Bevezetés
Hinduizmus... e fogalom hallatán sokféle érzés merül föl a nyugati emberben. Egyrészt az értetlenség, amit a jelenség páratlan bonyolultsága magyaráz, ugyanakkor a kiváncsiság, amit a misztikum iránti igény táplál. Talán ez az összetettség, sokrétűség tette és teszi ma is olyan vonzóvá és érdekessé ezt a világszemléletet.
A hinduizmus nem egy belső fejlődési folyamatban beérett világnézeti rendszer, hanem gyűjtőfogalom. Nem egy vallást, még kevésbé egyházat, vagy egységes filozófiai szerkezetet jelölő fogalom, hanem voltaképpen földrajzi megjelölés. Ugyanis a mohamedánok keresztelték el hindunak a Szindhu folyó túlpartján élőket, lévén, hogy az ‘sz’ hangot ‘h’–nak ejtették. Így a hindu szó helyett célszerűbb, pontosabb kifejezőbb szót használni, mint például vaisnava, monista, s így tovább.
A védikus doktrínák sokrétűségében két fő vonulat különíthető el, a monista és a dualista felfogás. Ezen belül persze rengeteg irányzat létezik, egyesek teljesen egyedülállóak, mások oldalhajtások, sőt szinte idegenek a védikus szellem lényegétől. Hiszen például a védikus időkben is éltek materialista filozófusok, s ma is léteznek természeti jelenségeket, állatokat tisztelő törzsi vallások. Emellett a teista világnézet kimagasló értékei is megtalálhatók, például az igen fejlett kultúrával, mélyreható filozófiával rendelkező, ősi hagyományokra visszatekintő vallások.
A monista, vagy személytelen felfogás az azonosság elvét hirdeti. Semmilyen vonatkozásban nem tesz különbséget az egyéni lelkek és a Legfelsőbb Lélek között, megfosztva ezzel a lelki tudományt a változatosság, a sokrétűség örömétől. A dualista, vagy személyes filozófia viszont feltárja az egyén szerepét és a Legfelsőbb valódi helyzetét, kettejük viszonyát s az ebből fakadó harmonikus boldogságot. Ez a személyes filozófia a vaisnavizmusban bontakozik ki a legteljesebb mértékben. Vaisnavának nevezik a Visnu-hívőket, Ráma, illetve Krsna híveit. A vaisnavizmus lényege a teljes harmónia a mindenkit vonzó (krsna) Abszolúttal, a bhakti-jóga folyamatán keresztül. Bhakti szeretetteljes önátadást jelent, s a legfontosabb “hindu” forrásművek szerint ezen keresztül lehet elérni az élet valódi célját, a tökéletességet és boldogságot.
Nyugaton a környezet megváltoztatásán fáradozik az ember, míg a keletiek elsősorban önmaguk megismerésére törekszenek. A bhakti-jóga pedig nemcsak elméleti alapokat kínál, hanem a mindennapokban alkotó módon megvalósítható filozófiai gyakorlatot is. Ez a gyakorlat évezredes tapasztalatokon és olyan védikus szent könyveken alapszik, mint a Bhagavad-gítá, vagy a Bhágavata Purána (Srímad Bhágavata), illetve a bengáli (gaudija) vaisnavák esetében a Csaitanja-csaritámrta. Hogy ezeket a műveket jobban el tudjuk helyezni, tekintsük át röviden a védikus irodalom szerkezetét!
A Védák India szent könyvei — a köztudatban ennyi él a rendkívül szerteágazó és sokrétű ind bölcseleti művekről. Keletkezésük a régmúlt homályába vész, legrégibbnek tartott darabját, a Rg-védát több évezreddel ezelőttről keltezik. Ám maguk a védikus írások arról tájékoztatnak, hogy a bennük foglalt tudásanyag örökkévaló kinyilatkoztatás, aminek lejegyzésére igen hosszú ideig nem volt szükség, mivel a régi időkben az embereknek igen jó memóriájuk volt, s a hagyomány megkívánta, hogy a tanítványok a szent szövegeket betéve tudják. A védikus irodalom csak szűken értelmezve jelenti a négy Védát — Rg, Száma, Jadzsur és Atharva —, ám tágabb értelemben ide sorolható minden olyan írás, amely konklúziójában nem tér el a Védák tanításától. Ezért tekintik a Puránákat — köztük a Srímad Bhágavatát — és a történeteket — például a Mahábháratát — az ötödik Védának. A Száma Védához tartozó Cshándógja Upanisád is ezt támasztja alá: „Kedves Uram, én végigtanulmányoztam a Rg-, a Jadzsur- és a Száma-Védát, a negyedikként ismert Atharva-védát, valamint az ötödik Védát is, vagyis a történeteket és a Puránákat.”
A Védák főként himnuszokat, áldozati előírásokat, szertartásokat, vagy mágikus formulákat tartalmaznak. A ceremóniák feltűnő bonyolultsága azt sejteti, hogy a Védák igen fejlett vallási rendszer eredményei. Ám idővel ez a bonyolult rendszer követhetetlenné vált. Elhalványult az a tudás, amely képes volt eligazodni a védikus nyelvezetben, vagy amely megfelelt volna a Védák igen magas követelményeinek. Így vált mára követhetetlenné a védikus áldozatkör, s a közönséges ember számára szinte kibogozhatatlanná a Védák eredeti szövege. A tanítás azonban mégsincs teljesen elzárva az emberek elől, mert a történetek (itihászák) és Puránák közérthető formában ismertetik azt. Ezt támasztja alá a XVI. század elején élt vaisnava filozófus, Dzsíva Gószvámi is: „Mivel korunkban rendkívül nehéz megérteni vagy követni a Védákat, s még azok a bölcsek is kiforgatják és félremagyarázzák a szavait, akiknek ápolniuk kellett volna a hagyományt, ezért a jelen korszakban az itihászák és a Puránák szolgálnak a Védák igazi magyarázatául.”
A fenti idézetek mellett sok más írás és védaszakértő is egyetért abban, hogy a Puránák a védikus irodalom szerves részét képezik. A Puránák és a történetek a dualizmust bizonyítják, s az önmegvalósítás legcélravezetőbb folyamataként a bhakti-jógát jelölik meg, ezért a személytelen filozófia hívei mindig is igyekeztek oly módon beállítani a helyzetet, hogy a világ ne tekintse védikusnak a Puránákat. Ezt azonban a gyakorlat nem támasztja alá, hiszen a védikus hagyományokat követő indiaiak zöme mind a mai napig a Bhagavad-gítát, a Rámájanát és a Bhágavata Puránát tartja a legfontosabb, leginspirálóbb műveknek, holott ezek mind az ötödik Védához tartoznak. Az is tagadhatatlan, hogy a kulturális életre, az irodalomra és a többi művészeti ágra a vaisnava irányzat volt a legnagyobb hatással.
A Puránák közül is kiemelkedik a Bhágavata Purána, amit Srímad Bhágvavatának és Paramahansza Szanhitának is neveznek. Ez az ind bölcselet egyik legértékesebb alkotása, s a magyarul is megjelent Bhagavad-gítá mellett ma is a legnépszerűbb védikus mű. Tizennyolcezer versben beszéli el azokat az eseményeket és tanulságokat, amiket a kronológiai kötöttségekhez nem ragaszkodó ind gondolkodás az ember igaz boldogulása érdekében üdvösnek tart. A Védák rendkívül szerteágazó, sokszor áttételes tanácsaival szemben a Srímad Bhágavata közvetlenül azokat a célokat határozza meg, melyek a vaisnava gondolkodás szerint az élet tökéletességét jelentik.
Ez a könyvecske a Srímad Bhágavata etikájáról és filozófiájáról szól. Megtudhatjuk belőle, miként eszmél rá a nyugati műveltségű hindu az európai gondolkodók tanulmányozása után saját ősi kultúrájának páratlan erkölcsi értékeire. Kulturális kitekintés A Bhágavata. Hiteles forrásból ismerhetjük meg annak a bölcseletnek az alapművét, amely ma is milliók világnézetét és mindennapjait befolyásolja. Emellett érdekes párhuzam kínálkozik a múlt század végén, e század elején lezajlott bengáli felvilágosodás és annak több, mint száz évvel korábbi magyar megfelelője, illetve a mai magyarságnak a nyugathoz fűződő kapcsolata között. Milyen forrásokhoz nyúlhatott a hódító angolokkal szemben az ébredő bengáli hazafiság? Az identitás meglelésének szép példája Bhaktivinód Thákur munkássága, aki a katonai, gazdasági, oktatási és kultúrális téren egyaránt lehengerlő, az indiaiaktól idegen értékrendet meghonosító angolok ellenében a saját ősi hagyományaik méltó értékelését szorgalmazta honfitársai körében. Ugyanakkor Bhaktivinód Thákur az európai gondolkodás logikáját követve tárja elénk a Srímad Bhágavata egyetemes értékeit. A nyugati bölcselők ismeretében bizonyítja, hogy tőlünk sem idegen a védikus gondolat. A párhuzam azért is érdekes, mert több, mint ezeréves itt-tartózkodása ellenére a magyar megőrizte ázsiai vonásait, úgy gondolkodásában, mint lelki beállítottságában.
A szerző, Bhaktivinód Thákur másfél századdal ezelőtt, 1838. szeptember 2-án született Bengálban. Tehetős családból származott, angol iskolákat végzett, egyetemi tanulmányait Kalkuttában fejezte be. Apai nagyatyja halálos ágyán azt kérte tőle, hogy tanulmányozza végig Orissza tartomány fontosabb szent helyeit. Az orisszai zarándokút jelentette irodalmi tevékenységének is a kezdetét, egyik első munkájában az ottani ásramokban szerzett tapasztalatait foglalta össze. Hamarosan tanári állást vállalt, majd állami tisztségviselő lett. A fontos közéleti megbízatás nem akadályozta irodalmi és vallási-filozófiai igényű tevékenységét sem. Előadásokat tartott a vaisnava hagyományról, az Isten iránti odaadás, a bhakti bölcseleti alapjairól. Egyik ilyen előadása a jelen kiadvány is. Élete során több, mint száz könyvet adott ki és írt angol, szanszkrit és bengáli nyelven. Nappal hivatásának élt, szabadidejét népes családjának szentelte, éjjel pedig írt, fordított, jegyzeteket készített, a Védákat tanulmányozta. 1881-ben vaisnava folyóiratot indított, később filozófiai egyesületet alapított. Az aktív élettől 1908-ban vonult vissza, s minden idejét az elmélyült lelki életnek szentelte. 1914-ben halt meg, mint a vaisnava tradíció kiemelkedő képviselője, megújítója és felvirágoztatója.
Kortársa, Bankim Csandra, a bengáli irodalmi felvilágosodás neves képviselője így emlékezett meg róla: „Miközben én európai módra öltözködtem és mindent megtudtam Európáról, amit csak érdemes volt, addig Bhaktivinód a bhakti tradíciót igyekezett bemutatni nekünk. Az ő könyveit tanulmányozva megértheti az ember, hogy helye az irodalom legmagasabb csúcsain keresendő.”