A Bhágavata filozófiája és teológiája
A Srímad Bhágavata tanítását három kategóriába lehet osztani az alábbi főbb témák szerint: 1) szambandha (kapcsolat), 2) abhidhéja (a kapcsolatra jellemző tett vagy szerep) és 3) prajódzsana (az effajta tett célja, eredménye).
A Srímad Bhágavata tulajdonképpen a Brahma-szútraként vagy Védánta-szútraként ismert mű hiteles magyarázata. A Brahma-szútra pedig nem más, mint a védikus irodalom legmagasztosabb tanítását tartalmazó Upanisádok aforizmáinak válogatása, a már említett három fő téma szerint szisztematikus rendszerbe foglalva. A középkor híres vaisnava filozófusa, Dzsíva Gószvámi ugyanezt a módszert alkalmazta a Srímad Bhágavata tartalmának tanulmányozására. Hatkötetes munkájának a Szat-szandarbha címet adta. A hat szandarbha közül az első, a Tattva-szandarbha a transzcendentális tudomány ismeretelméletét világítja meg, de mellékesen a Brahma-szútra rendszerezési elvének célját, definícióját és területét is tárgyalja. Hűen megadja annak a tudásnak a kulcsát, melyet a másik öt szandarbha fejt ki részletesen. Dzsíva Gószvámi ezzel lehetővé tette az összehasonlító vallástanulmányozást egy elfogadható és tudományos alapon. Főbb megállapításait az alábbiakban foglaljuk össze.13
Transzcendentális episztemológia
Srí Krsna a Végső Valóság, az Egy, akihez senki se fogható.14 Az Abszolút Egész, Krsna különáll sakti-jától15, azaz a belőle származó energiájától, beleértve annak integrált és különválasztható törtrészeit azok szintetikus és analitikus megnyilvánulásaiban. Srí Krsna a predomináló Abszolút, saktija pedig a predominált Abszolút, amely három síkon létezik: antarangá, tatasthá és bahirangá.16
Sakti hatalmat, energiát jelent, míg az antarangá szószerinti jelentése „a belső test”. Az antarangá-sakti tehát mindaz, ami az Abszolút Személy sajátságos Lényéhez fűződik. Ezért ezt szvarúpa-(saját lénye-) saktinak is nevezik. A külső test, illetve a külső energia a bahirangá-sakti. A tatasthá jelentése választóvonal, pontosabban föveny (az a tengerparti sáv, amely nedves, s ezért szárazföldnek nem nevezhető, ugyanakkor nem is víz — a szerk.). Ez a közbülső energia nem tartozik Krsna személyének egyik definiálható részéhez sem. Miként az Abszolút Személy lénye és teste között tulajdonképpen nincsen különbség, úgy az egyéni lélek is csak megvalósításának függvényében lát különbséget a belső, külső, illetve közbülső energiák között.
Bár Krsna a páratlan Egy, szubjektív megnyilvánulásainak fokozataitól és változatosságától függően mégis sokféle formája van. Srí Krsna szubjektív lénye soha semmilyen átalakulásnak nincs kitéve. Különböző formái ezért mind az Egy aspektusai, melyek szerető szolgáinak hajlamai szerint nyilvánulnak meg különféleképpen.
Krsna energiája viszont átváltozhat, mégpedig az Ő akaratának hatására. E transzformációk az antarangá- (belső-) és a tatasthá-(közbülső-) sakti esetében örökkévaló folyamatok, míg a bahirangá-(külső-) sakti átalakulása csupán ideiglenes megnyilvánulás. Az illuzórikus világ Krsna külső energiájának terméke, az abszolút vagy lelki világ viszont a belső saktié. Az egyéni lelkek mind a szélső energia transzformációi. A parinati vagy lényeges változás csakis a külső sakti átalakulásaira vonatkozik, a belső és a közbülső energiákéra sohasem. A belső energia örök átalakulását tadrúpavaibhavá-nak nevezik, ennek jelentése: az Istenség látható formája kiterjedésének megnyilvánulása. A végtelenül parányi egyéni lelkek (dzsívák) a közbülső energia örökkévaló kiáramlásai, akik alkalmasak a belső energia alárendeltjeként élni, ugyanakkor hajlamosak ennek ellenkezőjére is.
A sakti, azaz a predominált Abszolút koncepciójáról, valamint annak transzformációiról, termékeiről szóló elméletnek első főbb szószólója Rámánudzsa (Kr. u. 1017-1137.) volt. Célja, hogy a kévala-advaitá-t (teljes monizmust, tehát az egyéni lélek és Isten teljes egységét) hirdetőket meggyőzze a védikus, még pontosabban az Upanisádokban bennfoglalt igazságról, a sajátságos monizmusról. Rámánudzsa filozófiai rendszerét éppen ezért a visistádvaita (sajátságos egység) néven ismerik. Kimutatta, hogy az Abszolút egységének nem mondanak ellent kiterjedéseinek önálló léte, valamint ezek alárendelt tettei. Csaitanja Maháprabhu tanítása megegyezik a Srímad Bhágavatáéval, a legfontosabb kérdésekben pedig Rámánudzsa sakti-elméletét pótolja és fejleszti tovább.
A Srímad Bhágavata Krsnát advaja-gjáná-nak jelöli. [^Lásd az 5. számú jegyzetet^] E szó legpontosabb megfelelője az abszolút, vagy kétségbevonhatatlan tudás. A transzcendentális episztemológia kapcsolatrendszerét, funkcióját és célját illetően különbözik az empirikustól, mivel olyan lényekre utal, akik felette állnak az öntudatos észlelő erőfeszítés síkjának, ahol különben az anyagi világ félrevezetett emberei cselekednek ideiglenes eredményekért. Miután az egyéni lélek sajátossága, hogy 1) végtelenül parányi, 2) lényegét tekintve lelki természetű, valamint 3) a közbülső energiához tartozik, ezért rendelkezik azzal a természetéből adódó lehetőséggel, hogy a Krsna iránti teljes alárendeltség vagy a vele szembeni passzív, illetve aktív ellenségeskedés között válasszon. Ez az ellentétes hajlamuk készteti a lelkeket arra, hogy különféle céljaik megvalósítása érdekében más és más folyamatot alkalmazzanak.
Az Abszolút elleni aktív ellenségeskedést szolgáló folyamatokat pratjaksá-nak (közvetlen individuális észlelés) és paróksá-nak (több személy kollektív észlelése a múltban és a jelenben) hívják. Az aparóksa (az individuális és kollektív észlelés feladása) folyamata semleges állapothoz vezet. A pratjaksa és paróksa metódusok szöges ellentétei azoknak a folyamatoknak, melyeket a Bhágavata ajánl az Igazság kutatására. Az aparóksa módszer szintén járhat negatív és ártalmas eredménnyel, ha célja csupán a másik kettő folyamat kizárása, anélkül, hogy megpróbálna előrelépni a pozitív transzcendens felé. Az efféle tétlenség egyenlő lenne az Abszolút iránti passzív ellenségeskedéssel, s mint ilyen, rosszabb a nyílt ellenségeskedésnél. Az Igazság kutatásában egyetlen olyan folyamat sem vezethet célhoz, amely közvetve vagy közvetlenül Srí Krsna abszolút felsőbbsége ellen ösztönöz. Más szóval: az egyéni lélek kizárólag akkor valósíthatja meg az Abszolút szubjektív természetét, ha teljes mértékben alárendeli magát Srí Krsna és az Ő belső energiája hatalmának. Krsnát egyedül teljes önátadással lehet megközelíteni.
Az egyéni lélek sikertelensége az Igazság utáni kutatásban önfejű természetének tudható be. Tökéletesen szabad választási lehetősége van: vagy teljesen alárendeli magát Srí Krsnának, vagy pedig aktívan, illetve passzívan szembehelyezkedik vele. Más alternatívája nincs. Ha a Legfelsőbb szolgálatának elutasítása mellett dönt, akkor mindenképpen közömbössé válik az Abszolúttal szemben, vagy éppenséggel ellenséges érzelmekkel viseltetik iránta. Isten még az eltévelyedett élőlényt sem akadályozza meg választási jogának gyakorlásában. Krsna illúzió-energiája (májá) csodálatos fortélya révén az élőlénynek — meghatározott korlátok között — mindig módjában áll közömbösen vagy ellenségesen viseltetnie a Legfelsőbbel szemben. Az eltévelyedett élőlény ilyen, szándékos és folytatólagos fellépése az Abszolúttal szemben szükségszerűen önpusztító tettekbe fog torkollani.
Az Abszolúttal szembeni aktív és teljes alárendeltséget szolgáló folyamatok neve adhóksadzsa és aprakrta. Az előbbi Isten külsődleges, tiszteletteljes imádatát, az utóbbi pedig a belső, azaz bensőséges szolgálatát jelöli. A Srímad Bhágavata az Abszolút kutatására az adhóksadzsa és aprakrta módszereket ajánlja. A pratjaksa és paróksa folyamatokat elítéli, ám a helyesen alkalmazott aparóksa módszert elfogadja.
A pratjaksát, paróksát és a passzív aparóksát együttesen áróha vagy felfelé törekvő folyamatoknak hívják. Ezek művelésével az egyéni lélek önfejűen manipulálja a közvetett és közvetlen érzékelés által gyűjtött, pozitív és negatív világi tapasztalatokat, hogy ily módon valósítsa meg a maga számára egyébként baljós kimenetelű terveit.
A megfelelően alkalmazott aparóksa, adhóksadzsa és aprakrta módszerek együttese alkotja az avaróha vagy alászálló folyamatot. Ennek segítségével a lélek képes az Abszolút makulátlan szolgálata felé fejlődni, őszintén alkalmazván fenntartások nélküli befogadó képességét, mintegy válaszként az Abszolút kezdeményezésére, amikor is az beleegyezőleg alászáll az ő alacsony és hiányos ismeretsíkjára.
A különféle folyamatok célja más és más. A pratjaksa és paróksa céljai a dharma (erény), artha (gazdasági fejlődés) és káma (érzéki vágyak kielégítése). A helytelenül alkalmazott aparóksával a móksá-t kívánja elérni a misztikus, holott igazán nem szabadulhat fel az, aki a lélek egyéni létének megszüntetésére törekszik. Ezzel szemben a helyesen alkalmazott aparóksa a pozitív transzcendenciát célozza. Az adhóksadzsa folyamatával a bhaktit, vagyis az Abszolút tiszteletteljes, transzcendentális szolgálatát, míg az aprákrtával a prémá-t, az Isteni Szeretetet lehet elérni.
Makulátlan teizmusról akkor beszélhetünk, amikor szívünkben feltámad az érzéki tettek hatáskörén túl lévő Abszolút szolgálatának pozitív vágya. [^A Srímad Bhágavata 1.2.6. verse, idézve a 13. jegyzetnél^] Ez magába foglalja annak a ténynek a világos megértését, hogy minden empirikus cselekedet Srí Krsna abszolút hatalma elleni természetellenes, szándékos ellenségeskedés. Az adhóksadzsa szó, amit a Srímad Bhágavata az imádat tárgyával (Istennel) kapcsolatban használ, arra a tényre utal, miszerint Krsna fenntartja magának azt a jogot, hogy az emberi érzékelés számára felfedhetetlen maradjon.
Láthatjuk tehát, hogy egyedül az avaróha (Isten-középpontú, alászálló) folyamatok kapcsolhatnak össze bennünket az Abszolút valódi lényével. Azokat a lelkeket, akik fellázadtak Krsna felsőbbsége ellen, és ezért érzéki tettekbe fogtak, az illuzórikus energia tartja távol tőle. Az egyéni lélek mindig hajlamos a májá (a megkötő vagy felmérő energia) bűvkörébe kerülni. A véges lét síkján a májá szolgáltatja az érzéki tettek gyakorlásának feltételeit, mégpedig azért, mert végül is így segíti kigyógyítani a lázongó lelkeket torz és önpusztító mentalitásukból. A Krsna szolgálatát ellenző személy ugyanis ilyen módon nyer keserű tapasztalatot arról, mit jelent a szembeszegülés Krsnával és önnön lelki természetével.
Az anyagi világot mind olyan lelkek népesítik be, akik szándékosan ragaszkodnak ehhez az önpusztító folyamathoz. Feltétlenül a felfelé törekvő folyamat követésére kényszerülnek — a karma és a gjána által —, hogy ily módon bolyongjanak a tudatlanság birodalmában. Ezt a helyzetet még jobban illusztrálja az a valótlan feltételezés, hogy az érzékek által gyűjtött tapasztalatok valódiak, s utat mutatnak az embernek a tökéletes boldogság kutatásában.
A lelki törekvésnek azt a folyamatát, amikor is maga az Igazság a kezdeményező, avaróha vagy alászálló folyamatnak hívják. Az egyéni lélek nem érheti el az Abszolútat végtelenül kicsiny, különválasztható és közbülső helyzeténél fogva, márcsak azért sem, mert természetéből adódóan a Legfelsőbb energiájának a kiáradása. Az Igazság csakis akkor nyilvánulhat meg előtte, ha az Abszolút beleegyezőleg feltárja magát, alászállván az élőlény korlátozott észlelő-képességének síkjára.
Az igazi vallás akkor kezdődik, amikor az Abszolút alászállása, megnyilvánulása révén az egyéni lélek számára lehetőség nyílik az Ő szolgálatára. Az Abszolút Szent Neve formájában száll alá, mint a transzcendentális, isteni hang tiszta bhaktái ajkán. A védikus diksá (beavatás a transzcendentális tudományba) nem más, mint az Abszolút felhatalmazott képviselői által hang formájában átadott transzcendentális tudás a befogadásra, megismerésre engedelmes tanítvány számára.
A szeplőtlen lelkek imádatának tárgya a Szent Név. Bhakti, vagyis a Szent Név transzcendentális szolgálata képezi minden lélek igazi szerepét, s az Igazság kutatásának egyedül célravezető módszerét. E helyes kutatási módszer művelése a bhakti tökéletesédéséhez és az imádat tárgya szubjektív természetének progresszív megvalósításához vezet. A Srímad Bhágavata a sokatmondó vásztava vasztu (valós valóság) [^„Minden anyagi motivációjú vallásosságot elvetvén a Bhágavata Purána a legfelsőbbrendű igazságot hirdeti, amit csak a makulátlanul tiszta szívű bhakták érthetnek meg. E legfelsőbb igazság az illúziótól élesen elkülönülő valóság, aminek az egész világ a javát látja, mert ez a tudás véget vet a háromféle szenvedésnek. Ez a csodálatos Bhágavata, amit a nagy bölcs, Vjászadéva szerkesztett érett fővel, egymagába is elégséges Isten megismeréséhez. Mi szükség hát bármiféle más írásra? Ha valaki figyelmesen és alázatosan hallgatja a Bhágavata üzenetét, a tudomány e művelése révén szívébe zárhatja a Legfelsőbb Urat.” (Srímad Bhágavatam 1.1.2.)^] kifejezéssel jelöli Krsnát, kinek szolgálatát a megfelelő kutatási folyamattal, folyamatban lehet megvalósítani. A Srímad Bhágavata ennek értelmében különbséget tesz a valódinak tűnő és a valódi igazság között, melyeket a felfelé törekvő, illetve az alászálló kutatási módszerek követői tapasztalnak. [^„Az Istenség Személyisége mondta: Brahmá, Én léteztem már a teremtést megelőzően is, mikor Rajtam kívül nem volt semmi. Nem létezett az anyagi természet, a teremtés oka sem. Amit most látsz, az szintén Én vagyok, az Istenség Személyisége, s a világ megsemmisülése után sem marad más, mint Én, az Istenség Személyisége.” (Srímad Bhágavatam 2.9.33.)^] Elismeri tehát a valódinak tűnő igazságnak és követőinek a létét, valamint a valódi igazságot és annak híveit. [^„Miközben a gópik az elválás miatt még égetőbb szerelmes gondolatokba mélyedve bolyongtak erdőről erdőre, hogy kedvesük nyomára akadjanak, egy helyen rábukkantak az Úr isteni lábnyomára.” (Srímad Bhágavatam 10.30.24.)^]
Hiteles képet az Abszolútról a helyes kutatási módszer alkalmazásával lehet kialakítani. A védikus Írások az Abszolútat mint Brahmant, Paramátmát és Bhagavánt határozzák meg[^Lásd az 5. számú jegyzetet^]. A Brahman felfogás nagy hangsúlyt fektet a valósnak tűnő igazság követői által gyűjtött, illuzórikus és korlátolt tapasztalatok kizárására. A Paramátmá felfogás célja az érzékelhető kapcsolat megteremtése az ideiglenes világ és a Végső Valóság között. Mindkét fogalom nem csak, hogy nem teljes, de igencsak félrevezető képet adhat az Abszolútról. Az Ő teljes és tökéletes megvalósítását a Bhagaván felfogásmód adja, vagyis annak megértése, hogy az Abszolút transzcendentális személyiség, akit egyedül tiszta odaadással és szeretettel (suddhá-bhakti) lehet megközelíteni. Ez a megértés szükségszerűen magába foglalja és kiegészíti a Brahman és Paramátmá fogalmát. Szvarúpa Dámódar írása — melyet a Csaitanja-csaritámrta idéz — világos, összehasonlító tanulmányt közöl e három felfogásmódról. [^„Amit az Upanisádok személytelen Brahmannak neveznek, nem más, mint az Ő testének ragyogása. Az Úrként ismert Paramátmá pedig az Ő lokalizált, teljesértékű része. Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Maga Krsna, aki tömérdek transzcendentális tulajdonsággal rendelkezik. Ő az Abszolút Igazság, akinél nincs felsőbbrendű igazság, s akihez semmi más igazság nem fogható.” (Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá 1.3.)^] Dzsíva Gószvámi ugyanezt a témát Tattvaszandarbha című munkájában tárgyalja. [^„Az Abszolút Igazságot néha személytelen Brahmanként akarják megérteni, ami ugyan lelki, de csupán részleges megjelenési formája az Abszolút Igazságnak. Nárájan, a Vaikuntha Istensége Srí Krsna egyik kiterjedése, de Krsna Maga a Legfelsőbb Abszolút Igazság, minden élőlény transzcendentális szeretetének végső célja.” (Dzsíva Gószvámi: Tattva-szandarbha 8.)^]
Az exkluzív monizmus hívei (Sankara kévaládvaita elméletének követői) félreértelmezik a Brahman-elvet, és meglehetősen agyafúrt módon azt tételezik fel, hogy ez a felfogás tagadja az Abszolút transzcendentális személyiségét és formáját.
A személytelen irányzat tévhite abban az elképzelésben rejlik, hogy ha az Abszolúttal kapcsolatban elfogadjuk a konkrét sajátosságokat, valamint a sokrétűséget és a személyes tulajdonságokat, akkor ez egyenlő lenne az érzékfelfogás által tapasztalt, valósnak tűnő igazság negatív elemeinek átültetésével az Írások által pártfogolt Valóság transzcendentális felfogásába. A suddhá-bhakti folyamata szerint is feltétlenül szükséges elfogadni a Végső Valóság transzcendentális természetét. Ez az elmélet nem tagadja az Abszolút immanens, lelki kapcsolatát a megnyilvánult világi léttel, melyet a jógik próbálnak felfogni a különben helytelenül, felületesen értelmezett Paramátmá koncepciójuk révén.
A suddhá-bhakti folyamatán keresztül megvalósított Bhagaván felfogás teremti meg a tökéletes összhangot, mert azt tanítja, hogy a Brahman és Paramátmá funkciók az Abszolút jellegzetes, transzcendentális személyiségének másodlagos arculatát alkotják. Ezt a felismerést egyedül az adhóksadzsa és aprákrta folyamatok nyújtják.
A szambandha vagy kapcsolat számbeli vonatkozást sejtet. A Végső Valóság egy és páratlan, annak ellenére, hogy arculatai különböző szemszögekből különbözőknek tűnhetnek. A Végső Valóság egysége hasonlatos a matematikai egész számhoz; az imádat tárgyának saját magát jelöli meg, de ez maga után vonja saktija létezését, illetve annak három aspektusát, átalakulásait és termékeit. A Bhágavata ezért a szambandha címszó alatt tanítja mindazt, ami feltárja a Srí Krsna szubjektív természetéről szóló tudást, ugyanakkor saktijának és annak különféle aspektusai működésének szubjektív természetét is.
Az abhidhéja vagy funkció szó alatt a Bhágavata olyan tanítását kell érteni, amely fényt vet a transzcendentális imádat természetére, illetve ennek ellentétjére, az istenkerülés tetteire, jellemzőire.
A prajódzsanáról szóló tanítás magába foglalja egyrészt a préma (istenszeretet), és ennek ellentétjeként, a dharma (erény, azaz világi vallásosság), artha (anyagi haszon), káma (érzéki vágyak) és móksa (felszabadulás, mint a lélek beolvadása az Abszolútba) taglalását.
A szambandha, abhidhéja és prajódzsana definíciójáról Dzsíva Gószvámi Tattvaszandarbha című könyvében olvashatunk, ami tulajdonképpen csak bevezetés a Srímad Bhágavata témájára írt, e három fogalom szerint felosztott, összehasonlító munkájához. Hozzá kell tenni, hogy az igazságot másfajta folyamatok segítségével kutatók esetében a kapcsolat, funkció és eredmény fogalma eltérő.
Szambandha
Egyedül a Dzsíva Gószvámi tanulmányát követő episztemológiai megfontolások alapján érthetjük meg logikusan azt, miként vezetett téves következtetésekhez az empirikus gondolkodásmód az Upanisádokban körülírt Legfelsőbb Személy (Purusóttama) természetével kapcsolatban. A Srímad Bhágavatából egyértelműen kiderül, hogy az Istenség legfelsőbb személyisége Srí Krsna.[^Lásd a 14. számú jegyzetet^] Az Ő imádata jelenti minden lélek tökéletesen teljes és vegyítetlen rendeltetését, szerepét. Az összes többi lelki folyamat végtelen lépcsőzet e tökéletesen teljes imádat felé. A makulátlan vallás — amelyben a lélek aktív, kölcsönös viszonyban áll az Istenséggel — Bhagaván Srí Krsna transzcendentális személyiségének tényleges megvalósításakor kezdődik. E megvalósítás foka megegyezik az Ő szerető imádatának intenzitásával.
Srí Krsna transzcendentális teste páratlan és nem különbözik saját lényétől (szvajamrúpa). Istennek számtalan sok aspektusa létezik. Minden formája az eredeti testéből, a szvajamrúpából ered. Ezen plurális isteni formák természetük szerint az alábbi kategóriákba oszthatók: azonos; kinyilvánult és kiterjedt formák; teljes részek; a részek teljes részei; és végül alászálló inkarnációk. Ezeket az isteni aspektusokat, a teljes Istenség szerves részeit híveik hajlamuknak megfelelően imádják szeretettel.
Srí Krsna végtelen energiával (saktival) rendelkezik. Az egyéni lélek ennek három aspektusát különbözteti meg: szvarúpa-, dzsíva- és májá-sakti. [^Lásd Svétasvatara Upanisad 1.3, 1.5 és 4.5 versét valamint a Visnu Purána 6.7.61. versét a 16. számú jegyzetnél^]
Srí Krsna energiája jelzői vonatkozásban viszonyul Őhozzá. Ezért a sakti személyisége mindhárom aspektusában és transzformációiban is az Abszolút teljes mása. A Krsna és saktija közötti szolgálatviszony az energia mindegyik átalakulási formájában és aspektusában fennáll. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből (a szvajamrúpából) áradó, végtelen számú Istenségek Krsnához mint saktival rendelkező, szolgáló-istenségek viszonyulnak.
Az Istenség Személyiségei a következő kategóriákba sorolhatók: szvajamprakása (saját lényének megnyilvánulása), tadékátmarúpa (lényegében azonos megnyilvánulás) és ávésarúpa (Isten felhatalmazott formája). Ezek közül egyedül a szvajamprakása az, amelyik teljesen olyan, mint a szvajamrúpa. Ezért a szvajamprakása is a Legfelsőbb kategóriájába tartozik. A tadékátmarúpából és az ávésarúpából sokféle van. Az Istenség Személyiségeinek mind saját, lelki hajléka (vaikuntha bolygója) van, ahol számtalan sok hívük szolgálja Őket. E vaikuntha bolygók nem részei az illuzórikus energia (májá) hatáskörébe tartozó sok-sok relatív, véges létű kozmosznak.
Az Istenség Személyiségeiről és azok különféle aspektusairól Szanátana Gószvámi Brhad–bhágavatámrta című könyve számol be részletesen. Ezt a témát ezenkívül a Csaitanja-csaritámrta is összegezi.[^Lásd a Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 20.165-374. verseit^]
Az Abszolút határtalan, így transzcendentális tulajdonságai is azok. Mégis, a könnyebb megértés érdekében a Puránák és a Gószvámik különféle művei az alábbi összehasonlítással élnek: Srí Krsna hatvannégy isteni tulajdonsággal (aprákrta-guna) rendelkezik. Ezekből Nárájan — akinek különféle formáit a vaikuntha bolygókon imádják nagy tisztelettel — birtokában hatvan van, azok teljes tökéletességében. Brahmá és Siva, akik az anyagi világ teremtésében és elpusztításában gyakorolnak hatalmat, ötvenöt-ötvenöt részleges isteni tulajdonsággal rendelkezik, míg az egyéni lelkek (dzsívák) Krsna tulajdonságaiból csupán ötvenet tudhatnak magukénak, de azokat is végtelenül kicsiny mértékben.[^Vö. a Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 23.65-80. és a Bhakti-raszámrta-szindhu 2.1.37-44. verseivel^]
Srí Krsna legfőbb isteni mivoltának titka a rasza elvében rejlik. A raszát Rúpa Gószvámi ily módon határozta meg: „az a tömény eksztatikus örömérzés, amit Srí Krsna élvez, s amit aztán a világi gondolat síkján felülemelkedett, szolgáló lélek viszonoz.”
[^„Ha az ember túllép az eksztatikus szeretet síkján, s a tiszta jóság legfelsőbb szintjére ér, ez azt jelenti, hogy szíve minden anyagi szennytől megtisztult már. Az életnek e tiszta szakaszában megízlelheti a nektárt. Ezt az ízlelőképességet nevezik raszának, vagyis transzcendentális viszonynak.” (Rúpa Gószvámi: Bhakti-raszámrta-szindhu 2.5.79.)^] A nektári rasza minden fajtájában Srí Krsna az egyedüli úr.
[^Vö. az alábbi idézettel:
„(Sukadéva Gószvámi szólt Pariksit Mahárádzshoz: Ó, királyom! Srí Krsnát, minden rasza tárházát, az isteni kapcsolatok forrását mindenki másképp látta, a Hozzá fűződő sajátos viszonyának megfelelően. Hallj most erről!) Mikor bátyjával, Balarámmal Krsna a Kansza által emelt birkózóporondra lépett, a nézők sajátos gondolatviláguk szerint vették Őt szemügyre. A hősies atléták villámot láttak benne, a köznép pedig egy emberfölötti lényt. A hölgyek a szerelem istenét látták benne, a baráti érzésektől fűtött pásztorok pedig rokonukat vélték felfedezni Krsnában. A gonosz uralkodók a keménykezű uralkodót, az igazság bajnokát látták benne, szülei pedig a kisgyermeküket. Kansza, a Bhódzsák királya számára Krsna maga volt a megtestesült halál. A világias gondolkodásúak az univerzális formát látták benne, a sánta-rasza jógik pedig a Felsőlelket, a Legfőbb Elvet fedezték föl Krsnában. A Vrsnik számára Ő volt a Legfőbb Istenség.” (Srímad Bhágavatam 10.43.17.)^] Ő az összes rasza forrása; ezért múlja felül az Istenség összes többi Személyiségét.
[^Vö. az alábbi idézettel:
„Bár Nárájana, a Vaikuntha Ura és Srí Krsna egy és ugyanaz, Krsnát mégis felsőbbrendűnek tekintik, mert a szeretői viszony nagyszerűségét mutatja. Egyedül Őbenne fejeződik ki a legteljesebb, abszolút módon az összes rasza.” (Rúpa Gószvámi: Bhakti-raszámrta-szindhu, Púrva Vibhága 2.32.)^]
Srí Krsna, minden energia legfelső birtokosa elválaszthatatlanul össze van kötve antarangá-saktijával, vagyis a saját, valódi formájában rejlő energiájával. A Srímad Bhágavata úgy utal egy bizonyos gópi-ra (fejőslányra), mint aki a legteljesebb mértékben alkalmas az Ő szolgálatára, s akit ezért Srí Krsna előnyben részesít az összes többi gópival szemben. [^Lásd a Srímad Bhágavata10.30.24-40. verseit^]
Más szóval a szvarúpa- vagy antarangá-sakti egy és teljesen tökéletes. Ő a „predominált Abszolút”. Sajátságos formáját Srí Rádhikának hívják.
A szvarúpa-sakti kettő aspektusa, névszerint a tatasthá-sakti és a bahirangá-sakti (májá-sakti) az isteni forma közbülső, illetve külső régióiban nyilvánul meg. A dzsívák vagy egyéni lelkek a tatasthá-sakti végtelenül parányi, elkülönülő kiáradásai, akik osztoznak a teljes lelki energia természetével. Az isteni energiák külső és belső zónájának határán (tatasthá) vannak, s eredendő helyzetüknél fogva nincs locus standi-juk. Örökké ki vannak téve a két ellentétes pólus, a szvarúpa-sakti és a májá-sakti vonzásának. Egyrészt különböznek a szvarúpa-sakti teljes értékű kiáradásaitól, megnyilvánulásaitól és sokformájúságától, másrészt nem tartoznak a májá-sakti termékei közé sem. Valódi kapcsolatuk a szvarúpa-saktival lenne, de mivel szabad akaratuk révén hajlamosak a májá-sakti fennhatósága alá kerülni, ezért nem mindig választják az előbbit. Ha azonban a májá-sakti szolgálata mellett döntenek, akkor ez azzal jár, hogy igazi természetükről megfeledkezve határozott ellenszenvet fognak érezni Srí Krsna szolgálata iránt. Így kerülnek az illúzió hatáskörébe az egyéni lelkek, hogy aztán életről-életre vándoroljanak a májá világában.
Az egyéni lélek eredeti helyzete a Nap felszínéhez, a májá világa a napfoltokhoz, az antarangá-sakti maga a csillag magvához, a csillagban lakozó Napisten pedig Srí Krsnához hasonlítható.
Az egyéni lélek eredeti, közbülső helyzetében a következő alternatívával rendelkezik: vagy vállalja a teljes, belső energiával szembeni alárendeltséget, vagy pedig látszólagos uralmat szerez az anyagi, illuzórikus energia felett. Ha az utóbbit választja, megfeledkezik a belső energiához, illetve azon keresztül a Srí Krsnához fűződő alárendeltségéről. Az illuzórikus energia fennhatósága alatt élő, anyagi feltételekhez kötött lélek sohasem képes megérteni a belső energia Krsna iránti szolgálatának természetét. Az egyéni lélek és a belső energia funkciója között kategorikus különbség van, még a szolgálat síkján is. Srídhar Szvámi híres Bhágavata magyarázatának felületes olvasói figyelmen kívül hagyják ezt a megkülönböztetést, mivel az író erre közvetlenül nem tért ki. Ám ha valaki Srídhar Szvámi tömörsége miatt arra a következtetésre jut, hogy az egyéni lélek rendeltetése azonos a belső energiáéval, az képtelen lesz túljutni a filantrópia körén.
Srídhar Szvámit nem szabad az exkluzív monisták közé sorolni, mint ahogyan azt a személytelen doktrína irányzatának némely követője teszi. Ő ugyanis Bhágavata magyarázatában leírta — mégpedig valódi ezoterikus intuícióval — Ramá és a teljes belső energia (Srí Rádhiká) egyéb kiterjedési formáit. Srídhar Szvámi az Istenség Legfelsőbb Személyisége — illetve annak különféle aspektusai és avatárjai — örök lelki kedvteléseinek (lílá-inak)
[^Vö. az alábbi idézettel:
„Szólt Szúta: Bár a különféle átmárámák (akik a lélekből merítenek örömöt), megtisztultak már minden anyagi köteléktől, mégis szeretnék makulátlan odaadással szolgálni az Istenség Személyiségét. Különösképp vágynak e szolgálatra azok, akik az önmegvalósítás útját járják. Ez arról tanúskodik, hogy az Úr transzcendentális tulajdonságokkal rendelkezik, melyek még a felszabadult lelkek számára is olyannyira vonzók.” (Srímad Bhágavatam 1.7.10.)^] hiteles magyarázója. Visnu Szváminak, a suddhádvaita elmélet szószólójának iskolájába tartozott, és tiszta szívből imádta Visnu egyik formáját, Naraszinhát.
Srídhar Szvámi tömörségét a Srí Krsna Csaitanja Maháprabhu által hirdetett acsintja-bhédábhéda („felfoghatatlanul, egyidejűleg egy és különböző”) filozófiai rendszer egészíti ki. Rúpa, Szanátana és Dzsíva gószvámik, valamint Krsnadász Kavirádzs, illetve Visvanáth Csakravarti munkái a belső energia és az egyéni lelkek szerepének témáját taglalják részletesen az acsintja-bhédábhéda alapján. A gaudija vaisnavizmus e művekkel járul leginkább hozzá a tiszta vallás ügyéhez.
A transzcendentális síkon működő energia összehasonlító tanulmányozásának vezérfonalát a Srímad Bhágavata rasza tánc leírása szolgáltatja.
A suddhádvaita filozófiai rendszer nem összeegyeztethetetlen a gaudija vaisnavizmus tanával, a már említett, bizonyos témával kapcsolatos szűkszavúsága ellenére sem. Sem Rámánudzsa, sem Madhva nem elemezte részletesen a sakti szerepét.
Amikor az egyéni lélek a belső energia iránti fenntartás nélküli alárendeltség alternatíváját választja, lehetősége nyí1ik az Abszolút mindenható személyiségének szolgálatára. A Srímad Bhágavata által említett kaivalja (felszabadult) állapot [^Te vagy az Istenség eredeti Személyisége, Aki szerte a teremtésben kiterjedsz. Transzcendentális vagy az anyagi energiához képest, aminek hatását lelki energiád segítségével hárítod el. Örök boldogságot élvezel és múlhatatlan transzcendentális tudás birtokában vagy.” (Srímad Bhágavatam 1.7.23.)^] nem más, mint az Abszolút Legfelsőbb Személyiségének tiszta szívből jövő szolgálata. Ezt Srídhar Szvámi magyarázata is így tanítja. Visnu Szvámi iskolája a tiszta, szívből jövő szolgálatot hirdeti, s ez képezi a Bhágavata tanításának magvát is.
Az exkluzív monizmus hívei úgy vélik, hogy az imádat tárgyának egyedül az anyagi világban létezik formája, s hogy ezért a végső síkon (a lelki világban) nincs szolgálat, vagy imádat. Ez más szóval azt jelenti, hogy tagadják Isten, Srí Krsna lílájának, azaz transzcendentális kedvteléseinek létét. A Srímad Bhágavata kereken elutasítja ezt a megalapozatlan állítást nagyon is világos mondataival. [^Lásd a 33. számú jegyzetnél^] A suddhá-bhakti transzcendentális tetteiben nyoma sincs a világi befolyásnak. Az exkluzív monisták tagadják, hogy a transzcendentális megnyilvánulás mentes lenne minden anyagi kapcsolattól. Abszurd dolog lenne tehát az Isten transzcendentális kedvteléseit magyarázó Srídhar Szvámit a lelki cselekvést elképzelhetetlennek tartó exkluzív monisták közé sorolni.
A transzcendentális cselekedetnek nincs se kezdete, se vége. Ezért a lílá jelentését a cselekvés szó nem adja vissza egészében; inkább a krija (anyagi tettek) szót lehetne így fordítani. Természetesen a relativitás a lílában is megtalálható, de ez nem a krijára jellemző anyagi, s így negatív hatású relativitás. Az az elgondolás, miszerint a lílá véges, tehát időleges, abból ered, hogy sokan tudatlanok a lílá és a krija közötti különbségről.
A suddhá-bhakti a lílá kategóriájába tartozik. Vrndávanban a gópik a társadalmi hagyományokat felrúgva, a legfesztelenebb módon, tiszta szívből, szenvedélyesen szeretik Krsnát. E szolgálat szuperlatív természetét nem lehet felfogni, ha valaki tudatlanul tagadja a lelki sík tiszta tetteinek abszolút üdvös jellegét.
Az anyagi világ feltételekhez kötött lelkeinek szerepe kétféle. A varnásrama rendszer által nyújtott szerep nem mond ellent a suddha-bhakti elvének. A Srímad Bhágavata a makulátlan odaadás (bhakti) szemszögéből tárgyalja a varnásrama rendszert. Ily módon egy nagyon hatásos módszerrel szolgál az anyagi világban vándorló, feltételekhez kötött lelkek helyzetének vizsgálatára. A varnásrama rendszer lelki értéke abban rejlik, hogy az Abszolút transzcendentális, minden önző érdektől mentes szolgálata felé tereli a visszatükrözött lelki tulajdonságokkal rendelkező, de jelenleg anyagi feltételekhez kötött lelkeket, s így az ő számukra is lehetővé teszi a pozitív cselekvést. E rendszer szándéka lelki értelmet és célt adni a megkötött lelkek tetteinek. A varnásrama szándékának e lényeges jellegét a Bhágavatán kívül egyik védikus írás sem ismerteti egészében. [^Bár a Srímad Bhágavatát a Puránák közé sorolják, ezt a művet mégis a makulátlan Puránának nevezik. A transzcendentális vaisnava bhakták nagyon kedvelik, mert semmiféle anyagi témával nem foglalkozik. A Srímad Bhágavata tárgya a paramahanszáknak való. Paramahansza az, aki nem az anyagi világban él, s aki nem irigykedik másokra. A Srímad Bhágavata az odaadó szolgálatot tárgyalja, hogy ennek révén a tudás (gjána) és lemondás (vairágja) transzcendentális síkjára emelje az embert.” (Srímad Bhágavatam 12.13.18.)^]
Srí Krsna Csaitanja Maháprabhu a lélek legmagasabb fejlettségi fokára jellemző tiszta, transzcendentális rendeltetés nagy szakértője és magyarázója. Tanítása megegyezik a Bhágavatáéval, de nem mond ellent a suddhádvaita iskola — melynek Srídhar Szvámi is tagja volt — kaivalja elvének sem. Ugyanakkor a Bhágavata kaivaljája (exkluzivizmusa) nagyban eltér a kévaládvaita iskola felszabadulás elméletétől, amely szerint a lélek végül is minden egyéniségét elveszítve olvad bele a személytelen Istenbe (Brahmanba).
Abhidhéja
A tiszta egyéni lélek örök szerepének természetére a fenti sorok már utaltak. A Bhágavata kijelenti, hogy tiszta, transzcendentális állapotában minden lélek igazi rendeltetése az érzékeken túli, a tökéletesség összes jellemzőjével és tulajdonságával rendelkező személyes Isten (Bhagaván) szeretetteljes szolgálata. [^Lásd a Srímad Bhágavata 1.2.6. versét a 13. jegyzetnél^] A Bhakti-raszámrta-szindhu című könyv szerint a vegyítetlen (suddhá) bhakti egyedül a transzcendentális síkon létezik, így mentes minden világi, intellektuális, haszonelvű, erkölcsös vagy erkölcstelen befolyástól. [^Lásd a Bhakti-raszámrta-szindhu, Púrva Vibhága 1.9. versét a 13. jegyzetnél^] A tiszta egyéni lélek egyedüli, igaz rendeltetése a suddhá-bhakti.
A Bhágavata kijelenti, hogy minden cselekedet alkalmas az Abszolút szolgálatára. [^Vö. Rúpa Gószvámi Bhakti-raszámrta-szindhujának 1.2.33. versével, valamint lásd a Srímad Bhágavata 1.2.6. versét a 13. jegyzetnél^] A Visnu Purána szerint a varnásrama által tanított életvitel minden pozitívuma annak köszönhető, hogy e rendszer egyedüli célja Visnu lelki szolgálata.[^Az ember kövesse a varnásrama dharma elveit. Így sikeressé válhat az élete, mert ezáltal kapcsolatba kerülhet az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, aki az emberi élet legvégső célja.” (Visnu Purána 3.8.9.)^]
A Srímad Bhágavata különbséget tesz a paramahansza szerepe és a feltételekhez kötött lelkek számára a varnásramában előírt tettek között. [^Lásd a Srímad Bhágavata 11.17-18. fejezeteit^] A varnásrama által megszabott életmód a paramahansza síkra hivatott előkészíteni az embert, így nyilvánvalóan nem ugyanaz, mint a felszabadult lelkek minden önző érdektől mentes lelki élete. Ugyanakkor nem szabad a varnásrama életmódját a védikus társadalmi rendszeren kívül élők, többnyire érzéki síkú életével azonosítani. A varnásramán kívüli, feltételekhez kötött lelkek minden cselekedete végsősoron értelmetlen, megátalkodott ellenségeskedés az Abszolúttal szemben. Az ilyen tettek éppen ezért ateista jellegűek. Az anyagi világ arra való, hogy az Abszolúttal szemben aktív ellenszenvet tápláló lelkek kiélhessék mohó uralkodási vágyukat, ill. az ezzel kapcsolatos illuzórikus, érzéki örömöket próbálják élvezni. Az efféle cselekedetek feltételeit, illetve a tudatlanságot, a lelki vakságot (acsit) az illuzórikus energia szolgáltatja. Ám mihelyt tiszta tudatára ébred a tévúton járó lélek, nyomban szétoszlik a tudatlan, világi tettek iránti ragaszkodása, s többé már nem lesz fogékony az illuzórikus energia csábítása iránt.
A vegyítetlen lelki funkciónak és a tudatlanság rabságában élő lélek tetteinek nincs közös alapja, az egyik nem illeszkedik bele a másikba. A világi tudósok, filozófusok, vagy írók ezért képtelenek megérteni a tisztán lelki tetteket. Az empirikus spekulációk a tudatlanság termékei, s valótlannak tüntetik fel az Abszolút transzcendentális személyiségét. Ha az empirikus spekuláció útját járjuk, lelki természetünket megfosztjuk igazi szerepétől.
A varnásrama rendszer által előírt életvitel arra való, hogy semlegesítse a feltételekhez kötött létben olyannyira természetes ateista jellegű, világi cselekvést. A tévúton járó lelkek szándékos ateista tettei, a varnásrama társadalom embereinek szabályozott tettei és a teljesen felszabadult lelkek, a paramahanszák szeplőtlen lelki cselekvése közötti különbségről a Mundaka és a Svétásvatara Upanisádokban
[^„Két madár ül a fának egyazon ágán. Az egyik a fa gyümölcseit csipegeti, míg a másik csak tanúja tetteinek. A tanúmadár az Úr, a gyümölcsök élvezője pedig az egyéni lélek, aki megfeledkezett valódi kilétéről és belebonyolódott az anyagi feltételek gyümölcsöző tetteibe. A másik madár, az Úr azonban mindig transzcendentális helyzetben van, teljes tudással rendelkezik.
Bár a két madár ugyanazon a fán ül, a gyümölcsöket csipegető szüntelen aggodalom és bánat közepette él, mint a termés élvezője. De ha valamiképpen arcát barátja, az Úr felé fordítja és felismeri az Ő dicsőségét, akkor nyomban megszabadul minden aggodalomtól.” (Svétasvatara Upanisad 4.6-7. és Mundaka Upanisad 3.1.2.)^], valamint a Bhágavatában[^„Mint két madár, mindketten az univerzum fáján lakoznak, de az egyik — korábbi jó- és rossztetteinek eredményeképpen — e fa gyümölcseit kényszerül csipegetni, míg a másik (muktadzsíva) lelki értelemben erősebb nála, bár nem fogyasztja a kellemes és kellemetlen tapasztalatok gyümölcseit.” (Srímad Bhágavatam 11.11.6.)^] olvashatunk.
Az érzéki élvezetvágyból fakadó tettek a világ diszharmonikus változatosságához vezetnek. A világi örömökhöz ragaszkodó ember mindent irreálisan lát. Ha viszont sikerül meggyökereznie a tiszta lelki természetének megfelelő tettekben, a transzcendentális Úr — kinek megörvendeztetése a lelki sík szívből jövő tetteinek egyedüli célja — szolgálatában, akkor számára is megadatik az igaz szemlélet képessége. S ha a világot az igazság fényében látjuk, szó sem lehet tudatlanságról vagy szenvedésről.
A világias tudatú ember érzéki örömök iránti vágya a család és a társadalom intézményében nyilvánul meg. Ezek jelentik ezért az illuzórikus energia csapdáit. Ugyanakkor a káprázat-álomból felébredt lélek ugyanezeket a csapdákat eszközül használja az Abszolút szolgálatában.
A Bhágavata himnuszai fényt vetnek a megvilágosult embernek az Abszolút legmagasabb lelki síkon történő szolgálatára. Ezzel kapcsolatban utalni szeretnénk a gaudija vaisnava iskola Bhágavata magyarázataira. Ezekben olvashatjuk ugyanis, hogy a Bhágavata bizonyos versei
[^„Hódolatunkat ajánljuk az Úr lótuszvirág lábainál. Ő az, akire mindig gondolni kell. Elhárítja a bhakták minden sérelmét, eloszlatja bánatukat és elégedetté teszi őket. Ő az összes szent hely hajléka, az összes bölcs menedéke, imádatra méltó még Brahmá és Siva számára is. Ő az a csónak, melyben a félistenek átszelhetik a születés és halál óceánját.
Hódolatunkat ajánljuk az Úr lótuszvirág lábainál. Ő az, akire mindig gondolni kell. Otthagyta a házaséletet s örök párját, akit még a mennyek lakói is magasztalnak. Az erdőbe vonult, hogy felszabadítsa az elesett lelkeket, akiket az illuzórikus energia tart rabságban.” (Srímad Bhágavatam 11.5.33-34.)^], melyek első pillantásra Srí Rámacsandrához, mint az ideális, egynejű férjhez szólnak, tulajdonképpen Srí Krsna Csaitanját dicsérik. És ez nem a magyarázó szeszélyeit igazolni kívánó szövegferdítés példája; a Bhágavata nyelvezete olyan, hogy annak valódi mondanivalóját egyedül a megvilágosult lélek értheti. Ez az igazi mondanivaló nagyban különbözik még a leghíresebb tudósok empirikus, szűklátókörű véleményétől is.
A Bhágavata szerint Srí Krsnát Vrndávan fejőslányai, a legmagasabb lelki szinten lévő gópik szolgálják legtökéletesebben. A rasza tánc leírásában fény derül Srí Rádhiká és a többi gópi szolgálatának jellegére.[^Lásd a Srímad Bhágavata 10.30.24-40. verseit^]
Srí Rádhiká, valamint — Vrndávan lakosainak személyében — sokszoros kiterjedési formái egyidejűleg szolgálják Srí Krsnát. Nanda, Jasóda, Srídama, Szudama, a gópik, illetve Krsna minden vrndávani társa és szolgája Srí Rádhiká szolgálatának szerves része. A lelki tanítómester (Srí Guru) a szolgálók e belső köréhez tartozik. Ő az, akit Isten arra inspirál, hogy Srí Krsna örök szolgáinak identitását és minden tettét feltárja. Srí Gurudéva funkciója Vrndávan líláinak — amelyekben Srí Krsnát mint az öszszes rasza tárházát imádják — alapvető ténye. Vrndávan lakosainak minden cselekedete Krsna lelki érzékeinek örömét szolgálja. Srí Gurudéva ennek a szolgálásnak az isteni ösztönzője.
A Bhágavata empirikus tanulmányozása könnyen a vrndávani lílá félreértéséhez vezethet. A paróksa elméleti vizsgálati módszerével el lehet érni az empirikus következtetés határát. A Brahman és Paramátmá koncepciókat az aparóksa folyamat elfogadásával lehet megvalósítani, ami magával hozza az empiricizmus feladását. De valójában még ezek sem jelentik az imádat tárgyát. Meggyőződhettünk már afelől, hogy aktív szolgálat egyedül az Abszolút fenséges személyiségének, Srí Visnunak megvalósítását nyújtó adhóksadzsa síkján lehetséges. A Bhágavata fő témája a minden anyagi befolyástól mentes, isteni vrndávani kedvtelések (aprakrta vradzsa lílá). Ezek alkotják a legfejlettebb adhóksadzsa megvalósítást.
Srí Krsna Vrndávan-beli szerelmeskedése nagyon hasonlít a hagyományokat nem tisztelő, világi szerelemhez. Az anyagi szexualitás minden formája lényegében nagyon visszataszító. Ezért oly nehéz megérteni a legtöbb embernek, hogyan lehet a szexualitás transzcendentális változata az Abszolút legtökéletesebb és legüdvösebb szolgálata. Ez a nehézség azonban könynyen áthidalható — s így a Bhágavata elbeszélésének igaz mondanivalója is érthetővé válik —, ha készek vagyunk elfogadni azt az ésszerű elméletet, miszerint az anyagi univerzum a lelki világ „eltorzult” tükörképe, s hogy így a valóság legmagasztosabb eszménye az illuzórikus tükörképben valami visszataszítóvá, s egyben a legnagyobb kötőerővé válik.
A Bhágavata elbeszéléseiben a transzcendentális vrndávani lílák a párhuzamos világi cselekményekre emlékeztető, szimbolikus formában szállnak alá a mi anyagi látásmódunk síkjára. Ha bármely oknál fogva hajlamosak vagyunk a Bhágavata történeteinek transzcendentális szimbolisztikáját alábecsülni, akkor képtelenek leszünk elkerülni a hirtelen és hátrányos következtetést Isten szerető szolgálatának legtökéletesebb, legmagasztosabb és legvonzóbb természetét illetőleg. Ehhez képest az Abszolút minden más szolgálata csupán közbeeső lépcsőfokot jelent.
A szexualitás a legnagyobb vonzódást és a transzcendentális szolgálat gyönyörűségének tetőfokát jelképezi. A lelki élet titka Vrndávanban a szeplőtlen lelkek spontán, tökéletes szerelmes tetteiben nyilvánul meg.
Most pedig, hogy az éretlen következtetéseknek elejét vegyük, térjünk ki röviden azokra a lényeges sajátságokra, amelyek különbséget tesznek Srí Krsna szerelmi játékai és a világias szexualitás között. A vrndávani lílák idején Srí Krsna még nincs tizenegy esztendős, és a gópik sohasem szülnek gyermeket Őneki.[^Lásd a Srímad Bhágavata 10.29. fejezetét^] Földi ittlétekor voltak ugyan gyermekei, de azok a valamivel kevésbé jelentős dvárakai lílákban születtek. Ezek után láthatjuk: nagy vétek lenne Isten kedvteléseinek szereplőit közönséges emberi tulajdonságokkal felruházni! A Bhágavata kijelenti, hogy a vrndávani lílák igaz természetének megvalósítása — a srauta folyamat segítségével — jelentik a világi szexualitás kórjától megfertőzött lelkek egyedüli gyógyírját.
A civilizált társadalom, amely illemkódexeivel többnyire a szexuális kapcsolatokat kívánja szabályozni, etikai tökéletességét a varnásrama rendszerben érheti el. A varnásrama embere értékelni tudja a Vaikuntha és Ajódhja síkján tapasztalt morális tisztaságot, ha nem is érti azok ezoterikus természetét. Azokon a síkokon ugyanis az Istenség az ideális, egynejű férj szerepét tölti be. Az Ajódhjában érvényes etikai korlátok Dvárakában már háttérbe szorulnak. Dvárakában az Abszolútnak teljesebb formája nyilvánul meg a többnejű férj szerepében. Vrndávanban pedig még a házasságra vonatkozó illemszabályokat is eltörölték, úgyhogy a házasság szent köteléke ott másodlagos, sőt, Srí Krsna legteljesebb megnyilvánulásában szeretői tetteinek kontrasztjává válik.
A tiszta lelki funkció valóban hasonlít az anyagi cselekvéshez, ám a különbség mégis lényeges: az előbbi célja, cselekvésmódja és eszközei mind tisztán lelkiek. Ebből áll a lelki tevékenység és az anyagi cselekvés közötti, nehezen felfogható különbség. Ez egyben meg is magyarázza azt a tényt, hogy az olyan tettek, melyek az anyagi sík leghatékonyabb teljesítményének felelnek meg, a legkevésbé sem jelentenek örömöt Srí Krsnának.
Minden lelki cselekvés egyedüli célja Srí Krsna érzékeinek kielégítése. Amikor Srí Krsna elégedett, szolgái valódi, teljes lelki örömöt éreznek. Ez éppen ellentéte annak, amit az anyagi világban tapasztal az ember. A világi síkon ugyanis egyedül azok a tettek kívánatosak, melyek a cselekvőt juttatják élvezethez. Ezzel szemben a transzcendentális szolgálat síkján a lélek sohasem vágyik ilyen önző örömre. A világi, érzéki élvezeteket ezért világosan meg kell különböztetni a transzcendentális szolgálattól, tekintettel eltérő milyenségükre és irányukra. A világi, önző élvezet vágya potenciálisan, de egyéniségétől idegen módon van meg a lélekben, s csak magától függ, hogy kifejleszti-e ezt vagy sem. Ha ennek szellemében cselekszik, ez megszakítja a természetes szolgáló funkcióját. Napjaink modern civilizációi, amelyekben kizárólagosan az anyagi kényelem és élvezet a cél, nem is sejtik, hogy ezzel saját degenerálódásukat idézik elő.
Az ember elméje és teste ösztönszerűen hajlik az érzéki örömök felé. Ennek tudható be az, hogy minden tettét ezek elérésének reményében végzi. Így már érthető, miért oly kevés azoknak száma, akik képesek a Bhágavata és egyéb lelki írások üzenetét felfogni. A tiszta lélek természetéből adódóan, egyedül az Abszolút szolgálatához vonzódik, ami egyáltalán nem egyeztethető össze az anyagi, érzéki léttel.
Az Abszolút transzcendentális szolgálatában teljesen üdvös, tiszta, élő valóság úgy az adottság, mint a forma és a kellékek is. Szolgálókészségének tökéletesítésével az ember felfedheti igazi lelki természetét, s így képes lesz teljesen megvalósítani igazi lénye örök érdekeit. Az Abszolút ilyen, feltételek nélküli alázatos szolgálata azonos a lélek tökéletes szabadságának elnyerésével. Ez az aktív szolgálat legmagasabb formájában jut kifejezésre.
Prajódzsana
Az élőlény akkor nyer bebocsátást Srí Krsna transzcendentális kedvteléseibe, amikor teljesen megvalósította a tiszta lélek tevékenységét. [^Lásd a Srímad Bhágavata 1.7.10. versét a 33. jegyzetnél, valamint Srídhar Szvámi magyarázatait^] A Srí Krsna iránti mély szeretet e kibontakoztatása a gyümölcse (prajódzsana) minden tiszta lélek transzcendentális tetteinek.
Srí Krsnát közvetlenül szolgálja teljes belső energiája, mint az Ő egyedüli társa. Vrndávan lakói és a belső szolgálat síkja mind ennek a teljes isteni energiának a termékei. Az isteni kedvtelés isteni résztvevői ők, akárcsak azok, akik természetük szerint, teljes odaadással szolgálják az Abszolútat. Nem így azok a lelkek, akik engednek az illuzórikus energia kísértésének, s így nem léphetnek be Vrndávan isteni kedvteléseinek birodalmába. Mi, az anyagi sík vándorai ily módon, az isteni energia illuzórikus aspektusa révén kívül rekedtünk Vrndávan lelki szféráján.
Az egyéni lelkek nem szerves részei a teljes belső energiának, ezért saját erejükből sohasem érhetik el a legmagasabb lelki síkot, Vrndávant. Srí Krsna iránt sem rendelkeznek spontán szeretettel. A Krsna-bhaktit csak mint Vrndávan lakosait engedelmesen szolgálók érhetik el.
A Srí Krsna iránti spontán szeretethajlam első megnyilvánulása az egyéni lelket a madhjama-bhágavata szintjére emeli. Ez nem tévesztendő össze a mahá-bhágavata helyzetével, aki a legteljesebb mértékben szereti Srí Krsnát, s így alkalmassá vált a lelki szolgálat legmagasabb síkjára jellemző szeretői tettekben való részvételre, mint Vrndávan lakosainak szolgája.
Abban az arányban, ahogyan a madhjama-bhágavata az önzetlen szolgálat gyakorlásával fokozatosan kifejleszti tiszteletteljes szolgálókészségét, s ezt a Vrndávan lakosaival szembeni engedelmességgé alakítja, úgy hatástalanítja a növekvő bizalom és a legmagasabb fokú szeretet tárgyához való közelség a bizonytalanságot és az ingadozást, miközben a lélek és az Abszolút közötti távolság is csökken. Így válik tökéletessé a lelki látásmód, az egyén természetes képességeinek megfelelően, s képes lesz sajátságos lelki egyéniségének teljes kibontakoztatására.
Gólóka Vrndávant az ebben a világban számunkra is érzékelhető, szimbolikus Vrndávanban ismerheti föl az ember, de csakis az, akinek szeretetét a transzcendentális Vrndávan lakóinak kegye tette tökéletessé. Srí Krsna vrndávani líláinak legdurvább félreértése csak akkor kerülhető el, ha mindezen szempontokat figyelembe vesszük. Az illuzórikus energia baljós hatása alatt mindenki az ilyen félreértések áldozatává válhat, ilyen vagy olyan formában. Számukra Vrndávan csupán közönséges vidéket jelent, Srí Krsna vrndávani lílái pedig a legelfajultabb erkölcstelenséget. A mahá-bhágavata valódi, ezoterikus látása azonban nagyban különbözik a tévúton járó emberiségétől. [^Lásd a Srímad Bhágavata 10.35.9-14. verseit^]
A Csaitanja-csaritámrta pedig azt írja: „Amikor Srí Krsna Csaitanja megpillant egy fát, neki az Vrndávan erdejének tűnik; amikor pedig felnéz egy hegyre, abban a (vrndávani) Góvardhan hegyet látja. [^A Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá17.55. verse^]
13 A fejezetben kifejtetteket vesd össze a következő idézetekkel:
„Brahmá Krsnához fohászkodik: Ó, legyőzhetetlen Úr! Azok, akik egyáltalán nem törekszenek az absztrakt Brahman megismerésére, hanem a tiszta bhakták ajkairól hallják dicső transzcendentális kedvteléseidet, s akik tetteikben, szavaikban és gondolataikban is tisztán élnek, könnyedén a hatalmukba keríthetnek Téged, bár a három világon senki sincs, aki a nyomodba érhetne.” (Srímad Bhágavatam 10.14.3-4.)
„A félistenek fohászkodnak a Legfelsőbbhöz: Ó, Lótuszvirág-szemű! Az értelmet lehetetlen megtisztítani Isten iránti odaadás nélkül. A tudás (gjána) művelői — akik nem tanúsítanak odaadást irántad — lehet, hogy úgy érzik, már felszabadultak, ám elméjük mégsem tisztult meg, mert elmulasztották lótuszvirág lábaid imádatát. Óriási erőfeszítések árán ugyan messzire jutottak, majdnem fel is szabadultak, mégis visszazuhannak a világi lét síkjára, mert nem kerestek oltalmat lótuszvirág lábaidnál.” (Srímad Bhágavatam 10.2.32.)
„Brahmá fohászkodik Krsnához: Ó, Uram! Aki elnyerte lótuszvirág lábaidnak csak egy csöppnyi kegyét, az már ismeri magasztos tetteidet és tulajdonságaidat. Dicsőséged senki más nem értheti meg, még akkor sem, ha hosszú-hosszú ideig tanulmányoz Téged az empirikus tudományon keresztül.” (Srímad Bhágavatam 10.14.29.)
„Krsna mondja: Ezért, ó, Uddhava, aki minden pillanatban rám gondol, s mindenestől nekem szenteli magát, azt nem téríti le sem a meddő töprengés (gjána), sem a mesterkélt aszketizmus (vairágja) a felém vezető útról.” (Srímad Bhágavatam 11.20.31.)
„Az egész emberiség számára a legjobb elfoglaltság az, melynek révén szeretetteljes odaadást érhetnek el a transzcendentális Úr iránt. Az ilyen odaadó szolgálatnak teljesen önzetlennek és szüntelennek kell lennie, hogy teljesen elégedetté tegye a lelket.” (Srímad Bhágavatam 1.2.6.)
„A tiszta odaadó szolgálat (suddhá-bhakti) mentes minden tisztátlanságtól, kezdve a gjánával és karmával, nem a hatalom vagy tudás révén akarja elérni a tökéletességet. A suddhá-bhakti a Krsna iránti pozitív odaadó szolgálat, melynek során a bhakta mindig úgy szolgálja Krsnát, ahogyan azt Ő kivánja.
A bhakti, vagyis a Krsna iránti odaadó szolgálat azt jelenti, hogy minden érzékünket az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálatába állítjuk, aki az érzékek ura. A parányi lélek nyújtotta szolgálatnak két mellékhatása ismeretes. Az egyik az, hogy megszabadul minden anyagi megjelöléstől, a másik pedig az, hogy érzékei megtisztulnak, pusztán azáltal, hogy azokkal Krsnát szolgálja.” (Rúpa Gószvámi: Bhakti-raszámrta-szindhu, Púrva vibhága 1.9-10.)
14 Vesd össze az alábbi versekkel:
„A fent említett inkarnációk vagy az Úr teljesértékű kiterjedései, vagy teljesértékű kiterjedéseinek teljes részei, ám Srí Krsna maga az Istenség eredeti Személyisége. Inkarnációi akkor jelennek meg az egyes bolygókon, ha a vallás ellenségei zavart keltenek. Az Úr azért száll alá, hogy híveit megoltalmazza.” (Srímad Bhágavatam 1.3.28.)
„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Krsna az összes inkarnáció forrása. Az Úr Balarám az Ő második teste.” (Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá 5.4.)
„Balarám ugyanezen személyes formáját nevezik Mahá-Sankarsannak, aki a lelki energia oltalma. Ő az eredeti ok, minden ok végső oka.” (Csaitanja-csaritámrta, Ádi-lílá 5.42.)
15 Vesd össze a következő idézettel:
„Mit sem szólva azokról, akik a kiváló bhakták irányítását követve mindig a számtalan energiával rendelkező Határtalan szent nevét zengik? A korlátlan hatalommal rendelkező és transzcendentális természetű Istenség Személyiségét Végtelennek (Ananta) nevezik.” (Srímad Bhágavatam 1.18.19.)
16 Vö. a Svétasvatara Upanisad 1.6. és 4.5. versével, a Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá 20.252-257. versével, valamint az alábbi idézetekkel:
„Akik a jóga folyamatában meditálnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségén, megpillanthatják bizalmas, isteni energiáját, a csit-saktit. A Legfelsőbb Úr az összes energia egyedüli forrása. Isteni hatalma a számtalan sok univerzum közvetlen kiváltó oka. Így az Úr az élőlények, a tér- és időbeli világok, valamint minden bennük lakozó megnyilvánulásnak instrumentális oka (nimitta).” (Svétasvatara Upanisad 1.3.)
„Noha Én megszületetlen vagyok, s transzcendentális testem sohasem pusztul el, s habár Én vagyok az összes lény ura, mégis megjelenek minden korszakban eredeti, transzcendentális formámban.” (Bhagavad-gítá 4.6.)
„Föld, tűz, víz, levegő, éter, elme, értelem és hamis egó — e nyolc képezi az Én különálló anyagi energiámat.
Ó, Erős-karú, ezen alsóbbrendű természeten kívül van egy felsőbbrendű energiám, mégpedig az anyagi természettel küzdő élőlények, akik fenntartják az univerzumot.” (Bhagavad-gítá 7.4-5.)
„Ez az egész kozmikus megnyilvánulás nekem van alárendelve. Akaratom által újra meg újra megnyilvánul, s végezetül akaratom által is semmisül meg.
Ó, Dhanandzsaja, mégsem kötnek meg ezek a tettek engem. Mindig különálló vagyok tőlük, mintha semleges lenne helyzetem.
Ó, Kunti fia, az anyagi természet az Én irányításom alatt működik, létrehozva a mozgó és mozdulatlan lényeket. Az anyagi természet törvénye alapján ismétlődve teremtődik és semmisül meg ez a megnyilvánulás” (Bhagavad-gítá 9.8-10.)
„Mikor az élőlény visszanyeri eredeti dicsőségét, s az anyagi világon és időn túli transzcendenciát kezdi élvezni, nyomban megszabadul az élet két tévképzetétől (az ‘én és enyém’ fogalmától), s így tiszta lelki mivoltában fog létezni.” (Srímad Bhágavatam 2.9.13.)
„Az Úr illuzórikus energiája — miután saját helyzetét szégyelli — nem juthat uralomra, de akik bűvöletének rabjai, azoknak minden gondolata az ‘én és enyém’ fogalma körül jár, s így folyton értelmetlen dolgokról beszélnek.” (Srímad Bhágavatam 2.5.13.)
„Ó, Urunk, Te vagy mindennek a támasza. A hládini, szandhini és szamvit jellemzőid mint transzcendentális energiáid léteznek Benned. Ám az örömöt és bánatot, valamint a kettő keverékét eredményező anyagi kötőerők hiányzanak belőled, mert Neked nincsenek anyagi tulajdonságaid.” (Visnu Purána 1.12.69.)
„A mindenféle tulajdonságban bővelkedő Brahmanról úgy mondják, számtalan energiával rendelkezik, melyeket három fő csoportba sorolnak. Visnunak háromféle transzcendentális energiáját ismerik. Lelki energiáját, valamint az élőlényeket felsőbbrendű energiának nevezik, míg a tudatlanságból származó materiális energiája az alsóbbrendű.” (Visnu Purána 6.7.61.)
[^#^]