Hetedik slóka
jugájitam nimesena
csaksusá pravrsájitam
súnjájitam dzsagat szarvam
góvinda virahena me
jugájitam – nagy világkornak tűnik; nimesena – egy pillanat alatt; csaksusá – a szemekből; pravrsájitam – könnyek hullanak, mint az eső; súnjájitam – üresnek tűnik; dzsagat – világ; szarvam – minden; góvinda – Góvindától; virahena me – elválva.
Góvinda, távollétedben üres a világ. Szememből könnyek záporoznak, s a pillanat örökkévalóságnak tűnik.
Sri Szanmodaja Bhásjam
Amikor a bháva vagy ratibhakti eléri a szthájibháva (állandóság) szakaszát, elvegyül négy más bhávával – vibháva, anubháva, száttvika és vjabhicsári, majd bhakti-raszává, az odaadó szolgálat lelki ízévé alakul. Aztán teljes mértékben kifejezésre kerülnek az anubháva és száttvika-vikára extatikus jelei.
Rúpa Goszvámi írja a premáról a Bhakti-raszámrta-szindhuban, „A tökéletes bhakták azt a bhávabhaktit nevezik premának, amely kezdettől fogva olyan erősen befolyásolja a szívet, hogy az teljesen megolvad, könnyen elérhetővé teszi az isteni boldogság legmagasabb érzéseit, és intenzív vágyat ébreszt Krsna után.” Ebből a kijelentésből nyilvánvaló, hogy az Úr Krsna iránti rendkívüli vonzódás, szeretet és spontán odaadás szinonim a premával.
A visaja (az imádat tárgya, Krsna) és az ásraja (a bhakta) közötti kapcsolat öt raszában nyilvánul meg: semlegesség, szolgálat, barátság, szülői szeretet és szeretői viszony. Néha a fő raszák a háttérbe húzódnak, és helyet adnak a hét másodlagos raszának – nevetés, csodálkozás, szánalom, bátorság, harag, félelem és rettegés.
A prema kiválósága
A fő raszák közül a legmagasabb a szeretői viszont, mádhurja rasza. Amikor a mádhurja rasza intenzívebbé válik, megnyilvánítja a prema összes kiválóságát – pranaja (tiszteletet elkerülő szeretet), szneha (a szív megolvadása), mana (a szeretet elrejtése ravasz módon), anurága (további ragaszkodás), bháva (extázis), és mahá-bháva (nagy extázis).
A sánta-raszában (semlegesség) az Úr iránti vonzalmat nagy öröm jellemzi. Ez a szeretet úgy nyilvánul meg, mint ragaszkodás Brahmanhoz; és olyan hozzáállással párosul, amely semmi mással, még a raszákkal sem törődik. Amikor ez a vonzalom (mamatá) fokozódik, eljut a dászja-rasza vagy szolgai viszony pontjára. Ebben a raszában az intenzív érzelem akkor is tartós marad, ha a kapcsolatot nagyon is próbára teszik.
Amikor a Legfelsőbb Úr iránti vonzalmat megerősítik a rendíthetetlen hit és bizalom, annak a neve pranaja, a szakhja-rasza vagy barátság lényege. De mély hódolat és tisztelet jelenlétében a pranaja nem jelenik meg.
A vonzalom növekedésével a pranaja pajkos és ravasz hangulattá, szokatlan ízzé fejlődik, amelynek a neve mana. Ebben a hangulatban a bhakta szerető neheztelése még a Legfelsőbb Urat is kompromisszumra kényszeríti, mert élvezni akarja ezt az érzelmi kapcsolatot.
A szeretet szívet megolvasztó bősége a szneha. A sznehát bőséges könnyhullatás jellemzi; és ebben a szakaszban a bhakta soha nem érzi úgy, hogy kielégült volna Krsna látásának a vágya. A vátszalja-raszában (szülői szeretet) a bhakta állandóan aggódik, hogy Krsna jól érzi-e magát.
Ha a szneha intenzív vágyakozássá válik, a neve szneha. A rága szakaszában a szeretett lénytől való pillanatnyi elválás is elviselhetetlen; míg az egyesülésben ennek az ellenkezője igaz, a legnagyobb bánat is ujjongásként érződik. A rágában a bhakta Krsna örökké ifjú formáját látja; így a rága mindig új és kortalan, átalakul anurágává.
Az anurágában a szerető és a szeretett engedelmességre ragadtatják egymást. A bhakta arra vágyik, hogy állatként vagy más alacsony létformában szülessen meg, hogy közvetlen kapcsolatot élvezzen Krsnával; ezt nevezik premavaicsitrának, a szeretet átalakulásainak. Az anurága szakaszban a Krsnától való elválás rendkívül nagy extázisokkal áldja meg a bhaktát.
Amikor az anurágát elárasztja az extatikus szeretet hatalmas óceánja, és a bhakta teljesen elvész a transzcendentális őrületben, elérte a mahábhávát. Ebben a szakaszban még a szempillák rebbenése is elviselhetetlen, mert akkor a bhakta a másodperc egy töredékére nem látja az Urat. Az elválás extázisában egy pillanat is annyi, mint az időtlen öröklét.
A mahábhávában, egyesülésben és elválásban is, a száttvika és szancsári bhávák valamennyi jele a legteljesebb mértékben megnyilvánul. Az Úr Csaitanja a jelentések egész óceánját önti e vers vödréből; a szerető extázisok különféle fokozatainak teljes magyarázata benne van Dzsíva Goszvámi Pritiszandarbhájában.
A jugájitam szó az időtlenség egyszerű és közvetlen kifejezése; góvinda virahena az elválás mély érzéseit (vipralambha) mutatja. A teljesen Krsna-tudatos raszika bhakták így osztották fel a vipralambhát: púrva rága (előzetes vonzódás), mána (látszólagos harag) és pravásza (elválás földrajzi távolsággal). Ebben a versben Csaitanja Maháprabhu feltárja, hogy az ebben a világban élő szádhakának csak a vipralambha extázis púrva rága szakaszát kell élveznie.
A szádhaka tízféle helyzetben lehet: töprengés, álmatlanság, zavar, lefogyás, sápadtság, összefüggéstelen beszéd, bánat, őrület, illúzió és halál (öntudatlanság).
Csaitanja-csaritámrta, Antja 20.40-41:
„Izgalmamban a nap sosem ér véget, mert minden pillanat egy világkornak tűnik. Szemeim szüntelenül könnyeket ontanak, mint az esős évszakban a felhők.
Kommentár
„A három világ üres lett, mert el kellett válnom Góvindától. Úgy érzem, mintha élve elégetnének egy lassú tűzben.”
Ez a vipralambha-rasza kiváló kifejezése.
Ez a vers azért íródott, hogy megtanítsa a dzsata-rati bhaktának, feltétlenül el kell érnie a vipralambha-raszát, ne törődjön a szambhógával (élvezettel). Az anyagi életben a viraha (elválás) csak bánatot okoz. De a transzcendentális szinten belső extázist vált ki, ami csak külsőleg látszik égő szomorúságnak. Ezért a vipralambha a belső szambhógát (élvezetet) táplálja. A szambhóga a vipralambha-rasza külső megjelenése a prema vaicsitrának (szeretet változatosság) ismert szakaszban. A bhakta szüntelenül és élénken emlékszik Krsnára és a kedvteléseire a vipralambha-raszában, addig a pontig, hogy soha nem felejti el Krsnát. Ez valóban a bhadzsana rendkívül kiváló formája.
A Gauránga-nágari szekta tévedése
Van egy színlelő csoport, a gauránga-nágarik, akik nem gyakorolják őszintén a Krsna-tudatot, de bhaktáknak mondják magukat. Az általuk bemutatott szambhóga csak az őszintétlenségük eredménye. Ez a szambhóga komoly akadály a tiszta odaadás útján. Igazából csak öntetszelgés; nincs benne igazi odaadás Krsna iránt.
Aki ismeri e vers jelentését, „A saját érzékek kielégítésének vágya káma (kéjvágy), de ha az Úr Krsna érzékeit akarják kielégíteni, az prema (szeretet)” (C.C. Adi 4.165), a bhakta elkülönül az érzéki élvezet vágyától. Sajnos az aggálytalan ál-bhakták úgy akarják elleplezni a kéjes vágyaikat, hogy az Úr Csaitanját az élvezetek keresőjének (nágari) mutatják be. De az Úr Csaitanja kedvteléseinek igazi jelentése az, hogy az Úr Krsna azért szállt alá az Úr Csaitanjaként, hogy elfogadja egy ásraja-tattva-bhakta érzelmeit, aki állandóan elmerül a vipralambha hangulatában.
Mint említettem, a vipralambha élvezetet táplál, de a tiszta bhakta Krsna élvezetét táplálja ezen a módon. Csaitanja Maháprabhu örökké a vipralambha-rasza megtestesülése, és Ő maga hirdeti a lelkek között, hogy így kell táplálni Krsna élvezetét. Az ember hagyjon fel azzal, hogy hiábavalóan törekszik a szambhóga-raszára.
Szentírások a verssel kapcsolatban:
Krsna-karnámrita, 41. vers:
„Szegények legfelsőbb menedéke, Úr Hari, Te a kegy óceánja vagy! Ó jaj! Szépséges arcod látása nélkül hogyan fogom túlélni ezeket a nyomorult nappalokat és éjszakákat?”
Mádhavendra Puri szavai, a Padjávali 400. versében:
„Gyámoltalanok részvétteljes Ura! Mathurá Ura! Mikor láthatlak Téged? Távolléted nagy fájdalmat okoz a szívemnek. Szerelmesem! Most mit csináljak?”
Uddzsvala-nilamami, 64. vers:
„Srimati Rádháráni nagyon szomorú. A szenvedés határtalan óceánját tapasztalja, az elválás tízféle formájában. Álmatlanul töpreng, zavart, lefogyott és sápadt, összefüggéstelenül beszél, bánattól sújtott, őrült, megtévedt, és majdnem meghal az ájulásban.”