Bevezetés
Csaitanja Maháprabhu a Bhágavata-purána érett teista felfogását hirdette. A Bhágavata-purána főként a vallásosság egybevetésével és a bhakti lételméletével foglalkozik, fölülmúlva minden egyéb védikus írásművet, beleértve a többi Puránát is. A Brahma-vaivarta-purána és a Padma-purána elbeszélései és történetei bizonyos fokig kiemelik a Krsna iránti odaadás fontosságát, ám elmaradnak a Mahápurána, vagyis a Bhágavata-purána filozófikus és lételméleti színvonalától. Ez a mű a védánta filozófia bármely tudósát kielégíti, mert teljes pompájában mutatja be a bhaktit. A vallásosság legfőbb eredményeként nem a tudatot, az intelligenciát vagy a lételméletet jelöli meg, hanem az eksztázist, szépséget és harmóniát, egyszóval a raszát. A Bhágavata-puránában a rasza a legfontosabb. Sajátságos értekezés ez, mert az intellektuális szemfényvesztés helyett a rasza birodalmába helyezi a vallásosságot.
A Bhágavata-purána egy roppant terjedelmes szanszkrt nyelvű értekezés, amely tömérdek nélkülözhetetlen információt, történelmi utalást tartalmaz, és a fő filozófiai iskolákat is tárgyalja. Számos mellékes történelmi és földrajzi utalást is találunk benne, amelyek bár másodlagosak, mégis alátámasztják mondanivalóját.
Csaitanja Maháprabhu tanításában, minden mellékes vonástól mentesen a legtisztább és legdicsőbb fényben ragyog a Bhágavata-purána mondandója. Ha tehát a Bhágavata-purána lényegére vagyunk kíváncsiak, Csaitanja Maháprabhu életét és tanítását kell tanulmányoznunk. Suka Gószvámí a Bhágavata-purána jeles szerzőjének, Vjászának tanítását személyes átéléssel tudta tolmácsolni, hozzá hasonlóan Csaitanja Maháprabhu is saját életén és tanításán szűrte át a Bhágavata-purána lényegét.
Mivel Csaitanja Maháprabhu tanítása a Bhágavata-purána lényegét jelenti, ezen átfogó tanulmány elején hadd álljon itt egy szanszkrt költeményem. E néhány sor Gadádhara Panditot, Csaitanja Maháprabhu legmeghitteb társát magasztalja, aki Dzsagannáth Puríban, Tóta Gópináth templomában szokott felolvasást tartani a Bhágavatá-puránából. Csaitanja Maháprabhu s a jeles bhakták (mint például Szvarúp Dámódar és Rámánanda Ráj) alkotta a hallgatóságot.
nílámbhódhi-taté szadá szva-virahá-ksépanvitam bándhavam
srímad-bhágavatí kathá madirajá szanydzsívajan bháti jah
srímad-bhágavatam szadá szva-najanásru-pájanaih púdzsajan
gószvámí-prabaró gadádhara-vibhúr-bhúját mad-éká-gatih
„A végtelen türkizkék óceán partján Gadádhara Pandit a Bhágavata-puránából szokott felolvasni Csaitanja Maháprabhunak, akit az önnön magától (Krsnától) való elválás határtalan belső gyötrelme kínzott. Gadádhara Pandit Krsna kedvteléseinek borát szolgálta fel, hogy ennek mámorával enyhítse Csaitanja bánatát. Ahogy olvasott, könnyei mint feláldozott virágszirmok peregtek a Bhágavata-purána lapjaira. Bárcsak e tüneményes személynek, a gószvámík legjobbjának az öröme lenne művem megírásának egyedüli célja!”
Csaitanja Maháprabhu a Krsnától való elválás égő kínjától szenvedett. Gyötrelmét Siksástaka című versében fejezte ki. Erről beszél a Préma dháma sztótram című költeményem ötvennegyedik strófája is:
srí-szvarúpa-rája-szanga-gambhirántja-lílanam
dvádasábda-banhi-garba-vipralambha-sílanam
rádhikáhirúdha-bháva-kánti-krsna-kunydzsaram
préma-dháma-dévam éva naumi gaura szundaram
„Saját szépségének és bájának valóságába vetve magát Krsna elcsente Rádhárání érzelmeit, és megjelent az ő csillogó fényébe burkolózva, mint Csaitanja Maháprabhu. Megnyilvánult kedvteléseinek utolsó tizenkét esztendejében az együttlét és elválás mélységes érzelmeit élte át. Szívének legbensőbb rezdüléseit legmeghittebb bhaktáival osztotta meg. A Krsnától való elválás gyötrelmében szívéből vulkánkitöréshez hasonlatosan robbant ki az eksztázis, s ajkairól aranyló lávafolyamként tört elő tanítása, a Siksástaka. Leborulok az istenszeretet aranyló vulkánjának, Csaitanja Maháprabhunak a lábainál.”
Csaitanja Maháprabhu a Siksástaka verseiben a Krsnától való keserves elválás tűzhöz hasonló égető fájdalmát árasztotta magából. Ezért hasonlítják őt az aranyló tűzhányóhoz, a Siksástakát pedig az isteni lávafolyamhoz.
Csaitanja Maháprabhu megtanította nekünk, hogy a hittudományban az ún. elválás (vipralamba) a legmagasztosabb elv. Miként az eksztázis felsőfoka Krsna társaságában tapasztalható, úgy a legnagyobb gyötrelem a Krsnától való elválás. Ám Krsna távollétének fájdalma sokkal intenzívebb érzés, mint a társaságában tapasztalható gyönyör. Csaitanja Maháprabhut idézem: „Nem érzitek, milyen gyötrelmes helyzetben vagytok? Biztosan teljesen érzéketlenné váltatok, máskülönben már rég belepusztultatok volna Krsna távollétének fájdalmába. Felfoghatatlan! Őhozzá tartozunk, az Övéi vagyunk, Ő a mi mindenünk, és mégsem láthatjuk Őt. Erőszakkal vagyunk elszakítva tőle, hogy tudjuk ezt elviselni?” Bhaktivinód Thákur pedig egyszer kijelentette: már nem bírja tovább a Krsnától való elválást. „Három-négy napig talán bírom még, de aztán elhagyom a testem.”
Krsnát szeretni azt jelenti, hogy – Hegel szavaival – „meg kell halnunk, hogy élhessünk”. Kezdetben az istenszeretet olyan, mint a pusztító láva, a halál, ám valójában nektár az, élet. A világi szerelemben is sok ember csalódik. Olykor megtébolyodnak, és öngyilkosságot követnek el, mert már nem bírják a kínokat. S bár a Krsnától való elválás gyötrelmét a lávához hasonlítják, ez mégsem olyan pusztító, mint a vulkáni anyag. Kavirádzs Gószvámí ezt a következőképpen magyarázza:
bahjé visadzsvála haja bhitóré ánandamája
krsna prémara adbhuta csarité
„A Krsna iránti isteni szeretet bámulatos vonása az, hogy kívülről tüzes magmának tűnik, belülről azonban olyan, akár a mézédes nektár, ami a legnagyobb örömmel tölti el az ember szívét.”
Csaitanja Maháprabhut Krsna távollétének mérhetetlen kínja gyötörte, ám szívében mégis a legfelfokozottabb rajongó örömöt élvezte. Sem a kinyilatkoztatásokban, sem a világtörténelemben, soha, sehol nem akadunk nyomára azoknak az eksztatikus vonásoknak, amik Csaitanja Maháprabhunál megnyilvánultak. Nála találjuk a végső valóság legmagasabb koncepcióját. Erről írtam a Préma dháma sztótram hatvanhatodik versében:
átma-sziddha-száva lílá-púrna-szaukhja-laksanam
szvánubháva-matta-nrtja-kírtanátma-vantanam
advajaika-laksja-púrna-tattva-tat-parátparam
préma-dháma-dévam éva naumi gaura-szundaram
„Ez a mindent fölülmúló végkövetkeztetés. A Végső Valóság szükségszerűen a legnagyobb boldogság (ánanda) is. Csaitanja Maháprabhu nem más, mint Krsna, maga az eksztázis, aki örömmámorban élvezi saját báját és táncát. Táncában kifejeződő eksztázisát saját szent neve okozza, s eksztázisának eredménye is a szent név, amely annak zengésében nyilvánul meg. Az ok az okozat. Az áramfejlesztő eksztatikus energiát gerjeszt, ami táncra készteti őt, hangja pedig ezt a rajongást közvetíti másokhoz.”
Lótuszvirág ajkának minden szavával, aranyló testének minden mozdulatával így élvezi rajongó istenszerető kedvteléseit Csaitanja Maháprabhu.