vaidhi-bhakti-nitja-dharma, naimittik naja
5. fejezet
Vaidhi-bhakti – az örök vallás. Ez nem időleges.
Lahiri Mahásajának nagy családja volt otthon, Sántipurában. Két fia híres tudós volt. Egyikük, Csandranátha, 35 éves volt. Földbirtokos (zamindar) volt, és a család ügyeivel törődött. Ismerte az orvosi szövegeket. Nem nagyon érdekelte a vallás. Mégis tisztelték a bráhmana társadalomban. Gondját viselte a szolgáknak, szolgálólányoknak, ajtónállóknak és másoknak, intézte a család ügyeit. A második fiú neve Dévidásza volt. Gyermekkorától fogva lelkesen tanulmányozta a Njája-sásztrát és a Szmrti-sásztrát. Volt egy saját iskolája, tíz vagy tizenöt tanulóval. A Vidjáratna (tudás ékszere) címet viselte.
Egy napon híre ment Sántipurában, hogy Kálidásza Lahiri vaisnava aszkéta lett. Mindenütt erről beszéltek: a fürdőhelyeken, a piacon és az utcákon. Egyesek azt mondták, hogy szenilis vénember. Igen, ezen a napon az volt az általános vélemény, hogy szenilis lett. Valaki ezt mondta, „Talán megbetegedett. Születésénél fogva bráhmana. A fiai, a felesége és a családja engedelmeskednek neki. Milyen szenvedés indította arra, hogy lemondjon a világról?” Másvalaki ezt mondta, „Erre a szomorú végre jutnak azok, akik ide-oda utazgatnak, és hirdetik, hogy mennyire szeretik a vallást.” Egy művelt ember így szólt, „Kálidásza Lahiri nagyon jámbor ember. Bár mindene megvan, amit ez a világ felkínálhat, öregségére vonzódni kezdett az Úr Hari szent neveihez.” Igy beszéltek az emberek. Valaki elmondta ezeket a híreszteléseket Dévidásza Vidjáratna Mahásajának.
Vidjáratna töprengve ment a bátyjához, és szólt, „Fivérem, azt gondolom, az apánk nagy bajban van. A teste egészséges. Godrumában él, Nadijában. De rossz társaságba keveredett. Halljuk, mint híresztelnek a faluban.”
Csandranátha válaszolt, „Fivérem, én is hallottam néhány ilyen híresztelést. A mi házunk nagyon híres. Mégis, amikor ezeket a híreszteléseket hallom az apánkról, nem tudom fölemelni a fejem. Mi soha nem becsültük nagyra Advaita Prabhu családját. De most mi történt a saját házunkban? Menjünk haza, beszéljük meg szent anyánkkal, és tegyük meg, amit tudunk.”
Dévidásza és Csandranátha a házuk verandáján ültek. Egy bráhmana özvegyasszony szolgálta fel az ételüket. Ott ült az anyjuk is, evéshez készült. Csandranátha megszólalt, „Anya, hallottál valami hírt az apánról?” A szent anya válaszolt, „Miért? Jól van? Most Navadvipában van. Belebolondult az Úr Hari szent neveibe. Miért nem hozzátok őt haza?” Dévidásza szólt, „Anya, az egészségével nincs baj. Más dolgokat hallottam, amik nem jók. Ha hazahozzuk őt, vége a jó hírünknek.”
A szent anya megkérdezte, „Hogyan lehetséges ez? A minap a Gangá partján sok mindenről beszélgettem az egyik nagy Goszvámi menyével. Azt mondta nekem, hogy a férjem nagyon szerencsés. A vaisnavák tisztelik őt.”
Dévidásza szólt: „A mi társadalmi köreinkben nem tisztelik. Most, hogy megöregedett, itthon marad-e, megengedi-e, hogy szolgáljuk őt? Nem. Olyan emberek ételmaradékait eszi, akik ágyékkötőket viselnek. Gonosz Kali-korszak! Apánk olyan sokat látott és hallott! Mi történt most az értelmével?”
A szent anya szólt, „Hozzátok őt ide, és tartsátok elrejtve, amíg észhez nem tér.”
Csandranátha szólt, „Mi mást tehetünk? Két vagy három ember kíséretében Dévi menjen el Godrumába, és titokba hozza vissza apát.”
Dévi szólt, „Te nagyon jól tudod, hogy apa engem ateistának gondol, és nincs nagyon jó véleménye rólam. Ha még csak nem is beszélhetek vele, akkor valami mást kell tennem.”
Dévidásza anyai unokaöccsét, Sambhunáthát szerette az apa. Sambhunátha vele volt, és sok éven át szolgálta. Így hát megállapodtak, hogy ők kettem, Dévidásza és Sambhunátha menjenek el Godrumába. Előreküldtek egy szolgát, szerezzen nekik szállást egy bráhmana házában. Másnap Sambhunátha és Dévidásza befejezték az étkezést, és elindultak Godrumába. Megérkeztek, leszálltak a gyaloghintóikról, és engedélyt adtak a szolgáknak, hogy távozzanak. Új helyükön volt egy bráhmana szakácsuk és két szolgájuk.
Napnyugtakor Dévidásza és Sambhunátha békésen sétálgattak Pradjumna-kundzsában. Látták, hogy Lahiri Mahásaja egy falomb-ülésen ül a Szurabhi-udvarban. Csukott szemmel zengte az Úr Hari szent neveit a gyöngyein. Testén ragyogott a tizenkét tilaka. Sambhunátha és Dévidásza csendesen beléptek az udvarba, és dandavatjaikat ajánlották Lahiri Mahásaja lábainál. Lahiri Mahásaja meglepetten nyitotta ki a szemeit, és megkérdezte, „Sambhu, miért jöttél ide? Mi a szándékod? Dévi, jól vagy?”
Ők ketten alázatosan szóltak, „Mivel megáldottál minket, minden jól van.”
Lahiri Mahásaja megkérdezte, „Itt fogtok enni?”
Ezt felelték, „Már meghívtak valaki másnak a házába. Ne aggódj miattunk.”
Ebben a pillanatban meghallották az Úr Hari szent neveit Premadásza mádhavi- és malati-folyondáros kunyhójából. Vaisnava dásza kijött a kunyhójából, és megkérdezte Lahiri Mahásaját, „Miért hallani az Úr Hari szent neveit a paramahamsza babadzsi kunyhójából?” Lahiri Mahásaja és Vaisnava dásza odamentek. Látták, hogy sok vaisnava zengi a szent neveket, és körüljárják a szent babadzsit. Ők is csatlakoztak. Mindenki a dandavatját ajánlotta a szent paramahamsza babadzsinak, aztán leültek. Dévidásza és Sambhunátha is leültek az egyik oldalon. Olyanok voltak, mint két kacsa a hattyúseregben.
Az egyik vaisnava megszólalt, „Kattva városból jöttünk. Fő célunk, hogy lássuk Navadvipát és Májápurát, megkapjuk a paramahamsza babadzsi lábainak a porát.” A paramahamsza babadzsi zavarba jött, „Én elesett bűnös vagyok. Ti fogtok megtisztítani engem.” Rövid időn belül kiderült, hogy ezek a vaisnavák nagyon szépen énekelnek az Úr Hari dicsőségéről. Egy pillanat alatt hozták a mrdangát és a karatálákat. Egy idős vaisnava papírról olvas énekelte ezt a dalt:
„Sri Krsna Csaitanjadéva! Prabhu Nitjánanda! Gadádhara! Advaitacsandra! Úr Gaura bhaktái! Vaisnava Thákura, kegy parttalan óceánja, kérlek, légy kegyes hozzám, elesett bűnöshöz. Uram, kérlek, légy kegyes, és szabadíts meg engem, ezt a bolondot, aki büszke a születésére, műveltségére és vagyonára. Kérlek, tisztíts meg az arany, nők és hírnév utáni vágytól. Ez az imám. Úr Krsna szolgája, kérlek, légy kegyes, tedd, hogy vonzódjak a szent névhez, kegyes legyek az élőlényekhez, és boldogan társuljak a vaisnavákkal. Lábad árnyéka az egyetlen reményem. Élek vagy meghalok, az egyetlen reményem te vagy.”
Amikor ennek a versnek vége lett, Lahiri Mahásaja énekelt el egy imát, amelyet maga szerzett:
„Az illúzió karmaiban voltam. Beleestem a születés és halál óceánjába. Te kegyes voltál hozzám. Megadtad nekem lábaid árnyékát. Megmentettél engem. Kérlek, hallgass meg, szent vaisnava, kérlek, hallgass meg! Most meghódolok a lábaidnál. Kérlek, szabadíts meg a szenvedéstől. Pokol büszkének lenni a kasztra. Az anyagi műveltség tudatlanság. Kérlek, tisztíts meg, tégy engem az Úr Nitjánanda lábai elé. Oltsd ki a tüzet, amely bennem ég. Kérlek, légy kegyes, tedd nyelvemre az Isteni Pár szent neveit. Kálidásza imádkozik: Kérlek, tedd Sri Sri Rádhá-Sjámát a szívembe.”
Mindenki nagyon boldogan hallotta ezt a dalt. Fölálltak, egyre csak ezt énekelték. Ezeknél a szavaknál, „Kérlek, tedd Sri Sri Rádhá-Sjámát a szívembe,” mindannyian táncolni kezdtek. Néhány táncoló vaisnaván úrrá lett a lelki szeretet, és öntudatlanul összeestek. Aztán valami váratlan dolog történt, amelynek láttán Dévidásza ezt gondolta, „Apa teljesen elmerülten meditál az Abszolúton. Nehéz lesz ismét hazavinni.” A kirtannak éjfél felé lett vége. A vaisnavák elbúcsúztak, és hazatértek. Dévidásza és Sambhunátha is búcsút mondtak Lahiri Mahásajának, és visszamentek a vendéglátójuk házába.
Másnap, miután ettek, Dévi és Sambhu bementek Lahiri Mahásaja kunyhójába. Dandavatjaikat ajánlották, és Dévidásza Vidjáratna a következő kérést terjesztette Lahiri Mahásaja elé: „Ez a kérésem. Kérlek, lakj Sántipurában. Ezen a helyen sok a gond és a kényelmetlenség. Mi mindannyian boldogan szolgálunk téged otthon. Ha úgy parancsolod, kapsz egy külön szobát, és ott élhetsz.”
Lahiri Mahásaja válaszolt, „Ez nem rossz gondolat. Sántipurában azonban nem tudok úgy társulni a bhaktákkal, mint itt. Dévi, te tudod, hogy Sántipurában az emberek ateisták, és annak örülnek, ha bírálhatnak másokat. Senki sem élhet ott boldogan. Igaz, hoiógy ott sok bráhmana van, de takácsokkal társultak, és megromlott az értelmük. Három dolog jellemzi a sántipuri embereket, szép ruhák, üre szavak és a vaisnavák gyalázása. Advaita Prabhu családja is ettől szenved. A rossz társulás miatt sokan fordultak Maháprabhu ellen. Ezért arra kérlek, intézd úgy, hogy itt maradhassak Godrumában. Ez a kívánságom.”
Dévidásza szólt, „Apa, igaz, amit mondasz. De miért kell neked kapcsolatban lenned a sántipuri emberekkel? A saját szobádban énekelheted a Gájatrit, elvégezheted a többi vallási kötelességedet. Így töltheted a napjaidat. Egy bráhmanának vannak örök kötelességei, örök vallási szertartásai. A nagy lelkeknek, amilyen te vagy, mindig ezeket a kötelességeket kell végezniük.”
Lahiri Mahásaja szólt, „Fiam, azok a napok már elmúltak. Most, hogy néhány hónapot eltöltöttem a bhaktákkal, és meghallgattam a lelki tanítómesterem tanításait, teljesen megváltozott az életfelfogásom. Amit te örök kötelességeknek nevezel, én azokat időleges kötelességeknek mondom. Az Úr Hari odaadó szolgálata a lélek egyetlen örök kötelessége. A Gájatri éneklése és az összes hasonló kötelesség időleges.”
Dévidásza válaszolt, „Apám, én egyetlen sezntírásban sem találtam ezt a kötelességet. A Gájatri éneklése nem az Úr Hari imádata? Ha igen, akkor örök vallási kötelesség. Miért különbözne a Gájatri éneklése az Úr hariról valló hallástól és énekléstől, a vaidhi-bhakti egyéb cselekedeteitől?”
Lahiri Mahásaja szólt, „Gyermekem, a Gájatri éneklése és más karma-kánda cselekedetek nagyon is különböznek a vaidhi-bhaktitól. A Gájatrit azért éneklik, a többi karma-kánda cselekedetete azért végzik, hogy elérjék a személytelen felszabadulást. Az Úr Hariról való hallás és éneklés, a vaidhi-bhakti egyéb cselekedetei nem anyagi indítékból történnek. Ha a szentírások felsorolják, milyen eredményekkel jár az Úr Hari dicsősége hallásával és éneklésével kezdődő odaadó szolgálat, ezt csak azért teszik, hogy vonzzák a materialistákat. Az Úr Hari odaadó szolgálatának csak egyetlen eredménye van: az Úr Hari odaadó szolgálata. Nem jár más eredménnyel. A vaidhi-bhakti által elért, elsődleges eredmény, az ember vonzódni kezd ahhoz, hogy szolgálja az Úr Harit.”
Dévidásza: „Apám, akkor az is igaz, hogy az Úr Hari odaadó szolgálatának vannak másodlagos eredményei is.”
Lahiri Mahásaja: „A különféle kezdő bhakták számára vannak másodlagos eredmények. De az igazi vaisnava azért végzi a szádhana-bhaktit, hogy egy napon elérje az odaadó szolgálat tökéletességét. Azok, akik nem igazi bhakták, azért végzik a szádhana-bhaktit, hogy elérjék ezt a két célt: 1. anyagi érzékkielégítés, és 2. személytelen felszabadulás. Külsőleg nem látni az igaz vaisnavák és a színlelők cselekedetei közötti különbséget, de belsőleg, az alapoknál, a hit teljesen különbözik. Ha olyan ember imádja az Úr Harit, aki azt gondolja, hogy az imádat anyagi, gyümölcsöző cselekvés, ez is elhozhatja az elme tisztaságát, a személytelen felszabadulást, kigyógyíthat a betegségből, járhat egyéb anyagi eredményekkel. De az olyan embernek az imádata, aki azt gondolja, hogy az imádat lelki, odaadó szolgálat, nem hoz egyéb eredményt, mint az Úr Krsna szent neveihez való vonzódást. A materialisták számára az ekádasi fogadalom megtartása megsemmisíti a bűnöket. A bhakták számára ugyanez a fogadalom az Úr Hari iránti odaadást növeli. Itt láthatod a különbséget. Csak az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből lehet megérteni a finom különbséget azok szádhana-bhaktija között, akik azt anyagi, illetve lelki cselekvésnek gondolják. A materialistákat csak a másodlagos eredmények érdeklik. Az elsődleges eredményt a bhakták érik el. Valamennyi másodlagos eredmény benne van ebben a két kategóriában: 1. anyagi érzékkielégítés, és 2. személytelen felszabadulás.”
Dévidásza: „Akkor miért dicsérik a szentírások a másodlagos eredményeket?”
Lahiri: „Kétféle ember lakja az anyagi világot: 1. az értelmes, és 2. aki nem az. A nem értelmes semmilyen lelki cselekvésre nem kapható, ha nem látja annak a közvetlen anyagi hasznát. Az ilyen emberek kedvéért dicsérik a szentírások az odaadó szolgálat másodlagos eredményeit. Azonban nem az a céljuk, hogy ezek az emberek mindig elégedetten maradjanak a másodlagos eredményekkel. Azt remélik, hogy az Úr bhaktáinak a kegyéből ezek az emberek is hamarosan az elsődleges eredményhez fognak vonzódni.”
Dévidásza: „Raghunandana és a szmrti-sásztrák többi szerzője nem értelmes?”
Lahiri: „Dehogynem. Ők maguk az elsődleges eredményre törekszenek. A cselekvési szabályokat azonban, amelyeket előírtak, az értelmetlen embereknek szánták.”
Dévidásza: „Látjuk, hogy néhány szentírás csak a másodlagos eredményeket írja le, az elsődlegest nem is említik. Mi ennek az oka?”
Lahiri: „Háromféle szentírás van, annak megfelelően, hogy azokat az emberek három osztálya jogosult megkapni. A jóság kötőerejében levő emberek számára valók a szentírások a jóság kötőerejében. A szenvedély illetve tudatlanság kötőerőiben levők számára is vannak megfekelő szentírások.”
Dévidásza: „E szentírások melyikében higyjünk? Hogyan emelkedhet föl az ember az alacsonyabb szakaszokról?”
Lahiri: „A különféle képességű embereknek a hitük is különböző. Azok, akik a tudatlanság kötőerejében vannak, a tudatlanság kötőerejében levő szentírásoknak fognak hinni. A szenvedély illetve a jóság kötőerejében levők szintén a megfelelő szentírásokban hisznek. Az ember annak a szentírásnak a következtetéseiben hisz, amelyben a hite természetes, a kötőerőknek megfelelően. Amennyiben hittel teljesíti a neki megfelelő kötelességeket, és a szent bhaktákkal társul, fölemelkedik ebben a születésében. A fölemelkedett ember a fölemelkedett embereknek szánt szentírásokban hisz. A szentírások szerzői tökéletesen műveltek, és egyáltalán nem jönnek zavarba. Olyan módon alkották meg a szentírásokat, hogy a kötelességeit hittel végző ember fokozatosan fölemelkedjen. Ezért írnak le a különböző szentírások olyan sokféle kötelességet. A szentírásokba vetett hit minden áldás forrása. A Bhagavad-gytá különféle szentírások valamennyi következtetését leírja, és a végén világosan megmondja, mi az összes szentírás végső következtetése.”
Dévidásza: „Gyerekkoromtól fogva sok szentírást tanulmányoztam, de ma a kegeyedből megértettem, mi a csodálatos céljuk.”
Lahiri: „A Srimad Bhágavatam (11.8.10) írja: „Az értelmes emberi lény úgy veszi ki a lényeget a szentírásokból, ahogyan a mézelő méh a nektárt valamennyi világból.”
„Fiam, azelőtt ateistának neveztelek téged. Most már nem mondok rosszat senkire. Senkit sem szabad bírálni, aki hittel végzi az előírt kötelességeket, amelyek megfelelnek a természetének. Valójában mindenki a saját természetének megfelelően cselekszik, és idővel, fokozatosan fölemelkedik. Te ismered a logika és a gyümölcsöző cselekvés könyveit. Nem hibáztathat senki, ha azok nézeteit ismétled.”
Dévidásza: „Tudok néhány dolgot, de nem ismerem a vaisnava vallást. Azt gondoltam, a vaisnavák fanatikusok, akik a maguk módján értelmezik a szentírásokat. De most, hogy hallottam a magyarázatodat, tudom, hogy a vaisnavák között vannak művelt emberek, akik ismerik a szentírások igazi jelentését. Melyik nagy lélektől tanultad mindezt a szentírásokról?”
Lahiri: „Fiam, nemrég oktatott egy rendíthetetlen vaisnava. A szomszéd kunyhóban a lelki tanítómesterem imádja az Urat. Ő tanította meg nekem a szentírások értelmét. Ő az, akiről neked beszéltem. Ha közeledsz hozzá, megkérdezheted az daadó szolgálatról. Gyere, látogassuk őt meg.”
Ezt mondta Lahiri Majásaja, és elvitte Dévidásza Vidjáratnát Vaisnava dásza kunyhójába. Otthagyta, visszament a saját kunyhójába, leült, és a szent neveket zengte.
Vaisnava dásza: „Gyermekem, tanulmányoztad a szentírásokat?”
Dévidásza: „A njája-sásztrákat tanulmányoztam, a Muktipádától a Sziddhánta-kuszumándzsali-ig, és tanulmányoztam a szmrti-sásztrákat is.”
Vaisnava dásza: „Szorgalmasan tanulmányoztad a szentírásokat? Mi volt a következtetésed, a szorgalmas tanulmányozás után?”
Dévidásza: „A következtetés benne van ezekben a szavakban: ’Nagy nehézségek árán mindenről le kell mondani, el kell érni a személytelen felszabadulást.’ Ezért minden szentírásnak az a következtetése, hogy az embernek minden lehetséges módon a személytelen felszabadulás elérésére kell törekednie. Erre törekedtem én is, miközben hittel végeztem az előírt kötelességeimet.”
Vaisnava dásza: „Egykor én is tanulmányoztam az összes könyvet, és mint te, én is a személytelen felszabadulás elérésére vágyakoztam.”
Dévidásza: „Miért adtad föl?”
Vaisnava dásza: „Gyermekem, mondd meg nekem, milyen a személytelen felszabadulás természete?”
Dévidásza: „A njája-sásztrák véleménye, hogy Brahman és az egyéni lélek örökké különbözők. Akkor hogyan lehetséges mindenről lemondani, és elérni a személytelen felszabadulást? Ebben a rendszerben világos, hogy nem leheteséges. A Védánta-filozófia azonnban azt mondja, hogy az egyéni lélek és a Legfelsőbb igazából nem különböznek egymástól. Eszerint világos, hogy a személytelen felszabadulás lehetséges.”
Vaisnava dásza: „Gyermekem, én tizenöt évig tanulmányoztam Sankara Védánta-értelmezését, és ezután fogadtam el a szannjászát. Sokféle módon törekedtem a személytelen felszabadulás elérésére. Napokig meditáltam azon, amit Sankara a Védák négy legfontosabb kijelentésének nevezett. Aztán mindezt butaságnak gondoltam, és elvetettem azt, amit olvastam.”
Dévidásza: „Miért gondoltad butaságnak ezeket a könyveket?”
Vaisnava dásza: „Gyermekem, az embernek a saját szívét kell megvizsgálnia. Hogyan tehetnék ezt meg érte mások? Hogyan érthetnék meg mások a szívét?”
Dévidásza belátta, hogy Vaisnava dásza becsületes, értelmes és nagyon művelt. Dévidásza soha nem tanulmányozta a Védántát. Ezt gondolta magában, „Ha kegyes hozzám, megtanulhatom tőle a Védántát.” Így gondolkodva, megkérdezte, „Alkalmas vagyok én arra, hogy a Védántát tanulmányozzam?”
Vaisnava dásza: „Jól tudsz szanszkritul, könnyen tanulmányozhatod a Védántát.”
Dévidásza: „Légy hozzám kegyes, kérlek, tanítsd meg nekem. Szívesen megtanulnám tőled.”
Vaisnava dásza: „Én ezt mondom: a vaisnavák koldus szolgája vagyok. Itt élek, és mindig az Úr Hari szent neveit zengem, mert egy szent paramahamsza babadzsi kegyében részesültem. Nagyon kevés alkalmam van arra, hogy bárkinek is megtanítsam a Védántát. Hallottam azt is, hogy Rúpa Goszvámi, az egész világ lelki tanítómestere megtiltotta a vaisnaváknak, hogy meghallgassák vagy magyarázzák Sankara Védánta-kommentárját, a Sáriraka-bhászját. Én hát se nem tanulmányozom, se nem tanítom Sankara kommentárját. Az Úr Csaitanja, aki Sacsi-dévi fia, és valamennyi élőlény lelki tanítómestere, megtanította a Védánta-szútra helyes kommentárját Szárvabhauma Bhattacsárjának. Komemntárját saok vaisnava följegyezte. Készíts egy másolatot, akkor talán tudok neked segíteni. Menj el Kancsana-palliba, megkaphatod annak a kommentárnak a másolatát Kavikarnapura házában.”
Dévidásza: „Megpróbálom. Te a Védánta nagy tudósa vagy. Becsületesen beszéltél velem. Miért ne tanulmányoznám a Védánta vaisnava kommentárját?”
Vaisnava dásza: „Én annak idején Sankara kommentárját tanulmányoztam és tanítottam. Ott van még Rámánudzsácsárjától a Sri-bhászja, és sok más kommentár is. A bengáli vaisnaváknak az a komemntárjuk, amit az Úr Csaitanja adott Gopinátha Ácsárjának. Nem láttam még ennél jobbat. Senki nem vitatkozhat azzal, ahogyan az Istenség Legfelsőbb Személyisége maga magyarázta a Védánta-szútrákat. A Védánta-szútra kommentárok nem lehetnek meg számos, az Upanisadokból vett idézet nélkül. Ha valaki csak leírja, amit gondol, és nem támasztja alá az érveit az Upanisadokból vett idézetekkel, a művelt emberek nem fogják elfogadni a kommentárját.”
Dévidásza Vidjáratna örömmel hallotta ezeket a szavakat, és dandavatját ajánlotta Vaisnava dászának. Aztán visszament az apja kunyhójába, és mindent elmondott neki. Apja nagyon boldog lett. „Dévi, te már olyan sok könyvet megtanultál és tanítottál. Most már a lélek örök természetét kell kutatnod.”
Dévidásza: „Apám, komolyan azt reméltem, hogy el tudlak vinni Godrumából. Ezért jöttem ide. Kérlek, légy kegyes. Gyere vissza csak egyszer, és teljesítsd mindenki vágyát. Különösen az én szent anyám szeretne még egyszer látni téged.”
Lahiri. „Én a vaisnavák lábainál vettem menedéket. Ünnepélyesen fogadalmat tettem, hogy többé nem térek haza, mert még egy látogatás is akadályozná az odaadó szolgálatomat. Régen ti mindannyian az Úr Visnut imádtátok. Ti meglátogathattok engem.”
Dévidásza: „Apám, miféle válasz ez? Otthon mi mindannyian az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a szolgái vagyunk. Tiszteljük az Úr Hari szent neveit. Én mindig kész vagyok arra, hogy szolgáljak egy vaisnava vendéget! Mi nem vagyunk vaisnavák?”
Lahiri: „Ha azt gondolod, a te cselekvésed ugyanaz, mint egy vaisnaváé, akkor te nem vagy vaisnava.”
Dévidásza: „Apám, miért nem vagyok én vaisnava?”
Lahiri: „Egy vaisnava lemond az időleges, anyagi kötelességekről, és örök lelki kötelességénél vesz menedéket.”
Dévidásza: „Még van egy kétségem. Te nagyon jól magyaráztad a szentírásokat. De materializmussal keverednek a vaisnavák cselekedetei – a hallás (sravana), éneklés (kirtana), emlékezés (szmarana), lábak szolgálata (páda-szévana), imádat (arcsana), hódolat felajánlása (vandana), parancsok végrehajtása (dászja), barátság (szakhja), és telejs meghódolás (átmá-nivedana). Ezeknek nem anyagi indítékaik vannak? Azt gondolom, ésszerűtlenül ragaszkodsz ezekhez a dolgokhoz. A múrti imádata, böjt, az Úr imádata anyagi dolgok felajánlásával, ezek mind anyagi cselekvések. Hogyan lehetne ez örök?”
Lahiri: „Fiam, én sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. Kérlek, gondold meg te is. Kétféle ember van: 1. akiket ez az anyagi világ érdekel, az itt és most, és 2. akiket az élet legmagasabb célja érdekel. A materialistákat csak az anyagi boldogság, hírnév, emelkedett státusz érdekli.
Háromféle embert érdekel az élet legmagasabb célja: 1. az Istenség Legfelsőbb Személyiségének bhaktái, 2. azok, akik az imperszonalista spekeulációhoz vonzódnak, és 3. akik misztikus erőkre vágyakoznak.
A misztikus erőkre vágyakozók nagyon szeretnék elérni a Védák karma-kánda részében felkínált eredményeket. Elvégzik ezeket a karma-kánda cselekvéseket, és rendkívüli erőket szereznek. Ezeket az erőket jagák, jagják és a jóga végzésével lehet elérni. Azt gondolják, az Istenség Legfelsőbb Személyisége köteles megadni nekik a karma-kánda cselekedeteik eredményeit.
A következő csoportba azok tartoznak, akik a személytelen spekulációhoz ragaszkodnak. Az ilyen emberek a személytelen tudás útján akarnak a Legfelsőbbé válni. Egyesek azt mondják, az Istenség Legfelsőbb Személyisége létezik, mások azt állítják, hogy nem létezik. Van, aki azt mondja, ez csak elképzelés, és aki ezt az elképzelt istent imádja, fokozatosan elnyeri a személytelen tudást. Mások szerint az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatát eszközként kell használni a személytelen tudás aeléréshez. Aztán, amikor a személytelen tudást megszerezték, az eszközt el kell dobni. Szerintük, ha valaki elérte az Istenség Legfelsőbb Személyisége imádatának eredményét, az imádat átalakul személytelen tudássá. Véleményük szerint sem az Istenség Legfelsőbb Személyisége, sem imádata nem örök.
Az élet legmagasabb célja iránt érdeklődő emberek harmadik osztálya az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a bhaktái. Ők keresik igazán az élet legmagasabb célját. A bhakták véleménye szerint létezik az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akinek nincs sem kezdete, sem vége. Energiáit alkalmazva nyilvánítja meg az egyéni szellemi lelkeket és az anyagi világot. Az egyéni szellemi lelkek mind az Ő szolgái. Az Úr örök szolgálata a lélek örök kötelessége és természete. Saját erejéből az egyéni lélek semmire sem képes. Materialista cselekvéssel (karma) nem érhet el örök eredményt. Ha azonban engedelmeskedik, és szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, az Úr kegyéből minden vágya teljesülhet. Az emberek e két osztályát így nevezik: 1. karma-kandi (akik anyagi, jámbor tetteket végeznek), és 2. gjána-kandi (imperszonalisták). A harmadik osztály neve isa.bhakta (az Istenség Legfelsőbb Személyiségének bhaktái). A karma-kandik és gjána-kandik büszkén nevezik magukat a legmagasabb lelki cél keresőinek. Az igazság azonban az, hogy materialisták. Anyagi indítékaik vannak. Bármilyen jámbor tettet végeznek, annak mindig személyes, anyagi indítéka van.
Siva, Durgá, Ganesa és Szúrja mai imádói mind a gjána-kanda követői. Ha elkezdik a hallással és énekléssel kezdődő odaadó szolgálatot, az a céljuk, hogy elérjék a személytelen felszabadulást, és eggyé váljanak a Legfelsőbbel. Az Úr Visnu bhaktái azok, akik nem azért végeznek odaadó szolgálatot, hogy kielégítsék az anyagi érzékeiket, vagy elérjék a személytelen felszabadulást. Az Úr Visnu múrti-formáját imádják.
Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a formája örök, lelki, és mindenható. Ha nem Ő lenne az imádat legmagasabb tárgya, akkor azt lehetne mondani, hogy az imádata időleges és nem örök.
Fiam, az a szolgálat, amit az Istenség Legfelsőbb Személyiség múrti-formájának felajánlasz, nem hozza el neked a legnagyobb lelki hasznot. Miért nem? Mert te nem gondolod, hogy az Úr formája örök. Ezért nem vagy az Úr bhaktája. Érted a különbséget az örök imádat, meg az időleges, és anyagi indítékokkal végzett imádat között?”
Dévidásza: „Igen. Ha valaki nem hiszi, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a formája örök, akkor az imádata sem örök imádat. De miért ne lehetne felhasználni az időleges imádatot az örök igazság kutatásában?”
Lahiri: „Nem mondhatod, hogy az általad végzett imádat örök. Örök az az imádat, amit a vaisnavák végeznek. Az Úr formája örök, a forma imádata örök, és minden örök, ami velük kapcsolatos. Ezért örök a vaisnava vallás.”
Dévidásza: „Az Úr múrti-formája egy szobor, amit egy ember készített. Hogyan lehetne örök egy ilyen forma?”
Lahiri: „A vaisnavák által imádott múrti-forma nem ilyen. Először is, az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem forma nélküli, mint a személytelen Brahman. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a formája mindenható, örök, tele van tudással és boldogsággal. Az Úrnak ezt a formáját kell imádni. Kezdetben az Úr formája az egyéni szellemi lélekben nyilvánul meg. Megjelenik az élőlény szívében. Amikor a bhakti-jóga (odaadó szolgálat) megnyilvánult a szívben, megjelenik az Úr formája is. Amikor egy bhakta látja a szívében az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a lelki formáját, tudja, hogy ugyanez nyilvánul meg külsőleg is, mint múrti. Az imperszonalisták nem így imádják a Legfelsőbb Úr formáját. Azt gondolják, a múrti egy anyagi elemekből készült szobor, és miközben imádják, azt képzelik, hogy ugyanaz, mint a személytelen Legfelsőbb. Az igazság azonabn az, hogy az Úr múrti-formája egyáltalán nem anyagi elemekből készült szobor. Ilyen módon az imperszonalistáknak és a bhaktáknak nagyon eltérő felfogásuk van a múrti-imádatról. Az ember a hiteles lelki tanítómester kegyéből kaphat vaisnava avatást. Aztán közvetlenül láthatja, hogy a múrti nem anyagi elemekből készült szobor.”
Dévidásza: Ezt értem. A vaisnavák nem fanatikusok. Nagyon finom dolgokat látnak. A múrti imádata tényleg egészen más, mint egy anyagi szobor imádata. A kétféle imádat külső cselekedetei között azonban nem látok különbséget. A különbség az imádó lelki hitében van. Gondolkodni fogok ezen néhány napig. Apám, van egy nagy kétségem. Amennyire én meg tudom érteni, az imperszonalisták imádata csak a csalás és rászedés egy formája. Majd később fölteszem ezt a kérdést.”
Ezt mondta Dévidásza, aztán elment Sambhunáthával a vendéglátójuk házába, és ott töltötték a délután hátralevő részét. Mégsem találtak alkalmat arra, hogy maguk között beszélgessenek. A házban mindenki abban találta a boldogságát, hogy az Úr Hari szent neveit zengte.
Másnap délután mindannyian odamentek a paramahamsza babadzsi teraszára. Dévidásza Vidjáratna, Sambhunátha és Lahiri Mahásaja egymás mellett ültek. Odajött Brahmana-puskarini kazija is. A vaisnavák tisztelettel fölálltak, amikor meglátták. Akazi is boldogan üdvözölte a vaisnavákat, és odament a teraszra. A paramahamsza babadzsi ezt mondta neki, „Szerencsések vagyunk, mert Csanda kazi leszármazottja látogatott meg bennünket, aki az Úr Csaitanja kegyében részesült. Kérlek, légy kegyes hozzánk.” Ezt mondta erre a kazi, „Az Úr Csaitanja kegyéből részesültem a vaisnavák kegyében. Az Úr Csaitanja az életem ura, Semmit sem teszek anélkül, hogy előbb ajánlanám neki a dandavatomat.”
Lahiri Mahásaja jól beszélte a mohamedánok nyelvét. Tanulmányozta a Koránt, és sok szúfi könyvet is. Föltette a kérdést a kazinak, „Te mit gondolsz a felszabadulásról?”
A kazi válaszolt, „Ahol te a dzsíva (egyéni szellemi lélek) szót használod, ott mi azt mondjuk, ’ru.’ A ru-nak két létállapota van: 1. ru-mujarradi, és 2. ru-tarkibi. Amit te csit-nek (szellem) nevezel, az nekünk mujarrad. Amit acsit-nak (anyag) mondasz, azt mi így nevezzük, ’jisam.’ A lelki világ (mujarrad) túl van az anyagi időn. Az anyagi világban (jisam) az idő uralkodik. A ’tarkibi-ru’ vagy ’baddha-jíva’ (feltételekhez kötött lélek) tele van anyagi vágyakkal. Elméjében anyai gondolatok vannak. A ’mujarrad-ru’ (felszabadult lélek) tiszta, mentes ezektől a szennyeződésektől. Aki azt mondja, ’alam misal’ (én szellem vagyok), képes arra, hogy ’mujarradi-ru’-vá, (felszabadult lélekké) váljon. Az ’esk’ (lelki szeretet) fokozatos kibontakozása megtisztítja a ’ru’-t (lelket. A nagy szent Isten hajlékába megy. Nem marad az anyagi világban. A lelki világban Isten szolgája, és Isten az ő ura. Isten és a lélek örökké ebben a kapcsolatban vannak. A felszabadulás nem más, mint tiszta kapcsolat Istenel. A szúfik így magyarázzák a Koránt, de nem mindenki képes megérteni ezt a magyarázatot. Csanda Kazi megértette ezt az Úr Csaitanja kegyéből, és megtanította nekem. Így hát tudom, hogy ti mind az Úr tiszta bhaktái vagytok.”
Lahiri: „Milyen tanítás a Korán alapja?”
Kazi: „A Koránban sok tanítás van. Nem tudom kiemelni az imádat adott formáját. Az élet célja azonban Isten imádata. Mindenki elmerül a transzcendentális boldogságban, ha meglátja arendkívül boldog Legfelsőbb Istent. Így magyarázta ezt az Úr Csaitanja.”
Lahiri: „Mit mond a Korán Isten formájáról?”
Kazi: „A Korán azt mondja, hogy Istennek nincs formája. Az Úr Csaitanja azonban azt mondta Csanda Kazinak, a Korán e szavai azt jelentik, hogy Istennek nincs anyagi formája. A Korán nem úgy érti, hogy Istennek lelki formája sincs. Maga a próféta látta Isten formáját, aki tele van transzcendentális szeretettel. Beszélt a raszákról is, de csak rejtett módon.”
Lahiri: „Mit mondanak a szúfik?”
Kazi: „Az ő filozófiájuk az ’anal hak,’ ami azt jelenti, ’én Isten vagyok.’ A védikus imperszonalisták és a mohamedán szúfik filozófiája egy és ugyanaz.”
Lahiri: „Te szúfi vagy?”
Kazi: „Nem. Én tiszta bhakta vagyok. Én meghódoltam az életemmel az Úr Csaitanjának.”
A szent kazi és a vaisnavák sok mindenről beszélgettek, és tisztelettel bántak egymással. A találkozó nagy kirtannal, az Úr Hari szent neveinek éneklésével ért véget.