Vrndávan, a legfelsőbb tudatsík
– Ki ez a Nimáj Pandit? – tanakodtak sokan. – Milyen áldásban akar részesíteni bennünket?
Lemondása rokonszenvet keltett az emberekben. Ez a magyarázata Maháprabhu szannjász-fogadalmának. Maháprabhu azért lett szannjászí, hogy az embereket felrázva szívükbe oltsa az istenszeretetet, amit magával hozott.
Mikor az avatási szertartás véget ért, Maháprabhu szinte eszét vesztette.
– Felöltöttem a szannjászík ruháját, mert ez segíti lelki életemet. Most már senki nem tart rám igényt a társadalomban, s így osztatlanul Krsnának tudom szentelni magam. Vrndávanba kell rohannom – gondolta. – Lemondtam a világról, nem vonzódom hozzá. Vrndávanba megyek, és csak Krsnát szolgálom, csak őhozzá tartozom majd.
Csaitanja Maháprabhu elragadtatott táncot lejtett és énekelt. Késava Bháratí Mahárádzs csatlakozott hozzá, így a guru tanítványával együtt énekelt és táncolt. Maháprabhu szinte önkívületben idézte a Bhágavata-purána egyik versét, melyben Krsna a szannjászáról beszél Uddhavának. E verset eredetileg egy vándor szerzetes (tridandí bhiksu) mondta, aki élete alkonyán vette fel a tridandí szannjászt, s vállalta a társadalom különféle formában megnyilvánuló ellenszenvét:
étám sza ászthája parátma-nisthám
adhjászitám púrvatamair maharsibhih
aham tarisjámi duranta-páram
tamó mukundánghri-nisévajaiva
„A szannjász útját hajdani nagy szentek taposták ki és követték. Most én is ezt az életformát választottam. Végre mindent félretéve Vrndávanba rohanhatok, ahol Krsna és Mukunda nevével az ajkamon átkelek majd a tudatlanság óceánján. A máját átszelve Vrndávanban tiszta szívemből Krsnát fogom szolgálni!”
A szannjászík viselete csak külsőség, a lényeg Mukunda[^Krsna másik neve, jelentése: A felszabadulás megadója^] szolgálatában rejlik. E verssel az ajkán Maháprabhu hirtelen elhatározással Vrndávan felé vette útját. A Gangesz partján nekivágott a sűrű dzsungelnek, hogy mielőbb Vrndávanba érjen, s ott egy magányos helyen letelepedve Krsna nevét zengje.
Késő délután indult útnak, Nitjánanda Prabhu, Csandrasékhara Ácsárja, Mukunda Datta és Dzsagadánanda követte őt keresztül a dzsungelen. Maháprabhu olykor futás közben a földre rogyott, s hangosan felzokogott: Krsna, Krsna! Aztán hirtelen felpattanva, minden határozott cél nélkül szaladni kezdett, hol északnak, hol délnek, hol pedig keletnek vagy nyugatnak. Olykor gyorsan előreszaladt, a bhakták alig tudtak lépést tartani vele. Különösen nehéz volt a helyzet éjjel, mert a sötétben gyakran szem elől tévesztették. Csalódottan már-már arra gondoltak, Csaitanja Maháprabhu magukra hagyta őket, de váratlanul meghallották távoli hangját, ahogy bánatosan, szívet tépőn Krsna nevét kiáltozta. Rohanva indultak a hang irányába. Hamarosan rá is akadtak Maháprabhura, aki a földre rogyva kiáltozott:
káhán móra prána nátha muralí-vadana
káhán karón káhán pán vradzséndra-nandana
„Hol van az én imádott Krsnám? Nem bírom már nélküle. Hol van szemem fénye, a nagyszerű fuvolás? Mit tegyek most? Hová menjek, hol keressem Nanda Mahárádzs fiát?”
Szívbemarkolóan zokogott. A bhaktákat megpillantva zavarodottan így szólt:
– Kik vagytok? Én most Vrndávanba megyek, miért háborgattok?
Ápolgatták egy darabig, majd újra nyugatnak, Vrndávan felé vették útjukat. Csaitanja Maháprabhu eksztatikus transzban vándorolt, ámde bhaktái nagy szeretete nem engedte, hogy célját elérje.
Maháprabhu elragadtatását kihasználva Nitjánanda Prabhu furfangosan Sántipur felé terelgette urát. A Csaitanja-bhágavata leírja a pontos útvonalat: Katvából előbb nyugat felé mentek, amíg Vakrésvar közelébe nem értek. Ez Birbhum körzetében, Dubrarádzspurától hat mérföldnyire északkeletre fekszik. Az Adzsai folyó túlpartján, Visramatalában van egy település, amit Csaitanja székhelyeként tartanak számon. Úgy mondják, Maháprabhu itt váltott útirányt, s a nyugatra fekvő Vrndávan helyett keletnek, Sántipur felé fordult.
Az éjszaka háralévő részében, illetve a rákövetkező nap és éjszaka is folytatták útjukat. Végül harmadnap este Nitjánanda Prabhu ügyessége folytán Maháprabhu Kalnán keresztül Sántipurba ért. Nitjánanda Prabhu a lemondásban élők piros ruháját viselte, s bár Maháprabhu jó barátságban állt vele, most mégsem ismerte fel. Abban a hiszemben volt, hogy továbbra is Vrndávan felé halad. A szannjászít megpillantva így szólt:
– Tisztelt szannjászí! Hová mégy?
– Vrndávanba tartok, akárcsak te.
– Milyen messzi van ide Vrndávan?
– Nézd, itt a Jamuná – mondta Nitjánanda, miközben a Kalna közelében folyó Gangeszra mutatott.
– Ez itt már a Jamuná? – örvendezett Maháprabhu, majd a folyóban megfürödve az alábbi verset idézte:
csid-ánanda-bhanóh szadá nanda-szunóh
para-préma-pátrí drava-brahma-gátrí
aghánám lavitrí dzsagat-kséma-dhátrí
pavitrí-kriján nó vapur mitra-putrí
„Óh, Jamuná, Nap leánya! Bár víz gyanánt jelentél meg, mégis te vagy Nandának, a lelki Napnak legkedvesebb fia! Te, aki minden vétkes bűneit lemosod, kérlek tisztítsd meg e halandó testet!” (Kavi Karnapúra: Csaitanja Csandródaja-nátaka 5.13.)
Mielőtt Maháprabhu a Gangesz partjára ért volna, Nitjánanda Prabhu elküldte Csandrasékharát, hogy hozza el Advaita Ácsárját.
– Te vagy az, Advaita? – kérdezte Maháprabhu. – Honnan tudtad, hogy Vrndávanba jövök?
– Bizonyára tréfálsz! Ahol te vagy, ott van Vrndávan. S az az én szerencsém, hogy eljöttél hozzám, ide a Gangesz partjára!
– Hát ez a Gangesz?
– Persze, hogy az!
Maháprabhu hirtelen visszanyerte józanságát:
– Ez bizonnyal Nitjánanda Prabhu mesterkedése. Végig a Gangesz partján vezetett, elhitetve velem, hogy a Jamunánál vagyunk. Csalás az egész!
– Ugyan, dehogy! – szólt közbe Advaita Ácsárja. – Te valóban a Jamunában vettél fürdőt! A Gangesz és a Jamuná Allahabadnál találkozik. Az írások pedig megemlítik, hogy Allahabadtól lefelé a nyugati oldalon folyik a Jamuná, a keletin pedig a Gangesz. Mivel te a nyugati oldalon vettél fürdőt, a szentírások szerint a Jamunában fürödtél. Nitjánanda Prabhu tehát nem hazudott. De hoztam neked egy új öltözet ruhát! Vesd le a vizeset, s öltsd fel magadra ezt! Egy kis ennivalót is készítettem neked. Már három napja nem ettél semmit! Mint szannjászít kérlek, fogadj el egy kis alamizsnát otthonomban! Szegény ember vagyok, de azért el kell jönnöd! – mondta összetett kézzel Advaita Ácsárja.
Csónakba szálltak, áteveztek Sántipurba, és elsétáltak Advaita Ácsárja házához. Másnap reggel megérkezett Sacsidéví is. Maháprabhu tíz-tizenkét napig maradt Sántipurban, idejét főként szankírtannal töltötte.
Vrndávan tulajdonképpen nem földrajzi hely, hanem tudatsík. A tudat különböző szintjein más és más szubjektív realitás létezik. Minden az Úr akaratából származik. Ő a szubjektum, az alany; energiája és édes akarata pedig teljesen szubjektív. „Mondá az Úr: Legyen világosság! És lőn világosság. Mondá az Úr: Legyen víz! és lőn víz. Legyen föld! – mondá az Úr, és lőn föld.” Akár a hipnotizőr. Ha a magasabbrendű szubjektum láttatni akar valamit az alacsonyabban állóval, az nem tehet mást, minthogy látni fog. Mi mindannyian egy szubjektív, elképzelt világban élünk, ám a szubjektív feletti valóság síkja a képzeleten túl van. Krsna annak mutatja meg magát, akinek tiszta a tudata, s a tiszta tudat síkján ismerhető meg a szubjektív realitás igazi természete (szattvam visuddham vaszudéva sabditam).
Amikor Maháprabhu eksztázisában ide-oda rohant, ezzel azt tanította meg nekünk, hogy Vrndávan tulajdonképpen mindenütt ott van. Találkozásukkor ezért mondta Advaita Ácsárja:
– Bizonyára tréfálsz, amikor azt mondod, hogy Vrndávanba mégy. Mert bárhol is legyél, tudjuk jól, ott van Vrndávan. Furcsa, amit mondasz: Vrndávanba megyek! Csak azért viselkedsz így, hogy feltárd előttünk Vrndávan igazi értékét.
Vrndávan, a lelki sík felsőfoka a tudat legfejlettebb állapota. A Vaikunthán (a lelki világban) található tiszteletteljes félelmen túl Vrndávan az egyszerűség és az istenszeretet hona. Aki ezt a szintet eléri, sajátos módon nem gondolja magáról, hogy a legfelsőbb tudatsíkon áll. Ez természetfeletti, aprakrta.
A tudásnak öt fokozatát különböztetik meg. A legelső szint a közvetlen érzékfelfogás útján szerzett tudás (pratjaksa). A következő a mások tapasztalataiból leszűrt ismeret (paróksa), mint például amikor a tudósok felismeréseikből mi magunk is ismeretekhez jutunk.
A tudás harmadik síkja az emberi észlelésen túl van (aparóksa). Olyan ez, mint egy mély álom. „Milyen jót aludtam!” – mondjuk, mikor felébredtünk, ám a mély, álomtalan alvás során nem vagyunk tudatában helyzetünknek. Felébredve csak homályos foszlányok maradnak emlékezetünkben. Ehhez hasonlatos az aparóksa, az összemosódó érzékelés is, melyben a szubjektum és az anyagi objektum találkozik, és az utóbbi eltűnik a szubjektumban. A személytelen filozófia legismertebb hirdetője, Sankara csak eddig a pontig tárgyalja a tudat fokozatait.
Rámánúdzsa, a jeles bhakta-tudós és más ácsárják viszont a tudás negyedik dimenziójáról is említést tesznek. Ez a transzcendentális sík (adhóksadzsa), ami túl van a durva vagy szubtilis érzékfelfogáson. Olyan szféra ez, amelybe bepillantást csak akkor szerezhetünk, ha az saját jószántából alászáll a mi durva felfogásunk szintjére. Ha visszavonul, nem tehetünk semmit, nem akadhatunk a nyomára. Nem állíthatjuk, hogy az Abszolút Igazság a mi tudásunk irányítása alatt állna. Nem lehet így gondolkodni, hiszen az független mindentől. Ha saját jószántából jön, megtapasztalhatjuk, de ha visszavonul, tehetetlenek vagyunk.
Toporzékolhatunk vagy fohászkodhatunk, de saját képességeinkre támaszkodva, erőszakkal nem juthatunk oda. Ez a tudat nagyszerű, hatalmas és lelkesítő, negyedik dimenziója. A Vaikuntha síkjáról, vagyis a hatalom és tisztelet határtalan lelki szférájáról csak akkor szerezhetünk ismereteket, ha az feltárulkozik előttünk.
Első tehát a közvetlen érzékfelfogás (pratjaksa), azután mások tapasztalatainak megismerése (paróksa), majd az egybemosódó tudat negatív síkja (aparóksa) és végül a negyedik dimenzió (adhóksadzsa). Mondhatnánk úgy is, mi a föld alatt élünk, a valódi tudás pedig a felszínen van, azaz tapasztalásunk, felfogóképességünk határán túl kezdődik. Létünk vastagon be van falazva, de ha áttörjük e burkolatot, a tudatnak egészen más szférája tárulkozik fel előttünk – az adhóksadzsa (adhóksadzsam indrijam gjánam). Ez az a felsőbbrendű tudás, amely teljesen felülmúlja evilági tapasztalatainkat. E transzcendentális, természetfeletti szféra a tudás negyedik dimenziója, mely a legcsekélyebb mértékben sem hasonlít ehhez a világhoz.
Ám a Bhágavata-purána és Csaitanja Maháprabhu tanítása a tudás ötödik dimenzióját is feltárja, ami fölöttébb hasonlít ehhez a világhoz, csakhogy mégsem evilági (aprakrta). Ez Gólóka, a legteljesebb vallásos felfogás hona, amely csak Krsna birodalmában létezhet. Az Abszolút tényleges ismeretének összefüggésben kell állnia az anyagi teremtés legalacsonyabb régióival is. Az ilyen tudás az illuzórikus világ leghitványabb részét is egy harmonikus egész részévé teszi. Ez a természetfeletti (aprakrta) tudás. Ebbe a legfelsőbb szférába pedig csak az istenszereteten keresztül vezet az út.
A szeretet képes mindent kárpótolni, ellensúlyozni. A közmondás szerint a gyöngéd anya világtalan gyermekének szemét gyönyörűnek, a lótuszvirághoz hasonlatosnak látja. Igen, a szeretet vakít. A rosszat és hitványt csakis a tündöklően szép szeretet, az istenszeretet (préma) oszlathatja szét. A kegyesség, a könyörület és a nagylelkűség vezérli a királyt abban, hogy a pórfiúval az utcán játszadozzék. A gyöngédség ezt is lehetővé teszi. Ilyenkor megszűnik a különbség előkelő és alantas között.
Vrndávan lakói hétköznapi embereknek vélik magukat. Ez a minden számítgatástól mentes istenszeretet (gjána-súnja-bhakti), amely még Isten hatalmával és gazdagságával sem törődik. Ez az odaadás túl van a Vaikuntha-síkon, s a lelki bűvenergia (jógamájá) varázslata alatt működik. A jógamájá sajátságos művének köszönhetően a legfelsőbb szinten lévők teljesen jelentéktelennek tartják magukat. A szeretetben nincs magas és alantas, kicsiny vagy hatalmas. Ilyen az élet Vrndávanban, ahol nyoma sincs az önző számításnak.
Advaita Prabhu tehát azt mondta Maháprabhunak:
– Ahol te vagy, ott van Vrndávan!
Naróttam dász Thákur pedig így fogalmaz: ott van Vrndávan, ahol az Úr igaz bhaktája él (jata vaisnavagana széi szthána vrndávana; Préma-bhakti-csandriká). Látszólag a közönséges világ tagjainak tűnnek, de tetteik és szavaik mind Vrndávannal kapcsolatosak. S bár ők ténylegesen Vrndávanban lakoznak, mégsem érzik úgy, hogy ott lennének – nincsenek tisztában kivételes helyzetükkel.
A király, ha nem gondol hatalmára, könnyen egyszerű polgárnak vélheti magát. Lehet valaki kiváló orvos, de ha szereti betegét, az ápolói munkát is szívesen elvégzi. Szeretet és gyöngédség vezérli ebben a látszólag alacsonyabbrendű munkában, de attól még jó orvos marad. Ez a szép a vrndávaniak életében is. Vrndávan nagyszeru, de egyszerű. Bár az ottaniak valóban nagyszerű lelkek, mégis igen egyszerűek. A szeretet és gyengédség köntösét viselő, alázatossággal kísért hatalmasság – ez Vrndávan. És ez Navadvíp is.
A Bhágavata-purána és Csaitanja Maháprabhu szerint Vrndávan a legjobb, a legüdvözítőbb hely, ahol csak élhetünk. Itt a legfelsőbb Úr, Krsna, valamint legkiválóbb hívei, a gópík egy kis erdei faluban éldegélnek. Itt nincs pompa, fény, ragyogás, nincsenek nagy épületek, de lelki szemmel mégis pompásnak fogjuk látni Vrndávant, melynek lakói pártatlan szemszögből ítélve igen magas szinten állnak, alázatosságuk folytán azonban – látszólag – mégis a mi szintünkre ereszkedtek. Vrndávanban nagyon szép és édes az élet. Maháprabhu ezt az életet akarta bemutatni nekünk a Bhágavatán keresztül. Ennek a vidéknek Krsna az ura; a tehenek, a hegyek, az erdőségek s a Jamuná mind-mind hozzájárul a bámulatos környezethez.
Maháprabhu a mi oktatásunk végett vette fel a szannjász-rendet, hogy felemeljen, és Vrndávan állandó lakóivá tegyen bennünket. Azt mondja, valójában mindannyiunk igazi lénye ott él, csupán a tudatunk irányul máshová, sajnálatos módon. Jelen állapotunkban figyelmünket a világi teremtés köti le, úgy érezzük szenvedünk, pedig mindez illúzió. Váljunk meg ettől a mániától! A mánia végsősoron őrület, s most ez az őrület tart fogva minket. A bolond az utcán kószál és haszontalan papírosokat, meg rongyot gyűjtöget. Hasonlóan, minket is ennek a világnak az értéktelen kacatjai érdekelnek, de ha megszűnik ez a téboly, igazi otthonunkban eszmélünk fel. Térjünk hát haza, vissza az Istenséghez! Csaitanja Maháprabhu így szól:
– Igazi hazátok gyönyörű ország, igyekezzetek hát oda! Miért ez a rettegés a háborútól, a járványtól, a földrengéstől, a betegségtől és az útonállóktól, miért a sok viszály a szomszédokkal? A bajok gyökere az, hogy az anyagi világgal, s a hús-vér testtel azonosítjátok magatokat. Váltsatok útirányt és térjetek haza!
Erre van szükségünk. Otthonunk isteni, kellemes és szép hajlék. Csaitanja Maháprabhu miérettünk lépett a szannjász-rendbe, hogy visszavezessen bennünket igazi otthonunk melegébe, kényelmébe. Ha él bennünk egy csöppnyi honvágy, Maháprabhu ajánlatát igencsak csábítónak fogjuk találni.
Csaitanja Maháprabhu szannjász-fogadalma látszólag kegyetlen lépés volt híveivel és családjával szemben. De mint mondtuk, egyetlen célja volt ezzel, hogy visszavezessen bennünket igazi otthonunkba. Az együttlét rajongásának elnyerése érdekében el kellett válnia bhaktáitól és rokonaitól. Elválás és együttlét egyformán hasznos. Maháprabhu szannjász-avatása, a világról való lemondása, az elválás nagy tragédiája.
[^#^]