved, mint például Krsna, Góvinda, melyek révén felfeded magad. Az összes transzcendentális energiáddal felruháztad szent neveidet, melyeket minden különösebb szabály és előírás nélkül lehet zengeni. Indokolatlan kegyed folytán isteni hangként szálltál alá, de nagy szerencsétlenségemre én mégsem vonzódom szent neveidhez.
Megvilágítás
– Kedves Uram! Feltártad, s minden hatalmaddal felruháztad szent neveidet – mondja a második vers. Krsna és szent neve egyformán örök. Krsna szent nevében minden erő, minden hatalom megtalálható, s zengésükhöz nincsen sem időre, sem helyre vonatkozó megkötés. Mantrázni nemcsak reggel lehet, vagy fürdés után, vagy egy szent hely felkeresését követően. Ilyen feltételek nincsenek. Bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között lehet zengeni Krsna nevét.
Ebben a versszakban Maháprabhu azt mondja:
– Kedves Krsna, milyen nagyszerű lehetőséget kínálsz mindannyiunknak! Végtelenül kegyesen esélyt adsz szent neveid szolgálatára, de jaj, milyen szerencsétlen vagyok! Semmi vonzalmat nem érzek neveid iránt. Nincs hitem, nincs bennem szeretet, s nincs hajlandóságom a szent nevet dicsőíteni. Mit tehetek?
Csaitanja Maháprabhu így folytatja gondolatait:
– Kedves Uram, Te mindent megtettél a magad részéről annak érdekében, hogy kiments a viszonylagos anyagi világból. Végtelen nagylelkűséggel igyekszel megmenteni, s ennek fejében csekélyke erőfeszítést kérsz tőlem, csak annyi együttműködést, hogy elfogadjam kegyességed. Csakhogy nálam süket fülekre talál nemeslelkű hívásod. Uram, reménytelen helyzetben vagyok!
Maháprabhu versének, a Siksástakának első szakasza komoly reménységet önt belénk. Feltárja azt a hét fokozatot, amelyet Krsna szent nevének megfelelő zengésekor lépésről lépésre elérhetünk. Az első eredmény a tudat kitisztulása, a második hatás pedig a világi kettősségektől való megszabadulás. A mantrázás harmadik következményeként pozitív jóság támad az ember szívében, ami Vrndávanba repíti őt. Majd az Úr belső energiája, a jógamájá irányítása mellett eljutunk a vadhu-koncepcióig, vagyis megértjük, hogy energiák vagyunk, akiknek feladata nem egyéb, mint Krsna minden feltétel nélküli szolgálata. A vadhu az a rasza, ami a legteljesebb kapcsolatba hoz bennünket Krsnával (mádhurja-rasza).
Mi következik ezek után? Az ember az öröm óceánjának cseppjévé válik. Ez az öröm mindig új és friss, lendületes s mindennél tisztítóbb hatású. Bár egyéni felfogásunkat megőrizhetjük, mégis érezzük, miképpen tisztítja meg a szent név létünk teljes egészét. S nemcsak miránk gyakorol hatást, hanem mindenkire, aki kapcsolatba kerül a náma-szankírtannal. Tömeges megtérés, tömeges megtisztulás, mégpedig teljes tisztulás az eredmény. Ez a szent név zengésének hét eredménye.
Az első szakaszban Maháprabhu a fenti tézist fejti ki, a másodikban pedig ennek antitézisét adja. Miért a sok nehézség, ha ekkora lehetőség rejlik a szent névben? Miért nem ismerjük fel a szent névben található Istenség nemes akaratát? Felbecsülhetetlen az a kegy, amit Krsna sugároz. Oly sok alkalmat teremt számunkra, s cserébe alig kér valamit. Csupán egy kis vonzódásra, a szent név iránti vágyakozásra van szükség. De itt a baj – nem él bennünk ilyen vonzalom. Valószínű, csak felszínesen, s nem tiszta szívből közelítünk a szent névhez. Miféle reményünk lehet hát? Hogyan fejlődhetünk akkor? Bár úgy érezzük, még a legszerényebb feltételeknek sem felelünk meg, helyzetünk mégsem reménytelen. Elesettségünk felismerése ugyanis szerénnyé tesz bennünket. Ha valaki odaadással szolgálni kezdi a határtalan Urat, nem érezhet mást, minthogy a Legfelsőbbhöz képest teljességgel értéktelen.
– Nincs semmim, amit viszonzásképpen adhatnék. Nagyon szerények a követelmények, melyeknek eleget téve elnyerhető az Úr kegye, de én még ezeknek sem tudok megfelelni. Nincs egyetlen jótulajdonságom sem, teljességgel kiüresedtem.
A bhakta nemcsak alkalmatlannak, de túlságosan alantasnak is érzi magát az Úr szolgálatára. Krsnadász Kavirádzs Gószvámí azt írja:
dzsagáj mádháj hajté munyi szé pápistha
puríséra kíta hajté munyi szé laghistha
„Még az ürülékben élő féregnél is hitványabbnak érzem magam, bűnösebb vagyok, mint Dzsagáj és Mádháj.”
Ne keserítsen el bennünket, ha Krsna szent nevének szolgálatához szükséges feltételek halvány árnyékát sem tudjuk felfedezni magunkban; ez természetes érzés egy bhakta számára. Ugyanakkor óvakodjunk saját odaadásunk csalóka túlbecsülésétől is! Az ilyen felfogás az ellenségünk. Az rendben van, ha egy szikrányi vonzódást sem tudunk szívünkben felfedezni Krsna iránt. Ezzel szemben igen veszélyes, ha úgy érezzük, már komoly a vonzalmunk, olthatatlan vágyakozás él bennünk, vagy éppen dicséretes odaadással szolgáljuk Istent.
Ha kapcsolatba akarunk kerülni a Végtelennel, teljesen üressé kell válnunk, önmegtagadásunk legyen teljes. Az evilági siker anyagi, negatív dolog, amitől teljes mértékben tartózkodnunk kell.
– Semmi vagyok! Egyetlen jótulajdonságom sincs, amiért bebocsátást nyernék az Úr szolgálatába. Teljesen méltatlan vagyok a lelki életre!
Vonuljunk vissza teljességgel az anyagi világtól, hagyjuk, hadd ragadjon el bennünket a jógamájá, az Úr belső energiája. A rabszolgának nincs pozíciója, minden a mesteréé. Hasonlóan, minden Istentől származik, ezért minden az Övé. Ennek felismerése a bebocsátás igazi feltétele. Amint úgy érezzük, van valamilyen jótulajdonságunk, nyomban nehézségeink támadnak. Ezért mondja Csaitanja Maháprabhu magáról:
– Szívemben egy csöppnyi istenszeretet sincs (na préma gandhó 'szti darápi mé harau).
Ez az alázatosság mértéke. S ez az elesettség-érzés legyen őszinte, ne pedig mesterkélt. Legyünk óvatosak, ne igyekezzünk imitálni fejlett bhaktákat! Nekünk semmink sincs, minden az Úré – ha ezt őszintén, tiszta szívből átérezzük, akkor megfelelünk az egyetlen feltételnek, ami Krsna nevének zengéséhez szükséges.
Fűszálnál is alázatosabban
trnád api szunícséna tarór api szahisnuná
amániná mánadéna kírtaníjah szadá harih
Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak, anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krsna szent nevét.
Megvilágítás
Saját magunkat érezzük mindig hitványabbnak a leghitványabbnál is. Bhaktivinód Thákur e vers kapcsán említi meg a fűszálat, amely értékes a maga nemében, mi viszont még annyit sem érünk. Semmiféle tényleges értékünk nincsen. Lehet valaki műveletlen, de a bolond még az ostobánál is rosszabb. Képes a gondolkodásra, de csak rendellenes módon. Bhaktivinód Thákur ezért azt írja:
– Van valami eszem, működik az értelmem, de mindig rossz felé törekszik. A fűszál viszont mindig helyesen viselkedik. Nem csap vissza, ha rátaposnak. Hányja-veti az orkán, a külvilág, mégis mindig egy helyben marad. Ha viszont engem sodornának el a külvilág hullámai, igyekeznék ellenállni. Valójában rosszabb vagyok a fűszálnál is, hiszen bennem ott van az ellenkezés hajlama!
Ha közelebb akarunk kerülni a végtelen jósághoz, gondoljunk arra:
– Teljesen értéktelen vagyok, s ha van is bennem valami, az csak rossz. Mindig ellenkezem az Úr kegyével. Mikor Krsna a kegyében akar részesíteni, én ellenállok. Úgy vagyok megalkotva, hogy e lelki öngyilkosságot kísértsem. Mindig ellenkezem vele, a bennem feszülő energia a lelki öngyilkosságra ösztönöz. De nézz meg egy fűszálat: az nem ellenkezik! Ennyire förtelmes vagyok én!
Ismerjük fel végre helyzetünket! Ennek tudatában ugyanis befogadhatjuk az Abszolút Igazság jóságát, mely szent neveként nyilvánul meg.
Ne gondoljuk, hogy sima lesz az utunk. Sok külső probléma jelenthet akadályt. Mikor a bhakták az utcán zengik a szent nevet, sokan ócsárolják, vörös majmoknak titulálják őket. Sok akadály és nehézség igyekszik befolyásolni minket, letéríteni bennünket utunkról, de nekünk béketűrőnek kell lennünk, akár egy fának. Miért a fa a béketűrés példája? Ha senki nem locsolja, a fa nem követelőzik, ha valaki letépi leveleit, letöri ágait, vagy akár kivágja, az hallgat, nem tiltakozik.
Próbáljuk észrevenni, milyen nagy segítség számunkra a tisztulásban a megaláztatás, szegénység, büntetés vagy bármi más kellemetlenség! Csekély büntetés fejében megszabadulunk az anyagi léttől.
A bhakti folyamata az élet legmagasztosabb eszményével kapcsol össze bennünket. De milyen árat vagyunk hajlandók megadni érte? Amit követelnek tőlünk, azt teljesítsük mosolyogva, emlékezve a végső célra! Ha van hitünk, ha bízunk a szebb jövőben, akkor boldogan lerójuk azt a csekély árat, amit a természet kíván tőlünk.
Egyszer Gaurakisóra Dász Bábádzsí, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur lelki tanítómestere Navadvíp városában házról házra járva egy kis rizst koldult. Megemlítendő, a városiak olykor háborgatják, sértegetik a bhaktákat. Gaurakisóra tehát magányosan ballagott hazafelé, mikor hirtelen néhány fiú követni kezdte, és kaviccsal meg mindenféle hulladékkal dobálta. Gaurakisóra Dász Bábádzsí megjegyezte:
– Milyen kegyetlen vagy velem, Krsna! De megállj csak, majd bepanaszollak Jasódá anyádnál!
Így szemlélte ő a világot, mindent harmonikusnak látott. Lássuk Krsnát azokban a dolgokban is, amik háborgatnak vagy provokálnak bennünket! Filozófiánk szerint ugyanis semmi sem történhet Isten akarata nélkül. De az adott esetben Gaurakisóra Dász tulajdonképpen ezt mondta:
– Megállj csak, Krsna! E kis csibészek pártját fogod, bántasz engem, de majd én megtanítalak! Ismerem jól a gyenge oldaladat: bepanaszollak anyukádnál, s ő majd ellátja a bajodat!
A fejlett bhakták minden mögött látják Krsnát, mindent Ővele összefüggésben fognak fel. Példájuk világítótorony a mi számunkra, mert őket követve könnyebben alkalmazkodunk a látszólagos kellemetlenségekhez. Tulajdonképpen kedves isteni eligazításról van szó, ezért tanácsolják, hogy legyünk béketűrőbbek a fánál is. Lehet, hogy mi nem ellenkezünk, de a velünk szembenállók újra meg újra megpróbálnak gondot okozni. Ezt el kell viselnünk.
Másokat pedig tisztelnünk kell. A büszkeség a bhakta legnagyobb és a legagyafúrtabb ellensége. A kevélység személytelen felfogáshoz, a májávádík, azaz a monisták konklúziójához vezet. Én vagyok Ő! (szó 'ham) – mondják, ahelyett, hogy alárendeltnek, szolgának tartanák magukat (dászó 'ham). „Én vagyok Az, én vagyok Ő, én vagyok a Legfelsőbb” – mondják, mit sem törődve azzal, hogy valójában parányiak vagyunk, és nyomorultul szenvedünk. A személytelen, monista filozófia hívei mindezt figyelmen kívül hagyják. A presztízs, a büszkeség (pratistha) tehát a legnagyobb ellenfelünk. E vers arra szólít fel bennünket, hogy nagyon vigyázzunk az egóval és a büszkeséggel.
Csaitanja Maháprabhu azt mondja:
– Ne várj megbecsülést senkitől, még a környezetedtől sem, ugyanakkor tisztelj mindenkit és mindent, ami körülötted van, mindent a maga helyzete szerint. Tisztelj másokat anélkül, hogy cserébe tiszteletet várnál el magaddal szemben! Gondosan ügyeljünk erre, mert a büszkeség a rejtett, legádázabb ellenségünk. Ha ezt sikerül legyőznünk, bekerülhetünk Krsna szolgái közé, csatlakozhatunk azokhoz, akik egész életüket neki áldozták. Ez a vers általánosságban arra hívja fel a figyelmünket, hogy soha sehonnan ne várjunk megbecsülést, ne keressünk semmilyen pozíciót, ugyanakkor belátásunk szerint tiszteljünk mindenkit.
Egyszer lelki tanítómesterünk, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur a harmincas évek elején Vrndávanba utazott. Gépkocsin érkezett, ami akkoriban hallatlanul merész dolog volt egy szentként tisztelt ember részéről.
Egy nap az egyik pap megsértette gurunkat, mert becsmérelte a lelki megvalósítás csúcsát képviselő mester, Raghunáth Dász Gószvámí helyzetét.
– Mi nemcsak egy szent hely lakói vagyunk – kérkedett –, hanem a főpapi bráhmana rendbe tartozunk. S mivel Raghunáth Dász Gószvámí alacsonyrendű kasztban született, szüksége van a mi áldásunkra. Ő maga is kérte őseink áldását!
Valóban, Raghunáth Dász Gószvámí egyszer alázatosan így fohászkodott:
gurau gósthé gósthálajisu szudzsané bhúszuragané
szvamantré srí-námni vradzsa-nava-juva-dvandva-sarané
szadá dambham hitvá kuru ratim apúrvám atitará
majé szvántarbhrátas csatubhir abhijácsé dhrta-padah
„Óh, elmém, kedves bátyám! Lábaidhoz borulva esedezem, hagyd már a büszkeséget, élvezd inkább szüntelenül a rajongó szerelmet, miközben egy percre se feledd az isteni útmutatót, Vrndávan szent hajlékát; Vradzsa pásztorlánykáit és pásztorait; a Legfőbb Úr, Krsna bhaktáit; a földi isteneket, vagyis a tiszta bráhmanákat; a Gájatrí mantrát; Krsna szent neveit és Vradzsa isteni ifjú párját, Rádhá-Góvindát!”
Gurunk, aki akkoriban a Rádhá-kund partján tartózkodott, a pap öntelt, sértő megjegyzésének hallatán azonnal böjtölni kezdett.
– Ezt kell hallanom? – mondta. – Ez az ember, a kéj, düh és kapzsiság játékszere ki meri jelenteni, hogy hajlandó áldásában részesíteni Dász Gószvámít, tanítványi láncunk legtekintélyesebb tanítómesterét? Ezt kell hallanom?
Nem is válaszolt a kihívásra, egyszeruen megtagadta az evést. Mi is csatlakoztunk hozzá, így az egész társaság böjtölt. Az egyik helyi úriember megtudta, miért koplalunk mindannyian, s rögtön előkerítette a pökhendi bráhmanát, aki aztán bocsánatot kért gurunktól. Bhaktisziddhánta Mahárádzs elégedett volt, majd miután tiszteletét ajánlotta a bráhmanának, megtörte böjtjét. Ekkor azt mondta valaki:
– Az effajták mind ostoba emberek! Miért bántják hát a szavai? Figyelemre se méltassa az ilyen beszédet!
– Ha bábádzsí lennék – felelte mesterünk –, csak befognám a fülem, s odébbállnék. De az ácsárja szerepében a saját példámmal kell tanítanom. Mi jogon utazhatnék autón, ha nem szállnék szembe az egyik gurumat sértő kijelentéssel? Miért jöttem autón Vrndávanba? Ha egy teljes elvonultságban élő szent (niskinycsana bábádzsí) lennék, akinek ágyékkötőjén kívül nincs semmije, nem is reagálnék az ilyen kijelentésekre. De mert autón járok, ácsárja, tanító vagyok, meg kell védenem a kimagasló bhakták méltóságát. Vállaltam a feladatot, nem térhetek hát ki az ilyen rágalmazás elől. Szembe kell néznem ezzel, s helyzetemhez képest minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy az ilyesmi ne folytatódjék észrevétlenül, anélkül, hogy valaki szót emelne ellene.
Az alázatosságot a gyakorlathoz kell igazítani. A bhaktákkal szemben kell fűszál módjára alázatosnak lenni, nem pedig – mondjuk – egy őrülttel szemben. Az emberek általában tudatlanok. Azt is lehetne mondani, hogy háborodottak, mert nem tudják, mi a jó és mi a rossz. Így a véleményük sem sokat ér. Ki tudja megítélni, vajon egy bhakta tisztel-e mindenkit, s nem vár-e megbecsülést? Ki döntse el, hogy valóban alázatos-e vagy sem – egy őrült? A tudatlan tömeg? Milyen alapon dönthetik el, ki az igazán alázatos, béketűrő és tisztelettudó? Persze kell, hogy legyen egy mércéje az alázatosságnak. De minket nem a tudatlan tömegek véleménye, hanem azok az ismérvek érdekelnek, amiket a magas lelki sík gondolkodói fogalmaztak meg.
Álszerénységgel persze bárki könnyen félrevezetheti a tömeget. De az alázatoskodás még nem alázatosság. Az alázat legyen szívből jövő és céltudatos. Az alázatosságot, béketűrést vagy a szerénységet, egy normális embernek kell megítélnie, nem pedig az állatok módjára viselkedő tömegnek. Vagy bízzuk rájuk annak eldöntését, mi az alázat, az arcátlanság és a szemtelenség? Persze, hogy nem! Nem igazi alázat az, ha egy bhakta a békesség nevében szépen félreáll, ha teszem fel éppen a templomi istenséget akarják bántani. Az ilyen álszerénység lenne.
Reális felfogást kell alkotnunk a valóságról. Nem hagyhatjuk, hogy a mások iránti alázat nevében ilyen képtelen dolgok történjenek. Nem akkor vagyunk alázatosak, ha hagyjuk, hadd bántsák a bhaktákat, hadd fosszák ki a templomot, vagy hadd engedjenek egy kutyát a szentélybe. Ne higgyük, hogy így lehetünk alázatosak és béketűrőek, minden lény tisztelői. Minket nem annyira az írások szó szerinti értelme, inkább azok mondanivalója érdekel.
Alázatosság azt jelenti, hogy magamat a vaisnavát szolgálók szolgájának hiszem. Ilyen szellemben kell haladnunk. A saját életem árán kell megvédenem mesteremet, ha valaki sértegeti vagy bántalmazza őt. Arra kell gondolnunk: „Hitvány vagyok, így az én áldozatom nem jelent nagy veszteséget. Feláldozom magam, hogy megőrizzem gurum, a bhakták, valamint az én Uram és családja jó nevét.”
Sose feledjük, mit is kell tisztelnünk! A Legfelsőbb Úrnak ajánljuk hódolatunkat, tetteink is legyenek összhangban ezzel! Ha a viszonylagosság legmagasabb szintű koncepcióját észben tartjuk, mindig a leghitványabbnak fogjuk érezni magunkat. De elöljáróink védelme érdekében legyünk képesek feláldozni magunkat. Mindezt számításba kell venni, ha kíváncsiak vagyunk arra, mi az alázat. Nem a külső utánzat, hanem az igazi alázatosság. Ez gyakorlati megvalósítás kérdése. Kizárólag az Urat és az Ő tiszta bhaktáit dicsőítsük.
Az odaadás magasabb síkján, az anyagi világtól visszavonult, legkiválóbb, hattyútiszta szentek (paramahamsza bábádzsík) esetében az alázatosság persze másként értendő. A közbülső szinten álló, prédikáló bhaktának viszont nem szabad őket utánozva viszonyulni a dolgokhoz. Tanítómesterünk azt mondta:
– Ha bábádzsí lennék, aki lemondottan, a világtól visszavonultan él, akkor szó nélkül odébbálltam volna. De prédikálunk, vállaltuk azt, hogy sok-sok embert visszavezetünk az Úr birodalmába, ezért ennek megfelelően kell viselkednünk is. A bhakta fel sem veszi, ha személyes sérelem éri, ám a feladat megváltozik, ha az Úr nevében, szervezett módon prédikál. Ilyenkor már nem lehetünk közömbösek azokkal szemben, akik Krsnát vagy az Ő tiszta híveit gyalázzák.
Dzsíva Gószvámí írásaiban megemlíti, hogy az ember mindenkori helyzetének megfelelően vegye figyelembe az említett tényezőket, s ennek szellemében tegye meg a szükséges lépéseket. Ha egy bhaktának van hatalma, például ő az uralkodó, s valaki ismételten gyaláz egy vaisnavát vagy egy szentet, akkor a király kötelessége, hogy pozíciójánál fogva megakadályozza az ilyesmit. Ezt persze nem teheti meg akárki. A bhakta ne akarjon senkinek se ártani.
Egyik énekében Bhaktivinód Thákur a következőket írja: nemcsak elviselnünk kell más emberek és a környezet rosszindulatát, hanem jót kell tennünk azoknak, akiktől szenvedünk. A fa példáját hozza fel. A fa még rongálóját is óvja, árnyat ad annak is, aki később esetleg kivágja. Bhaktivinód Thákur végül megállapítja, Krsna szent nevének zengéséhez négy tulajdonságra, alázatra, könyörületességre, tisztelettudásra és a hírnévről való lemondásra van szükség.
Hitványabbak vagyunk a leghitványabbnál is. Ne feledjük, csak koldusok vagyunk. Ennek ellenére mégis a legdrágább dologra vágyunk. Fohászkodjunk, nehogy eltérítsen valami a szándékunktól! Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a környezet tiszteletéről sem.
A lelki élet Krsna-koncepcióját megismerve mindenkit a saját helyzetének megfelelően kell tisztelnünk. A szent név imádatának fő parancsa az, hogy váljunk az Úr szolgái szolgáinak a szolgájává. Ha Krsna szent nevét akarjuk zengeni, ne fecséreljük időnket holmi evilági dolgokra! Ne terelje el figyelmünket olyan csekélység, mint a hírnév, nyereség, pénz vagy kényelem. Ne feledjük, a legbecsesebbre vágyódunk, a bhakti eszményéhez képest pedig minden más jelentéktelenül parányi. Ne fecséreljük hát drága időnket és energiánkat! Használjuk ki jól forrásainkat, mert előttünk a lehetőség: az élet legfőbb céljának elérése.
Makulátlan odaadás
na dhanam na dzsanam na szundarím
kavitám vá dzsagad-ísa kámajé
mama dzsanmani dzsanmanísvaré
bhavatád bhaktir ahaituki tvaji
Kedves Uram, sem vagyont gyűjteni, sem követőket toborozni nem kívánok; szép nőkre, hírnévre s üdvözülésre sem vágyom. Egyedüli óhajom, hogy születésről születésre önzetlenül, odaadással szolgálhassalak téged.
Megvilágítás
Ebben az irányban próbáljunk haladni. Csaitanja Maháprabhu azt mondja, nem kíván sem pénzt, sem népszerűséget vagy követőket, s nem vágyik a szebbik nem társaságára sem. Nem óhajt hírnevet szerezni, költői babérokra sem pályázik. A vers elsődleges jelentése ennyi, ám magyarázataikban Bhaktisziddhánta Szaraszvatí és Bhaktivinód Thákur mélyrehatóan elemezte e vers mondanivalóját.
Tanítómesterünk (Bhaktisziddhánta Szaraszvatí) magyarázata szerint a vagyon, a követők, a nők és a tudás a kötelesség (dharma), a gazdasági gyarapodás (artha), az érzéki élvezet (káma) és az üdvözülés (móksa) szimbóluma. Bhaktivinód Thákur szerint a vagyon itt arra a gazdagságra vonatkozik, amely az ember kötelességének elvégzéséből fakad, de jelentheti a gazdasági fejlődést (artha) is. A követők szó a biztonságot nyújtó környezetre utal, családra, feleségre és így tovább. A szundarím szó az érzéki vágyakat (kámát), szépasszonyok társaságát jelzi, míg a költészet (kavitam) a felszabadulás jelképe. A felszabadulás látszólag értékes dolog, de mint általában a költészet, valójában ez is inkább virágnyelv. Az üdvözülés pusztán képzelgés, ha egyenlő az egyéni lét megszünésével.
Így szól Csaitanja Maháprabhu fohásza:
– Óh, univerzum Ura! Egyedül a viszonzás reményétől is mentes, spontán odaadásért fohászkodom. Egyszerűen szolgálni szeretnélek!
A préma jelentése szeretet, vonzalom:
– Szolgálni foglak, amiért csak egyetlen viszonzást várok, a lángolóbb szolgálatkészséget, egyre több energiát, még több sóvárgást szolgálatod után! S legyen szolgálatom önzetlen, semmiféle anyagi viszonzásra nem vágyó! Rajongásom irántad csak fokozódjék, s kamatjából tőke is legyen, akár a bankba helyezett pénznek. Szolgállak – folytatja a bhakta –, s ha szeretnél adni valamit cserébe, az legyen még több odaadás, hogy szolgálatkészségem erősödjék! Bárhol is szülessek meg karmám folytán, csak arra vágyom, hogy Téged szolgálhassalak, óh, Uram!
Négy oldalról vesz körül bennünket a csábítás, a pénz, a követők, a nők s a felszabadulás formájában. A különféle életcélokat így lehet tudományosan kategorizálni.
De Csaitanja Maháprabhu még hozzáteszi: „Egyedül csak Tehozzád vonzódom, Uram, semmi máshoz. Még az üdvözülésre sem vágyom. Nem kérek felszabadulást azzal az ürüggyel, hogy úgy majd jobban tudlak szolgálni.” A lelki életben nem szabad ilyen feltételt szabni. A legtisztább fohász így szól: karmám szerint lehet belőlem madár vagy vadállat, kerülhetek bárhová, akár a pokolra is, mindez nem számít. Egyetlen dologra vágyom csupán: Isten iránti vonzalmam sose szűnjék meg. Azért fohászkodom, hogy végre szerethessem Őt.
Az istenszeretet (bhakti) önzetlen, indokolatlan (ahaitukí). Természetes és nem vágyik semmire. Felvetődhet a kérdés, ha a kamatot mindig tőkésítem, mikor élvezem a hasznot? Csakhogy bennünket az önátadás élvezete foglalkoztat. A legmagasztosabb örömöt az adja, ha általam mások jutnak boldogsághoz. „Csak hadd élvezzék mások Krsna társaságát, még akkor is, ha én leszek az áldozat.” – gondolja a bhakta.
Bhaktivinód Thákur szerint a csecsemő magatehetetlen, nem tud védekezni betegség vagy támadás ellen. Hasonló a helyzet a lelki megvalósítással is. Kezdetben, amikor még gyerekes a szent névről alkotott felfogásunk, a szent névvel szembeni vétkeink és sértéseink túlsúlyba kerülhetnek. Az érett megvalósítás síkját viszont már nem érinthetik a vétkek. Bhaktivinód Thákur írja:
– Mily csodálatos, kegyes és vonzó a szent név! Hadd pusztuljak az összes vétekkel együtt, hogy legalább mások élvezhessék a szent név nektárját!
A bhakta önfeláldozásra vágyik, akár háborúban a kamikazék. Némely japán harcos robbanóanyaggal a hóna alatt ugrott az ellenséges hajók kéményébe. Amikor Hitler először hallott a kamikazék önfeláldozásáról, azt mondta, van mit tanulniuk a japánoktól. Vászudév Datta fohásza is hasonló Bhaktivinód Thákuréhoz.
– Mérd reám a lelkek összes bűnét, vess örök kárhozatra, hogy ily módon könnyebb legyen nekik! Kérlek, áldd meg őket istenszeretettel!
Ez a nagylelkű érzés persze nem okozza a bhakta végzetét. Halj meg, hogy élhess! – tartja a hegeli mondás. Mikor az Úr iránti nagyrabecsülésünk ilyen érzéseket táplál, feltárulkozik előttünk a magasabbrendű élet. Ez az az élvezet, amire vágyunk.
Az önfeláldozás e magasztos érzését Csaitanja Maháprabhu utolsó verse részletezi majd. Hasonló példát találunk a gópík esetében is, akik – mikor Nárada Muni a lábuk porát kérte tőlük, hogy azzal orvosolja Krsna fejfájását – mindenre készek voltak Krsna örömének érdekében. (Tudnunk kell, hogy a védikus etikett szerint tiszteletre méltó személyt nem szabad lábbal érinteni. E hagyomány szellemében az a gondolat, hogy a lábunkról vett por Istent érinti, természetesen súlyos vétségnek minősül. A gópík azonban annyira vonzódtak Krsnához, hogy még az illemtan, sőt még a vallás előírásait is szívesen felrúgták, csakhogy Krsnának örömöt okozzanak.) Ez a példa az önmegtagadás legfelsőbb foka, az odaadás lényege. A bhakták élete az áldozatra alapul. Amekkora az áldozat, akkora az eredmény. Az igazi áldozat pedig nem más, mint halál (az anyagi életmóddal szemben) a (lelki) élet reményében. „Halj meg, hogy élhess!” Hegel e szavai jelentik a kedvenc mondásomat. A világon Krsna a legnagyobb élvező. Ne habozzunk meghódolni Előtte!
A szeretet országának királya
aji nanda-tanudzsa kinkaram
patitam mám visamé bhavámbudhau
krpajá tava páda-pankadzsa-
szthita-dhúlí-szadrsam vicsintaja
Óh, Nanda Mahárádzs fia, bár örök szolgád vagyok, saját rossz tetteimnek köszönhetően a születés és halál rettentő óceánjába kerültem. Kérlek, emeld magadhoz ezt az elesett lelket, s tedd egy atommá szentséges lótuszvirág lábaidnál!
Megvilágítás
Csaitanja Maháprabhu azt mondja:
– Kedves Uram, kérlek, hallgass meg! Szeretnék áldó pillantásod sugarába kerülni. Azt sem tudom, hogyan gondoskodjam magamról, ezért a Te kegyedbe ajánlom magam. Kérlek, fogadj el, és engedj magadhoz! Te vagy az én védelmezőm, a Te oltalmad alatt akarok élni!
De ki ez a „Te”? Sokféle felfogás él Istenről, de Krsna, Nanda Mahárádzs fia – ez a felfogás oly csodálatos! Ez csakis Vrndávanban létezik.
Raghupati Upádjája, a kimagasló védikus tudós egyszer Mathurá közelében Maháprabhuval találkozott. Beszédbe elegyedtek, s Maháprabhu megkérdezte:
– Ki legyen mesterünk? Ki életünk végső célja?
Raghupati Upádjája válasza így hangzott:
srutim aparé szmrtim itaré
tam anjé bhadzsantu bhava-bhítáh
aham iha nandam vandé
jaszjálindé param brahma
„Vannak, akik a négy Védák tanácsait követik, mert félnek újjászületni ebben a világban; mások a Puránák és a Mahábhárata tanítását igyekeznek magukévá tenni, de ami engem illet, én Nanda Mahárádzs nyomdokaiban kívánok járni, mert az ő udvarában kisgyermekként ott játszik a legfelsőbb Abszolút Igazság.”
A védikus társadalmi rendszerben, a varnásrama-dharma keretei között az emberek általában a szmrtit, a Védák törvényeit követik. Így evilági, fizikai kötelezettségeiket vallásos árnyalattal végezhetik. Aki mentes az anyagi igényektől, s szeretne túljutni az élvezetből és kihasználásból álló síkon, az az Upanisadokat követi, mert ott magasabbrendű tanácsokat talál. De Raghupati Upádjája azt mondja:
– Mindez engem egy cseppet sem érdekel, mert én a szívem szavát követem. Különösebben nem érdekel az ész, az igazi béke inkább a szívvel kapcsolatos. Szívem pedig Krsna atyjához, Nandához húz. A hozzáértők azt mondják Krsnáról, Ő a Legfelsőbb, maga az Abszolút Igazság. Az a Legfelsőbb Nanda Mahárádzs udvarában csúszik-mászik, ezért én ott látom a tényleges valóságot!
Mivel bűvölte el Nanda az Abszolút Igazságot? A Bhágavata-puránában (10.8.46.) az életét Isten szolgálatának szentelt Paríksit király a fiatal szentet, Sukadév Gószvámít faggatja:
nandah kim akaród brahman
sréja évam mahódajam
jasódá csa mahán-bhágá
papau jaszjáh sztanam harih
„Óh, Brahman ismerője! Te mindig a tudatos világban élsz. Anyagi vonásoknak nyoma sincs benned, mert szüntelenül a lélek szubjektív világában foglalatoskodsz. Tudatod sohasem terelődik a mi objektív világunkra. S te azt állítod, hogy Krsna a Legfelsőbb, az Abszolút Igazság. Kérdeznék valamit, mesterem! Miféle kötelezettségnek tett eleget Nanda és Jasódá, milyen megvalósítással rendelkeztek, hogy az Abszolút Igazság ilyen meghitt viszonyba került velük? Hogyhogy a fiukként jelent meg, és az udvarukban csúszott-mászott? Úgy tűnik, mintha az ő uralmuk alatt lett volna! Míly csodálatos ez!”
Mahárádzs Paríksit így gondolkodott: „A jógik és rsik, a nagy bölcsek és vezeklők olykor beszámolnak ritka pillanataikról, mikor rövid időre bepillantást nyerhetnek törekvésük céljába. Sokáig nem maradhatnak azon a síkon, hamarosan újra ott találják magukat, ahol voltak. Miképpen lehetséges akkor, hogy a Legfelsőbb Jasódá anya ölébe bújik és ott szopik? Ha ez igaz, ha ez egyáltalán lehetséges, akkor miért is ne vonzódnék ahhoz, ami ilyen meghitt viszonyba hoz a Legfelsőbbel?”
Fohászában Raghupati Upádjája is hasonló érzéseket fogalmaz meg:
– Nem akarok belebonyolódni az írások részletekbe menő elemzésébe, inkább meghódolnék Nanda és társai előtt. Szeretnék ott feliratkozni, ahol Nanda a mester.
Munkálkodásával (karma) az ember jó eredményt érhet el. Ha már nincs hite munkája eredményében, tudatsíkja emelésével (gjána) törekedhet az üdvözülésre. Ha viszont Nandától és a magasabb lelki világ más hozzáértőitől tudakozódunk az élet kérdései felől, eljuthatunk a szeretet és önátadás birodalmába.
Hitem azt diktálja, s a vallásról alkotott józan felfogásom is azt súgja, hogy ne hiú ábrándokat kergessek, amikor láthatom a különben oly ritkán látható Legfelsőbbet, az Abszolút Igazságot, aki oly valóságos, oly konkrét és bizalmas, s olyannyira vonzó a szívemnek. Egyenest kutatásom tárgyához fordulok! Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy keselyű letépte a fülemet, rohanjak-e a ragadozómadár nyomába, vagy előbb tapogassam meg a fülemet, hátha mégis a helyén van?! Ha van esélyem ilyen meghitt közelségbe kerülni Istennel, miért szaladjak fűhöz-fához? Ha látom, hogy az Abszolút Igazság minden vonzerejével kedvesen alászállt, s ez a vonzerő nem titok, sőt sok kiválóságot elbűvöl, akkor a meditáció, az absztrakció vagy a lemondás híveinek délibábja után szaladjak? Soha!
Ezt diktálja a józan ész. A hozzáértők világosan értésünkre adják: Nanda fia, Krsna a Legfelsőbb. Ha ezt megértjük, akkor már kérhetjük:
– Óh, Nanda fia, Krsna, szeretet-ország Ura, gyöngédségedért esedezem! Szolgád vagyok, belül érzem: Tehozzád tartozom. Alattvalód vagyok, mégis nyomorult helyzetbe kerültem. Sok-sok ellenség lakozik bennem, akik el akarnak tántorítani Tőled, s nem hagyják, hogy szüntelen Rád gondoljak. Ugyanakkor szívem mélyén érzem, Te vagy az én mesterem, Te vagy a mindenem. A Te társaságod nélkül sohasem lesz elégedett a szívem. Hozzád fordulok, mert nagyon nehéz helyzetben vagyok. Szenvedek Nélküled! A Te kegyed nélkül esélyem sincs arra, hogy jelen rabságomból kiszabaduljak.
Itt a következő gondolat fogalmazódik meg: „Istenem, úgy érzem, nem állok örök kapcsolatban Veled, mert ha így lenne, nem történt volna meg az elválás. Én nem vagyok teljesértékű kiterjedésed, mint inkarnációid.”
A Legfelsőbb Úr egyéb inkarnációi teljesértékű kiterjedések (szvámsa), az egyéni lélek, a dzsíva viszont energiájának csak részleges megnyilvánulása (vibhinnámsa). A Bhagavad-gítában Krsna kijelenti, hogy az élőlények az Ő örök szerves részei. A lélek a határenergiából (tataszthá-sakti-ból) származik, így Isten energiájának, a napsugárhoz hasonlóan, csupán atomnyi töredék része. Itt azonban a bhakta így fohászkodik:
– Nem vagyok személyes tested porcikája, még Naphoz hasonlóan ragyogó tested sugara sem, inkább porszem, homokszem vagyok.
Csaitanja Maháprabhu személyes példájával a helyes fohászkodásra tanít bennünket:
– Nem is merem beleélni magam abba a gondolatba, miszerint engem oly kivételes szerencse érhet, hogy elválaszthatatlan szerves részed lehessek. Elkülönült részecskéd vagyok, de én is vágyom kegyedre! Légy hát könyörületes hozzám! Különleges áldást kérek Tőled: valamiféleképpen hadd kerüljek kapcsolatba Veled! Fogadj társaságodba, nem számít, ha akár a legalacsonyabb szerep is jut nekem! Csak arra kérlek, tekints engem porszemnek lótuszvirág lábaidnál!
Vágyódás a tökéletesség után
najanam galad-asru-dhárajá
vadanam gadgada-ruddhajá girá
pulakair nicsitam vapuh kadá
tava náma-grahané bhavisjati
Óh, Uram, vajon mikor fogja könnyek szakadatlan áradata díszíteni szemem? Mikor fog elcsuklani a hangom, s mikor mered az égnek minden hajam szála szent neved kiejtésekor?
Megvilágítás
Mikor a bhakta fohásza meghallgatásra talál, s bebocsátást nyer Krsna birodalmába, ambíciója vég nélkülivé válik. Bár biztos helyzetben van, további előléptetésért fohászkodik. Előbb csak jelentéktelen porszem akart lenni Krsna lábainál, s kérése beteljesedett. Egyszeriben felfokozódott az igény, s a bhakta most többet szeretne.
– Mi történik? – gondolja. – Csak egy porszem akartam lenni lótuszvirág lábaidnál, s most mégis furcsa érzések támadtak benem! Én a föld pora vagyok, Te pedig a legfelsőbb Abszolút Igazság. Csakhogy lótuszvirág lábaidnak varázsérintése nyomán a por páratlanul értékes, felfoghatatlan szubsztanciává lett. Azon csodálkozom, miképpen történhetett ilyen változás? Előbb csak szolgálni akartalak, de lótusz lábaid varázsérintésére ez a készségem spontán vonzódássá (rága-márga) változott át.
Spontán vonzódás csakis Krsna iránt alakulhat ki, különféle inkarnációi – mint Nárájan vagy Rámacsandra – iránt nem. A Krsna név arra utal, akit isteni szeretettel és ragaszkodással imádnak. Lótuszvirág lábaival kapcsolatba kerülve a bhakta felfogása az odaadásról teljesen megváltozott. Abban az áldásban részesült, hogy meghittebb kapcsolatot kívánt; így még nagyobb szeretet és vonzalom szállt rá. Az odaadásnak olyan fokára jutott, ahol a fohász átalakul.
„Mi történik? Nem tudok parancsolni a könynyeimnek! Hullanak, mint a zápor, s ha ki akarom ejteni neved, óh, Uram, úgy érzem, elvesztem az önuralmam. Valami külső befolyás vezérel, nem hagy nyugton, folyton zavarja gondolataimat és törekvésemet. Úgy érzem, mintha valahol teljesen máshol lennék. Nem tudom, hol a fejem; bábu lettem egy felsőbb hatalom kezében!
Vágyaim most egészen más irányba mutatnak. Már nemcsak távolról szeretnélek szolgálni, lótuszvirág lábaidnak csodaérintése folytán megváltozott az óhajom. Látom, hány és hány bhakta szolgál Téged nagy odaadással, zengik nevedet, s e látvány csak fokozza reményeimet.
Én is szeretnék eljutni oda! Távolról, homályosan látok valamit, de most már nagyon szeretnék felemelkedni oda. A Te érintésed fokozta fel szomjamat. Irányíts, kérlek! Játssz velem úgy, ahogy Neked tetszik! A szívem eleped az ilyen meghitt viszonyért! Mikor ilyen érzésekkel eltelve zengem szent neved, érzem, megváltozik korábbi felfogásom, és már én is a spontán szeretetre vágyódom. Kérlek, emelj engem isteni szereteted és gyöngédséged magaslatára!”
Egy örökkévalóság nélküled
jugájitam niméséna csaksusá právrsájitam
súnjájitam dzsagat szarvam góvinda-virahéna mé
Óh, Góvinda, távollétedben üres a világ. Szememből könnyek záporoznak, s a pillanat örökkévalóságnak tűnik.
Megvilágítás
Ezt a verset olykor másképp is fordítják: Óh, Góvinda (Krsna), távollétedben egy pillanat tizenkét évnek vagy még többnek tűnik. A juga egyik jelentése a szanszkrt szótárak szerint tizenkét esztendő, a másik kor, korszak, illetve utalhat korlátlan hosszú időre is. Egyes bhakták szerint azért jelenthet tizenkét esztendőt is, mert Csaitanja Maháprabhu tizenkét évig élte át Rádhárání érzelmeit, a Krsnától való elválás intenzív érzését. Csaitanja Maháprabhu azt mondja:
– Egy perc mérhetetlen hosszú időnek tunik. Szememből záporként hullanak a könnyek. Úgy tűnik, könnyeim parttalanul áradnak, akár az esős évszakban a folyók. A jól látható elhomályosul előttem. Olyannyira visszavonultam külső környezetemtől, hogy már semmit sem látok. Minden gondolatom a végtelen középpontja köti le, olyannyira, hogy bár mindenfelé tekintgetek, semmit sem látok. Minden üresnek tűnik, mert úgy érzem, Góvinda eltűnt előlem.
Ilyen sajátos érzés nyomaszt – nem érdekel semmi sem. Minden figyelmem Góvindáé, annyira, hogy jelen környezetemben idegennek érzem magam. Nincs semmim, a tudatom is megszűnt. Gondolataim máshol járnak, a végtelen körül. Szárazság idején elapadnak a folyók, a víz légneművé válik, elillan. Sehol egy csepp víz! Hasonlóan érzek én is. Minden báj elpárolgott, s minden üressé vált. Érzékeimet, elmémet a végtelenül vonzó, mindenkit elbűvölő Istenség Személyisége, Krsna, a csodás valóság köti le.
Olykor az együttlét és elválás fényévnyi távolságra van egymástól. A bhakta úgy érzi, már rég elfeledte, mikor találkozott Krsnával.
– Egyszer együtt voltam Krsnával, de ez már mérhetetlenül távol van; mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta! Valaha emlékeztem még halványan, de ez már talán mindörökre a múlté.
Ilyen bánat és csüggedés tölti el a bhaktát. Ilyen a végtelen világ mércéje. A bolygók és csillagok távolságát fényévekkel mérik, a transzcendentális érzelmeket pedig ilyen nagyléptékű mércével. Micsoda elszántság, bátorság lakozik bennünk, hogy ilyen magasztos, minden képességünket meghaladó dolgokkal foglalkozunk!
Először a bhakta azt gondolta:
– Ha majd eljutok a szolgálat e legmagasabb síkjára, szívem minden bizonnyal elégedetté válik. Szomjam csillapul, megkönnyebbülök, szívembe pedig elégedettség költözik majd.
Csakhogy odaadásának elmélyülése váratlan helyzetbe hozta. Az istenszeretet természetéhez tartozik, hogy ha annak gyógyírjából egy cseppet elnyer a beteg, azt hiszi, meggyógyult már, ám helyzete még veszélyesebbé válik.
– Elbűvölten láttam, hogyan patakzik a bhakták szeméből a könny, miként mered rajongásukban minden hajuk szála az égnek, és csuklik el a hangjuk, miközben Krsna nevét zengik. E jelek teljesen lenyűgöztek, s azt hittem, ha olyan leszek, mint ők, én is elérem majd a teljes elégedettséget. Most viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom!
A Végtelennel tényleges kapcsolatba kerülve a bhakta úgy érzi, helyzete reménytelenné vált.
– A fejlődésnek nincs határa: minél meghittebb viszonyba kerülök a Legfelsőbbel, helyzetemet annál reménytelenebbnek érzem.
Minél tovább halad az ember, annál határtalanabbnak találja Krsnát, ennélfogva egyre kilátástalanabbnak érzi helyzetét. Ennek ellenére az igazi bhakta úgy véli, mégsem adhatja fel, nem indulhat másfelé, csak előre léphet.
Eszményeink végtelenségét látva nem állhatunk odébb. Reménytelen helyzetbe kerülünk:
– Itt van előttem a legédesebb nektár, mégsem ízlelhetem meg. Meg sem ragadhatom, nem szoríthatom a markomba. Vonzereje mégis oly erős, hogy nem bírok elszakadni tőle. Enélkül egy pillanat is évek millióinak tűnik.
– Hosszú, hosszú idő telt el, s még mindig szűkölködöm. Szeretném elnyerni, de mégsem sikerül, s közben telik az idő. Az idő is végtelen. Szemem ezernyi könnypatak forrása, testem könnyeim áztatják, de a siker még igen messzinek tűnik. Elmém kong az ürességtől, jövőm teljesen homályos. Nem vonz, nem érdekel semmi, ami vigasztalhatná e beteg testet.
– Sehol sem lelek oltalmat; minden ajtó bezárult előttem. Krsna és a Krsna-szeretet rabja vagyok! Segítség! Ha van valaki, aki segíteni tudna rajtam, jöjjön azonnal! Elvesztem, végem van!
Csaitanja Maháprabhu azt mondja, hogy a bhaktiba mélyedve nem tudjuk feledni Krsna szeretetét, de szomjunk egyre fokozódik, semmi elégedettséget nem érzünk. Látszólag ilyen rettentő helyzet kellős közepén vagyunk.
Az ember szívében megfogant Krsna iránti vágyakozás ilyen irányban bontakozik ki. Amikor a bhakta tényleges kapcsolatba kerül Krsnával, helyzete mindent kizáró, azaz minden egyebet figyelmen kívül hagyva figyelmét egyedül és kizárólag Krsnának szenteli.
Ebben a versében Csaitanja Maháprabhu a bhakta továbblépéséről beszél, arról, hogyan bontakozik ki szívében egy Krsnáról alkotott teljesebb felfogás. Mikor pedig maga előtt látja Krsnát, de mégsem tudja elérni Őt, az elválás fájdalma keríti hatalmába. Minél jobban előrelép, annál reménytelenebbnek érzi helyzetét. Csaitanja Maháprabhu e jótanácsa segít alkalmazkodni az elválás érzéséhez. Azt mondja:
– El fogsz veszni az istenszeretetben. Mi lesz veled? Parányi csöpp vagy csupán, amit az istenszeretet óceánjába vetnek!
Együttlét az elválásban
áslisja vá páda-ratám pinastu mám
adarsanán marma-hatám karótu vá
jathá tathá vá vidadhátu lampató
mat-prána-náthasz tu sza éva náparah
Krsna – kívánsága szerint – szeretettel magához ölelhet engem, vagy akár el is tiporhat. Lehet, hogy összetöri szívem azáltal, hogy elrejtőzik előlem, de bármit is tegyen az a csalfa, Ő mindig az én egyetlen Uram marad.
Megvilágítás
Ez a bhakták legjobb gyógyszere. A mérhetetlent szeretnénk felmérni, de mindig ehhez az elvhez kell tartani magunkat. Ha a szeretet és szépség Urával szeretnénk kapcsolatba kerülni, egy percre se feledjük végtelenségét. Számunkra Ő az egyetlen, csakhogy neki sok más, hozzánk hasonló bhaktával kell törődnie. Nagy szeretettel, sőt rajongással ölelhet magához minket, de ennek ellenkezőjére is fel kell készülnünk. Mi ugyan ragaszkodhatunk lótuszvirág lábaihoz, de lehet, hogy Ő kíméletlenül eltapos minket.
Reménykedve, tiszta szívből ragadtuk meg szentséges lábát, de lehetséges, hogy szeretetünkkel, próbálkozásunkkal mit sem törődve letipor bennünket. Előfordulhat, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, felajánlásunkat mégis undorral utasítja vissza. Átkarolhat minket, ám ugyanakkor arra is készen kell állnunk, hogy fölöttébb kíméletlenül fog bánni velünk. Áldozásunkat akár lábbal is tiporhatja. Készüljünk fel kitüntető figyelmére, de arra is, hogy utálkozva keresztülnéz rajtunk. Bármilyen megpróbáltatásra fel kell készülnünk.
Krsna lehet közömbös is, nemtörődöm. Ha büntet bennünket, közelebb van, de ha közömbös, az még a szidásnál is elviselhetetlenebb.
– Krsna figyelemre se méltat – gondolja a bhakta. – Látni sem akar. Talán nem tudja, ki vagyok? Idegen vagyok neki?
A büntetést áldásnak is érezheti az ember, a közömbösség viszont csak szívettépő.
De az elválás fájdalma még tovább is fokozódhat a bhaktában. Az is előfordulhat ugyanis, hogy Krsna a szemünk láttára ölel magához valakit, anélkül, hogy velünk egy cseppet is törődne. „Ez az én jussom!” – gondolhatjuk ilyen esetben. Mindez csak tovább fokozza fájdalmunkat.
Ilyen a szeretet törvénye. A szerelem nem tudja elviselni a közömbösséget. A közömbösség tűrhetetlen, mégis fel kell készülnünk rá. Kezdettől fogva tudnunk kell, hogy a Krsna-prémához, Krsna isteni szeretetéhez ez is hozzátartozik. Krsna ugyanis valóságos kényúr. Ő maga a szeretet. Az isteni szeretet pedig kegyet jelent, s nem igazságot. A szeretetben nincsenek törvények. Legfőbb eszményünknek az istenszeretetet választottuk, így az esetleges „igazságtalan” bánásmódra is fel kell készülnünk. Az istenszeretet mentes minden törvénytől, semmi sem korlátozza, bárhol, bármilyen irányban áramolhat – ilyen az istenszeretet. Mi nem támaszthatunk semmiféle igényt, nekünk nincsenek jogaink.
Ilyen a legmagasztosabb dolog természete. Az istenszeretet rendkívül ritka, s a mi részünkről elvhű, feltétlen ragaszkodásra van szükség. Ez az igazi szeretet, amire készen kell állnunk. Bármennyire legyenek is kedvezőtlenek a körülmények, a Krsna-prémában a „halj meg, hogy élhess” elv érvényesül. Különböző, jó és rossz fordulatok elfogadása után nyerhetünk csak bebocsátást az istenszeretet magasztos birodalmába.
Az igazságosságot törvények kötik, a könyörület viszont fölötte áll mindenfajta szabálynak. Az istenszeretet is törvényfölötti, bár sajátos törvényszerűségei vannak. Rúpa Gószvámí verse is hasonló gondolatokat fejez ki.
viracsaja maji dandam dínabandhó dajám va
gatir iha na bhavatah kácsid anjá mamászti
nipatatu sata-kóti nirbharam vá navámbhasz
tad api kila pajódah sztújaté csátakéna
Van egy apró madár, a csátaka, aki csakis esőcseppeken él. A földről nem vesz magához vizet, de folyóból, forrásból vagy állóvízből sem. Csőre folyton az ég felé áll, esővízre áhítozva. A zápor szakadhat, mintha dézsából öntenék, nemcsak kicsiny begyét tölti tele, de egész testét elsodorhatja. Csapkodhatnak a villámok, agyon is sújthatják, de ő mégis mindig az esőért fohászkodik. Semmi esetre sem iszik máshonnan, csakis a felhő vizéből. Rúpa Gószvámí ezt a példát hozza fel, mert a bhakta is mindig egyedül Krsna szeretetének esőcseppjeire vágyjon. Meghódolásunk olyan legyen, mint a csátaka madáré. Így kell közelednünk Krsnához.
– Mivel Te az elesettek barátja vagy – fohászkodik a bhakta – így nekem is van esélyem. Akaratod szerint kegyedben részesíthetsz, vagy szigorúan megbüntethetsz. Akárhogy legyen is, nekem nincs más vágyam, mint hogy teljességgel meghódoljak lótuszvirág lábaidnál.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy vers. Amikor Krsna közel száz esztendei különlét után Kuruksétrán találkozott Rádháráníval és a gópíkkal, úgy érezte, távozásával súlyos vétket követett el ellenük. A gópik, de különösen Rádhárání közelében páratlan szeretetükre s odaadásukra gondolt, így valóságos gonosztevőnek érezte magát, olyannyira, hogy lehajolt Rádhárání előtt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy nagyrabecsülése jeléül megérintse lótuszvirághoz hasonlatos lábfejét.
Krsna ekkor már egész India császára volt. Mégis, amikor hosszú idő múltán újra találkozott a gópíkkal, s ismét érezhette Vrndávan hangulatát, vétkesnek érezte magát. Lehajolt hát, s már majdnem megérintette Rádháránít. Csakhogy Rádhárání hátralépett, s így szólt:
– Mit teszel? Miért akarod megérinteni lábamat? Ez elképesztő! Ennyire megfeledkeztél volna magadról? Te vagy mindennek a mestere, Neked nem kell magyarázattal szolgálnod. Te szvámí vagy, az én uram és mesterem, én pedig a Te cseléded vagyok. Meglehet, egy ideig másfelé jártál, de hát mi a rossz ebben? Nem számít ez egy csöppet sem, mert az írások és a társadalom szerint is Tiéd minden jog. Te sohasem lehetsz bűnös. Semmi rosszat nem tettél. Sőt, a bűnös én vagyok. Bennem lakik a rossz, a hiba teljesen az enyém. Nem Te vagy felelős elválásunkért. Miért tartod hát hibásnak magad? Miből gondolod, hogy roszszat tettél? Az, hogy még élek, bűnös mivoltomat bizonyítja; nem pusztultam bele a Tőled való elválás gyötrelmébe.
Az egész világ előtt mutatkozom, de Hozzád nem vagyok hű. Nem érhettem el a hitnek azt a magas fokát, amit a Te szereteted megkövetelt volna. Így hát én vagyok a bűnös, nem Te! A szentek megfogalmazták az írásokban, hogy a feleség legyen mindig hálás és odaadó férje iránt. Ezért most, hogy újra találkoztunk, inkább nekem kellene lábaidhoz borulnom, nekem kellene bocsánatért esedeznem, amiért nem szeretlek igazán. E testben vagyok még, élem a világom – nem vagyok hát méltó társad. Kérlek bocsásd meg ezt nekem! Te akarsz tőlem bocsánatot kérni? De hisz ennek épp fordítva kellene lennie! Ne tedd ezt kérlek!
Erről a találkozásról egy költő írt. Versét Rúpa Gószvámí Padjávalí címu művébe foglalta.
Ilyen eszmények szerint vonzódjunk Krsnához. A végtelenhez csakis így viszonyulhatunk mi, parányiak. Ő esetleg kis figyelmet szentel nekünk, mi viszont mindig osztatlan figyelemmel viseltessünk iránta. Nincs más választásunk. Csaitanja Maháprabhu teljes odaadásra buzdít, s mivel jelentéktelenül parányiak vagyunk, csakis ilyen lehet a hozzáállásunk.
Ha ilyen magasztos dolgokra vágyunk, még az sem igazságtalanság, ha gyűlölettel bánnak velünk. Jövőnk, felfogásunk és alkalmazkodásunk is legyen önfeláldozó, önmegtagadó, hiszen a háborúban sincs helye a fényűzésnek vagy a túlzott igényeknek.
Emlékszem, mikor Gandhi passzív ellenállási seregét szervezte, egy önkéntese teát kért tőle.
– A folyó vize talán rendelkezésetekre áll, de tea nincs. Ha kész vagy elfogadni ezt, várunk sorainkba.
Hasonlóan, ha szeretnénk bebocsátást nyerni Krsna vrndávani kedvteléseibe, nem szabhatunk feltételeket. Csak így érthetjük meg a Csaitanja Maháprabhu által ajánlott folyamatot: a fűszálnál is nagyobb alázatot. Panaszunk nemcsak jelenlegi, külsődleges életünkben nem lehet, de az örök létünket tekintve is meg kell válnunk minden panasztól. Teljesen azonosulnunk kell az Úr akaratával. Krsna elfogadhat, de akár el is utasíthat bennünket; ennek kockázatát nekünk kell vállalni. Csakis így fejlődhetünk.
Ha valamiképpen bekerülünk Krsna szolgálói közé, látni fogjuk, hogy mindenki hasonlóképpen viselkedik. Mikor találkoznak, Krsnáról beszélgetve vigasztalják egymást. A Bhagavad-gítában Krsna azt mondja (Bg.10.9. és 10.12.):
macs-csittá mad-gata práná
bódhajantah paraszparam
kathajantas csa mám nitjam
tusjanti csa rámanti csa
tésám évánukampártham
aham agjána-dzsam tamah
násajámj átma-bhávaszthó
gjána-dípéna bhászvatá
„Híveim gondolatai bennem lakoznak, életüket az én szolgálatomnak szentelték. Mindig keresik egymás társaságát; kicserélik gondolataikat, és ezzel vigaszt öntenek szívükbe. Életük olyan, mintha legfőbb táplálékuk a rólam folytatott beszélgetés lenne. Nagy örömöt szerez nekik az ilyen beszélgetés, s ha rólam társalognak, úgy érzik, mintha személyesen lennék ott közöttük. Ha pedig bhaktáimat hatalmába keríti a tőlem való elválás fájdalma, megjelenek előttük, hogy csillapítsam irántam való szomjukat.”
A Siksástaka utolsó versében Csaitanja Maháprabhu igen magasztos és üdvös vigaszt önt belénk. Ugyanezt támasztja alá Krsnadász Kavirádzs Gószvámí is, aki a következőképpen fogalmazott:
báhjé visa-dzsválá haja bhitaré ánanda-maja
krsna-prémára adbhuta csarita
„Ne félj! Külsőleg talán az elválás szörnyű kínja gyötör, de bensődben páratlan raszát ízlelhetsz meg, a leggyönyörtelibb békét, örömöt s rajongást.”
Erre tanítanak az írások, és gyakorlati tapasztalataink is alátámasztják meggyőződésünket ezen a téren. Shelly azt írta:
Legőszintébb mosolyunk
kissé kínnal teli.
Legédesebb dalunk
keserű gondról szól.
A regényekben a kegyetlen sors gyakran elszakítja a szerelmeseket. Az ilyen történet rendkívül megható, s bár az olvasó könnyezik, mégsem tudja letenni a könyvet. Milyen gyötrelmes arról olvasni, ahogyan Rámacsandra elűzte és az erdőben magára hagyta a gyermeket váró Szítádévít. Könnyezünk, de tovább olvasunk, mert öröm van az ürömben.
Ilyen a Krsnától való elválás. A Krsna-préma sajátos természetéhez tartozik, hogy külsőleg gyötrő fájdalmat okoz, akár a tüzes láva, belül viszont páratlan rajongó örömmel tölti el szívünket. Ez Csaitanja Maháprabhu ajándéka. Amennyit megértünk tanításából, oly mértékben tudunk felkészülni az istenszerető életre. Ez a vrndávani jegy ára, s mily határtalan öröm, ha olyanokkal találkozunk, mint mi magunk! A hasonló természetű és gondolkodású társak vigaszt öntenek belénk. Nem kell semmitől sem félnünk. Érezzük át teljesen, hogy az a mi otthonunk, s akarjunk visszajutni az Istenséghez!
Nem vagyunk mi idegenek az Ő birodalmában. Csak itt, ebben az anyagi világban kezelnek idegenként minket; mindenki úgy bánik velünk, ahogy neki tetszik. Vrndávan azonban reményteli és igen ígéretes távlatokat nyit előttünk. Vrndávan a belső elégedettségünk hona. Erre törekszünk, nem is tehetünk mást, minthogy igazi otthonunk után vágyakozunk. Mi az igazi öröm és rajongás? A választ még nem ismerjük, s éppen ez a jelenlegi legnagyobb problémánk. Ám ahogy haladunk a bhakti útján, a gyakorlatban is megismerjük a valódi örömöt és rajongást, szépséget és vonzerőt, ami egyre újabb ösztönzést fog jelenteni számunkra.
Jamunácsárja azt mondja:
jad-avadhi mama csétah krsna padáravindé
nava-nava-rasza-dhámanj udjatam rantum ászít
tad-avadhi bata nári-szangamé szmarjamáné
bhavati mukha-vikarah szusthu nisthívanam csa
„Mily sokat jelentettek számomra a világi örömök, mielőtt Krsna vrndávani szeretetét megismertem volna! Most viszont, ha fölmerül bennem akár csak egyetlen világi gondolat, arcom eltorzul, és köpök a gondolatra is!”
Ha belekóstolunk a lelki élet örömébe, semmi kétségünk nem marad afelől, hogy az sokkal édesebb minden világi boldogságnál vagy békességnél. Ha pedig egyszer gyökeret vertünk azon a síkon, semmiféle kín vagy gyötrelem sem ingathat meg bennünket.
S bár a leggyötrelmesebb elválásra is fel kell készülnünk, a valóságban mégsem olyan kínos a helyzet. Krsna azt mondja, mindig a bhaktáival van (maji té tésu csápj aham, Bhagavad-gítá 9. 29.). Ahol egy odaadó híve van, ott Krsna is megtalálható. Mint az árnyék kíséri, láthatatlanul. Ilyen a Legfelsőbb.
aham bhakta-parádhínó
hjaszvatantra iva dvidzsa
szádhubhir graszta-hrdajó
bhaktair bhakta-dzsana-prijah
Az Úr mondja Durvászának (Bhágavata-purána 9.4.63.):
– Én bhaktáim rabszolgája vagyok, egyéni szabadságom nincsen; tőlük függök minden tekintetben, az ő szívükben lakozom. Makulátlan tisztaságukkal és odaadásukkal rabul ejtették szívemet. Nemcsak bhaktáimra vagyok utalva, hanem híveim szolgáira is. Még szolgáim szolgái is nagyon kedvesek nekem.
Minden kellemetlenségre fel kell készülnünk, ám csüggedni nem szabad. Ne feledjük: Krsna végtelenül szeretetteljes. Ôszintén és komolyan gondoskodik rólunk, páratlan gyöngédséggel viseltetik irántunk. Csaitanja Maháprabhu mégis figyelmeztet versében:
– Krsna után kutattok? Nem édesség Ő, amit a vásárban könnyen megkaphattok és bekebelezhettek! A legeslegmagasztosabb dologra törekedtek, készüljetek hát fel mindenre!
Ám a bhakták nem hagynak elcsüggedni bennünket:
– Ne féljetek semmit! Mi mind olyanok vagyunk, mint ti. Menjünk együtt, egyenesen előre! Ne féljetek, itt vagyunk mellettetek!
Úgy mondják Krsna bhaktái még Őnálánál is együttérzőbbek. Életünk vigaszát a bhakták jelentik, társaságuk a mi legdrágább kincsünk. Krsna azt mondja, azt tartja igazi hívének, aki az Ő szolgáinak a szolgája (mad bhaktánám csa jé bhakta). A legértékesebb számunkra a bhakták társasága, a szádhu-szanga. A végtelen felé vezető utunkon társaságunk mutat utat nekünk; ez nagyon fontos. Sohase feledjük:
szádhu szanga szádhu szanga – szarva sásztré kaja
lava-mátra szádhu-szangé szarva-sziddhi haja
„Az írások megállapítják, hogy a szentek segítségével elérhetjük a tökéletességet. A jó társaság a legdrágább kincsünk a legfőbb cél elérése során.” (Csaitanja-csaritámrta, Madhya 22.54.)