Az eksztatikus szerzetes
A szoláris naptár szerint makara-szankrántí napján, szerencsés csillagállás idején ment el Nimáj Pandit Katvába, hogy a lemondott életrendbe lépjen, szannjászí legyen. Átúszta a Gangeszt, és még nedves ruhában, rohanvást indult Katvába. Ezt megelőzően csak néhány barátjával – köztük Nitjánanda Prabhuval, Gadádhara Pandittal és Mukundával – közölte:
– Hamarosan felöltöm a lemondottak ruháját.
Néhány nappal korábban egyesek szembeszálltak Nimáj Pandittal. Azok szidalmazták, akik az anyagi energiát istenítik, s a tudatot az anyag termékének tekintik. Maháprabhu arra gondolt: „Azért jöttem, hogy a legalantasabbakat is felszabadítsam, de ha vétkeznek ellenem, aligha van esélyük a felemelkedésre.” Majd hirtelen így szólt:
– A leghatásosabb orvosságot hoztam az embereknek, de látom, egyre jobban elhatalmasodik rajtuk a betegség; kezd gyógyíthatatlanná válni. A páciensek saját doktorukat szidják, így követnek el újabb vétkeket. Ellenem szervezkednek. Lenéznek, mert családos embernek tartanak, az unokaöccsüknek. Maguk közül valónak hisznek. Bár e lealjasult korszak legjobb ellenszerét hoztam, most mégis ellenem szőnek ármányos terveket. Ez a felfogás bajt hozhat a fejükre. Az ő érdekükben jobb hát, ha lemondok a családról, szannjászí leszek és Krsna szent nevét hirdetve faluról falura, városról városra vándorlok majd.
Így döntött Maháprabhu, s néhány napon belül Katvába készült, hogy Késava Bháratí Mahárádzstól szannjász-beavatást kérjen.
Mielőtt Nimáj Pandit útnak indult volna, otthonában a délután folyamán minden különösebb invitálás nélkül összesereglettek a bhakták. Bengálban minden évben azon a napon tartották a szerencse istennőjének ünnepét (laksmí-púdzsa). Ilyenkor különleges ünnepi süteményeket, édességeket készítenek, s mindenkit azzal kínálnak. Nimáj jól tudta, másnap hajnalban távozni fog Navadwípból, hogy a szannjász-rendbe lépjen. Aznap oly intenzív vonzerőt gyakorolt követőire, hogy szinte valamennyi kiemelkedő bhakta összegyult nála.
Csak négy legmeghittebb társa tudott távozási szándékáról. A többiek nem is sejtették, hogy ez Nimáj utolsó estéje Navadwípban. A bhakták virágfüzérekkel és más ajándékokkal halmozták el az Urat. Nimáj mindenkitől elfogadta a füzért, de nyomban vissza is adta, annak a nyakába akasztotta, akitől a virágfüzért kapta. Így szólott:
– Mindig zengjétek Krsna nevét! Soha, semmilyen körülmények között ne hanyagoljátok el a szent neveket! Más lelki folyamatra nincs szükség. Akár dolgoztok, vagy esztek, ébren vagytok, vagy alszotok, éjjel vagy nappal, bármit is csináltok, mindig zengjétek Krsna nevét! Ne is beszéljetek másról, csak Krsnáról! Ha egy kis vonzalmat vagy szeretetet éreztek irántam, ne tegyetek semmit Krsna szent neve nélkül!
Éljetek Krsna tudatában! Ő mindannyiunk eredete, tőle származunk. Az atyja iránt hálátlan fiú bűnhődni fog sok-sok születésen át. Zengjétek hát megszakítás nélkül az Úr neveit:
Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré
Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré
Semmi szükség egyéb vallási elvekre. Mondjátok Krsna nevét! Nem közönséges mantra ez, hanem a mahámantra, a leghatalmasabb, mind közül. Ez a legfontosabb az összes ismert mantra közül. Mindig ehhez folyamodjatok! Más előírást nem is kell követni Emlékezzetek Uratokra, igazi otthonotokra! Ez az anyagi világ idegen szféra, nem szabad azt akarni, hogy itt maradjatok. Törekedjetek hazafelé, vissza az Istenséghez!
Így beszélt az Úr, a bhakták pedig önkéntelenül is egybegyűltek, mintha érezték volna, hogy ez Nimáj Pandit utolsó éjszakája Navadwípban.
Az egyik bhakta, Srídhar Khólávécsá késő éjjel toppant be. Banánnal és a banánfa egyéb termékeivel kereskedett. Érett vagy még zöld banánt, valamint tányérként használatos óriási banánleveleket árult. Nimáj olykor kevesebbet fizetett gyümölcseiért, mint amennyit kellett volna, máskor meg egyszerűen elcsente tőle a legfinomabb banánokat. Ez a Srídhar érkezett meg késő éjjel, s egy főznivaló, finom tököt hozott ajándékba.
„Szinte egész életemben az ő gyümölcseit dézsmálgattam – gondolta Maháprabhu – most pedig eljön, és egy ízletes tököt hoz ajándékba! Ennek nem tudok ellenállni!”
– Kedves anyám! – szólt Nimáj Pandit. – Srídhar hozta ezt a finom tököt. Mi jót lehetne készíteni belőle?
Később hozott valaki egy kis tejet, Nimáj pedig így szólt:
– Kedves anyám! Itt ez a tej s a tök, nem készítenél egy kis tejberizst?
Sacsidéví pedig nekilátott, hogy tejberizst főzzön tökkel.
Nimáj éjnek idején, hajnali három órakor távozott. Felesége, Visnuprijá az igazak álmát aludta, Sacsidéví viszont, aki érezte, mi fog történni, éberen őrködött a kapunál. Nimáj némán leborult előtte, majd távozott. Sacsidéví pedig kővé dermedve ült a kapunál, ahonnan Nimáj nekiindult. Egy szó sem hagyta el az ajkát.
Nem sokkal hajnali három után Nimáj átúszta a Gangeszt, s még nedves ruhában egyenesen a huszonöt mérföldnyire fekvő Katvába sietett. Kilenc-tíz óra tájban érkezett meg, s rögvest Késava Bháratíhoz sietett, hogy szannjász beavatást kérjen tőle.
A bhakták már kora reggel újra Nimáj háza előtt gyülekeztek, de csak a kővé vált Sacsidévít találták a bejáratnál. A kapu tárva-nyitva, a ház üres.
– Mi történt Sacsidéví? – faggatták.
– Már vártalak benneteket, kedves bhakták. Legyen tiétek a ház, én máshová költözöm. Ebbe a házba nem tudom betenni többé a lábam. Ti őt követitek, ti vagytok hát a jogos örökösök. Vegyétek jussotokat!
A körülötte tolongó bhakták rögtön gyanították, mi történt. Vígasztalni kezdték a boldogtalan anyát:
– Távozni készülsz? De hát miért? És mi lesz Nimáj ifjú hitvesével, akit itt hagyott? Az ifjú asszony még csak tizennégy éves, szinte gyerek. Ki fogja gondját viselni? Ne hárítsd el a felelősséget! Ez a te vállaidon nyugszik.
Így próbáltak a bhakták reménységet önteni Sacsidévíbe.
Csak ezután hallották a bhakták, hogy Nimáj Pandit Katvába távozott, hogy Navadvíp népének örök búcsút intve a lemondott életrendbe lépjen.
Sötét árny borult Navadvípra. Az emberek zokogtak, sokan pedig rohanvást Katvába indultak. Nimáj Pandit nemcsak párját ritkító tudós, de csodás jellemű, nagylelkű, s ráadásul igen szép ember volt. Nagy hatást gyakorolt az emberekre; Krsna szent nevével teljesen megrészegítette őket. Navadvíp két hírhedt bűnözője, Dzsagáj és Mádháj lelkét is megmentette, sőt, a szent neveket éneklő bhakták cserépdobjait (mrdangáit) darabokra törő mohamedán kormányzót, a kázit pedig meggyőzte Krsna odaadó szolgálatáról. Mint híres pandit, sok próbálkozótól, ún. „észbajnoktól” védte meg Navadvípot, akik szerették volna bevenni a kor egyik tudományos fellegvárát, ahol főként a logikát művelték kimagasló fokon.
Akkoriban Navadvípban a logika (njája), az anyagi energia imádata (tantra) és a hivatalos hinduizmus (szmrti) volt az uralkodó. A város a kor egyik szellemi központja volt. A navadvípi tudósok legyőzése nélkül senki sem lehetett híres pandit. Késava Kasmírí a messzi kasmírból érkezett, hogy tudományával itt szerezzen bajnoki címet. Késava Kasmírí igen nevezetes pandit volt, úgy hírlett, ő a tudás istennőjének, Szaraszvatínak a kedvenc gyermeke. Senki sem tudott megmérkőzni vele, Nimáj viszont könnyedén legyőzte.
Mindezek ellenére Nimáj mégis távozott Navadvípból, mert úgy érezte, az emberek nem tudták kellőképpen értékelni misszióját. Katvába ment, ahol közvetlenül a Gangesz partján élt egy szerzetes, Késava Bháratí. Nimáj őhozzá fordult szannjász-beavatásért.
Késava Bháratí egyszerre úgy találta, ásramja ragyogó fényben tündököl. Első pillantásra úgy tűnt, mintha a Nap kelt volna fel, de aztán látta, hogy egy ragyogó személy jön feléje. Felkelt ülőhelyéről, s szemét erőltetve kíváncsian előrelépett.
Nimáj Pandit a következő szavakkal lépett elé:
– Szeretnék szannjász-beavatásban részesülni ön által!
Késava azonban képtelen volt eleget tenni Nimáj kérésének:
– Szépséged és személyes varázsod teljesen elkápráztat – mondta. – De oly fiatal vagy még, alig huszonnégy esztendős! Mi lesz jó anyáddal, feleségeddel és gyámolítóiddal? Az ő megkérdezésük nélkül nem áldhatlak meg a szannjászík narancssárga leplével!
Aznap éppen nevezetes ünnep volt, a makara-szankrántí. Az emberek tömegével érkeztek a Gangeszhoz, hogy fürdőt vegyenek szent habjaiban. Futótűzként terjedt köztük a hír:
– Itt van a navadvípi Nimáj Pandit, és szannjász-beavatást óhajt!
A sok-sok ember mind ellenezte Maháprabu szándékát. Többen felemelték szavukat:
– Hallod-e, Késava Bháratí! Nem engedhetjük, hogy szerzetessé avasd ezt a fiatalembert. Családja van otthon, anyja és felesége; nem engedhetjük! Ha megadod a szannjászt ennek a csodaszép, művelt fiatalembernek, nyomban leromboljuk ásramodat! Nem tehetsz ilyet!
Nimáj Pandit azonban tovább kérlelte Késava Bháratít, aki végül megkérdezte:
– Szóval te lennél az a Nimáj Pandit, akiről olyan sokat hallottunk már! Sok híres tudós akarta bevenni Navadvípot, a tudás e híres fellegvárát, de te mindannyiukat legyőzted. Te lennél az?
– Igen, én vagyok – felelt Nimáj.
– Nos, megadom neked a szannjászt, de csak édesanyád beleegyezésével. Különben ne is kérlelj.
Nimáj hirtelen nekilendült. Navadvíp felé akart rohanni, hogy anyja beleegyezését kérje. Késava Bháratí ekkor mégis meggondolta magát. A fiút olyan határozott jellemnek tartotta, aki bármit megtehet. Ezért inkább visszahívatta.
– Rendkívüli személyes varázsoddal úgyis elérsz mindent, amit csak akarsz. Rábeszéled gondviselőidet, aztán kikényszerített engedélyükkel térsz vissza. Számodra nincs lehetetlen.
Az emberek lesújtottak voltak:
– Nem teheted ezt szvámídzsí! – kiáltották Késavának. – Ilyen ifjú embert szannjászívá avatni! Ha megteszed, pozdorjává zúzzuk ásramodat!
Nimáj Pandit ekkor énekelni kezdte a mahámantrát, Krsna szent neveit, és őrült táncra perdült. Az éjszaka szankírtannal, a szent nevek együttes éneklésével telt el. A haragos tömeg egyre szaporodott, nemritkán zavart okozva. Eltelt a nap, de még nem sikerült döntésre vinni a dolgot. Csak másnap teljesedett Nimáj óhaja, bár még akkor is volt némi ellenállás.
Szépen sorban megérkezett Nitjánanda Prabhu, Csandrasékhara, Nimáj anyai nagybátyja, valamint Dzsagadánanda Pandit. Aznap délelőtt kezdődött az avatási szertartás. Nimáj Pandit nevében Csandrasékhara Ácsárját kérték fel a ceremónia megtartására. Nimáj közben mindenkit elbűvölően énekelt és táncolt.
laksa lócsanásru-varsa-harsa-késa-kartanam
kóti-kantha-krsna-kírtanádhja-danda dháranam
njászi-vésa-szarva-désa-há-hutása-kártaram
préma-dháma-dévam éva naumi gaura-szundaram
„Míg ezrek szeméből patakzottak a könnyek, ő örömét találta szép hajának levágásában. Sok ezer ajak zengte Krsna dicsőségét, amikor Krsna Csaitanja kezébe vette a lemondás botját. Attól fogva bárhol is járt, aki megpillantotta őt a szannjászík öltözékében, bánatában nyomban könnyekre fakadt. Ennek az aranyló Istennek, az istenszeretet adományozójának dicsőségét zengem én!”
Nimáj igen szép ifjú volt, szálas termetű. Huszonnégy esztendős volt, haja hullámosan omlott alá. A ceremónia kezdetén a borbélyt megkérték, vágja le a haját. Oda is lépett, de aztán visszakozott. Nem is mert hozzáérni Nimájhoz.
– Hogyan is vághatnék le ilyen szép hajat egy ilyen pompás fejről? – zokogta. Mások is hangosan siránkoztak:
– Miféle szörnyűség folyik itt? Ki találta ki a szerzetesi rendet? Ki volt az a szívtelen? Egy szannjászínak mindent fel kell adnia, ami oly kedves számára. Házról-házra kell koldulnia, elhagyva reménytelenül zokogó barátait és rokonait! Ez a Legfelsőbb alkotása lenne? Logikus, örömteli dolog ez? Számunkra inkább kegyetlennek tűnik!
Nimáj Pandit csak mosolygott. Ismételten ráparancsoltak a borbélyra, aki végül leborotválta Nimáj haját. Először még hozzáérni is vonakodott, de aztán mégis hozzálátott, hogy e huszonnégy éves, ifjú géniusz hullámos szép haját leborotválja. Előbb ollójával látott munkához. Sokan eltakarták szemüket, sőt olyan is akadt, aki megtébolyodott. Az ijesztően zúgolódó, zokogó és bánkódó tömeg közepette vágták le Nimáj haját.
Nimáj szinte teljesen érzéketlen volt. Még csak félig borotválták le haját, mikor felpattant, és elragadtatott táncra perdült, hangosan zengve az Úr szent nevét. A borbély miután végzett, megfogadta:
– Ez a kéz soha többé nem borotvál senkit! Inkább koldulni fogok. Ez volt az utolsó hajvágás, amit csináltam! (Valóban, később cukrász lett.)
Nimáj végül lecsillapította a tömeget. Lassan közelgett a dél, s ami elkerülhetetlen volt, bekövetkezett: megkezdődött az avatási ceremónia. Nimáj Pandit anyai nagybátyját, Csandrasékhara Ácsárját bízták meg a rituációk pontos betartásával. Mikor a mantra átadása következett, Nimáj Pandit Késava Bháratíhoz hajolt:
– Hallottam egy mantrát álmomban, kíváncsi vagyok, ugyanezt akarod-e adni nekem?
Ezzel guruja fülébe súgta a mantrát, aki rábólintott:
– Igen, ez az a mantra!
Ekkor került sor a mantra átadására. Nimáj nem hétköznapi nevet kapott. Késava Bháratí nem a tíz általános szannjász név közül választott, hanem a szokatlan Krsna Csaitanja nevet adta az újdonsült szannjászínak. Ezt követően Nimáj Krsna Csaitanjaként, illetve Csaitanja Maháprabhuként vált ismertté.
Mikor az emberek meghallották Nimáj új nevét, felkiáltottak:
– Krsna Csaitanja Maháprabhu ki dzsaja! Minden dicsőség Krsna Csaitanjának!
Srínivász Ácsárja atyja Nimáj Pandit osztálytársa volt. Éppen apósához indult, mikor értesült a szannjász-avatásról. Ő is ott tolongott a tömegben, s miután végignézett mindent, magába roskadt, félőrültté vált. Miután meghallotta Nimáj új nevét, bármit is kérdeztek tőle, csak azt felelte: Csaitanja. Más szó többé nem hagyta el ajkát. Ezért egy idő után csak Csaitanja dásznak („Csaitanja szolgája”) kezdték szólítani őt az emberek. Megháborodott, mert nem bírta elviselni Nimáj szannjász-avatásának látványát.
Csaitanja Maháprabhu új, a felkelő Naphoz hasonló színű ruhába öltözve átkarolta guruját, együtt táncoltak, és énekelték Krsna nevét. Késava Bháratí nem sokkal később elmagyarázta a Krsna Csaitanja név jelentését:
– Krsna Csaitanja („Krsna-tudat”) azt jelenti, hogy az egész világot Krsna-tudatúvá teszed. Ez eljöveteled célja. Így a leginkább hozzád illő név a Krsna Csaitanja.
Maháprabhu derusen arra gondolt, hány embert ment majd meg a szűnni nem akaró nyomorúságtól. Megígérte, az egész világot kimenti a szenvedések óceánjából, örömteli környezetbe vezet mindenkit, s most végre eljött az ideje, hogy nekilásson feladatának. Ő boldog volt és derűs, körülötte viszont mindenkit bánat és csüggedés emésztett.
Némelyek szóvá teszik, hogy Csaitanja Maháprabhu a személytelen advaita filozófiát követő Késava Bháratítól vette fel a szannjászt. Bár Késava Bháratí látszólag imperszonalista volt, mégis bhakta lett, hiszen kapcsolatba került Maháprabhuval. De azt sem lehet kizárni, hogy olyan bhakta volt, aki látszólag imperszonalistának tüntette fel magát, így segítve Maháprabhu misszióját, a szannjász-beavatás társadalmi formaságainak elrendezésével. Akkortájt ugyanis a májávádí-szannjászík sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendtek, mint a vaisnava-szannjászík. Maháprabhu saját akaratából vette fel Késava Bháratítól a szannjászt, ami hatásosabbá tette prédikálását. Sokféle magyarázat létezik tehát. Mindenesetre a beavatás után Késava Bháratí együtt táncolt és énekelt Maháprabhuval, vagyis csatlakozott a szankírtanhoz, s nyomban bhaktává vált.
Így avatták szannjászívá Nimáj Panditot.