Az elesettek barátja
Habár az igazságosság köteles figyelembe venni az érdemet, a könyörületnek nincsenek ilyen korlátai. Az isteni kegy nem törődik semmiféle tulajdonsággal, képességgel vagy érdemmel, ugyanakkor mindig kész segíteni a gyöngét és méltatlant. Egyetlen dologra van csak szükség: a kegy befogadása iránti őszinte vágyakozásra. A Csaitanja-csaritámrtában az áll:
krsna-bhakti-rasza-bhávitá matih
krijatám jadi kutó 'pi labhjate
tatra lauljam api múljam ékalam
dzsanma-kóti-szukrtair na labhjaté
„A Krsna iránti tiszta odaadást nem lehet elérni még akkor sem, ha az ember születések millióin keresztül végzi jámbor tetteit. Ennek egy ára van csak: az olthatatlan vágyódás.”
A bhakti elérésében nem segít a korábbi születések erénye, csakis az olthatatlan vágy és a hit. A bhakti hatásáról pedig a következő vers ír:
bhidjaté hrdaja-granthis cshidjatné szarva-szamsajáh
ksíjanté császja karmáni maji drsté 'khilátmani
„Az eksztázis (rasza) iránti belső sóvárgásunk gúzsbakötött és lepecsételt szívünk mélyén rejlik. Ám Krsna dicsőségének hallása és zengése feltöri a pecsétet, szívünk feleszmél és kitárulkozik, hogy befogadja Krsnát, minden gyönyör forrását, magát a rajongó eksztázist.”
Szívünket a rajongás, a báj és a kellem tartja vonzásában. Ezt a szív érzi s nem az ész; ezért tartják legfontosabbnak a szívet. A bhakti másik hatása a tudás síkján mutatkozik meg. Egy kis ízelítő az isteni gyönyörökből minden kétséget eloszlat (rasza-vardzsam raszó 'pjaszja param drstvá nivartaté). Ha az ember ténylegesen ráérez az igazi eksztázisra, a raszára, akkor minden kétsége szertefoszlik. A bhakti íze rabul ejti az ember szívét, s megindul az istenszeretet eksztázisának (préma) árja. Az elégedett szív így fog szólni: „Ez az, amit kerestem!” Mire az ész is a nyomába lép: „Semmi kétség, ez kutatásunk legfőbb célja. Hajíts el minden egyebet!”
– Érjen hát véget minden evilági cselekedet! – szól a szív, ha elnyerte a legfőbb kincset, az istenszeretetet. Ekkor a karma abbamarad.
A bhakti hatására először föleszmél a szív. Mikor szívünket elragadja az istenszeretet, eszünk is jóváhagyja vonzalmunkat, s a mindig rosszra csábító karma megszűnik. A bhakti-jóga a szív igazi kincse.
Az isteni kegy természeténél fogva kiárad, mit sem törődve a törvényekkel. Az egyetlen feltétel az, hogy olthatatlanul vággyunk rá. A felkínált kegy csodálatos és elragadó mivoltát érezve csak igent kell mondanunk rá, s rögtön a miénk lehet. Az őszinte fohászon kívül másra nincs is szükség. Egyszerű dolog ez, ha akarjuk, a miénk lehet. A bhakti tulajdonképpen nagyon egyszerű, nem számít, méltók vagyunk-e rá vagy sem. Aki csak akarja, megszerezheti.
De mi lesz azokkal, akik nem tartanak igényt erre az isteni ajándékra? Őrájuk Csaitanja Maháprabhu a legnagylelkűbb képviselőjén, a mindig korteskedő Nitjánanda Prabhun keresztül árasztja ki kegyét. Nitjánanda Prabhu elől az sem menekül, aki szeretné elkerülni az istenszeretetet.
– Nekem ugyan nem kell! – mondja valaki. De Nitjánanda közbevág:
– Azt nem lehet! Akarnod kell! Esedezem hozzád, fogadd el! Próbáld csak ki, s majd meglátod, milyen drága kincs az istenszeretet!
A vásárlók megnyerése érdekében egy okos kereskedő gyakran ingyen osztogat portékájából:
– Csak vegyenek el egyet, ingyen van! Most nem kell semmit fizetni. Próbálják ki, és csak akkor vegyenek belőle, ha jónak találják árumat!
Nitjánanda Prabhu is hasonló szándékkal járta be Bengált. Bekopogott egy-egy ajtónál, majd zokogva borult a házigazda elé:
– Fogadd el, amit kínálok, ne kergess el! Tedd, amit mondok! Szenteld Gaurángának (Csaitanjának) a figyelmedet, s az eredmény minden várakozást fölülmúl majd. Csak erre szeretnélek kérni.
Porba vetve magát könnyes szemmel kérlelte az embereket:
– Vonakodtok elfogadni őt, de ne kételkedjetek! Higgyetek nekem, fogadjátok el Gaurángát!
Nitjánanda Prabhu így járta be a Gangesz mindkét partját és mindenfelé Csaitanja Maháprabhuról prédikált.
Csaitanja Maháprabhun kívül Nitjánanda Prabhu tudni sem akar másról. A Krsna-lílában Nitjánanda nem más, mint Balarám. Látszólag Balarám is hódolt a rásza-lílának, ám szívében Krsnának rendezte a rásza-táncot. A bhakti szakavatott ismerői jól tudják, hogy Balarám természetéből fakadóan mindig Krsna híve; saját élvezetére sohasem gondol. Testének minden porcikája azon van, hogy Krsna örömét elősegítse. Ha nem így lenne, nem ő lenne Balarám. Nitjánanda Prabhu testének atomjai is hasonlóképp tudatos, transzcendentális szubsztanciát alkotnak, és mindig Maháprabhu örömét, elégedettségét szolgálják.
Egy éjjel Maháprabhu anyja, Sacsidéví álmot látott. Krsna és Balarám egy trónuson ültek, Nitjánanda Prabhu pedig felszólította Balarámot:
– Jobb, ha leszállsz a trónusodról! Lejártak a te napjaid, most már az én uram, Gauránga lesz a felkent uralkodó.
– Hova gondolsz? – válaszolt Balarám. – Itt van az én Uram, Krsna!
Hadakozni kezdtek, de Nitjánanda erősebbnek bizonyult, és trónja elhagyására késztette Balarámot.
– Az időd lejárt, eljött az én Uram, Gauránga kora. Csak bitorlod a trónt, legjobb, ha szépen távozol!
Balarám pedig nem tudott ellenállni, így hát engedelmeskedett Nitjánandának. Ilyen viszony fűzi Nitjánanda Prabhut Csaitanja Maháprabhuhoz. Neki nincsen semmije, s ugyanakkor Csaitanja Maháprabhu a mindene. Ami Krsnának Balarám, az Csaitanja Maháprabhunak Nitjánanda Prabhu. Csaitanja azért szállt alá, hogy végtelenül nagylelkűen a vrndávani isteni, odaadó szolgálatot osztogassa. Nitjánanda viszont azt szokta énekelni:
bhadzsa gauránga, kaha gauránga, laha gaurángér náma,
jei dzsana gauránga bhadzsé széi amára prána
„Imádjátok Gaurángát, beszéljetek róla, zengjétek az Ő nevét! Aki Őt imádja, az az én szemem fénye.”
Nitjánanda Prabhu minden erejével azon volt, hogy az emberek fogadják el Csaitanja Maháprabhu tanítását. Azt hirdette, hogy Csaitanjához csatlakozva bárki biztonsággal eljuthat a legfelsőbb lelki síkra, Vrndávanba.
Navadvíp, Csaitanja Maháprabhu városa persze éppoly fontos, mint Vrndávan, Krsna lakhelye. A Vrndávanban fellelhető rasza Navadvípban is megtalálható, igaz, egy kicsit másképp. Egyik bhakta különösképp vonzódik a vrndávani kedvtelésekhez, a másik inkább a navadwípiakhoz, míg vannak olyanok is, akik mindkettőhöz vonzódnak. Navadvíp azonban a legnagylelkűbb. Vrndávanban Krsna kedvtelései csak egy meghitt körre korlátozódnak, Navadvípban viszont bárki számára hozzáférhetők ezek a kedvtelések. A Gaura-lílá bőkezűbb, mint a Krsna-lílá.
A Gaura-lílá és a Krsna-lílá különbözőségéről Krsnadász Kavirádzs Gószvámí a következőképpen fogalmazza meg véleményét a Csaitanja-csaritámrtában (Madhja 25.271.):
krsna-lílá amrta-szara tára sata sata dhara
dasa-diké vahé jáhá haité
szé csaitanja-lílá haja szaróvara aksaja
manó-hamsza csaráha' tahaté
„Semmi kétség afelől, hogy a legédesebb rasza Krsna kedvteléseiben található. Ám a Gaura-lílában Krsna kedvteléseinek nektárja nem korlátozódik egy szűk körre, hanem mindenfelé kiárad. Mintha a Krsna-lílá nektári tavából mind a tíz irányba egyszerre patakok százai törnének utat maguknak.”
Legfőbb vágyunk Rádhárání szolgálata. Ehhez azonban először Nitjánanda Prabhuhoz kell közelednünk, képviselőjén, a gurun keresztül. Nitjánanda szilárdítja meg az alapokat, melyek lehetővé teszik további előrelépésünket az odaadásban. A szilárd alapokat nélkülöző hirtelen fejlődés hátrányos következményekkel jár, így hát Nitjánanda Prabhu áldására feltétlenül szükségünk van. Ez a felfogás Rádhárání szolgálatában éri el tetőpontját (nitaijér-karuna habé bradzsé rádhá krsna pabé).
A gaudija vaisnavák filozófiája az, hogy újra a legteljesebb mértékben a szolgák szolgáinak szolgái lehessenek. Nem akarunk eggyé válni Krsnával, hogy bennünket szolgáljanak, hanem mi szeretnénk szolgálni. Az Abszolút Igazság alárendelt fele a negatív energia, amely szolgálatot nyújt; s az uralkodó fél élvezi ezeket a szolgálatokat. Igazi érdekünk akkor válik valóra, ha eredendő helyzetünknek megfelelően az uralt, negatív oldalon csatlakozunk a Legfelsőbb szolgáihoz, s nem akkor, ha a pozitív, uralkodó oldallal azonosítjuk magunkat.
Nitjánanda Prabhu kegye folytán egyre fokozódik vonzalmunk Csaitanja Maháprabhu iránt. Ha pedig az ő áldását elnyerjük, akkor mindent elnyertünk a legnagyobb mértékben. Így lehet biztonsággal közeledni Rádhá-Krsnához. Másként a közeledésünk óhatatlanul mesterkélt és hiányos lesz. Csak nehézségek származnak abból, ha Csaitanja mellőzésével, közvetlenül fordulunk Rádhá-Krsnához.
Ezért kell minden erőnkkel Csaitanja Maháprabhut szolgálnunk, mert így automatikusan a legfelsőbb szintre emelkedhetünk. Prabhódánanda Szaraszvatí Thákur a következőképpen fohászkodik:
jathá jathá gaura padáravindé
vindéta bhaktim krta punja rásih
tathá tathót szarpati hrdj akaszmát
rádhá padámbhódzsa szudhámbhurásih
„Amilyen mértékben meghódolunk Maháprabhu lótuszvirág lábainál, oly mértékben részesülhetünk Rádhárání ambróziás szolgálatából Vrndávanban. Így a navadvípi befektetés Vrndávanba viszi az embert, ám ennek mikéntje rejtve marad előtte. Aki szerencsés, mindenét Csaitanja Maháprabhu szolgálatának szenteli, s látni fogja, hogy mindent Rádhárání isteni lábainál áldozott fel.”
Az ilyen személyt Rádhárání bizalmas szolgálói közé fogadja:
– Jó ajánlást hoztál Navadvípból, nyomban rád bízom hát ezt a szolgálatot! Csaitanja Maháprabhu nem más, mint Rádhárání, nagylelkűséggel párosulva. Önző, érzéki vágy nem férkőzhet Csaitanja Maháprabhu kedvteléseinek megítélésébe, mert Ő mint bhakta és szannjászí jelent meg.
Persze, ha közelebbről vizsgáljuk meg Csaitanja Maháprabhut, Krsnára bukkanunk Rádhárání öltözetében. A személytelen filozófia művelői szerint a pozitív és a negatív találkozásából meg nem különböztetett egység lesz, ám a vaisnava filozófia szerint Isten pozitív és negatív aspektusának találkozásakor nem vész el a személyiség. Sőt, a pozitív a negatív öltözékébe burkolózva átalakul és kutatni kezdi saját magát, mint a legmohóbb kereső. A vaisnavizmus szerint a pozitív és a negatív találkozása nem eredményez egyensúlyt, dinamikus jellegük mindig megmarad. Rádhá és Krsna Csaitanja Maháprabhuban találkozik, akihez Nitjánanda Prabhu áldása folytán vonzódhatunk.
Nitjánanda Prabhu kegye olykor túltesz még Csaitanja Maháprabhu kegyességén is. Maháprabhu néha kénytelen elutasítani egyes elesett lelkeket, nehogy ezzel precedenst teremtsen. Sok egyéb mellett a bűnösök helyzetére is tekintettel van. Nitjánanda Prabhu azonban mit sem törődik a kedvezőtlen körülményekkel, bőkezűen, szinte vakon osztogatja kegyét. Ő nem tesz különbséget bűnös és bűnösebb között, könyörületessége egyetemes, mindent felölelő. Nitjánanda Prabhu még azoknak is menedéket adott, akiket Csaitanja elutasított, s így lassanként Maháprabhu is megbocsátott nekik. Nitjánanda tehát a legnagylelkűbb, mindenkit kegyeibe fogad. Ez a mi reménységünk is, mert az ő könyörületessége folytán még a legelesettebb is elérheti a végső célt.
Csaitanja Maháprabhu egyszer így szólt követőihez:
– Még ha egy kocsmában, éppen italozás közben találnátok is Nitjánanda Prabhut, egy alantas sorból való, züllött lány társaságában, akkor se feledjétek, hogy ő mindezek felett áll. Lehet, hogy látszólag alantas tetteket végez, de ez mégsem befolyásolja őt. Ne feledjétek, őt még Brahmá, az univerzum teremtője, illetve sok más jeles bhakta is tiszteli. Nitjánanda Prabhu kegye oly erős, hogy ha valaki ágyékkötőjének egy darabját tisztelettel viseli a testén, megmenekül a világi érzékek minden csábításától.
Ezért így fohászkodunk: Bárcsak mindig Nitjánanda Prabhu szentséges lótuszvirág lábaira szögezhetném figyelmemet! Hódolatom Nitjánanda Prabhunak!
Csaitanja Maháprabhu azon lelkek érdekében vette fel a szannjászt, akiket megtévesztett az illúzió. A bűnös lelkek nyomába eredt, hogy Krsna szent nevével kimentse őket a májából. Nitjánanda Prabhu, mint az árnyék, mindenhová követte. Mindenestől Maháprabhu ügyének szentelte magát, ezért a hódolatunkat ajánljuk neki. Csaitanja Maháprabhu eggyé vált Rádhá és Krsna kedvtelései édes ízének élvezetével. S bár teljesen elmerült e lelki realitás szintjében, ugyanakkor mégis szerette volna felszabadítani mindazokat, akiket megtévesztett a lemondás és a kihasználás csalfa képzete. Ezért arra bíztatta Nitjánanda Prabhut:
– Menj Bengálba, és igyekezz felszabadítani őket! Add meg nekik a Rádhá és Krsna iránti isteni szeretetet!
Arra kérte tehát Nitjánandát, hogy Rádhá-Krsna isteni szeretetét hirdesse, de ő ehelyett Csaitanja Maháprabhuról kezdett prédikálni. Arra gondolt, jobb, ha az emberek Gaurángát imádják, mert ez megszabadítja őket jelen bűnös állapotukból, s ennek folytán automatikusan bekerülnek a Rádhá-Krsna-lílába. Feladatul azt kapta Nitjánanda, hogy Krsna szent nevét hirdesse, de ő ehelyett Csaitanjáról beszélt. Ezért saját érdekünkben boruljunk le nagy alázattal Nitjánanda Prabhu előtt, s fohászkodjunk ekképpen:
„Óh, Nitjánanda Prabhu, óh, gurudév! Kérlek, adj nekem egy csöppnyi szilárd hitet Csaitanja Maháprabhuban, aki egyszerre Rádhá és Krsna, s a vrndávani kedvtelések isteni nektárjának édességét ízlelgeti! Adj nekem egy csöppnyi hitet, hogy egyszer én is eljussak az istenszeretethez, és bekerüljek abba a lelki közegbe!”
Ha elhanyagoljuk Nitjánanda Prabhut és Csaitanja Maháprabhut, akkor számunkra Rádhá-Krsna szolgálata csak álom, minden alapot nélkülöző képzelgés marad. Nitjánanda Prabhu minden elesett lélek oltalma. Ő a guru-tattva legnagylelkűbb megnyilvánulása. Ezért kell fejet hajtanunk előtte, elfogadni lótuszvirág lábait, és meghódolnunk előtte.
A Vaikuntha lelki birodalmában Nitjánanda Prabhu mint Szankarsana, minden létező forrása van jelen. Mindent, ami csak él, az ő energiája tart fenn. A földre mint Nitjánanda Prabhu szállt alá, Csaitanja Maháprabhu társaságában. Nitjánanda Prabhu kilétéről a Csaitanja-csaritámrta és a Csaitanja-bhágavata részletesen értekezik. Nitjánanda Prabhu az eredeti Baladév, az Istenség Személyisége. Ezért kedvteléseit csakis magasztos helyzetének tudatában szabad szemügyre vennünk, annak ellenére, hogy néha ide-oda vándorolt, vagy a porba vetve magát, könnyes szemmel kérlelte az embereket:
– Zengjétek Csaitanja nevét, s ezzel a szolgátokká tesztek engem!
Bár ilyen alacsony szerepet vállalt, megítélni mégis csak magasztosságának fényében lehet. Ilyesféleképpen kell meghódolnunk előtte.
A Krsna-préma, vagyis a tiszta istenszeretet nagyon kellemes és eksztatikus, de felfoghatatlan dolog. A nagy szentek, akik ráéreztek ennek csodálatos ízére, lemondanak minden egyéb törekvésről, még az üdvözülésről is, amit pedig a Védák olyannyira magasztalnak. Nitjánanda Prabhu bár azonos Balarámmal, egy valamiben mégis több nála; ő az istenszeretetet terjeszti.
Mi az istenszeretet? Oly fontos és értékes dolog, olyannyira fölötte áll minden egyéb eredménynek, hogy aki istenszeretetet tud adni, messze fölülmúlja mindazokat, akik eligazítanak a kötelességet (dharma) illetően, vagy gazdagságot (artha) adnak, gyönyörhöz (káma) vagy akár az anyagi létből való felszabaduláshoz (móksa) segítenek hozzá. Ha megértjük, hogy Krsna alárendeltje Csaitanja Maháprabhunak, akkor az is nyilvánvaló, hogy Nitjánanda Prabhu is több, mint Balarám. Egyébként minden vonásukban azonosak, de ha Balarám jellemével a nagylelkűség is párosul, Nitjánanda Prabhuvá válik. Ha tehát megértjük, mit is jelent az istenszeretet, akkor annak adományozója mindenki másnál fontosabbá válik.
Nitjánanda-Balarám tehát fontosabb, mint Káranadakasájí Visnu, az univerzumok együttes Felsőlelke; fontosabb, mint Garbhódakasájí Visnu, a mi univerzumunk Felsőlelke, és fontosabb, mint Ksíródakasájí Visnu, az élőlények Felsőlelke. Ez a Balarám szállt alá, mint Nitjánanda Prabhu. Nem hatalomban és pompában, hanem emberi formában, hogy az istenszeretetet osztogassa. Nagyságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő adja Csaitanja Maháprabhut. Szerepét jobban fogjuk érteni, ha részletesen megismerjük élettörténetét:
Nitjánanda Prabhu Ékacsakrában született, ott töltötte gyermekkorát. Szülei, barátai és a szomszédság elragadtatott örömmámorban éltek, annyira elbűvölte őket a kisgyermek. Születésétől fogva ő volt Ékacsakra lakóinak szeme fénye, s ilyen örömteli hangulatban teltek gyermekévei.
Nitjánanda még kisfiú volt, mikor egy nap vándor szannjászí érkezett otthonukba, aki bejárta a szent helyeket. Nitjánanda szüleitől csak egyvalamit kért alamizsna gyanánt: a kisfiút. Magával vitte a kis Nitjánandát, s együtt zarándokoltak majd minden szent helyre. Azt mondják, ez a szannjászí Mádhavéndra Purí volt.
Egy nap rajongó érzés támadt Nitjánanda szívében. Megérezte, hogy Csaitanja Maháprabhu megkezdte a navadwípi szankírtant. Ebben a fellelkesült állapotban érkezett Navadwípba.
Aznap Maháprabhu így szólt követőihez: „Álmomban egy páratlanul kiváló személyt láttam. Kocsiján Balarám pálmafás lobogója lengett, s idehajtott hozzám. Hol lakik Nimáj Pandit (Csaitanja)? – kérdezte többször egymás után. Minden bizonnyal megérkezett már Navadwípba ez a rendkívüli személy. Keressétek meg!”
Nyomban szétszéledtek, de hiába kutattak, nem akadtak az idegen nyomára. Ekkor Maháprabhu maga indult keresésére. Egyenesen Nandanácsárja otthonához vezette a többieket. Ahogy megérkeztek, ott találták Nitjánanda Prabhut, amint éppen a verandán üldögélt. Mikor Nitjánanda Prabhu megpillantotta Csaitanja Maháprabhut, egy darabig dermedtem figyelte őt, teljesen belefeledkezvén a látványba, majd elvesztette eszméletét. Egy nap alatt Csaitanja Maháprabhu legmeghittebb társává vált. Mikor pedig azt a feladatot kapta tőle, hogy hívja fel az emberek figyelmét Krsnára, akkor ő ehelyett a Csaitanjára irányuló istenszeretetet kezdte prédikálni.
Egyszer Dzsagannáth Puríban Csaitanja Maháprabhu bizalmas beszélgetést folytatott Nitjánanda Prabhuval. Mivel Nitjánanda Prabhu később Bengálba ment és ott megházasodott, egyesek azt állítják, Csaitanja Maháprabhu kérte őt a házasságra. A mi véleményünk viszont az, hogy arra kérte Nitjánanda Prabhut, forduljon a tömegekhez, hiszen az úgynevezett jómódúak rendkívül dölyfösek voltak. A prédikálás érdekében pedig fesztelenül, közvetlen módon kellett társulnia az emberekkel, ezért volt szükség a házasságkötésre. Máskülönben, ha kötetlenül érintkezik a családosokkal, kétségbe vonták volna lemondását. Ezért kötött házasságot. Lehet, hogy Csaitanja Maháprabhu buzdította erre, nem pedig a saját akaratából döntött így. Persze házasság vagy nőtlenség, mindez mit sem jelentett számára.
A Bhakti-ratnákara elmondja, miként került kapcsolatba Nitjánanda örök társával, Dzsáhnavádévível. Egyszer, bengáli prédikálóútja során elvetődött Szúrjadász Pandit otthonába. Szúrjadász Gauridász Panditnak volt a testvére, aki már Csaitanja-Nitjánanda követői közé tartozott. Szúrjadász sokat segített Nitjánanda Prabhunak missziós tevékenységében, otthona alkalmas bázisnak bizonyult. Szúrjadásznak két leánya volt, s egyiküket, Dzsáhnavádévít örömmel Nitjánanda Prabhuhoz adta feleségül. Nitjánanda Prabhu és Dzsáhnavádéví tulajdonképpen örök kapcsolatban állnak, s bár házasságkötésük látszólag szükségszerű volt, valójában örök kedvteléseik részét képezte.
Némely úgynevezett szannjászí persze ürügyül használja Nitjánanda esetét arra, hogy fogadalmát feladva megházasodjon. Közel sem bizonyos azonban, hogy Nitjánanda Prabhu valaha is belépett volna a szannjászí rendbe. A Nitjánanda nevet tanulók, ún. brahmacsárík kapják, mint általában az ánanda végződésű neveket. Ánanda, Szvarúp, Prakás, Csaitanja – ezek jellegzetes brahmacsári nevek. S bár az ánanda végződésű név a szannjászík között is előfordul, Nitjánanda Prabhuval kapcsolatban sohasem említik a szannjászí címet vagy nevet. Szannjász-guruját sem említik sehol, pedig tudjuk, hogy Mádhavéndra Purí (Advaita Prabhu s Ísvara Purí mestere) volt a díksá guruja.
Nitjánanda Prabhut avadhútaként ismerik. Az avadhúta pedig nem szannjászí, hanem inkább olyan kiváló személy, aki nem sokat törődik a világgal, s néha közönséges módon cselekszik; olyasmit tesz, amit talán nem kellene. Bár ő maga a világi cselekvés fölött áll, némely tette mégis alacsonyrendű. Az ava jelentése alacsony, dhúta pedig az, aki eltávolít vagy megtisztít.
Nitjánanda három darabra törte Csaitanja Maháprabhu szannjász-botját, az ún. ékadandát. E tettével is tanít bennünket, mégpedig arra, hogy a lemondott életrendben nem egy, hanem három fából álló dandát kell hordani, szimbolizálva az Úr szolgálatának szentelt testet, elmét és szavakat. Nitjánanda Prabhu példája ösztönözte Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurt is arra, hogy követőit tridandí szannjászívá tegye, szemben a Bengálban addig általános ékadandí szannjászával. A tridandí szannjász Délkelet-Indiában, a Rámánúdzsácsárját követő vaisnavák között volt szokásban. Bhaktisziddhánta ezt vezette be újra a modern korban.
Nitjánanda Prabhu felfogása igen sajátságos volt. Ő a legelesettebbeket igyekezett felemelni. Napóleon az ellenség legerősebb állásait támadta, Nitjánanda Prabhu pedig a legbűnösebbeket akarta meghódítani. Az emberek többsége hajlamos azt gondolni, hogy a szent életű ember elmenekül a májá világából, magányos helyre vonul, mondjuk beveszi magát egy barlangba, hogy ott nyugodtan meditálhasson. Valóban igaz, hogy Indiában a szentek gyakran arra ösztönzik az embereket, hogy mindent feladva vonuljanak a dzsungel mélyére, keressenek egy barlangot és ott próbálják megérteni Istent.
Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azonban másmilyen szent volt. Maháprabhuhoz és Nitjánanda Prabhuhoz hasonlóan ő is szembe akart szállni a májával, s mint egy nagy hadvezér totális háborút indított az illúzió, sőt a téves tanokat hirdető vallásfilozófiák ellen is. „Minden félreértés abból adódik – hirdette –, hogy az emberek képtelenek megérteni: Krsna az eredete mindennek, ezért minden az Övé (ísávászjam idam szarvam, Ísa-upanisad 1.). Olyan egyszerű, nyilvánvaló és lenyűgöző ez! Hogyan vitatkozhatunk: ez az enyém, az az övé stb.? Nem tűrhetjük tovább ezt az egész világot bajba sodró félreértést!”
Azt mondta nekünk: „A kírtana a félreértések elleni prédikálást jelenti. Nektek mint lelki katonáknak kell házról házra járni és hirdetni a bhaktit, Krsna érdekét, a Krsna felfogást! Ha az emberek megértik, hogy minden Krsnáért van, megmenekülnek minden szenvedéstől. Ez a tény nagyon egyszerű és kézenfekvő. Miért is ne értenék? Győzzétek meg őket, mentsétek ki őket a félreértések és téveszmék világából, ahol a visszahatásoktól szenvednek!”
Így hát semmitől sem félünk. Egy magányt kedvelő vaisnava egyszer kérdőre vonta gurunkat:
– Miért él Kalkuttában? Az a város a sátán lakhelye, ahol oly éles harc folyik az önző érdekekért! Hagyja el azt a várost, költözzön inkább valami szent helyre!
Ő azonban kifejezetten Kalkuttát választotta:
– Jobb szeretem az ilyen végtelenül világi, szennyes helyen hirdetni Maháprabhu üzenetét!
Ezért akart bennünket is nyugatra küldeni.
– A keletet elkápráztatja a nyugati civilizáció csillogása – mondta. – Ezért előbb meg kell szüntetni a nyugati civilizáció hatását, mert a tündöklés elmúltával az egész világ csatlakozni fog Csaitanja Maháprabhu istenszerető mozgalmához. Nitjánanda Prabhu is hasonló szellemben igyekezett meggyőzni a világ elesett lelkeit, hogy eljuttathassa őket Maháprabhu lótuszvirág lábaihoz.