A Bhágavata etikája
Mindannyian szeretünk érdekes, új könyvet olvasni. Buzgón gyűjtjük a számunkra értékes gondolatokat, és amint ezzel megvagyunk, nem is vagyunk többre kíváncsiak. Így szerzi ismereteit általában mindenki, aki valamire is tartja magát, vagy akit valamire is tartanak. Igazában a legtöbbje úgy olvas, hogy egyszerűen átveszi a mások által közölt tényeket, megállapításokat. Ettől azonban nem lesz okosabb. Aki tanulni akar, annak kreatív véleményt kell formálnia az olvasott tényekről, nem meddően bekebeleznie és magába rekesztenie őket. Aki tanul, az — akárcsak a Hold — tükrözze vissza mindazt a fényt, amit az író rávet, ne börtönözze be a tényeket és gondolatokat, mint bíró az elítéltet!
A gondolat progresszív. Az író gondolatának úgy kell érnie az olvasóban, hatnia rá, hogy javítson rajta, tökéletesebbé tegye. A legjobb kritikus az, aki tovább tudja fejleszteni a régi gondolatot; mert aki csak gáncsol, elítél, az a haladás ellensége és persze a Természeté is.
— Láss hozzá újfent — buzdít a kritikus —, mert a „régi írás elkopott”. Temessék el végre a vén írót, fölötte eljárt már az idő.
Ezek üres frázisok! A fejlődés minden bizonnyal természeti törvény, ám idő múltával javítgatni, tatarozni is kell. Mindenesetre fejlődni annyi, mint tovább menni, följebb lépni.
Mármost, ha a balga bírálóra kell hallgatnunk, akkor vissza is fordulhatunk a kiindulópontra, és kezdhetjük elölről a versenyt. Azután, mikor a fél távot újra megfutottuk, megint ránk kiált majd egy másik, hasonszőrű kritikus: — Eredj vissza, mert rossz úton jársz! — így együgyű bírálóink sohasem engedik végigjárni az utat, hogy meglássuk, mi vár ránk a következő állomáson. A felszínes kritikus és a meddő olvasó két nagy ellensége a haladásnak; őrizkedjünk tőlük!
A jó kritikus ellenben azt tanácsolja, hogy tartsuk meg, amit már elértünk, és onnét lépjünk előrébb, ha kell, kisebb-nagyobb módosításokkal. A visszafordulást azért nem ajánlja, mert azzal hiába vesztegetnénk drága időnket, munkánk semmivé válna. Ehelyett hasznos útmutatásokat ad, így segítvén a továbbfejlődést. Ugyanez jellemzi az okos tanítványt is. Régi szerzők műveit olvasván megérti azok szellemi szintjét. Sohasem fordulna meg fejében az a gondolat, hogy valamely könyvet haszontalansága miatt tűzre kellene vetni.
Egy gondolat sem felesleges. A gondolat olyan eszköz, mely által elérhetjük célunkat. Aki elítéli, és elveti a rossz gondolatot, nem gondol arra, hogy a rossz utat is meg lehet javítani, jó minőségűvé építeni. Az egyik gondolat út a másikhoz. Az olvasó így rájön, hogy a mával foglalkozó gondolatok a holnapi témák alapkövei. Az emberiség fejlődésében a gondolatok szükségképp alkotják mindig az ötletek és célok végtelen sorozatát. A nagy újítók mindig azt hangsúlyozták, hogy nem lerontani, hanem betölteni jöttek a régi törvényt. Valmiki, Vjásza, Platón, Jézus, Mohamed, Konfucius és Csaitanja Maháprabhu vagy szóról-szóra ezt mondták, vagy ez szavaik értelme.
A Bhágavatát, mint nagy emberek minden vallásos munkáját vagy filozófiai előadását és írását, sok gáncs érte az igénytelen olvasók és földhözragadt kritikusok oktalansága miatt. Már az előbbi is annyit ártott neki, hogy az okozott rosszban felülmúlta az utóbbit. Ragyogó, igazságot és bölcsességet kutató elmék haladtak el e mű mellett anélkül, hogy figyelemre méltatták volna, mert a felületes olvasóktól és a tőlük kapott tájékoztatásból merített előítélet eltanácsolta őket az elfogulatlan kutatástól. Hogy másokat ne is említsünk, Rám Móhan Roj, a kiváló elme, a brahmaizmus szektájának alapítója sem tartotta érdemesnek, hogy a vallásos irodalomnak ezt a gyöngyét tanulmányozza. A védánta filozófiának azon kapuján lépett be, amit Sankara, a dzsainák esküdt ellensége emelt májávád stílusban, s kifelé jövet az indiai jellegzetességeket öltött, unitárius keresztény hit felé vette útját.
Rám Móhan Roj újításra termett ember volt. Képtelen volt belenyugodni Sankara májávádi filozófiájának illúzió-elméletébe. Szíve teli volt a Természet szeretetével, lelke mélyére tekintve tudta, hogy nem képes elhinni az élőlény Istennel való teljes mértékű azonosságát. Elkeseredetten tört ki Sankara dogmáiból, át a Koránéba. De ez sem elégítette ki. Akkor hozzáfogott, hogy Jézus különösen szép történetét és tanítását tanulmányozza, előbb angol fordításban, majd eredeti görögben — így végül a zsidó újító szent zászlaja alatt keresett menedéket.
Ugyanakkor Rám Móhan Roj hazafi is volt. Hazáját is ugyanúgy meg akarta reformálni, ahogyan azt önnönmagával tette. Jól tudta, hogy az igazság nem kizárólag egyetlen személyé, nemzeté, vagy fajé, hanem Istené; és az embernek, akár a sarkokon, akár az egyenlítőn él, joga van hozzá, mint az Atya örökségéhez. Ezen az alapon azt akarta, hogy a zsidó Megváltó által hirdetett igazságok az övé és honfitársaié is legyenek; így megalapította a Brahma Szamádzsát, figyelmen kívül hagyva hazája ékszerének, a gyönyörű Bhágavatának tanítását. Bármilyen nagyszerű gondolkodó volt is, bölcselete Sankara sivár kis állomásától kiindulva szerencsétlenül lekanyarodott a nagy vasúti fővonalról a ranigundzsi mellékvágányra, s nem Nadia híres Bhágavata hirdetőjének (Csaitanja Maháprabhunak) hatalmas Delhi-béli pályaudvaráról próbálta a vonalat továbbépíteni. Többre jutott volna, ha azon a ponton kezdi az újítást, ahol az utolsó indiai reformátor abbahagyta. Nincs kétségünk afelől, hogy a múló idő helyrehozza majd ezt a hibát is, a mellékvágány meg valahol majd beletorkollik a haladás fővonalába. Nem szándékunk ebbe a témába jobban belemélyedni. Elég annyi, hogy a Bhágavata nem keltette fel Rám Móhan Roj figyelmét.
A Bhágavatát tehát sok bírálat érte a felszínes kritikusok, hinduk és külföldiek részéről egyaránt. Sok olyan honfitársunk is elátkozta, elítélte, aki aligha olvasta, és el sem gondolkozott azon a bölcseleten, amelyen alapszik. Ezt a művel szemben még iskoláskorukban magukba szívott megalapozatlan előítéletük váltotta ki. A szellemileg és értelmileg alacsony fokon álló tanítók szerint ugyanis a Bhágavata csak nevetség tárgya, mely nem méltó a tanulmányozásra. Így aztán az immár felnőtt diáknak sem könnyű leráznia ezt az előítéletet, hacsak elfogulatlanul nem tanulmányozza a könyvet, és el nem töpreng a vaisnavizmus tanain.
A mi életünk is ezt példázza. Főiskolás korunkban a Nyugat filozófiai munkáit olvastuk, gondolatot váltottunk a kor bölcseivel, s valósággal gyűlöltük a Bhágavatát. Ez a nagy mű szemünkben a XIX. századhoz aligha alkalmazkodó, bűnös és buta gondolatok tárházának hatott, és már azon is méregbe gurultunk, ha valaki védelmébe vette. Számunkra akkoriban egy Channing, Parker, Emerson vagy Newman kötetnek nagyobb volt a súlya, mint az egész vaisnava irodalomnak. Mohón, fokról-fokra tanulmányoztuk a Szentírás különféle magyarázatait és a Tattva Bóddhini Szabha munkáit, melyekben voltak ugyan kivonatok az Upanisádokból és a Védákból is, ám egyetlen vaisnava műhöz sem volt szerencsénk. Idővel azonban, ahogy korosodtunk, és ahogy vallási érzelmeink kibontakoztak, hitünkben egységesítőkké váltunk, és úgy imádkoztunk, mint Jézus a getszemáni kertben. Olykor-olykor rábukkantunk egy-egy műre a nagy Csaitanjáról, és ahogy némi figyelemmel olvastuk — hogy megállapítsuk, mi Nadia hatalmas géniuszának történelmi szerepe —, lehetőségünk nyílt arra, hogy összegyűjtsük magyarázatait a Bhágavatáról, melyet a benáreszi védánta iskola spekulálgató szannjászi tagjai előtt fejtett ki. Ez a véletlenszerű tanulmányozás megszerettette velünk a keleti üdvözítőnkről szóló összes művet. Nehezen bár, de összeszedtük a Csaitanja tanítványai által, szanszkrit nyelven írt híres karcsá-kat. Az ezekből a forrásokból a Bhágavatáról kapott tájékoztatás annyira vonzott, hogy megszereztük e mű egy teljes példányát, és Srídhar Szvámí híres magyarázatai — melyek a filozófiai gondolkodásban járatlan elme számára eléggé érthetetlenek — segítségével tanulmányozni kezdtük a szöveget. Végül is az ilyen tanulmányozásból sikerült megismerni a vaisnavizmus valódi tanítását. De nehezen tudtunk megszabadulni az éretlen évek alatt ránkragadt előítéletektől!
Amennyire mi tudjuk, a vaisnavizmus egyetlen ellensége sem talál semmi szépet a Bhágavatában. Az őszinte kritikus viszont becsületes bíró, akiben nincs sem előítélet, sem pártoskodás. Mohamed buzgó követője minden bizonnyal egy bukott angyal hamisításait fogja látni az Ótestamentumban, míg a Szentháromság-hívő keresztény valószínűleg Mohamed tanítását, mint ambiciózus újítóét fogja elítélni. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a kritikus nem lehet más szellemi beállítottságú, mint a szerző, akinek az érdemeit el kell bírálnia. Különféle gondolatok léteznek, melyek más és más utat lelnek. Ezért van az, hogy az unitárius egyház gondolkodásához, avagy a Sankara védántájához szokott ember nemigen találja tiszteletreméltónak a vaisnavák hitét. Másrészt az a tudatlan „vaisnava”, akinek nincs más dolga, mint hogy Nitjánanda Prabhu nevében ajtóról-ajtóra járva kolduljon, nem találja jámbornak a keresztényt, csupán azért, mert képtelen megérteni, ahogyan az gondolkodik saját vallásáról. Lehet, hogy mindkettő — a keresztény is, a vaisnava is — lényegében ugyanazt tanítja, mégsem hagyják abba a harcot egymás ellen, mert a közös gondolatra a maguk különböző útján jutottak el. Ezért vegyül még a jámbor keresztények érvelésébe is oly sok igazságtalanság, mikor kifejtik hibás felfogásukat a vaisnavák vallásáról.
A filozófia és a teológia különféle tárgyai olyanok, mint az elénk tornyosuló, járhatatlan hegyek csúcsai, figyelmet keltve és kutatásra csábítva. A gondolkodók és mélyen elmélkedők az ész és a tudat révén teszik meg észrevételeiket, ám ha munkához látnak, más- és másképp érvelnek. Szempontjukat társadalmi és bölcseleti életük körülményeiből származó helyzetük szabja meg, és ezek különbözni fognak, ahogy a világ részei is különböznek egymástól. Platón a lelki kérdés csúcsára nyugatról nézett föl, Vjásza megfigyelései keletről származnak, Konfuciusé még keletebbről, Schlegelé, Spinozáé, Kanté és Gœthéé még nyugatabbról. A megfigyelések más-más időben és más-más céllal keletkeztek, de a következtetés mindben ugyanaz, annyira, amennyire a megfigyelés tárgya is ugyanaz. Mind a Nagy Szellemet kereste, a mindenség feltételekhez nem kötött Lelkét. Ezt kutatták és érezték át ösztönösen. Szavaikban, kifejezésükben talán különböztek egymástól, de tanításuk jelentése mindnek ugyanaz. Igyekeztek megtalálni az abszolút vallást, és törekvésüket siker kellett, hogy koronázza, mert Isten mindent megad gyermekeinek, amit csak kérnek. Egyedül tiszta, becsületes, jámbor és szent szív kell hozzá, s akkor érezni fogjuk következtetéseik szépségét.
A pártoskodás szelleme – az igazságnak ez az ősellensége – mindig meg fogja hiúsítani a kutatónak azt a törekvését, hogy összegyűjtse az igazságot hazája teológiai műveiből, és azt hiteti el vele, hogy az abszolút igazság nem létezhet másutt, mint saját vallásának ősi könyveiben. Van-e jobb példa erre, mint Benáresz egyik filozófusa, aki nem talált igazságot az ember egyetemes testvériségében és Isten közös Atyai mivoltában? Kizárólag a maga módján gondolkodott, így sohasem pillanthatta meg a keresztény hit szépségét. Ahogyan Krisztus az Atyjára gondolt, az az abszolút szeretetet tükrözi, és mindaddig, amíg az a bizonyos filozófus el nem sajátítja ezt a fajta felfogást, meg lesz fosztva a nyugati üdvözítő prédikálta abszolút hittől. Hasonlóan, a kereszténynek is át kell váltania arra a gondolkodásmódra, amelyet a védántista követ, hogy megbarátkozhassék annak bölcs következtetéseivel. Ezért a bíráló legyen megértő, jó, igazságos, őszinte, pártatlan és együttérző lélek.
„Miféle mű az a Bhágavata?” – kérdezte egy nemrég Indiába érkezett európai. Társa komoly tekintettel azt felelte, hogy a Bhágavata az a könyv, amelyből orijai szolgája minden este fölolvas néhány hasonszőrű társának; tele olyan emberek érthetetlen, barbár zsargonjával, akik homlokukat és orrukat valamilyen agyaggal vagy krémmel festik be, testük különféle tájain pedig a gyors üdvözülés reményében apró fagyöngysorokat viselnek. Egy másik társa, aki járt már valamerre az ország belsejében is, nyomban ellentmond, azt magyarázván, hogy a Bhágavata olyan szanszkrit mű, melyre az ún. gószvámi szekta tagjai tartanak igényt, azok az emberek, akik mantrá-kat, „varázsigéket” adnak követőiknek, valamint megfelelő mennyiségű arany fejében semlegesítik az elkövetett bűneiket, akárcsak a pápa teszi azt Olaszországban. A harmadik úriember, egy ifjú bengáli, aki az angol gondolkodás pórázán él, és semmit sem tud hazájának Mohamed előtti történetéről, újabb magyarázattal szolgál: szerinte a Bhágavata egy ambiciózus és erkölcstelen ember, Krsna életéről számol be. Ennyit tanult a nagyanyjától, mielőtt még iskolába járt volna. Vigasztaló, hogy az Igazság örökkévaló, s a tudat-lanság soha nem befolyásolhatja.
A nagy Bhágavata tehát ismeretlen maradt a átlagemberek számára, miként a vakok előtt az elefánt, amint azt John G. Saxe verse írja:
Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.
Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!”
Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt”, állítja egyenest.
A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!”, kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!”
A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van”, lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!”
Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
Vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.”
A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt”, imígy nyilatkozott.
A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.
TANULSÁG
Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!
A Bhágavata ily módon ír magáról: „Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mindaddig, míg e halandó testben vagytok![^A Srímad Bhágavata Első ének 1. fejezet 3. verse (1.1.3.)^]
A Garuda Purána pedig azt mondja: „A Bhágavatát tizennyolcezer slóká-ból komponálták, a Védák és a Védánta legjobb részeit tartalmazza. Aki édes nektárába belekóstolt, annak nem lesz kedve többet más vallásos könyvet olvasni.[^Idézet a Garuda Puránából^]
Minden figyelmes olvasó csatlakozni fog e dicshimnuszhoz. A Bhágavata — mindenekelőtt Indiában — maga a Könyv. Aki egyszer belefog, az valósággal áttelepül az anyagnélküli lelki világba. A Bhágavata igaz követője lelki ember: már szakított érzéki természetű időleges kapcsolataival, s abban a régióban lakozik, ahol Isten örökké létezik és szeret. E hatalmas mű alapja az isteni inspiráció, felépítménye pedig visszatükröződés. A közönséges olvasó számára nem lenyűgözőnek, hanem inkább érthetetlen, nehéz olvasmánynak tűnik. Ezért alaposan kell tanulmányoznunk olyan nagy magyarázók segítségével, amilyen Srídhar Szvámi, az isteni Csaitanja, vagy pedig az Ő kortársai.
Nadia nagy prédikátora, akit tehetséges és művelt tanítványai Istenként imádtak, elmondja nekünk, hogy a Bhágavata azon a négy slókán alapul, amelyet Vjásza Náradától, a teremtett lények legnagyobb tudósától kapott. Azt is elmondja nekünk, hogy Brahmá hosszú esztendőkön át kutatta a világ végső okát, keresztül-kasul járva az anyagi univerzumot, de amikor belátta, hogy külsődleges keresése csődöt mondott, elmélyült önnön lelki természetébe, és hallotta, amint az Egyetemes Lélek ezt mondja neki:
„Ó, Brahmá! Átadom neked a lelki ismereteket önnön valómról, kapcsolataimról és kedvteléseimről, melyeket különben oly nehéz megérteni. Te teremtett lény vagy, nem könnyű tehát felfognod azt, amit adok, ezért megáldalak lelki értelemmel, s így majd megértheted a lényemet, eszméimet, transzcendentális testemet, tulajdonomat, tetteimet, illetve a tökéletlen tudás ezekhez fűződő viszonyát. A kezdetben, minden lelki és anyagi teremtése előtt, voltam én, majd megteremtésük után bennük vagyok létük és igazságuk alakjában, ám a mindenség elmúlása után is megmaradok ugyanolyannak, amilyen voltam és amilyen vagyok. Legyen az bármi, ami valósnak tűnik, vagy legyen bármi felfoghatatlan, ami önmagában igaz — mind az én csalóka teremtőerőm alárendeltje, akár a fény és a sötétség az anyagi világban.[^A Srímad Bhágavata 2.9.31-34. verse^]
Nehéz mindezt röviden kifejteni. Ahhoz, hogy világos legyen, el kell olvasni az egész Bhágavatát. Amikor a nagy Vjásza végrehajtotta a Védák és az Upanisádok átrendezését, a tizennyolc Puránát megtöltötte a régmúlt idők följegyzett és föl nem jegyzett hagyományaiból összegyűjtött tényekkel, megszerkesztette a Védántát és a hatalmas Mahábháratát, a nagyhírű epikus költői művet, és elkezdett a maga elméletein és tételein gondolkodni, úgy találta, mint Gœthe Faustja — még mindig nem lelte meg a valódi igazságot. Ekkor befelé fordulva kutatni kezdte önmaga lelki természetét, és ekkor történt meg, hogy a fentiekben említett igazságot kinyilvánították előtte, a maga és a világ javára. A bölcs egyszerre fölismerte, hogy előző műveit felül kell vizsgálnia, mivel azok nem tartalmazzák a teljes igazságot, s nem is szabadna szólniuk másról ezen kívül. Ezzel az új gondolattal vált képessé korábbi valláseszméjének továbbfejlesztésére. Hogy e változásnak eleget tegyen, hozzálátott a Bhágavata megírásához. Ebből a tényből olvasóink nyilván felismerik a Bhágavata fontos szerepét a hindu teológiai művek könyvtárában.
E páratlan alkotás a mi nagy Csaitanjánk szerint arra a három alapigazságra tanít, amelyből az ember abszolút vallása áll. Navadvípi prófétánk így nevezi ezeket: szambandha, abhidhéja és prajódzsana, azaz a Teremtő és a teremtett közötti viszony, az ember Istennel szembeni kötelessége és a humanitás kilátásai. Ebben a három szóban summázódik az emberi tudás egész óceánja, már amennyit bejártunk belőle az emberi fejlődés jelen koráig. Ezek a vallás főbb tételei, és — amint erre Csaitanja tanít bennünket — az egész Bhágavata e három nagy szempont elméleti és gyakorlati magyarázata.
A Bhágavata arra tanít mind a tizenkét skandá-jában (énekében), hogy csak egy Isten van, aki mindig teljes volt önmagában, most is az, és az is marad örökkön örökké. Az idő és tér, amelyek feltételt szabnak a teremtett tárgyaknak, teljesen az Ő legfelsőbb lelki természete alatt állnak, mert az feltételek nélküli és abszolút. A teremtett tárgyak az idő és tér hatásának alárendeltjei; ezek jelentik a májá néven ismeretes teremtett világ fő elemeit. A májá olyasmi, amit nem könnyű megértenünk nekünk, akik a varázsa alatt állunk, ám Isten — amennyire csak jelenlegi állapotunkban felfoghatjuk — megérteti velünk ennek elvét lelki percepciónk révén.
Az elhamarkodott bírálat — akár egy be nem tört ló — a májá említésénél bokrosodik meg, és elveti ezt a gondolatot, mondván, hogy azonos Berkeley püspök elméletével.
— Legyen türelmes a vizsgálódásban! — felelünk rá azonnal. Istenben létezett minden gondolat, vagy máskülönben elvesztené a mindentudás Őreá oly bölcsen alkalmazott jelzőjét.
A természet tökéletlen fele ugyanúgy szerepelt már Isten gondolatai között. Mi más is teremthetett volna egy ilyen világot, mint a májá, amely az Ő mindenhatóságának alárendelt, örökkévaló része. Akadékoskodhatunk, ahogy csak akarunk, ez az igazság a teremtett univerzummal kapcsolatban.
Ez a májá választ el bennünket Istentől mindaddig, amíg lelkünk meg nem tisztul minden anyagi szennytől; ha viszont egyszer valaki sikeresen lerázza az illúzió kötelékeit, képes lesz még ebben a porhüvelyben megtanulni, hogyan lépjen transzcendentális természete szerint kapcsolatba a föltételek nélküli Abszolúttal. Nem, a májá nem csupán káprázatot, hanem az örök igazság leplezését, elfedését is jelenti. A teremtés nem maga a májá, de alá van vetve annak az elvnek. Persze az elmélet idealisztikus, de csak a helytelen magyarázatok folytán degradálódott zagyvasággá. Ezért neveti ki a materialista a sankariták elméletet, mondván: „Hogy lehetne a testem, a víz, a levegő és a föld puszta idea valóságos lét nélkül?” — és jót nevetve kezébe veszi Sankara könyvét, mint maró gú-nyának céltábláját.
[^Vesd össze az alábbi verssel:
„Siva mondja hitvesének, Párvatinak:
Az istentelen májáváda filozófia rejtett buddhizmus. Kedves Párvati, a Kali-jugában egy bráhmana képében fogom tanítani ezt a kitalált májáváda filozófiát.” (Padma Purána, Uttara-khanda 25.7.)^] Az igazi idealista dualista is kell, hogy legyen. Hinnie kell, hogy mindazt, amit érzékel, Isten teremtette; teljesen lelki természetű és vonatkozású — ugyanakkor nem szabad azt vélnie, hogy a természet külső megjelenésében maga a teljes igazság.
A Bhágavata arra tanít, hogy amit valóban észlelünk, az igaz, de annak materiális megjelenése átmeneti és illuzórikus. Az idealista doktrína akkor hibázik, amikor teljesen hamisnak, azaz nemlétezőnek tartja az anyagi természetet. A Bhágavatában kifejtett filozófia igaznak mondja e világot, ha nem is olyan örökkévaló igaznak, mint amilyen Isten és az Ő eszméje. Mi baj származhat abból, ha az ember lelkileg igaznak hiszi az anyagi természetet, vagy ha a társadalom fizikai viszonylatait és fázisait tisztán lelkinek látja?
Nyilvánvalóan ez nemcsak névbeni, hanem természetbeni változást is jelent. A természet örökkévalóan lelki, de a májá hatására durva fizikai, anyagi formában nyilvánul meg. A fejlődő, haladó ember igyekszik megszabadulni ettől a durva eszmétől, mely természeténél fogva gyerekes és ostoba, s legyőzve a májá beavatkozó elvét, lelki természetében Istennel él állandó egységben. E kötelék lerázása jelenti az ember felszabadulását, üdvözülését. A szabaddá lett ember nyíltan meg fogja vallani szellemi testvéreinek: „Ha Istent akarod látni, nézz rám, ha pedig eggyé akarsz válni Vele, kövess engem!”
Mindannyiunknak el kell sajátítanunk ezt az ember és Isten kapcsolatáról szóló tudást, amiről a Bhágavata tanít bennünket. E magasztos igazságnak kellene lennie annak az útkereszteződésnek, ahol minden kutató léleknek úgy kellene találkoznia, mint egyazon iskola fiainak, hiszen e viszony megértésére törekszik minden igaz bölcselet. A Bhágavata ezt szambandha-gjáná-nak, vagy más szóval a feltételekhez kötött élőlény és az Abszolút kapcsolatáról szóló tudásnak nevezi.
Most pedig megpróbáljuk kifejteni a Bhágavata által emlékezetünkbe vésett másik nagy elvet, a kötelesség elvét. A teremtmény lelkileg kell, hogy imádja a Teremtőt, s ezt háromféleképpen teheti:
Minden teológus egyetért abban, hogy csak egy Legfelsőbb Isten van, de abban már nem tudnak megegyezni, hogy milyen nevet adjanak neki, mivel az imádás különféle módját vallják, s fogadják el szellemi evolúciójuknak megfelelően. Egyesek mint Brahmant, mások mint Paramátmát, megint mások mint Bhagavánt imádják Őt
[^''Vesd össze az alábbi verssel:
„Az Abszolút Igazság ismerői tudják, hogy a feloszthatatlan Egynek három arculata van: Brahman, Paramátmá és Bhagaván.” (Srímad Bhágavatam 1.2.11.)^]. Akik csodálják végtelen nagyságát, és vonzódnak mindent-átható, személytelen aspektusához, azok Brahmannak szólítják Istent. Ezt a folyamatot gjáná-nak, azaz a tudás művelésének nevezik. A jóga pedig az, amikor a Legfelsőbbet mint az Egyetemes Lelket imádják a vele való lelki egység reményében. E folyamat követői Paramátmának hívják Őt. Amikor pedig Istent a mindenség mindeneként imádják teljes szívvel, minden erővel, gondolatban, szavakban és tettekben — az a bhakti. Az isteni szeretet ezen útját járók Bhagavánnak, a mindenkit elbűvölő, Legfelsőbb Személynek szólítják Őt. Az a könyv, amely Bhagaván imádatáról és a Vele való kapcsolatokról ír, elnyeri a bhágavata címet, sőt, e folyamat (bhakti) követőjét is e néven ismerik.
Ilyen tehát a Bhágavata, amely kétségkívül a Könyv az istenhívők minden osztálya számára. Ha az ember Istent lelkileg, szívéből, elméjéből minden erejéből, mint a mindent a mindenségben imádja, akkor bhágavata, és olyan lelki életet él, amit sem a személytelen Brahman aspektus imádója, sem a lelkét az Egyetemes Lélekkel, a Paramátmával egyesíteni szándékozó jógi nem érhet el. Bhagaván felsőbbsége abban rejlik, hogy a teista imádat minden fajtáját egyesíti az emberi természet egy fensőséges elvében, melyet bhakti néven ismernek. Ennek a szónak nincs pontos megfelelője az európai nyelvekben. Legfőbb elvei a jámborság, önátadás, lemondás és a minden kéréstől (kivéve a megbocsátás kérelmét) mentes lelki szeretet. A Bhágavata arra tanít, hogy Istent ezen magasztos, páratlan eszmény szerint imádjuk, amely mérhetetlenül több az emberi tudásnál és a jóga doktrínájánál.
Idő szűkén egyelőre nem fejthetjük ki, miként bontakozott ki a bhakti-eszmény oly gyönyörűen első szintjéről, a brahmikus imádatból — amit főként a Végtelen csodálata jellemez, s ezért a sánta-rasza névvel jelölik — egészen a legmagasabb, az ötödik stádiumig, az Istennel a szeretetben való abszolút egyesülésig, amit kedvesen a mádhurja-rasza vagy préma-bhakti névvel illetnek. Ennek teljes magyarázata vastag kötetet alkotna, amit most nem kívánunk megírni. Elég annyi, hogy a bhakti öt különböző stádiumon (sánta, dászja, szakhja, vátszalja és mádhurja, azaz a semleges, szolgai, baráti, szülői és szeretői rajongáson) át jut fejlődése legmagasabb, legtisztább fokára. Ezen a síkon pedig alkalmassá válik majd a továbbfejlődésre, a prémából a mahábháva (az istenszeretet felsőfoka) felé, s ez már valóban teljes átmenet a lelki világba, ahol egyedül Isten a lelkünk vőlegénye.
A terjedelmes Bhágavata nem egyéb, mint ennek az elméletnek részletes ábrázolása — hogyan fejlődik fokozatosan a lélek a durva fizikai síkról a mindenben tökéletes Egyetemes Lélek felé, akit személyesnek, örökkévalónak, abszolút szabadnak, mindenhatónak, valamint mindentudónak ismernek. Ez a mű mentes minden közönséges, illetve anyagi gondolattól, minden témája lelki. Közöl ugyan összehasonlításokat az anyagi világgal, de csupán avégett, hogy a lelki felfogást a komoly tanulóba oltsa. Találó, bölcs párhuzamai még a tudatlant és az ügyefogyottat is meggyőzik. Az anyagi világból vett példák mindenképp szükségesek a lelki eszmék megvilágosítására. A Bhágavata hiszi, hogy a természet lelke az igazság, és az egyetlen lényeges rész a természetben.
Az anyagi természet érzékelhető megjelenése teljesen elméleti dolog, bár hitünket ez befolyásolta leginkább gyermekkorunktól fogva. A természet külső megjelenése nem egyéb, mint lelki arculatának biztos jelzője. Ezért szükségesek a hasonlítások, egybevetések! A szemmel láthatónak (a természetnek) meg kell magyaráznia a láthatatlant (a lelket), másképp az igazság örökre rejtve marad, és az emberi szellem sohasem növi ki kamaszkorát, akkor sem, ha szakálla már olyan fehér, mint a Himalája hava.
Az egész értelmi és erkölcs-filozófiát az anyag magyarázza meg. Emerson szépen kifejti, hogy az erkölcs-filozófia minden kifejezése eredetileg anyagi tárgyak nevéből származik. Hallás, fej, szellem, gondolat, bátorság; eredetileg mind-mind az anyagi világban észlelt dolgoknak a közönséges neve volt. Hasonlóan, minden lelki képet az anyagi világból vett ráma keretez, hiszen az anyag a lélek szótára. Az anyagi példák a lelki dolgok és fogalmak árnyékai, melyeket fizikai szemünk lelki felfogóképességünkhöz továbbít.
A végtelen jóságú és szerető Isten megteremtette ezt az állandó kapcsolatot az igazság és az árnyék között, hogy az Őáltala nekünk fönntartott igazságot megértesse velünk. Az óra kifejezi az időt, az ábécé az összegyűjtött tudás készletét, a hangszerek szép zenéje a lelki világ örök harmóniájának eszméjét, a ma, a holnap és a holnapután pedig az örökkévalóság felfoghatatlan fogalmát érzékelteti. Ily módon győzhetik meg az anyagi példák lelki természetünket is a vallás igazán lelki eszményéről. Ez az oka annak, hogy Vjásza a lelki imádat megmagyarázása érdekében okosan olyan anyagi hasonlatokat alkalmazott, melyek érzékeltetik a lelki igazságot. Elhatároztuk, hogy ezúttal nem bocsátkozunk részletekbe, ezért nem idézhetünk példákat ebben a rövid eszmefuttatásban.
A Bhágavata tizenegyedik énekében a bhakti gyakorlati részéről is szó esik. Részletesen közli mindazt a módszert, amivel az ember tovább edzheti magát a fentebb említett préma-bhakti felé. Azt a tanácsot kapjuk, hogy először is váljunk Isten hálás szolgájává, ami az embertársainkkal való kapcsolatot illeti. Természetünket úgy írja le, mint a világgal szembeni viszonyunk három különböző fázisát. Ezek neve szattva, rádzsa és tama.
A szattva a jóság kötőereje (guna); természetünknek az a része, amely olyan tiszta, amilyen csak lehet jelenlegi állapotunkban. A rádzsa-gunára a szenvedély jellemző, maga ez az állapot se nem jó, se nem rossz. A tama-guna viszont igen gonosz kötőerő. A hajlamainkról és vágyainkról úgy írnak, mint minden tettünk rugójáról. Feladatunk, hogy hajlamainkat és ragaszkodásainkat a szattva síkjára fejlesszük, amint azt az erkölcs elvei megkövetelik.
Természetesen ez nem könnyű. Magatartásunk minden rugóját féltve kell őriznünk a tama-gunától, a rossz elvtől, azzal, hogy először a rádzsa-gunát sajátítsuk el, majd miután ez megtörtént, győzzük le a rádzsa-gunát a természetes szattva-gunával, amelyet ha kifejlesztünk, a leghatalmasabb az összes kötőerő között. A bujaság, a lustálkodás, a bűnös cselekedetek, az emberi természet lealacsonyítása mámorító szerek által — egytől-egyig a tama-guna, a természet gonosz harmadának részei. Ezeket fegyelmeznünk kell a házasság, a hasznos munka segítségével, s azáltal, hogy tartózkodunk a részegítő italoktól és szerektől, valamint az embertársainkkal és az állatokkal szemben tanúsított rossz bánásmódtól, erőszaktól. Ha szívünkben már a rádzsa-guna a domináns, kötelességünk, hogy azt szattva-gunára, a túlnyomórészt jóra változtassuk.
A házastársi szeretetet ezután szent, jó és lelki szeretetté, más szóval lélek és lélek közötti szerelemmé kell nemesíteni. A hasznos munkát szeretetből, nem pedig kedvetlenül, vagy kötelességből kell végezni. A rossz dolgoktól való tartózkodásnak pedig oda kell fejlődnie, hogy eltűnjék minden erőltetett és negatív vonása, hogy pozitív jó válhassék belőle. Ezek után minden élőlényt ugyanúgy kell szemlélnünk, mint saját magunkat, azaz: önzésünket át kell változtatnunk a lehető legönzetlenebb tevékenységgé magunk körül, minden irányban. Szeretet, jótékonyság, jótettek, odaadás Isten iránt: csak ez legyen a célunk. Isten szolgájává oly módon válhatunk, hogy fenséges és szent akaratának engedelmeskedünk. Így alakulunk át lassan magunk is bhaktává, s lelki természetünk fogékonnyá válik a további tökéletesedésre, ahogy erről fentebb már szó esett.
Mindezt fedi az abhidhéja kifejezés, amely a Bhágavata, a legjelentősebb vallásos mű második fő témája. Így tehát már megtárgyaltuk a vaisnava vallásfilozófia két első kardinális tételét, többé-kevésbé nevén nevezve azokkal a szavakkal és gondolatokkal, melyeket a nagy Megváltó (Csaitanja Maháprabhu) tanított mindössze négy és fél évszázaddal ezelőtt a Bhagirati partján fekvő szép városkában, Nadiában (Navadvípban).
Most haladjunk tovább az utolsó lényeges témára, melyet a Nagy Újraalapozó prajódzsana vagy kilátások névvel látott el. Mi a tárgya lelki fejlődésünknek, Isten iránti odaadásunknak, vele való egyesülésünknek? A Bhágavata megmondja, hogy ez a cél nem az öröm vagy bánat, hanem a folytonos előrehaladás a lelki szentségben és harmóniában. A hindu vallás kisebb jelentőségű könyveiben, melyek a rádzsa- és a tama-gunát a valláshoz vezető útként tüntetik fel, leírást kapunk az anyagvilágbeli mennyről és pokolról. Az előbbi olyan gyönyörű, mint a legszebb földi tájék, az utóbbi pedig félelmetes, akár a legszörnyűbb álom. A mennyen kívül sok más olyan mennyei, felsőbbrendű bolygó is létezik univerzumunkban, ahová a jó lelkek fejlődésük során jutalomképpen eljuthatnak. A pokolnak nyolcvannégy osztálya van, némelyik rémisztőbb, mint amit Milton ír le az Elveszett Paradicsomban. Ezek nyilván költői fogalmak, melyeket eredetileg valószínűleg egyes országok uralkodói találtak ki, hogy a tudatlan nép bűnös tetteinek elejét vegyék, mert az nem képes a filozófia következtetéseit megérteni. A Bhágavata hitvilága mentes az ilyenfajta költészettől.
Igaz ugyan, némelyik fejezetben találkozunk a pokol és a menny leírásával, sőt különös történetekről is olvashatunk, ugyanakkor a könyv figyelmeztet bennünket arra, hogy mindezt ne valóságos ténynek, hanem olyan költészetnek fogadjuk el, melynek célja az egyszerű, tudatlan emberek javítása, valamint a gonoszak megfélemlítése. A Bhágavata természetesen ír a karma törvényéről is, vagyis a jelen magatartásunk, illetve cselekedeteink szerint kiszabott jövőbeni jutalomról és büntetésről. E lelki tény mellett minden költői képet úgy ábrázol, mint más művekből kölcsönzött megállapítást, hogy megőrizze azok hagyományait.
Ha a Bhágavatát megelőző hindu teológiai művek egész állománya a lángok martalékává válna, mint hajdan az alexandriai könyvtár, ám a szent Bhágavata épségben megmaradna, akkor az indiai filozófia egyetlen ága sem veszne el, az ateista tanokat kivéve. Ezért a Bhágavatát egyszerre nevezhetjük vallási műnek, de a teljes hindu történelem és filozófia gyűjteményének is.
A Bhágavata nem engedi meg, hogy követői mást kérjenek Istentől, mint az Őiránta érzett makulátlan, szüntelen szeretetet. [^„Egy tiszta bhakta a felszabadulás egyetlen válfaját sem fogadja el, legyen az akár a sálokja, szársti, számípja, szárúpja, vagy az ékatva, még akkor sem, ha ezt Maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége kínálná neki.” (Srímad Bhágavatam 3.29.13.)^] Hatalom, az evilági mennyek csábító szépsége, vagy a világ feletti uralom vágya sohasem témái a vaisnava imáinak, aki szelíden és alázatosan így fohászkodik: „Lelkem atyja, mestere, Istene, barátja és férje! Szenteltessék meg a Te neved! Nem olyanért járulok Elébed, amit már meg is adtál nekem. Vétkeztem Ellened, és most szégyenkezve folyamodom a bocsánatodért. Szentséged érintse meg a lelkem, és szabadítson meg az anyagi fertőtől. Hajoljon lelkem odaadóan, alázatosan szent szolgálatodra abszolút szeretetben Irántad. Istenemnek szólítottalak, hadd burkolózzék hát lelkem a Te nagyságod csodálatába! Mesteremnek neveztelek, ezért lelkem áldozza magát szigorúan a Te szolgálatodnak! Barátomnak mondtalak, lelkem érezzen alázatos szeretetet Irántad, ne rettegést, ne félelmet! Férjemnek neveztelek, lelki természetem legyen örök egységben Veled, érezzen örök szerelmet Irántad, de sohase rettegést vagy csömört. Atyám! Adj elég erőt, hogy úgy mehessek Hozzád, mint lelkem szeretőjéhez, hogy egyek lehessünk örök szerelemben! Békesség a világnak!”
Ilyen tehát a Bhágavata imádsága. Akinek módjában áll olvasnia ezt a könyvet, meg fogja találni Prahlád fohászát az egyetemes és mindenütt jelenlévő Lélekhez, a legmagasabbrendű imádságot. Imájában oly hatalmas energia rejlik, hogy minden profán, istentelen erő szelíden behódol, vagy teljesen megsemmisül tőle. Ez a fohász megmutatja, mi a célja és tárgya a vaisnava életének. Nem óhaja, hogy halála után a világ valamely részének uralkodója lehessen, de nem retteg egy bizonyos hely tüzes és szilaj poklától sem, egy olyan eszmétől, amelytől az ifjú Hamlet haja úgy állna az égnek, mint a sünhal tüskéje. Képe az üdvösségről nem a személyes lét teljes megsemmisülése, mint ahogy azt a buddhisták és a huszonnégy istenségű dzsain vallás hívei igénylik maguknak. A vaisnava, a teremtett lények legjámborabbja, híjával van minden ambíciónak. Halála után lélekben kívánja tovább szolgálni Istent, ahogyan ideát testben és lélekben is tette. Alkatilag lélek, és életének legfőbb tárgya az isteni, szent szeretet.
Fölmerülhet egy filozófiai kétely: hogyan lehet az emberi léleknek — miután már felszabadult az anyagi létből — az Egyetemes Lélektől különálló léte? A világon egyetlen ember sem tudja ezt megmagyarázni. A vaisnava alázatosan válaszol e kérdésre, mert ha nem is érti az igazságot, képes átérezni azt. Mindenesetre a Bhágavata megerősíti, hogy a vaisnava lelke, megtisztulva minden anyagitól, különállóan létezik, de nem térben és időben, hanem lelkileg, Isten örök birodalmában, ahol szeretet az élet; a hit, a remény, a jótékonyság és a szüntelen eksztázis pedig annak különféle megnyilvánulásai.
Ha az Istenséget próbáljuk megérteni, két általános tévhit mered elénk, visszafordítva bennünket a tudatlansághoz és az ezzel járó önelégültséghez. Az egyik, miszerint Isten minden — akár anyagi, akár szellemi — attribútum fölött áll, következésképp teljesen fölfoghatatlan. Ez lehet, hogy nemes gondolat, de teljesen hasznavehetetlen. Ugyanis, ha Isten valóban minden fölfogás fölött álló, s a világgal szemben részvét nélküli lenne, akkor hogyan és miért létezik a teremtés? A világegyetem különféle sajátságokból, a lét különféle megjelenéseiből és fázisaiból, más és más értékrendszerekből, férfiakból, nőkből, állatokból, növényekből, elektromosságból, anyagi elemekből stb. áll. Ha az előbb említett felfogás lenne a helyes, akkor Sankara filozófiája lenne az abszolút elmélet.
A másik tévedés az, amikor úgy véljük, hogy Isten a mindenség és semmi más, vagyis Ő az attributum, az értelem, az igazság, a jóság, az erő, és így tovább. Ez is groteszk gondolat. Különálló dolgok, tulajdonságok nem alkothatnak egy Lényt. Még inkább képtelenség ez az egymással ellentétes elvek tekintetében, mint amilyen például az igazságosság-könyörületesség és a teljesség-teremtés.
Nyilvánvaló tehát, hogy mindkét elmélet hibás. Az igazság — miként a Bhágavata kifejti — az, hogy a sajátságok, bár sok ellentétes egymással, a Lelki Lényben egyesülnek, ahol a teljes együttérzés és harmónia jellemez mindent.
Belátható, hogy ezt mi nem érhetjük föl ésszel. Azért van ez így, mert az élőlények lelki természete végtelenül parányi, Istené pedig végtelenül hatalmas. Gondolatainknak, elképzeléseinknek a tér és az idő szab határt, míg Isten minden korlátozás fölött áll. Mindez csak egy villanás az Igazságból, ám nekünk mégis úgy kell erre tekintenünk, mint magára az Igazságra. Mint Emerson mondja: egy villanás az igazságból jobb, mint egy egész alkalmazott rendszer. Igaza van.
Bhagaván tehát személyes, mindentudó, aktív, teljesen szabad, szent, abszolút jó, teljes hatalmú, mindenütt jelenlévő, igazságos és könyörületes; Ő a legfőbb, páratlan lelki Istenség, a világmindenség teremtője és fenntartója. A vaisnava legfőbb törekvése, hogy lélekben örökké szolgálja ezt a Végtelen Lényt, az Abszolút Szerelem aktivitásában.
Ezek a legfőbb tételei annak a vallásnak, amely benne foglaltatik a Bhágavatának nevezett műben. Vjásza igen bölcsen, a lehető legjobban próbálta megvilágítani ezeket az elveket az anyagi világból vett példák segítségével. A felszínes kritika teljesen elveti e nagy filozófust, mert emberimádónak hiszi. Sőt, odáig megy, hogy botrányosnak tartja, mert úgy véli, földi szeretetről, bujaságról és a túlzott aszkétizmus ártó elveiről ír. A kritikus előbb olvasná el alaposan a Bhágavata sorait, s igazítaná hozzá elméjét a világ legkiválóbb eklektikus filozófiájához, melyet az emberiség valaha is kapott! Bizonyosak vagyunk benne, hogy azután dicshimnuszokat zengene a már több mint négyezer évvel ezelőtt létesített badarikásrambéli teológiai egyetem vezetőjéről! A felszínes kritikus nyilván megváltoztatná véleményét, ha csak egy kicsit is elgondolkodna egy fontos kérdésen: hogyan lehetséges, hogy a Vjásza-iskola egy lelki követője, aki az egész Bhágavatán át a teizmus legmagasztosabb elveit tanítja, és az elején idézett négy verset a hatalmas mű alapjává tette, az emberekre erőltetne egy olyan hitet, mely szerint az imádat legfőbb tárgya egy férfi érzéki kapcsolata az ellentétes nem tagjaival! Ez képtelenség, kedves bíráló! Vjásza nem taníthatott egy aszkétát sem arra, hogy ily módon, nők társaságában létesítsen remetelakot! Vjásza, miután ismételten arra oktat bennünket az egész Bhágavatán keresztül, hogy az érzéki örömök olyan jelentéktelenek és pillanatnyiak, mint a viszkető kéz megvakarása, és hogy az ember legfőbb kötelessége a lelki szeretet Isten iránt, sohasem írhatta elő az efféle gyönyörök istenítését.
[^Vesd össze az alábbi verssel:
„Az embert semmiféle más ragaszkodás nem köti oly szorosan, s nem veszi el oly mértékben a józan eszét, mint a nőkhöz, vagy a nőket hajkurászó férfiakhoz való vonzódás.” (Srímad Bhágavatam 3.31.35.)^] Amiről ír, az mind lelki, amihez nem szabad semmi anyagit gondolni. Ezzel a jótanáccsal olvassa át, kedves kritikus, a Bhágavatát, és nincs kétségem afelől, hogy három hónapon belül sírva fogja bánni Isten színe előtt, hogy megvetette a nagy Bádarájana (Vjásza) szívén és elméjén keresztül adott kinyilatkoztatást!
Igen, Önök fennhéjazón kijelentik, hogy az ilyen filozófiai párhuzamok (a férfi és a nő közötti szerelem, mint Isten és a lélek szeretetének szimbóluma — V.D.) degradálóan hatnak a műveletlenekre és az ostobákra. Határozottan mutatnak rá a jellemtelen szerzetesek erkölcstelen tetteire, hogy lám, azok is a Bhágavata és a nagy Csaitanja követőinek vallják magukat. Fölényeskedve megjegyzik, hogy Vjásza tanítása — megfelelő, tiszta magyarázatok nélkül — sok ezer embert fog a jövőben lelki kátyúba juttatni. De drága kritikusok! Tanulmányozzák a különféle korok és országok történelmét! Hol találnak olyan filozófust és újítót, akit a nép tökéletesen megértett? A népszerű vallás az istenfélelem, nem pedig a Platón, Vjásza, Jézus és Csaitanja által a maga népének tanított lelki szeretet! Akár képletekben, akár könyvek vagy előadások révén, fennkölt vagy egyszerű szavakba öntve közlik az abszolút vallást, azt az ostobák és tudatlanok minden bizonnyal degradálni fogják.
„Az abszolút igazság olyan rokon az emberi lélekkel, hogy szinte intuitív módon járja azt át. Így hát az igaz vallás tanításához nincs szükség sem különösebb erőfeszítésre, sem szabályozott életmódra, vagy akár gyakorlati megvalósításra” — hallani sokszor ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket, amik — ellentétben az igazsággal — felettébb gyorsan terjednek. Az ilyen megtévesztő állítás. Igaz lehet az erkölcsre és a vallás ábécéjére nézve, de nem a hit legmagasabb formájára, mert azt csupán a fennkölt lélek képes megérteni. Bizony, nagyon is szükséges, hogy a lélek előzőleg jártasságot szerezzen a vallás alapelemeiben, miként a törtekkel számolónak is előbb gyakorlottá kell válnia az alapfokú számtanban és a geometriában.
„Az igazság jó” — ezt az elemi igazságot hamarabb elfogadja a tömeg. De ha azt hallja az egyszerű ember, hogy Isten végtelenül értelmes és hatalmas a maga lelki természetében, egészen mást fog érteni ezen, mint amit kellene. Minden magasabb igazság megértéséhez, bármilyen intuitív legyen is az, szükség van az egyszerűbbekben való előzetes jártasságra. Az a vallás a legtisztább, amely Isten legtisztább eszméjét adja; az abszolút vallás velejárója, hogy az ember abszolút fogalommal rendelkezik önnön lelki természetéről. Másképp miként volna lehetséges, hogy a tudatlan — amíg csak tudatlan marad — sohasem képes az abszolút vallást magáévá tenni?
Amikor az ember kezd feleszmélni, gondolkodni, többé nem tudatlan, s képes lesz a vallás abszolút eszméjének felfogására. Ezt az igazságot Isten alkotta végtelen jóságában, pártatlanságában és irgalmával. A munkát díjazzák, ám a rest nem érdemel fizetést. Úgy mondják, minél értékesebb a munka, annál nagyobb érte a jutalom, s ez értékes igazság. A figyelmetlen megelégszik a babonával, mígcsak föl nem ébred, s rá nem nyílik szeme a Szeretet Istenére. Az újítók, egyetemes szeretetük révén, s mert annyira szeretnék a világ sorsának jobbra fordulását, ilyen vagy olyan módon arra törekszenek, hogy az ostobákat is megitassák a megváltás kelyhéből, de azok borral keverve fogyasztják azt, majd kábulatan elterülnek, mert képzeletük arra is képes, hogy a különben elfogadhatatlant elfogadhatóvá tegye. Így következett be az apácakolostorok és az ásram-ok romlása. Nem, nem szabad becsmérelnünk akár Jeruzsálem, akár Nadia megváltóját a bekövetkezett visszaélésekért. Lutherokra s nem meddő bírálókra van szükség, hogy az eredeti tanítás hű értelmezésével kijavíthassák ezeket az elhajlásokat.
Két elv jellemzi a Bhágavatát: a lélek meg nem szűnő szabad akarata, és fejlődése. A Bhágavata arra tanít bennünket, hogy Istentől mi is azt az igazságot kapjuk, amit Vjásza kapott, ha őszintén kutatjuk azt. Az igazság örök és kimeríthetetlen. A lélek mindig kap kinyilatkoztatást, ha nagyon keres. Az elmúlt korok nagy gondolkodói gyakran szólnak sóvárgó lelkünkhöz, és közreműködnek fejlődésünkben. Így segített Vjászának Nárada és Brahmá is. A sásztrá-k, más szóval szent könyvek nem tartalmaznak mindent, amit az örök Atyától megkaphatunk; nincs könyv hiba nélkül. Isten kinyilatkoztatása abszolút igazság, ám az ember képtelen volt mind befogadni, s eredeti tisztaságában megőrizni. Azt a figyelmeztetést kapjuk a Bhágavata tizenegyedik skandájának tizennegyedik fejezetében, hogy a kinyilatkoztatott igazság abszolút, de idővel a befogadó természete rányomja bélyegét, és az idők során a megannyi továbbító közeg hatására tévessé válik. Ezért van szükség időnként új kinyilatkoztatásokra, hogy az igazság megmaradhasson eredeti tisztaságában.
[^Srí Krsna mondja Uddhavának:
A világ megsemmisülésekor a Védákat alkotó transzcendentális Igém is elveszett. A teremtés kezdetén Én magam közöltem ezt a tudást Brahmával, melyben azt tanítottam, hogy az egyéni lélek szeretettel szolgálhat Engem, a Legfelsőbb Urat.
Brahmá azután legidősebb fiának, Szvajambhuva Manunak, az pedig a hét ősbölcsnek — Bhrgunak, Marícsinek stb. — adta tovább tudását.
Manu utódai azonban a három kötőerő — tudatlanság, szenvedély és jóság — befolyása alatt álltak, minek következtében megmásították transzcendentális tanításomat, és sajátos hajlamaik szerint félremagyarázták a Védák szavait.” (Srímad Bhágavatam 11.14.3-5.)^] Ennek kapcsán figyelmeztetnek bennünket, legyünk óvatosak a régi szerzőkkel, bármilyen bölcs hírében állnak is.
El kell vetni minden téves eszmét, melyet a lelkiismeret békéje nem szentesít. Vjásza összegyűjtötte a Védákat, átrendezte a Puránákat és megszerkesztette a Mahábhárátát, ám mégsem volt elégedett. Lelkiismerete nem szentesítette munkáját. Belülről így szólt hozzá: „Nem, Vjásza! Nem lehetsz elégedett az igazság helytelen ábrázolásával, melyet az elmúlt idők bölcsei ismertettek veled szükségképpen. Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!”
Vjásza így is tett, és elérte célját. Nekünk is ugyanezt ajánlják. A szabadság tehát az az elv, melyben Isten legértékesebb ajándékát kell látnunk. Nem szabad az előző korok gondolkodóit vakon követnünk. Magunknak kell gondolkoznunk, s próbáljunk meg olyan igazságok után kutatni, melyeket még nem fedeztek föl. A Bhágavatában azt a tanácsot kapjuk, hogy a sásztra szellemét, ne pedig a szavát kövessük. Ezért a Bhágavata a szabadság, az vegyítetlen igazság és az abszolút szeretet vallása.[^Vö. a Srímad Bhágavata 11.21.23. versével^]
Másik jellemzője a haladás. A szabadság kétségtelenül minden haladás atyja. A szent szabadság a szüntelen fejlődés és a szeretet végtelen aktivitásának feltétele. A szabadsággal való visszaélés degradál, így a vaisnava bánjék mindig gonddal Istennek ezzel a magasztos és gyönyörű ajándékával. A Bhágavata haladását úgy érzékeltetik, mint a lélek fölemelkedését az anyagi természetből Isten természetéhez, a májából az abszolútba, a végtelenbe. Ezért szól a Bhágavata imígyen magáról:
„Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mindaddig, amíg e halandó testben vagytok![^A Srímad Bhágavata 1.1.3. verse^]
A szaragrahi, avagy a haladó vaisnava még hozzáteszi: „A tudás fájának gyümölcse valójában több alkotórészből áll, édes és keserű ideákból. Ó, ti jámborok! A virágról nektárt gyüjtögető méhekhez hasonlóan kortyoljátok ti is az ambróziát, és vessetek el minden mást!”[^Vaisnava Padjávali — egy vaisnava költő verse^]
A Bhágavatát kétségkívül nem könnyű megérteni, és amikor elkanyarodik a hagyományos és költői élet festői leírásától, stílusa merevvé válik, ágait pedig a szanszkrit költészet szokatlan alakjának lombozata takarja. A filozófiai mű szükségképp ilyen. Ezért magyarázatokra, jegyzetekre van szükség, hogy eligazodhassunk a könyv tanulmányozásában. A legismertebb magyarázó Srídhar Szvámi, a leghívebb tolmács pedig a nagy és nemes Csaitanjadéva. Isten áldja nemes útmutatóinkat!
Ezen nagy lelkek nem olyanok, mint az üstökös, mely egy időre megjelenik az égbolton, aztán mindjárt el is tűnik, és ezzel küldetésének vége. Hasonlíthatók inkább megannyi ragyogó, a következő nemzedéknek fényt és meleget adó Naphoz. Sokáig nem követik őket hasonló felfogású, szépségű és nagyságrendű lelkek. Vjásza szövegei még minden teista fülében ott csengenek, mintha távolról egy nagy szellem dúdolna nekik.
Badarikásram: Vjásza és a legkifinomultabb vallási bölcselet székhelye. Mily hatalmas név! A zarándok meséli, hogy ez a vidék hideg. S lám, milyen csodálatosan gerjesztette Vjásza géniusza a filozófia hevét ezen a zord tájékon! Nemcsak a környéket melegítette fel, de sugarait elküldte a távoli tenger partjaira is! Mint a politika világában a nagy Napóleon, Vjásza géniusza az elavult filozófiák császárságait és királyságait döntötte meg, a transzcendentális eszmék óriási erejével! Ez az igazi erő. Ateisták, szánkhja-filozófusok, Csarvaka követői, dzsainák és buddhisták reszkették a Bhágavata filozófus lelki érzelmeinek és műveinek érkezését! Az ateisták seregei, csupa közönséges és tehetetlen lény, olyan légiókként sorakoztak fel, mint amelyek a bukott Lucifer zászlaja alá gyülekeztek; de a Mindenható Atyja által Vjásza segítségére küldött tiszta, szent és lelki katonák ellenállhatatlan hévvel támadtak az ellenségre, lerontván a szentségtelent, a megalapozatlant.
Az Isten világosságában munkálkodó látja a teremtés legparányibb részét is; aki Isten hatalmának segítségével cselekszik, győzhetetlen és dicső; aki pedig szívében Isten szentségével dolgozik, az nem ismer nehézséget a gonosszal szemben. Isten ügynökein keresztül viszi véghez akaratát. Ezeket az ügynököket Vjásza az isteni hatalom inkarnációinak nevezi. Minden nagy lélek ilyen megtestesülés. Ennek igazolását is a Bhágavatában találjuk:
„Ó, bráhmanák! Isten a lelke a jóság elvének. Ezen elv megtestesülése számtalan. Miként a kimeríthetetlen vízforrásból ezernyi kis sugár árad, ezek a megtestesülések is csupán kiáramlásai a végtelen, kiapadhatatlan isteni energiának.[^A Srímad Bhágavata 1.3.26. verse^]
Ezért a Bhágavata Vjászát és Náradát Isten végtelen energiája felhatalmazott inkarnációinak nevezi (saktyavés avatár). E szöveg szelleme messzemenően tisztel minden nagy újítót, aki csak élt és él Indiában és más országokban. A vaisnava kész tisztelni minden nagy embert, társadalmi helyzetüktől függetlenül, jól tudván, hogy őket Isten energiája tölti el. Lám, milyen egyetemes a Bhágavata vallása! Nemcsak a hinduk egy bizonyos osztályának szól, hanem minden ember közös ajándéka, függetlenül attól, hol születtek, s milyen társadalomban nevelkedtek. Röviden: a vaisnavizmus az Abszolút Szeretet, mely összefogja az emberiséget a végtelen, feltételek nélküli és abszolút Istenben. Uralkodjék béke örökké az egész világegyetemen, tisztuljon folytonos továbbfejlődésében a jövendő hősök segítségével, akiket a Bhágavata ígérete szerint hatalommal fog megáldani a Mindenható Atya, a Teremtő, a Fenntartó, s minden földi és égi megsemmisítője!
[^#^]