Az isteni gyermek
Csaitanja Maháprabhu születésekor Bengál igen távol állt a bhaktitól. Az emberek teljességgel lealjasultak, pénzüket ostoba mulatságokra herdálták. A Legfelsőbb Úr, Krsna imádatától elkanyarodva inkább a kígyó-istent, Visaharit vagy a démonok vezérét, Kálít imádták. Ajkukról igen ritkán csendült fel Krsna neve. Csak néhány hindu úriember szokta Krsna nevét, neveit (Góvinda, Hari) zengeni, miközben fürdőt vett a Gangeszban. Ráadásul akkortájt mohamedán uralom alatt állt Navadwíp, Csaitanja Maháprabhu alászállásának helye. Egy muzulmán, az ún. kazi kormányozta a várost, és a szigorú iszlám uralom meglehetősen háttérbe szorította a hinduk vallási érzéseit.
Advaita Ácsárja jeles tudós volt, Csaitanja Maháprabhu követői közül a legidősebb. Bengál keleti vidékén, Srí Hattában, Navagramban született, később pedig Navadwíphoz közel, Sántipurban lakott. Lételméleti szempontból Advaita Ácsárja Mahávisnunak az avatára. Illuzórikus energiáján keresztül Mahávisnu teremti az anyagi kozmoszt.
Advaita Ácsárja minden élőlény javán fáradozva buzgón imádkozott, hogy Csaitanja Maháprabhu a korszak avatáraként alászálljon. Gangesz vízzel s a szent tulaszi cserje leveleivel imádta az Urat, s a következőképp fohászkodott hozzá:
„Óh, Uram! Kérlek jöjj, és szabadítsd meg az embereket! Eljött az ideje, hogy Krsna nektári neveinek hirdetésével üdvözítsd őket! Jöjj hát Uram, oly elesettek az emberek!”
Advaita Ácsárja a bűnös lelkekre hivatkozva kérte az Urat, szálljon alá. Persze egyébként is eljött az idő a korszak avatárának megjelenésére, Advaita Ácsárja mégis a megfelelő ceremóniával invitálta Csaitanja Maháprabhut.
Mikor közelgett a Legfelsőbb Úr megjelenésének ideje, Advaita Ácsárja érezte szívében, hogy fohásza meghallgatásra talált, Csaitanja Maháprabhu hamarosan alá fog szállni. Végül az is világossá vált előtte, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége Dzsagannáth Misra és Sacsidéví fiaként született meg. Rögvest fel is kerekedett, hogy hódolatát ajánlja az isteni inkarnációnak, azaz az újszülött kisfiúnak, Nimáj Visvambharának, no meg szüleinek.[^Csaitanja születésekor a Visvambhar nevet kapta, de hívták Nimájnak is, mivel egy nim-fa alatt született.^]
Egy nap, mikor a fiúcska kissé felcseperedett, Advaita Prabhu eljött, hogy Nimáj lábaihoz boruljon. Sacsidéví összerezzent:
„Mit csinálsz? Öreg pandit vagy, védikus tudós! Tönkreteszed fiam jövőjét, ha ilyen tisztelettel adózol neki! Mit teszel?”
Az anya aggodalma nem volt alaptalan, ugyanis az a hír járta, hogy ha Advaita Ácsárja leborult egy templomi istenség szobra előtt, akkor az, ha csak egyszerű szobor volt, azaz nem volt benne jelen az Úr, darabokra tört. Most viszont Advaita Ácsárja a kisfiú lábaihoz hajolt, Nimáj pedig egyik lábát az öreg tudós fejére tette. Mindenki elcsodálkozott: vajon miféle lelki hatalommal rendelkezhet ez a gyermek? Egy ilyen nagyszerű tudós bhakta, idős ember létére a kisfiú lábaihoz borul, aki a fejére tapos, és semmi baja nem történik?! Ki ez a gyermek?
Gyermekkorában a kis Nimáj egy pokrócba bújva gyakran átszökött a szomszéd banánligetébe. Ahogy fejét nekivetette a banánfáknak, sorra kidőltek a megtermett törzsek. A szomszédok pedig arra gondoltak, talán egy megvadult bika tiporta le a kertet. Ezzel az Úr arra akarta megtanítani bhaktáit, hogy minden olyan banánfát kidönt, amit nem az ő szolgálatában akarnak felhasználni. Végső soron a bhakták az Úr örök társai, kiknek holmijával az Úr kénye-kedve szerint bármit megtehet. Nimáj olykor elcsente Srídhara Pandit kezéből a gyümölcsöt:
– Add nekem ezt a banánt! De egy petákot sem tudok adni érte!
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Srídhara Pandit. – Bráhmana fiú vagy, tudod, nem mondhatok nemet, bármit is kérj. De mégsem illendő ilyesmit csinálni. Én szegény ember vagyok. Ha a legjobb portékámat elveszed, miből fogok megélni?
Így hódolt kedvtelésének Nimáj.
Ahogy Nimáj Pandit felnőtt, egyre nagyobb tisztelettel viselkedett Advaita Ácsárjával szemben, aki viszont nem tűrte ezt.
– Jól tudom, te nem közönséges ember vagy – mondta Advaita –, hanem természetfölötti, transzcendentális személy, a legfelsőbbrendű. Világi értelemben mégis ifjabb vagy nálam, s ezért tisztelsz engem. Csakhogy ez tűrhetetlen számomra, több, mint amit el tudok viselni!
De mit tehetett Advaita? Amikor csak találkoztak, Nimáj mindig a hódolatát ajánlotta. Ezért aztán Advaita Ácsárja kitervelt valamit, látni akarta, miként reagál Csaitanja Maháprabhu.
Navadwípból Sántipurba költözött, ahol nyíltan az odaadás (bhakti) ellen kezdett prédikálni. Hamar Nimáj fülébe jutott a hír, hogy Advaita oly sok évi bhaktaság után arról prédikál, hogy a tudás (gjána) fontosabb, mint az odaadás.
– A bhakti eltávolítja az Urat – érvelt –, a gjána viszont közelebb hozza Őt. Aki tud, az szeretné megtapasztalni Istent, az odaadó hívő viszont azt mondja, hogy Isten transzcendentális, vagyis érzékeink számára felfoghatatalan (adhóksadzsa). Az odaadás tehát eltávolítja őt, mondván, egyedül Isten édes akaratától függ a kapcsolat. Ám a tudás föltárja, hogy a legfelsőbb tekintély bennünk, a szívünkben honol. Nyilvánvaló, az odaadás tana csak másodlagos lehet.
Ilyesféleképpen prédikált Advaita Ácsárja. Mikor ennek híre Csaitanja Maháprabhu fülébe jutott, Nitjánandával együtt felkerekedett, hogy megleckéztesse Advaitát. A Gangesz hullámaiba vetették magukat, s egészen Sántipurig úszva tették meg az utat, ahol aztán megkeresték Advaitát. Nimáj nekiszögezte a kérdést:
– Mit művelsz, Ácsárja? Miért hívtál engem a földre? Gangesz vizet és tulaszí leveleket áldoztál, csakhogy megjelenjek, most meg gúnyt űzöl belőlem? Az odaadás ellen beszélsz, ellenem fordulsz? Mi történt veled?
Így szidta Nimáj Advaitát, sőt arcul is ütötte. Advaita Ácsárja idős hitvese felkiáltott:
– Mit csinálsz! Még megölöd ezt az öregembert, ne bántsd!
Nitjánanda Prabhu csak mosolygott, Haridász Thákur pedig egy kicsit távolabb zavarodottan törte a fejét a történteken. Advaita Ácsárja viszont rendkívül elégedett volt:
– Most megleckéztettelek! – mondta Nimájnak. – Eljöttél, hogy megbüntess, de te szenvedtél vereséget, és én győztem! Ma megszidtál, megbüntettél; hol van hát a korábbi nagy tisztelettudás!?
Advaita Prabhu örömében táncra perdült. Boldogan invitálta Maháprabhut ebédre. Leveles zöldségekből, Maháprabhu kedvencéből főzték a lakomát. Az Úr páratlan kegyben részesítette Advaita Ácsárját. Arcul legyintette őt, holott Advaita idős tudós, ácsárja volt. Akit tisztelünk, azt nem tudjuk megszidni vagy megszégyeníteni, ez csak barátok között lehetséges. A tiszteletlenség és megszégyenítés csakis meghitt viszonyban érvényesülhet. A tiszta bhakta szidást akar. Büntetésért fohászkodik, de a felsőbb szintről eredő büntetést nem lehet egykönnyen kiérdemelni.
[^#^]