A tébolyodott Nimáj Pandit
Csaitanja Maháprabhut Navadvípban Nimáj Panditként, a jeles gyermektudósként ismerték. Mikor Gajából visszatérve a Krsna iránti odaadás eksztatikus jelei kezdtek megnyilvánulni rajta, az átlagemberek azt gondolták, elment az esze:
– Ez a Nimáj Pandit jó ember volt, igazi úriember, de ahogy visszatért Gajából, teljesen megváltozott. Fölöttébb furcsa dolgokat művel mostanában. Újfajta tanokat akar hirdetni, mintha megháborodott volna! Nem törődik sem a szabályokkal, sem az előírásokkal, de még a társadalmi szokásokkal vagy az ősi írásokkal sem, mindig csak ez a Krsna, Krsna… Azelőtt nem volt vele semmi baj, egészen normális volt, de mostanra teljesen elment az esze. Amúgy jó feje van. Professzor korában még a legnagyobb panditok tudásától sem rettent meg. Könnyedén legyőzte a tudós bajnokot, Késava Kásmírít is, meg a többi nagy bölcset. De most elvesztettük őt. Másmilyen lett, gyökeresen megváltozott. Nem törődik a bráhmanákkal, sem azokkal az írásokkal, amiket mi követünk. Újfajta véleménye van, amit mindenkinek hangoztat.
A szomszédok is panaszkodtak Sacsidévínek:
– Mi történt Sacsidéví? Nimáj nem ilyen volt régen. Már nem is törődik velünk. Már a felesége sem érdekli. Mi lett belőle? Jó családból származol, de lásd, milyen szerencsétlen vagy! Sajnálatos, de tény: egyetlen fiad, a csodás Nimáj megbolondult. Gondoskodnod kellene a kezeléséről!
Sacsidéví ekkor hívatta a kavirádzsot, az ájurvédikus orvost. A doktor meghagyta, építsenek egy téglával kirakott medencét, töltsék tele Visnu olajjal – ami különösen hűsítő hatású –, s fürdessék meg benne Nimájt. Nimáj bele is vetette magát az olajfürdőbe, de hirtelen nevetni, játszadozni kezdett. Ugrált, pacskolt az olajban, olykor meg tébolyult módon felkacagott. Srívásza Thákura éppen ekkor toppant be, s megkérdezte:
– Hogy van Nimáj?
– Lásd, milyen szerencsétlen vagyok! – sajnálkozott Sacsidéví. – Nimáj teljesen megbolondult. Hívattam a doktort, aki ezt a kúrát rendelte.
Ezzel a medencéhez vezette Srívászát.
– Mi ez? – tudakolta a vendég.
– A szomszédok ajánlották, hogy hívjak doktort – felelt Sacsidéví.
– Nagyon kedves asszony vagy, de azt nem tudod, hogyan kell bánni az emberekkel. Hidd el, én is szeretnék Nimáj „betegségéből”! Fiad ugyanis a Krsna-prémától, az istenszeretettől szenved; ebből akarok én is egy cseppnyit! Ha még tart egy néhány napig az életünk, Krsna sok csodás kedvtelésének lehetünk tanúi!
Ekkor Nimáj egy pillanatra lecsillapodott:
– Ha te is azt mondtad volna, hogy megbolondultam, akkor a Gangesznak mentem volna. De legalább te érted, mi történt velem. Ez az én vigaszom, Srívásza! Ha te is őrültnek mondtál volna, akkor már senki nem lett volna, aki be tudná fogadni azt, amiért jöttem, amit adni akarok. Nem is lett volna más hátra, minthogy a folyóba vessem magam. Egy percig sem haboztam volna!
Mielőtt Nimáj Gajába látogatott volna, neves tudós hírében állt. Mikor Krsna-prémával telve viszszatért, továbbra is a nyelvtant magyarázta, úgymint korábban, csakhogy most a szanszkrt nyelvtant is Krsna neveivel tanította. A szótöveket is olyanképpen mutatta be, hogy azok a szanszkrt nyelv Krsnával való összefüggését bizonyították. Elmagyarázta, hogy minden hang egy rezgés, a vibráció pedig nem más, mint Krsna egy energiája. Krsna hatalma tesz mindent tisztává, ez tart mindent mozgásban. Ha ez az energia elszáll, minden halott és élettelen lesz. Nimáj Pandit így oktatta Krsna fogalmai szerint a szanszkrt nyelvtant. Csakhogy tanítványait aggodalom fogta el.
– Mi történik? Mi szanszkrtot akartunk tanulni Nimáj Pandittól, de tudományos igényeinket így nem tudja kielégíteni. Ugyanakkor tanítása egyedülálló, ilyen komoly oktatásban sehol sem részesülhetnénk. Nem is hagyhatjuk el. Miképpen lehetne egy kicsit javítani oktatási módszerén?
Felkeresték Nimáj gyermekkori tanárát, Gangadász Panditot.
– Milyen szerencsések vagytok – mondta Gangadász –, hogy Nimáj tanítványai lehettek! Milyen nagyszerű előadó! Mi hát a panaszotok?
– Mindannyian boldogok voltunk, hogy Nimáj keze alatt tanulhattunk. De amióta visszatért Gajából, egészen szokatlan módon magyarázza a dolgokat. A szanszkrtot is Krsna szent nevével összefüggésben tanítja. Ő igen magas szintű filozófiát vall, de ez nem sokat segít a mi szanszkrt tanulmányainkban. Kérje meg, hogy változtasson a módszerein! Önt tiszteli, hiszen a tanára volt. Csak ön tud beszélni vele!
– Rendben van – felelt Gangadász –, holnapra hívjátok el hozzám!
Másnap a diákok megüzenték Nimáj Panditnak, hogy volt tanára látni akarja.
– El is megyek, felkeresem! – mondta Nimáj. Később, délután elment Gangadász Pandithoz, s hódolatát ajánlotta előtte.
– Hogy vagy, kedves fiam? – kérdezte Gangadász. – Örömmel hallottam, hogy elmentél Gajába, s elvégezted őseidnek az áldozatokat. Ez rendjén volna, de mi a baj? A diákjaid panaszkodnak nekem. Igaz, hogy nem tanítod őket kellő gondossággal? Miért nem foglalkozol velük úgy, mint régebben? Mind nagyra értékelték tanításod, de amióta visszatértél Gajából, újfajta módszert vezettél be. Ne folytasd ezt így tovább! Tanítsd őket helyesen! Azt hallom az emberektől, hogy bhakta lett belőled. De talán atyáid és elődeid nem voltak hívők? Persze te különleges bhakta lettél, de nehogy eltévelyedj! Amit az odaadásról mondasz, fölöslegesnek tűnik; ez nem igazán nyelvtan. Azt gondolod, újfajta magyarázataid új fényben tüntetik majd fel a dolgokat? Talán azt hiszed, korábbi tanáraid mind idióták voltak? Mit mondasz erre?
Nimáj csak hallgatott.
– Nos, rendben van. Ne térj a rossz útra. Maradj nyugodtan, kövesd elődeidet. Tanítsd rendesen a fiúkat, ne halljak több panaszt rád! Tanítványaid nem fognak más tanárhoz szegődni. Szeretnek téged, tanítsd hát rendesen őket!
Ekkor Nimáj Pandit a legnagyobb tisztelet jeleként levette a port tanítója lábairól, majd így szólt:
– Igen, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy az ön parancsának megfelelően cselekedjek. Az ön lába porának áldása folytán senki sem múlhat felül engem a tudományokban. Ne aggódjon, rendesen fogom tanítani őket!
Egy-két nappal később Nimáj Pandit odaadó transzában a gópík nevét kezdte ismételgetni. Néhány, a társadalomban előkelő pozíciót betöltő tudós azonban megrótta:
– Nimáj Pandit! Eddig nagy tudós voltál, most meg bhakta lettél? Ez még csak hagyján, de hogyhogy egyre azt hajtogatod: „gópí, gópí”? Mondjad inkább Krsna nevét, az legalább valami haszonnal jár. De ez a folytonos „gópí, gópí”? Mire jó ez? Teljesen elment az eszed!
– Ki az a Krsna? – kérdezte Nimáj. – Miért imádjam? Hisz egy közönséges útonálló ő, egy nőcsábász!
Ezzel Nimáj botot ragadva elkergette a panditokat. Azok később összebeszéltek egymással:
– Ez a Nimáj Pandit tiszta bolond. Elmentünk hozzá, mert a javát akarjuk, ő meg bottal ront ránk, a vesztünket akarja! De hisz mi nem közönséges emberek vagyunk! Megbecsül minket a társadalom, származásunk is nemesi. Majd megmutatjuk neki!
Összeesküvést szőttek Nimáj Pandit ellen: kitervelték, hogy majd jól elagyabugyálják. Mikor ennek híre Nimáj fülébe jutott, hirtelen felkiáltott:
– Mekkora áldozatot vállaltam, hogy felszabadítsam ezeket a nyomorult lelkeket, de most már látom, hogy még több bűnt követnek el azzal, ha engem szidnak és szervezkednek ellenem. Miért is jöttem? Azért, hogy felszabadítsam őket! Mi segít ebben a leginkább? Ha szannjászí leszek. Máskülönben azt hiszik, csak egy vagyok közülük, egy egyszerű házasember. De ha igehirdető, szannjászí leszek, talán akkor tisztelni fognak. „Mi csak házasok vagyunk – gondolják majd – de ő szannjászí; ezért tisztelnünk kell.” Ez az érzés végül is a javukra válik majd. Máskülönben, ha engem is közönséges embernek hisznek, a pokolra jutnak. Nekik válik a hasznukra, ha tisztelnek. Be kell lépnem a szannjász rendbe!
Ezért Nitjánanda Prabhuval, s néhány más meghitt társával közölte: Ez év első hónapjának utolsó napján szannjász fogadalmat teszek!