Navadvípa-dháma transzcendentális dicsősége
Ritudvípa, Rádhá Kunda
Minden dicsőséget Csaitanja Csandrának és Prabhu Nitjánandának. Dicsőség Advaitának és Gadádharának. Minden dicsőséget Srivásznak és a bhaktáknak, Dzsagannáth Misra házának. Minden dicsőséget a dhámák királyának, Navadvípának.
Amikor fölszállt az éjszaka, a bhakták is fölkeltek, Nitjánandát és Gaurát szólították. Majd maguk mögött hagyták Csampa Hattát, és nagy extázisban tovább mentek.
Innentől Vaninatha is elkísérte Nitjánandát, mondván, „Ugyan mikor történhet meg újból, hogy Nitjánandával menjek parikramára, és meglássam Gauránga házát Májápurban?”
Megérkeztek Ritupurba, és gyönyörködtek a város szépségében. Amikor Ritu(tavasz)dvípába értek, az Úr Nitjánanda így szólt: „Ez a hely rendkívül vonzó. A fák tisztelettel meghajtják a fejüket, enyhe szellő fúj, a virágok elborítják a falakat. A méhek zümmögése és a virágok illata megmámorosítják az utazó elméjét.”
Alighogy ezt kimondta, olyanná vált, mint a bolond.
„Gyorsan, hozzátok a bivalyszarv-kürtömet. A barátaim messzire mentek, Krsna pedig alszik, és nem akar jönni. Úgy tesz, mint egy kisgyermek. Hol vannak Szubala és Dama? Nem mehetek el egészen egyedül, hogy tereljem a teheneket.”
Nitjánanda párszor a levegőbe ugrott, és Krsna után kiáltozott. Amikor a bhakták látták, hogy milyen állapotban van, azonnal könyörögve a lábaihoz borultak.
„Ó Nitjánanda Prabhu, Gauracsandra már nincs itt. Szannjászi lett, elment Nilácsalába, és itthagyott minket, szegény koldusokat.”
E szavak hallatán Nitjánanda egészen kétségbe esett. Zokogva borult a földre.
„Nagyon nagy bánatban hagytál itt bennünket, Kani, fivérem, szannjászi lettél, mindannyiunkat faképnél hagytál. Nem tudok tovább élni. Beleugrom a Jamuná folyóba.”
Srí Nitjánanda elvesztette az eszméletét. A többiek átérzeték, hogy milyen érzelmi állapotban van, énekelni kezdték a szent nevet, de már négy danda is elmúlt, Nitjánanda azonban még mindig nem kelt föl. Csak akkor tért magához, amikor a bhakták Gauránga dicsőségét zengték.
„Itt van a Rádhá Kunda,” kiáltotta.
„Délutánkonként Gauránga itt szokott kírtanázni a társaival. Nézzétek, milyen ragyogó a Sjáma Kunda, az univerzum összes emberének elméjét vonzza, nézzétek itt is, ott is a szakhík ligeteit. Gauránga minden délután elmerült Krsna dicsőségének éneklésében, osztogatta a premát, és mindenkit elégedetté tett. Sehol nem találni még egy ilyen helyet az univerzumban, ahol a bhakták így imádják az Urat. Aki itt él, az biztosan elnyeri az Istenszeretetet. Ez le fogja csillapítani az anyagi élet égető tüzét.”
A bhakták itt is maradtak, Gauránga nevét kiáltozták, és elmerültek az Istenszeretetben. Ritudvípában töltötték az éjszakát. A következő napon Nitjánanda Prabhu – végitáncolta az egész utat – Vidjá Nagarba ment, egy pompás, a munikat vonzó helyre. Ez nagyon boldoggá tette a bhaktákat.
Nadija dicsőségét az értéktelen és képzetlen Bhaktivinoda, kinek egyetlen vagyona Nitái és Dzsáhnava lótuszvirág lábai. Átöleli a bhakták lábait, és a krsna-bhakti kincséért könyörög hozzájuk.