Az elválás tragédiája
Sok-sok évvel később, mielőtt Csaitanja Maháprabhu végső kedvteléseibe fogott volna, Advaita Ácsárja néhány misztikus sort vetett papírra, s Dzsagadánanda Pandittal elküldte versét Maháprabhunak:
báulaké kahiha – lóka ha-ila báula
báulaké kahiha – háté ná vikája csáula
báulaké kahiha – kájé náhika áula
báulaké kahiha – ihá kahijácshé báula
„Mondjátok meg az őrült módon cselekvő Urunknak,hogy mindenki elvesztette a józan eszét, s az egykor oly drága rizsnek sincs már értéke. Az istenszeretetben félig tébolyult emberiség nem törődik a világgal s mindazzal, amit egykor oly értékesnek tartott; Mondjátok meg Neki, ezt egy bolond suttogja a fülébe.”
Csaitanja Maháprabhu elkomorult, mikor a titokzatos sorokat elolvasta. Szvarúp Dámódar is ott volt:
– Mi áll a levélben? – kérdezte.
– Nem értem, mit akar mondani – felelte Maháprabhu. – De Advaita nagy hívő, s némely ilyen bhakta meginvitálja Istent, egy darabig tartóztatják, imádják, s miután végeztek imádatukkal, búcsút intenek neki. Talán Advaita is arra gondol, eljött az ideje, hogy Isten távozzék. Nem értem, mit akar mondani, de talán erre gondol.
Szvarúp Dámódar átvette a költeményt, elolvasta, s elgondolkodva így szólt:
– Óh, Advaita Prabhu azt mondja, beteljesült már az a cél, ami miatt Csaitanja Maháprabhu alászállt. Nincs többé szükség a szent név hirdetésére. A korszak avatárjának missziója befejeződött, akár távozhat is.
Ezt követően még tizenkét esztendeig maradt a Földön Csaitanja Maháprabhu, de egészen másképp élt, mint korábban. Attól a naptól fogva a Krsnától való elválás úgy kínozta őt is, mint Rádháránít. Elragadtatott isteni téboly vett erőt rajta, s a külvilággal való kapcsolata szinte teljesen megszakadt. Akkoriban Rámánanda Ráj és Szvarúp Dámódar szolgálták. Nem érintkezett többé a külvilággal, perzselő tuz izzott benne, az elválás tüze. Úgy kutatta Krsnát, akárcsak Rádhárání, azután, hogy Krsna távozott Vrndávanból. Ilyen isteni őrületben telt utolsó tizenkét esztendeje, Kási Misra házának egyik zárt szobájában.
Olykor éjjel öntudatlanul átmászott a kerítésen, hogy a templomi istenséghez, Dzsagannáthhoz rohanjon. Mikor Szvarúp Dámódar és a szolgák felfigyeltek arra, hogy a belső szobából nem hallják Krsna szent neveit, nyomban Maháprabhu kutatására indultak. Néha a Dzsagannáth templom főbejáratánál találtak rá. Ott rogyott össze, karja-lába visszahúzódott törzsébe, akár a teknőc tagjai, pórusaiból különleges édes illat áradt. A tehenek köréje sereglettek és szagolgatták. Míg Maháprabhu ott feküdt, transzában Rádhá és Krsna, valamint a gópík Góvardhan-hegyi kedvteléseit élte át. Szvarúp Dámódar s a többiek mindent megtettek, hogy Krsna szent nevének zengésével felélesszék. Mikor Maháprabhu visszanyerte eszméletét, panaszkodni kezdett:
– Mit tettetek? Milyen boldog is voltam ott, de ti zajt csaptok és visszahoztok ide!
Persze nem zaj volt az, hanem Szvarúp Dámódar, s hozzá hasonló jeles bhakták énekelték Krsna neveit. Isteni transzában Csaitanja Maháprabhu oly mélységes érzéseket élt át, hogy Krsna szent neveinek zengése egyszerű lármának tűnt neki. Ha mi ejtjük ki Krsna szent nevét, az lehet, hogy még csak lárma. Egy másik szempontból viszont láthatjuk, a szent név oly értékes, hogy még Krsna kedvteléseiben való közvetlen részvételnél is előbbre való. Tanítványi láncunk mesterei, ácsárjáink viszont arra tanítanak bennünket, hogy saját mantrázásunkat csak közönséges lármának tekintsük.
Egy nap Csaitanja Maháprabhu az óceán partján sétált. Amint a tengert nézte, hirtelen úgy látta, a gópík játszadoznak Krsnával a Jamuná folyó vizében.
– Óh, Krsna! – kiáltotta, s hirtelen az óceánba vetette magát. Eszméletét vesztette, testét a hullámok ide-oda dobálták. Időközben a bhakták azon tanakodtak, hová tűnhetett Maháprabhu? Szvarúp Dámódarral az élen az Úr keresésére indultak. Már pirkadt, de még mindig nem akadtak a nyomára. Hirtelen felbukkant egy halász, futva közeledett, és Krsna nevét kiáltozta.
– Mi baj? – szólította meg Szvarúp Dámódar.
– Minden éjjel halászni járok, de mikor ma éjjel kivetettem hálómat, irdatlan súlyos valami akadt bele. Minden erőmmel húztam a hálót, azt hittem, végre egy nagy halat fogtam, de ahogy a partra emeltem a zsákmányt, látom, egy megtermett ember akadt a hálómba. Igyekeztem kiszabadítani, de közben valamiképpen hozzáértem, s most úgy érzem, teljesen megtébolyultam!
– Biztosan a mi Csaitanjánkat láttad! – mondta Szvarúp Dámódar.
– Ugyan már, vele találkoztam korábban! Az ő alkata igen szép, de akit én kifogtam, valaki más lehet.
– Nem számít, vezess oda minket!
Mikor a partra értek, megpillantották az Úr nyulánk testét, ahogy érzéketlenül a homokon feküdt. Szvarúp Dámódar s a többiek Krsna szent nevét súgták a fülébe, amíg eszméletre nem tért. Csaitanja Maháprabhu Krsna kedvteléseiről mesélt, amiket transzában látott. Azután tehát, hogy Advaita Ácsárja költeményét megkapta, Csaitanja utolsó tizenkét esztendejét a Krsnától való elválás ugyanolyan intenzív érzései töltötték ki, mint Rádhárání esetében.
Az elválásnak négy fajtája ismeretes: púrva-rága, mána, prabásza és préma-vaicsittja. Az elválásnak ezen fajtái csak a mádhurja raszában lelhetők fel. Púrva-rága jelentése: a találkozás előtt. Erről akkor beszélhetünk, ha Rádhá és Krsna nem találkoznak személyesen, de áttételes módon mégis kapcsolatba kerülnek egymással; meglátják a másik arcképét, hallják a másik nevét vagy hasonlóképpen. Mikor Rádhá meghallja Krsna nevét vagy fuvolájának hangját, azonnal kialakul egyfajta viszony. Csupán Krsna fuvolájának hangja, neve vagy arcképe tehát előidézheti a púrva-rága érzését. Így csak az elválás gyötrelmét érzik, bár nem is találkoztak. Krsnában is hasonló érzelmek merülnek fel, ha meghallja Rádhárání nevét. Számára oly édes e név, hogy hallatán képtelen tűrtőztetni magát. Ez vonatkozik Rádháráníra is. Rádhárání egészen zavarba jön, amikor meghallja Krsna szent nevét, s azon töpreng, miképpen lehet valami olyannyira édes és vonzó, mint Krsna neve. Ám ez a feltámadó érzés egyszerre meg is kínozza. S mert úgy érzi, nem találkozhat vele, az elválás fájdalma hasít szívébe. Ez a púrva rága: az elválás gyötrelme, még mielőtt találkoztak volna.
A mána az elválás másik fajtája, mikor találkoznak ugyan, de egy semmiségen összekülönböznek. Ez hozzá tartozik a szerelemhez. Ezért mondja Rúpa Gószvámí, hogy a szerelem útja tekervényes, mint a kígyó nyoma. Nem rossz ez, egyszerűen ilyen a szerelem természete. Olykor valami semmiség miatt vagy akár ok nélkül is felmerül az az érzés Rádháráníban, hogy Krsna kerüli, semmibe veszi őt. Ezért aztán Rádhárání is dacoskodik, látni se akarja Krsnát. Bár végtelenül nagyrabecsülik egymást, egy pillanatra mégis ellenérzés támad bennük. Érzelmeik szembefordulnak, és inkább kerülik egymást.
Az elválás egy további válfaja a prabásza, aminek két változata ismeretes. Az egyik rövid ideig tartó, a másik tartós, mikor a szeretők valamelyike messzi vidékre távozik az országból. Krsna is Mathurába utazott, hogy feladatainak eleget tegyen.
A préma-vaicsittjában a féltékenység olyannyira felfokozódik, hogy bár együtt vannak, mégis fölmerül egy gondolat, ami eltávolítja őket egymástól. A préma-vaicsittja érzése akkor támad Rádháráníban, amikor ott áll Krsna közelében, és saját árnyéka párjára vetődik. A féltékenység annyira elvakítja, hogy az árnyékot egy másik nőnek hiszi. Így az elválás fájdalma járja át szívét, gondolatai forronganak:
– Mi történik? Mit keres itt ez a másik hölgy?
De barátnője, Lalitá figyelmezteti:
– Ugyan, hová gondolsz? Nem látod, hogy a saját árnyékod az?
– Tényleg, csak az árnyékom! – mondja észhez térve, s az érzés nyomban szertefoszlik. Ez a préma-vaicsittja, ilyen az istenszeretet természete az elválásban és az együttlétben. A kettő elválaszthatatlan egymástól, egyik sem létezhet a másik nélkül. Sőt, az elválást szándékosan teremtik, hogy ezzel is fokozzák az együttlét örömét.
Ezek persze rendkívül magasztos témák. Nem szabad gondatlanul, felelőtlenül foglalkozni velük, mert ha világi jelleget tulajdonítunk e lelki jelenségeknek, az könnyen jövendő lelki fejlődésünk kárára válhat. Világi felfogásunk visszahúz bennünket, óvatosan kell hát haladnunk. Amit most felfogunk, az nincs meg Krsna kedvteléseiben. A létezésnek sokkal magasztosabb szintje az, mint jelen tapasztalataink világa. Látásmódunk torz, csak szennyezett felfogásunk van az eredeti, lelki dolgokról. Sose feledkezzünk meg erről, s mindig ilyen szellemben foglalkozzunk az elválás és együttlét kérdésével!
Biztonságosabb, ha kellő óvatosság mellett a Rádhá és Krsna közti elválással foglalkozunk, semmint együttlétükkel. Azonban sohase feledjük: kettejük elválásának még a gyötrelme sem evilági jelenség. Rádhá és Krsna, illetve meghitt társaik együttlétére gondolni vagy arról beszélni példátlanul veszélyes vállalkozás. Ezen a síkon ugyanis súlyos vétket okozhat a világi szemléletmód. Rádhá és Krsna együttléte tehát nagyobb veszélyeket rejteget számunkra, mint elválásuk átérzése, ahogyan azt Csaitanja Maháprabhu személyes példájával is bizonyította.
Krsna távollétében Csaitanja Maháprabhu úgy érezte, egy percig sem bírja tovább. Az Ő kegye, az Ő társasága nélkül irtózatos volt számára minden, egy percig sem akart élni tovább. Az ilyen érzések segítenek rajtunk, de nem szabad utánoznunk azokat. Inkább tiszteletteljesen tekintsük azokat legfőbb eszményeinknek. Ez segít majd felégetni tisztátalan, nemkívánatos szokásainkat (az anarthá-kat). Ha kicsordul a könnyünk, még ne gondoljuk, hogy elértük a legmagasabb szintet. Kerüljük az ilyen könnyelmű következtetéseket! Maga Csaitanja Maháprabhu ekként vélekedett:
– Egy csöppnyi istenszeretet sincs bennem, máskülönben már rég véget ért volna világi létem.