A szerelem természete
Krsna Csaitanja megjelenésének két oka van. A látszólagos ok az, hogy megszabadítsa az embereket a bűntől, megadja nekik az élet tökéletességét, s Krsna szent nevével elvezesse őket Vrndávanba (vradzsa-lílába). Ez a juga-avatárnak, a korszak inkarnációjának feladata. Alászáll az isteni hang terjesztése végett, és megmutatja, miképpen érhető el a legmagasabb szint a transzcendentális nevek zengésén keresztül. Megjelenésének van egy másik oka is. Brahmá napjában egyszer – egy kivételes kali-jugában – Rádhárání érzelmeivel felruházva Krsna személyesen száll alá, hogy önmagát kutassa. Szeretné átélni Rádhárání érzéseit, megérteni Krsna iránti benső vágyódásának természetét. Kíváncsi arra, miféle örömöt élvez Rádhárání, és miként érzékeli Krsna bájosságát.
Krsna szerette volna megtapasztalni, miért bolondul érte Rádhárání.
– Mi van bennem – gondolta –, ami ennyire elveszi Rádhárání eszét? Miféle örömöt talál bennem? Elképzelni sem tudom!
Rádhárání érzelmeibe akart olvadni, hogy az ő szemszögéből ismerje meg saját magát. Ezért szállt alá Csaitanja Maháprabhuként.
Csaitanja lételméletének ismerői mondják:
– Hódolatomat ajánlom Csaitanja Maháprabhunak, akit Rádhárání külseje takar és az ő érzelmei ékesítenek, de aki belül maga Krsna, aki saját magát keresi, saját magát ízleli, s próbálja megérteni, miféle örömöt talál benne Rádhárání, és miért vágyakozik utána oly olthatatlanul (rádhá bhava djuti szuvalitam naumi krsna szvarúpam).
Csaitanja, aki tehát maga Krsna, élete utolsó tizenkét esztendejében mélységes meditációban igyekezett megismerni saját magát. Ez nem ellentmondásos, hiszen mindenki szereti az édeset, és Krsna, maga az édesség ugyanúgy bolondul saját édességéért.
Az önelemzés egyben önismeret. A tudat megismerheti a tudatot. Ahogyan az ember érzékeli saját testét, vagy a tudat képes fogalmat alkotni önmagáról, hasonlóképp a rajongás is élvezheti saját eksztázisát. Ezt támasztja alá Szvarúp Dámódar is, Csaitanja Maháprabhu személyi titkára, aki Krsna kedvteléseiben Lalitá szakhí, Rádhárání legközelebbi barátnője. Ő így ír Csaitanja Maháprabhuról:
rádhá krsna-pranaja-vikrtir hládiní saktir aszmád
ékátmánáv api bhuvi purá déha-bhédam gatau tau
csaitanjákhjam prakatam adhuná tad-dvajam csaikjam áptam
rádhá-bháva-djuti-szuvalitam naumi krsna szvarúpam
„Csaitanja Maháprabhut imádom, aki nem más, mint maga Krsna, Rádhárání külső ragyogásába és érzelmeibe burkolózva. Mint uralt és uralkodó felek, Rádhá és Krsna egyéni azonosságukban is örökké egyek. Csaitanja formájában most újra egyesültek. Az Úr belső gyönyöradó energiájának e felfoghatatlan átalakulása Rádhá és Krsna szerelmes kedvteléseiből fakad.”
E versében Szvarúp Dámódar azt bizonyítja, hogy Rádhá-Krsna valamint Csaitanja Maháprabhu kedvtelései örökkévalók és párhuzamosak. Nehéz megmondani, mi volt előbb, a tél vagy a nyár? Az Úr örök kedvtelései is körkörösen kergetik egymást. Ezért Szvarúp Dámódar nem tartja fontos kérdésnek azt, hogy vajon Csaitanja avatár volt-e előbb vagy Krsna, ha egyszer mindketten örökkévalóak.
De kicsoda Rádhárání? Nem más, mint a Krsnából áradó szépség és vonzalom kibontakozása. Ez a Rádháként kiteljesedő vonzerő tehát Krsnából származik. Rádhárání Krsna egy sajátságos energiáját, a hládiní saktit személyesíti meg. Így nem is lehet különállónak tekinteni Rádhát és Krsnát; ketten vannak, mégis egyek. Úgy mondják, az ősi időkben elváltak egymástól, majd újra egyesültek Csaitanja Maháprabhuként, kinek külseje és érzelemvilága Rádháráníé, belső lényege és természete pedig maga Krsna. A tűztől lehetetlen elválasztani a hőt, miként a Naptól is elválaszthatatlan a fény. A kettő egy és ugyanaz. Hasonlóan, az Abszolút Igazság egyetlen végső szubsztancia (advaja-gjána), ám néha Rádhá és Krsna különváltan jelenik meg, majd újra egyesül. Ha együtt vannak, élvezik egymás társaságát, máskor az elválás kegyetlen fájdalma kínozza őket, a találkozás leghalványabb reménye nélkül. Ilyen az ő isteni természetük.
Rúpa Gószvámí a következőket mondja erről:
ahér iva gatih prémnah szvabháva-kutilá bhavét
ató hétór ahétós csa júnór mána udanycsati
„Miképpen a kígyó természetéből fakadóan tekergőzve halad, a szerelem útja is tekervényes. A szerelem nem egyenes, nem nyílt. A szerelmesek olykor okkal, máskor ok nélkül perlekednek, sőt néha el is válnak egymástól. Rádhá és Krsna transzcendentális kedvteléseinek elengedhetetlen része az elválás.”
Mi a jelentése Csaitanja Maháprabhu szannjász-avatásának? Lényeges része volt-e ez lelki fejlődésének, vagy csak mellékes eleme, esetleg fölösleges epizódja?
Látszólag nem volt rá szükség, mégis megvan a maga szerepe. A Krsna középpontú vaisnavizmusban mélyen gyökerező összefüggést találunk az Úr társasága és a Tőle való elválás között. Az elválás fájdalma sokkal mélyebbre hasít a szívben, mint ameddig az együttlét öröme hatol, így a különlét vagy elválás csak még jobban elmélyíti a kapcsolatot. Az ilyesfajta aggodalom csak fokozza elégedettségünket. Minél többet óhajtunk, annál nagyobb az örömünk. Különösen igaz ez a szerelemben. Ha valamire nincs szükség, az a dolog értéktelen. Ez az elv mindenütt megtalálható. Közönséges körülmények között egy pohár víznek nincs különösebb jelentősége, de minél jobban hiányzik, annál értékesebbé válik. Vagyis a szükség foka a legfontosabb. Ez pedig elválást jelent. A beteljesületlen szükséglet az elválás, a szomj.
A navadvípi, de a vrndávani kedvtelésekben is az elválás játssza a legfontosabb szerepet. Hány évig lehettek együtt a gópík Krsnával? Krsna mindössze öt évet töltött Vrndávanban, héttől tizenkét éves koráig, azután Mathurába költözött. A Padma-purána ugyan megemlíti, hogy rendkívüli esetekben a kor másfélszeresen számít: ha Krsna nyolc esztendős, az valójában tizenkét évnek számít, a tizenkettő pedig tizennyolcnak. Éveit tekintve tehát Krsna hét és tizenkét éves kora között élt Vrndávanban, érettségét tekintve viszont tizenkét és tizennyolc esztendős kora között.
Dvárakában hosszú ideig tartózkodott, Földünkön összesen százhuszonöt évig élt. Krsna tizenkét esztendős korában távozott Vrndávanból, s a gópíkat attól fogva egész életükben kínozta az elválás gyötrelme. Ez tette olyan magasztossá odaadásukat. Az igazi szeretet kiállja az elválás próbáját. Ilyen hosszú különlétnek, ilyen nehéz próbatételnek nincs párja a történelemben, de a gópík vonzalma egy cseppet sem lankadt. Sőt, az istenszeretet felfoghatatlan, egyre fokozódó mélységei tárulkoznak fel példájukban.
Navadvípban és Vrndávanban a háttér szinte ugyanaz. Navadvípban Maháprabhu a családját hagyta ott, hogy ellenfelein győzedelmeskedjen. A vrndávani kedvtelésekben Mathurából, Kansza királytól érkezett az ellenség: Agha, Baka, Pútana, Trnávarta és sok más démon. A veszély megszüntetése végett Krsna Mathurába indult. Ott pedig igen kiterjedt ellenállásba ütközött. Kansza apósa, Dzsarászandha, azután Kálajavana, Sisupála, Dantavakra és még sokan mások acsarkodtak Őrá. Krsna megígérte a gópíknak, hogy nyomban visszatér Vrndávanba, miután leszámolt ellenségeivel, s akkor majd békésen élvezhetik egymás társaságát. Évekkel később, Kuruksétrán pedig azzal bíztatta őket, hogy még néhány ellenségével végez, azután újra együtt lehetnek.
Ellenfelei legyőzése érdekében tehát Maháprabhu is elhagyta Navadwípot. Amikor öt év múltán visszatért oda, mindenki egészen másként viszonyult hozzá. Akkorra Maháprabhu meghódította egész Indiát, a különféle vallások és filozófiák képviselőit, az összes nagy tudóst. Elképzelni is nehéz azt a tébolyult rajongást, ahogyan az emberek városuk szülöttét, Maháprabhut fogadták.
Az emberek úszva keltek át a Gangeszon. Ameddig a szem ellátott, a szent folyó feketéllett az emberfejektől. Mások szárazföldön érkeztek, oly tömegesen, hogy a rohanó lábak letaposták még a dzsungelt is. Csaitanja Maháprabhu néhány napig a szomszédos Vidjánagarban tartózkodott, majd Krsna szent nevét énekelve Vrndávan felé indult. A bhakták ezrei eredtek nyomába. Léptei után felkaparták a földet, csakhogy lótuszvirág lábainak porához hozzájussanak. Így valóságos kis kráterek keletkeztek mindenfelé.
Csaitanja Maháprabhu negyvennyolc esztendeig tartózkodott a Földön. Tizennyolc évig Nimáj Panditként egy tudós életét élte. Ezt követően hat éven át bejárta egész Indiát, beleértve Vrndávant is. Utolsó tizennyolc esztendejét végig Dzsagannáth Puríban töltötte. A szannjász-beavatását követő első hat év során még társult az emberekkel, ám utolsó tizenkét évében szinte teljesen visszavonult, csupán Rádhá és Krsna, az egymástól elszakított két szerelmes együttlétének érzéseiben élt. Az eksztázisnak számtalan jelét mutatta, amelyeket még csak hallomásból sem ismernek másutt. Milyen bámulatos hatással van az elválás testre és elmére egyaránt!