Epilógus
Mikor beavatása után öt esztendővel Maháprabhu visszatért Navadvípba, az emberek, fiatalok, öregek, nők és gyermekek ott tolongtak körülötte, csakhogy egy pillantást vethessenek rá. Bhaktivinód Thákur, a bhakti mozgalom XIX. századi megalapozója bensőséges módon értékeli Csaitanja Maháprabhu életét, s párhuzamot von Maháprabhu, valamint Krsna kuruksétrai kedvtelései között. Kuruksétrán a dvárakai Krsna találkozott a vrndávani gópíkkal. A pásztorlánykák és a pásztorfiúk szerették volna hazavinni Krsnát Vrndávanba. Bhaktivinód is hasonló vágyódásról tesz említést: amikor Csaitanja Maháprabhu visszatért Navadvípba, a tömeg elözönlötte a környéket, csakhogy láthassa őt. Maháprabhu Vacsaszpati Pandit házának lapos tetején állt, a szannjászík piros ruházatát viselte. Bhaktivinód Thákur, aki a Srívásza Angam tagjának és Navadvíp állandó lakosának tekintette magát, elképzelte, miként látja Maháprabhut a ház tetején. Mikor Krsna Dvárakába távozott, s nem is tért vissza Vrndávanba, szomorúság ülte meg a bhakták szívét. Bhaktivinód Thákur buzgón így fohászkodott:
„Mikor jön el az a nap, amikor Nimáj Pandit leveti a lemondás ruháját, s újra csatlakozik hozzánk, hogy részt vegyen a Srívásza Thákur otthonában tartott kírtanokban? Sajnos most nem jöhet, hiszen szannjászíként nem térhet vissza régi otthonába. Így most nincs velünk, ezért a következőképpen fohászkodunk: miként a gópík szerették volna királyi palást helyett a pásztorokéhoz hasonló, egyszerű ruhába bújtatni Krsnát, hogy visszavigyék Vrndávanba, s ott együtt játsszanak és örvendjenek vele, mi is azt szeretnénk, ha Maháprabhu letenné a szannjászík öltözetét, és régi ruhájába bújna. Így kaphatnánk vissza a mi Nimáj Panditunkat, aki közénk tartozik, s a Srívásza Angam tagja. Együtt fogunk örvendezni, s együtt zengjük majd Krsna nevét. Mikor, óh, mikor jön el az a nap?”