Ősi korok inkarnációi
Karabhádzsana Rsi tanításában felsorolja az egyes korszakokban megjelenő inkarnációkat (juga avatárokat). A dvápara-jugáról a következőképpen szól:
dváparé bhagaván sjámah píta-vászá nidzsájudhah
srívatszádibhir ankais csa laksanair upalaksitah
„A dvápara-jugában Krsna ragyogó sárga ruhát visel, testszíne az esőfelleg sötét árnyalatához hasonlatos. Pompás ékszerek díszítik, mellkasán a srívatsza jele látszik, kezében fegyvereit tartja
Ezután Karabhádzsana Rsi a kali-juga avatárát említi meg:
iti dvápara urv-ísá sztuvanti dzsagad-ísvaram
náná-tantra-vidhánéna kaláv api tahá srnu
„Kedves királyom! A dvápara-korszakkal bezárólag felsoroltam néked az inkarnációkat, akik az adott kor legfontosabb feladatára emlékeztetik az embereket. Elmondják, mi válik leginkább a javunkra. Óh, királyom! A dvápara-korszak végeztével a kali-juga kezdődik. Az írások sok helyütt említik Isten kali-jugabeli inkarnációját. Erről szeretnék most neked is beszélni.” (Bh.P. 11.5.31.)
Majd folytatja:
krsna-varnam tvisákrsnam szángópángásztra pársadam
jagjaih szankírtana prájair jadzsanti hi szu-médhaszah
Ez a vers burkoltan Csaitanja Maháprabhu megjelenésére utal. „Krsna-varnam” azt jelenti, feketés, míg „tvisákrsnam” jelentése: nem fekete. „A kellő értelemmel rendelkezők a kali-korszakban a szankírtan-áldozattal, Krsna szent nevének zengésével fogják imádni a társaival együtt megjelenő Urat.”
Dzsíva Gószvámí hasonlóképpen magyarázza versében a fenti strófa jelentését.
antah krsnam bahir gauram darsitángádi-vaibhavam
kalau szankírtanádjai szma krsna-csaitanjam ásritáh
„Krsna Csaitanja oltalmába ajánlom magam, aki aranyló külsejű, ám belsőleg mégis maga Krsna. A kali-korszakban Krsna szent nevének együttes zengése közben kiterjedéseit is megnyilvánítja. Belül fekete – azt jelenti, hogy ő Krsna. Kívül arany – pedig azt, hogy Rádhárání érzelmeit öltötte magára. A kali-korszakban ez az aranyló Úr kiterjedéseivel, társaival és meghitt bhaktáival együtt zengi a szent nevet.”
Ellenvetésként felhozhatná valaki, hogy a krsna-varnam kifejezés egyaránt utal a feketés színre és a feketés ragyogásra. Ám ez felesleges szószaporítás. A tvisa és akrsnam szavak azt jelentik, hogy a színe fekete (krsna), külseje azonban nem fekete (akrsna). „A nem fekete viszont nem jelent feltétlenül aranylót” – vethetné fel a kétkedő. A választ a Bhágavata adja meg.
Egyszer Vaszudéva Vrndávanba küldte Garga Rsit, az asztrológus papot, hogy tartsa meg Krsna névadási ceremóniáját. Garga Rsi el is ment Nanda Mahárádzshoz, s elmondta, kitől jött, és mi járatban van. Kifejtette, mivel Krsna már nagyobbacska, eljött a névadás ideje. A tudós asztrológus a következőket mondta a gyermekről:
ászan varnász trajó hjaszja grhnató 'nujugam tanúh
sukló raktasz tathá píta idáním krsnatám gatah
„Korábbi inkarnációiban ez a fiú más és más külsővel jelent meg: előbb fehér, majd vörös és aranyló volt a bőrszíne, az adott kornak megfelelően. Most e feketés árnyalatot vette fel. Krsna fehér színű a szatja-jugában, vörös a trétá-jugában és aranyló színben is alászáll. Most, a dvápara-korszakban fekete színben jelent meg.”
Itt is megemlítik az aranyló testszínt (píta), hiszen a felsorolásból csak a kali-juga, illetve az aranyló testszín maradt ki. De az arany avatárra az Upanisadok is utalnak: „Krsna, a Legfelsőbb Brahman aranyló színben jelenik meg” (jadá pasja pasjaté rukma varnam). Itt is arany színárnyalatról van szó, s a fenti idézetben a „nem fekete” kifejezés is aranylót jelent.
Krsna egyrészt a kali-korszak inkarnációjaként akart megjelenni, másrészt vrndávani ígéretének akart eleget tenni. Egyszer ugyanis azt mondta:
– A gópík, s mindenekelőtt Rádhárání dicsőségét fogom zengeni. Az Ő nevét, az Ő fennségét fogom hirdetni, a föld porában hemperegve.
Rádhárání azonban közbeszólt:
– Nem engedhetem, hogy tested e föld porát érintse! Beburkollak testszínembe!
Mikor tehát Krsna a kali-korszakban alászáll, Rádhárání érzelmei és külseje öleli körül Őt. De tudnunk kell azt is, hogy ez nem történik meg mindegyik kali-jugában, csakis ritka időközönként.
Brahmá egy napjában sok-sok juga van, s azok mindegyikében alászáll egy juga-avatár, de Krsna Brahmá napjában csak egyszer, vagyis négymilliárd-háromszázmillió évenként jelenik meg. Ekkor maga az Istenség eredeti személyisége jelenik meg, hajlékaival, Vrndávannal és Navadwíppal együtt. Krsna és Csaitanja Maháprabhu nem egyedül érkeznek, hanem környezetükkel és társaikkal.
Krsna a kali-jugában kettős feladatnak tesz eleget, egyrészt a szent nevet hirdeti (náma-szankírtan), másrészt – ami a fontosabb – Rádhárání érzelmeit ölti magára, hogy saját báját, örömét élvezze. Krsna maga a rasza, s arra kíváncsi, mi az a legfinomabb íz, ami benne található? Azt szeretné megízlelni. Ezt a raszát azonban csak a bhakták élvezhetik, ezért Krsna Rádhárání helyzetéből igyekszik megismerni saját magát, mint a rasza végső, központi és tökéletes hajlékát. Rádhárání érezheti a legtöbb örömöt, ezért saját, belső eksztázisának megtapasztalása végett Krsna az ő természetét, érzelmeit és temperamentumát ölti magára – ezért száll alá. Első kötelessége a náma-szankírtan terjesztése, a másik egyéni, belső feladata pedig a bhadzsan-vibhadzsan, vagyis saját belső eksztázisának megízlelése, Rádhárání érzelmein keresztül. Dzsagannáth Purí városában, Rámánanda Ráj, Szvarúp Dámódar és más meghitt társai körében az utolsó tizenkét esztendőben megszakítás nélkül élvezte az elválásban való együttlét határtalan óceánját.
Csaitanja Maháprabhut, mint inkarnációt a szankírtannal imádják. Ennek híján nem lehet imádni Gaurángát és környezetét. Ő a szent nevek hirdetője, a szankírtan kedvelője, akit csak ez tesz boldoggá. Csak azok imádják őt így, akik elegendő érdemet gyűjtöttek (szukrti-van). Az egyszerű sokaság nem tud bekapcsolódni. Akit helyes belső vezérlés irányít, s aki elég szerencsés, az képes megragadni a leglényegesebb igazságot, és csatlakozhat a szent nevek dicsőítéséhez (náma-szankírtan).
A bárgyú elme nem ismeri fel, mi a jó, mi a rossz. Képtelen felfogni vagy követni ezt a magasztos gondolatmenetet. Az embert az eszményei, magasztos vágyódása alapján lehet megítélni. Ha nemes az eszmény, nemes maga az ember is. A legmagasztosabb eszmény pedig a szeretet. A szeretet a legfőbb, a legritkább, a legértékesebb. Az istenszeretetnél és isteni szépségnél fontosabb nincs és nem is volt a világon. Aki ezt megérti, az valóban éleseszű (szu-médhaszah), s az ilyen magasztos eszményekkel bíró embert kiválóságnak kell tekinteni. Csak ő képes megérteni és gyakorolni a szankírtant, a szent nevek zengésével örvendeztetve meg a Legfelsőbbet.
Erről beszél a Bhágavata, a Mahábhárata, valamint más védikus írás is. Karabhádzsana Rsi, a kilenc nagy jógi közül a legutolsó világosított fel bennünket arról, hogy Csaitanja Maháprabhu a jelen korszak sajátságos inkarnációja. Igen titokzatosan beszélt róla. Oly sok avatárt említ a Bhágavata nyíltan és egyértelműen, ám Csaitanja Maháprabhuról, a kali-korszak avatárjáról igen titokzatosan, burkoltan szól. Mi ennek az oka? A választ Prahlád Mahárádzs adja meg:
– Óh, Uram! Egyik neved Trijuga, ami azt jelenti, hogy csak három korszakban – szatja, trétá és dvápara – szállsz alá, a negyedikben nem. Ennek magyarázata az, hogy a kali-jugában rejtve jelensz meg (cshannah kalau jad abhavasz tri-jugó 'tha sza tvam). Ez a nyitja a Csaitanja Maháprabhu körüli titoknak. A szerencsés és intelligens személyeknek (szumédhaszah) ilyen burkolt formában mutatják be őt, ám kilétéről a közönséges embereknek aligha van fogalmuk.
dhjéjam szadá paribhava-ghnam abhísta-dóham
tírthászpadam siva-virinycsi-nutam saranjam
bhrtjárti-ham pranata-pála bhavábdhi-pótam
vandé mahá-purusa té csaranáravindam
„Óh, Maháprabhu! Lótuszvirág lábaid jelentik a meditáció legfőbb tárgyát, mert nem csupán az anyagi lét gyötrelmének vetnek véget, hanem a meghódolt lelkek számára a legnagyobb beteljesülést jelentik. Lótusz lábaid még a szenteket és a zarándokhelyeket is megtisztítják. Siva és Brahmá is a te lótusz lábaid oltalmára vágynak. Óh, Maháprabhu, te mindenkinek oltalmat adsz, aki leborul előtted. Meghódolt szolgáid minden nyomorúságát eloszlatod. Lótusz lábaid tágas hajóján átszelhetjük az anyagi szenvedések óceánját. Óh, Maháprabhu, leborulok lótuszvirág lábaidnál.”
A kali-korszak avatárának megemlítése után a Bhágavatában hirtelen e Maháprabhut fennkölt hangon magasztaló strófa következik. Az előző versben a krsna-varnam kifejezés egyik jelentése az, hogy ajkán mindig Krsna neve cseng, a másik pedig, hogy bár maga Krsna, teste mégsem feketés színű. Alapos vizsgálat után kiderül, hogy aranyló külseje Krsna feketés testét burkolja be. Saját környezetével együtt szállt alá a földre, s őt egyedül a szankírtannal, a szent nevek együttes zengésével lehet szolgálni. Így ismerhetjük fel isteni mivoltát.
Csaitanja Maháprabhu rejtett inkarnáció, álöltözetben érkezik. Az ilyen avatárt az isteni értelmiségiek imádják. A Bhágavata először Csaitanja Maháprabhu szokatlan, kivételes személyiségéről ír meglehetősen misztikusan, majd nagyságát és fennköltségét magasztalja.
A Bhágavata írja: „Ugyanaz a személy jelent meg újra, aki annak idején mint Rámacsandra és Krsna is alászállt. Azért jött el, hogy az élet teljességére vezessen benneteket. A legédesebb nektárt hozza a magasból, hogy mindenki javát szolgálja. Csak gondoljatok rá, és minden bajotok megszűnik. Ő az, aki érintésével, szankírtanjával még a nagy szenteket és a zarándokhelyeket is képes megtisztítani, a legmagasztosabb dolgokat hozva el a legfelsőbb síkról. Nemes ajándéka még Sivát és Brahmát is elkápráztatja, akik magasztalni kezdik őt, és alázattal igyekeznek meghódolni lótuszvirág lábai előtt. Aki őt szolgálja, megszabadul minden szenvedéstől, s minden belső szükséglete beteljesedik. Ő mindazokról gondoskodik, akik meghódolnak előtte; megvédi és minden szükségessel ellátja őket. Ebben az elmúlás uralta világban, ahol az ismétlődő születés és halál rettentő váltakozását látjuk, ahol senki sem él szívesen, eljön egy nagy hajó értünk, amely hátára vesz bennünket, hogy kiszabadítson e nyomorúságos helyzetből. Boruljunk hát e nagyszerű személyiség lótuszvirág lábaihoz, aki azért jött, hogy e legédesebb nektárt adja nekünk.”
Majd folytatja:
tjaktvá szu-dusztjadzsa-szurépsita-rádzsjalaksmím
dharmistha arya-vacsaszá jad agád aranjam
májá-mrgam dajitajépszitam anvadhávad
vandé mahá-purusa té csaranáravindam
„Óh, Legfelsőbb Úr! Te elhagytad a szerencse félistennőjét gazdagságával együtt, pedig az ő társaságáról nehéz lemondani; erre sóvárognak az istenek is. A vallás elveinek megalapozásáért vállaltad a bráhmana átkát, és az erdőbe vonultál. A káprázat-szülte örömöket kergető bűnös lelkek megmentése végett a nyomukba szegődsz, és megadod nekik a lehetőséget, hogy odaadással szolgálhassanak téged. Ugyanakkor keresed önmagadat is, kutatod Krsnát, a Gyönyörű Valóságot.”
Visvanáth Csakravartí Thákur magyarázata szerint ez a vers látszólag Rámacsandrára utal ugyan, aki birodalmát elhagyva Szítával együtt az erdőbe vonult, hogy eleget tegyen atyja kívánságának, de valójában Csaitanja Maháprabhura is vonatkozik. Visvanáth Csakravartí Thákur kiszűrte e vers rejtett értelmét, amit Csaitanja Maháprabhura vonatkoztatott. A királyi gazdagságról való lemondás igaz Rámacsandra esetében, de Visvanáth Csakravartí Thákur szerint ez a gazdagság Visnuprijá odaadó társaságának kincsére is vonatkozik. Anyagi szemszögből ez talán nem tűnik túlzottan értékesnek, ám Visnuprijá Maháprabhu iránti odaadása minden királyi mértéket fölülmúl. Maháprabhu mégis távozott mellőle. Az odaadásnak és a lemondásnak ilyen bámulatos példáját még a félistenek dicső gyülekezetében sem találjuk meg. A köz javáért Maháprabhu lemondott Visnuprijá szolgálatkészségéről és szeretetéről egyaránt.
A fenti vers bráhmana átokról is említést tesz. Egy bráhmana a következőképpen szólt Csaitanja Maháprabhuhoz:
– Én is csatlakozni akarok az éjszakai szankírtanhoz, amikor zárt ajtók mögött Krsna kedvteléseit ízlelitek!
Csaitanja Maháprabhu éjjel, zárt ajtók mögött is szokott kírtant tartani, így ízlelték Krsna vrndávani kedvteléseit. Ez a bráhmana nagyon képzettnek és vallásosnak tartotta magát, mert csak tejet fogyasztott, semmi mást.
– Nekem is ott a helyem a kírtanon. Nem fogyasztok semmi mást, csak tejet, miért ne engednétek hát be? – kérdezte.
– A tejivás nem elégséges ahhoz, hogy bebocsátást nyerj a krsna-bhaktiba – válaszolta Maháprabhu.
– Ha te így beszélsz, akkor én megátkozlak, hogy veszítsd el családodat!
– Rendben van – mondta Maháprabhu, elfogadván az átkot. Később belépett a szannjász (szerzetesi) rendbe, és a májá által megtévesztettek nyomába szegődött, hogy megmentse őket. Bár ő maga Krsna, mégis Rádhárání érzelmeit öltötte magára. Ez a két dolog indokolja, miért hagyta ott látszólagos világi életét. A köz javáért cselekedett, majd ezután utolsó tizenkét évében Rádhárání legrejtettebb benső vágyait élte át, így kutatva saját lényéből fakadó báját.
A Bhágavata ilyen titokzatos módon jövendölte meg Csaitanja Maháprabhu kegyes alászállását.