Szambandha
Az odaadás alapja
Mi a felfogásunk a végső valóságról? Ki Isten? Kik a dzsívák (lelkek), az anyagi világ élőlényei? Mi a kapcsolat Isten, a lélek és a világ között? Szanszkritul ezek ismeretét nevezik szambandhának (kapcsolat). Részletesen beszélnek erről a Védák, India szentírásai, és a történelem során minden szent ezek megértéséről beszélt, ezt magyarázta.
Csaitanja Maháprabhu a Védák bizonysága alapján hirdette az Istenszeretet tanítását. Kavirádzsa Goszvámi ezt így magyarázta el, dióhéjban (Csaitanja-caritámrta, 2.20.124-125):
„A védikus irodalom felvilágosítással szolgál az élőlény Krsnához fűződő örök kapcsolatáról, melyet szambandhának neveznek. Amikor az élőlény megérti ezt a kapcsolatot, és ennek megfelelően cselekszik, azt abhidéjának hívják. Az élet végső célja hazatérni, vissza Istenhez. Ezt prajódzsanának nevezik. Az odaadó szolgálatot, vagyis az érzékeknek az Úr elégedettsége érdekében végzett tetteit abhidéjának nevezik, mert ennek hatására kifejlődhet Isten iránti szeretete, ami az élet célja.”
Mi az élet végső célja a Védák szerint? A Legfelsőbb Úr, Sri Krsna szeretete. A Krsna név etimológiai jelentése, „aki mindenkit vonz, és mindenkit boldoggá tesz.” Krsna a legvonzóbb. Végtelenül sok tulajdonsága van, hogy vonzzon minket, és ezért Ő a Legfelsőbb Személy. Minden létezés, tudás és boldogság megtestesülése.
Senki sem egyenlő Vele, senki nem jobb Nála. Nem lehet több Abszolút, vagy több, mint egy végtelen lény. Ha valami a végtelenen kívül van, akkor a végtelen elveszti az értelmét, a végtelenből véges lesz. Még a porszem töredékét sem képzelhetjük el a végtelenen vagy Abszolúton kívül. Az Abszolút meghatározása: ami önmagában, önmagáért, és önmaga által létezik. Minden benne van Krsnában, és minden Őt szolgálja.
A végtelen egy, és van személyes azonossága. Isten a teljes tudat. A tudatban három dolog működik: gjána, krijá és iccshá – gondolkodás, érzés és akarat. Ha megnézzük e világ élőlényeit, láthatjuk, hogy a testet csak addig tekintik a személynek vagy tudatos egységnek, amíg benne van a lélek. Ami nem gondolkodik, nem érez vagy nem akar, az csak anyag, és a halott anyagot senki nem tekinti személynek.
Az abszolút tudat legmagasabb arculatának a neve Bhagaván, és Ő abszolút módon rendelkezik a tudat három tulajdonságával. Ha el tudjuk fogadni, hogy az egyéni szellemi lélek a személy, akkor mi a nehézség abban, hogy az abszolút tudatot személyesnek fogadjuk el? Ő határtalan személy. Bár van egy adott egyéni formája, Ő határtalan, számtalan formát és kedvtelést tár fel.
Amikor valaki a király szerepét játssza, és a trónján ül, bizonyos fajta ruhát visel, de amikor kimegy a játszótérre, hogy szórakozzon, akkor másként öltözik. Amikor lefekszik, megint másféle ruhát vesz fel. Akárhányszor cserél is ruhát, a személy ugyanaz marad. Ugyanígy van ez a Legfelsőbb Úrral, aki különböző formákat és kedvteléseket nyilvánít meg szerető bhaktái kedvéért.
A Legfelsőbb Úr még személyként is végtelen; a birodalma végtelen, és végtelenül sok lélek árad ki Belőle. Az emberek nem mérhetik fel a Legfelsőbb Úr teremtését a véges értelmükkel, véges elmebeli képességükkel és a korlátozott érzékszervekkel. Őt egyáltalán nem ismerhetjük meg a saját erőnkből.
*
A semmi nem lehet valaminek az oka. Minden teremtett dolognak valami másban van az oka, nem önmagában. Mi olyanok vagyunk, mint a nap részecskéi, amelyek kiáradnak a napból. A részecskék ugyanúgy fénylenek, mint a nap. A Legfelsőbb Úr mindenfajta energia tulajdonosa, és a Belőle kiáradó lelkek az energiák egyikének a részei, ahogyan a sugarak kiáradnak a napból. A lelkek Benne és Általa léteznek, és Érte kell élniük. De soha nem lehet őket azonosaknak tekinteni az Úrral, ahogyan a napsugarakat sem a nappal.
A Bhagavad-gítá („Az Úr éneke”) 7. fejezetében Krsna nagyon nyomatékosan mondja,
„Ó bőség meghódítója, Nálamnál nincsen felsőbb igazság. Minden Rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon.” (7.7)
„Ó Ardzsuna, aki ismeri megjelenésem és cselekedeteim transzcendentális természetét, az teste elhagyása után nem születik meg újra ebben az anyagi világban, hanem eléri az Én örök tartózkodási helyemet.” (4.9)
„Noha Én megszületetlen vagyok, és transzcendentális testem sohasem pusztul el, s habár Én vagyok az összes lény Ura, mégis megjelenek minden korszakban eredeti, transzcendentális formámban.” (4.6)
Gondolhatjuk, hogy Krsna úgy születik, mint mi, de ez tévedés. Mint minden másnak, Krsna születésének is van egy morfológiai és egy ontológiai arculat. Amit egy lényről az anyagi érzékeinkkel és értelmünkkel megtudhatunk, az a külső, vagy morfológiai arculat. De van egy ontológiai oldal is, amelyet nem ismerhetünk meg a véges eszközeinkkel.
Terjesszük ki tovább ezt a gondolatot. A német Immanuel Kant a nyugati filozófia egyik legértelmesebb gondolkodója volt. A tiszta ész kritikájában a fenti aspektusokat így nevezte, „a dolog, ahogyan megjelenik,” és „a dolog önmagában,” vagy „a dolog, ahogyan van.” Kant szerint az emberek úgy megérthetik a dolgot, ahogyan megjelenik, de nem képesek megtudni, ahogyan van. A tiszta ész kritikájában számos érvvel bizonyította ezt az elméletet.
Azt mondja, az emberek csak úgy ismerhetik meg a dolgokat, ahogyan azok megjelennek az érzékeknek és a megértésnek. Az emberek az érzékeken keresztül észlelhetik a dolgok formáit, és azokat a megértés kategóriákba rendezheti. Ez a megértés különleges képesség, amelyet a priorinak nevez. Az emberi megértésben benne van, hogy megérthet valamit, ahogyan megjelenik. De nem ismerheti meg magát a dolgot. Ez Kant kritikai filozófiájának az alapja.
Egy másik német filozófus, Hegel, meg akarta cáfolni Kant állítását. Hegel szerint valóban eljuthatunk a magánvaló dolog ismeretére, spekulatív érveléssel. Bradley, egy brit filozófus szintén részletesen foglalkozott ezzel a problémával. Ő azt állítja, csupán érveléssel nem kerülhetünk kapcsolatba magával a dologgal, de megismerhetjük közvetlen észleléssel és érzéssel, ekkor maga a dolog jelenik meg előttünk. Másként, csupán az érvelő képességünkkel nem sikerülhet, hogy a dolgokat mélyebb tulajdonságaikban lássuk. Mindig lesz valami akadály az ész és az érvelés tárgya között, és ez gátol abban, hogy magával a dologgal kerüljünk kapcsolatba.
Ezek a filozófusok intellektuális gőggel próbálták megközelíteni a végső valóságot. De mi a filozófia tényleges jelentése? Philo-sophia – a tudás szeretete. És miféle tudást kergetnek? Őket csak az empirikus tudás érdekli, azt, amit az érzékszervek, elme és az értelem szereznek.
A Bhagavad-gítá azt mondja, az elme és az értelem a Legfelsőbb Úr külső energiájához tartoznak. A Gítá szerint azt, ami transzcendentális, nem érthetik meg anyagi elemek, legyenek akár finomak, akár durvák. De ebben az anyagi világban, mindig empirikus folyamatokkal próbáljuk meghatározni a végső valóságot.
Az olyan kinyilatkoztatott szentírásokkal összhangban, mint a Bhagavad-gítá, az indiai filozófia teistái az emberek véges természetét hangsúlyozzák. Az értelmünk véges; az elmebeli képességünk véges, tehát minden véges, amit az elménk és az értelmünk produkál. Tehát nem határozhatjuk meg, mi a végső okunk, mert ezt nem lehet elérni ezekkel a véges eszközökkel. Amit az ember a véges megértésével határoz meg, az csak kitalálás. Ne próbáljuk előállítani a valóságot az értelmünk vagy az elménk gyárában. Mint feltételekhez között lelkek, behatároltak vagyunk, ilyen az a képességünk is, amellyel tudást szerzünk a lehetőségeinknek megfelelően. Az anyagi értelem nem tudja meghatározni a végtelent.
Az abszolút igazság mindig létezik, és nekünk az a kötelességünk, hogy megtudjuk, hogyan láthassuk meg azt a valóságot a dedukció által. Induktív módon nem közeledhetünk az abszolút igazsághoz. Akkor hogyan láthatjuk meg azt az igazságot? Isten minden oknak az oka; önragyogó, önmagától fénylik. Ezért Isten igazságához az ő kegye által kell közelednünk.
Ha megvilágosít a tudatlanságot megsemmisítő tudás, minden dolog az abszolút minőségében tárul fel. A nap fölkel, és nappal mindent bevilágít. Ha éjszaka akarjuk látni a napot, lehetséges ez? Még akkor sem sikerül, ha összeszedjük egy olyan nagyváros fényeit, mint New York. Mivel a nap önragyogó, semmiképpen nem tudjuk tapasztalni, mert a mi természetünk alapvetően különbözik a napétól. Meg kell várnunk a napsugarakat, aztán majd látunk. Napot látó képességünket nem csökkenti, ha egyáltalán nincs mesterséges megvilágítás, sőt annál inkább növekszik, mintha egy hatalmas reflektorunk lenne. E világ fénye nem segíthet abban, hogy lássuk a napot. Ezt a képességet csak a napsugarak adhatják meg. Ugyanígy a Legfelsőbb Úr is önragyogó, önmagától fénylik, és mi csak az Ő kegyéből láthatjuk meg Őt.
*
A Bhagavad-gítában Krsna kétféle energiáról beszélt: pará és apará. Pará a legfelsőbb energia, apará az alsóbb rendű. Az egyik lelki, a másik anyagi. Az anyagi világban találjuk azt a nyolc elemet, amely az apará energiához tartozik: föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego. A durva anyagi test az öt durva elemből, a finom test elméből (manasz), értelemből (buddhi) és hamis egoból (ahamkára) áll, amely nem az igazi én. Ha a Legfelsőbb Úrral kapcsolatban gondolunk magunkra, akkor megértjük, hogy Ő az Úr, mi pedig az örök szolgái vagyunk. De ha világi dolgokra koncentrálunk, és úgy gondolunk magunkra, mint élvezőkre – akkor az a hamis ego.
Érzünk valamiféle boldogságot vagy örömöt az érzéki élvezetben, de a következmény szenvedés. A korlátozatlan élvezetet elkerülhetetlenül követi a betegség. Végső soron minden, a hamis ego alapján végzett cselekedet szenvedéshez vezet. Ez hát a kérdés: örökké itt maradunk ebben a világban, örökké ilyen szenvedést okozunk magunknak?
A testnek van eredete, itt marad egy ideig, és végül elpusztul. Akár nagyon egészséges, akár gyenge testet kaptunk, az nem örök. Ha valaki egészséges, és képes élvezni, az élvezet eredményeképpen annyira fog ragaszkodni a testéhez, hogy nem akarja elhagyni a halál idején. De mégis el kell menni. Erőnek erejével elvisznek a halál küldöttei, és a ragaszkodás sok szenvedést okoz.
Egyes emberek félreértik ezt a világot, mivel az Úr illuzórikus energiája beburkolja őket. Azt gondolják, hogy ez a világ ánanda, boldog, és hogy itt érhetik el a boldogságot. Ennek a világnak az oka az Úr. Amikor az emberek viszonylagos függetlenségük miatt ellenségesek lesznek az Úrral szemben, akkor az Ő árnyéka beburkolja őket. Ezt az árnyékot látják szat-csit-ánandának, örökké tudatosnak és boldognak, de ez nem valódi.
Bármit látunk, az olyan, mint az álom. Amikor álmodunk, azt gondoljuk, hogy a valóságot látjuk, de aztán felébredünk, és látjuk, hogy nem az. Ebben az értelemben az egész világ álom. Amikor felébredünk, látni fogjuk, hogy ebben minden hamis, májá. Májá azt jelenti, má-já, „nem az.” Ez a világ és a nyolc alkotó elem nem örök. A világgal kapcsolatban álló, igazi én azonban egészen más.
„Ezen alsóbbrendű természetemen kívül van egy felsőbbrendű energiám, mégpedig az anyagi természettel küzdő élőlények, akik fenntartják az univerzumot.” (Bhagavad-gítá 7.5)
Krsna azt mondja a Gítában, hogy a dzsívák az Ő részei, de milyen részei? Nem a teljes részei, hanem a határenergiájáé. A nap sugara sem ugyanaz, mint a nap.
Így kell értenünk a Legfelsőbb Úr végtelen energiáit, a saktikat. Ezeket az energiákat három kategóriába oszthatjuk – belső, határ és külső – de valójában mindegyik végtelen.
Minden lelket a határenergia nyilvánít meg (dzsíva-sakti). Amikor Sri Krsna ellenségei leszünk, a külső energia (májá-sakti, apará energia) beburkol minket, és eljövünk a születés, halál, a háromféle szenvedés világába.
Ha meghódolunk Sri Krsnának, Ő el fog jönni a testet öltött kegy vagy belső energia formájában. És a belső energia konkrét formája (szvarúpa-sakti) a suddha-bhakta, szad-guru, vagyis a lelki vezető. A suddha-bhakta kegyéből léphetünk be a végtelen boldogság transzcendentális birodalmába.
Mit kell hát tennünk, mit nem szabad tennünk? Elmondja a fő kritériumokat a Padma Purána (idézi a Bhakti-raszámrta-szindhu 1.2.8):
„Mindig Krsnára kell gondolni. Azt kell tennünk, ami ahhoz szükséges, hogy Rá emlékezzünk. Ezért írták elő a szentek az odaadó szolgálat sok különféle formáját. A fő cselekedeteken kívül másokat is végezhetünk, amelyek abban segítenek, hogy Krsnára gondoljunk. A kritérium az, hogy mindig Krsnára gondoljuk, másodszor pedig, hogy soha ne felejtsük el Őt.”
*
Ezen a földön senki, sem ateista, sem teista, nem tudja bebizonyítani, hogy a test a személy. A testet csak addig tekintjük személynek, amíg benne van a tudat. A létezést, ami személlyé tesz, a valódi azonosságot úgy nevezzük, szat-csit-ánanda. Szanszkrit nyelven az átmá vagy dzsívátmá szavakat használjuk. Használhatjuk a lélek szót is, ez az örökké létező princípium a testben.
Amikor a tudat elhagyja a testet, a test többé nem mutat személyiséget. Vegyi úton még sokáig el lehet tartani, de a látása senkit nem tesz boldoggá. Az élet eltávozott. Amíg jelen van a testben a szellemi lélek, aki szat-csit-ánanda, addig tekintik személynek.
Minden élőlény mélyen vágyódik arra, hogy örökké ebben a világban éljen. Minden élőlény igénye az örök élet, amit a szanszkritban szat-nak neveznek. Mindannyian akarjuk a tudást, ami arra mutat, hogy bennünk van a tudás princípiuma, a csit, mert az, amiben nincs tudás, nem vágyakozhat a tudásra. És ha valakiben nincs boldogság, nem akarhatja megkapni a boldogságot, az ánandát. Mindenki boldogságot és tudást akar, mindenki örökké akar élni. Ezek a vágyak mutatják, hogy a mi azonosságunk az átmá, a szat-csit-ánanda.
Senki nem akar meghalni, de beburkol minket a Legfelsőbb Úr illuzórikus energiája, amelynek három alapvető tulajdonsága van: szattva, radzsasz és tamasz. Az élőlények anyagi testét a radzso-guna teremti; a szattva-guna tartja fenn, és végül a tamo-guna pusztítja el.
Amikor beburkol minket ez az illuzórikus energia, megkapjuk ezeket az időleges testeket. Megszületünk, itt maradunk egy ideig, és aztán meghalunk. Nem a múlandó test vagyunk, hanem az örök élőlény, aki a testben van, az átmá vagy lélek. Krsna mondja a Bhagavad-gítában (2.20 és 13):
„A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető.”
„Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig; a halál után is egy másik testbe költözik. Az igazi énjét megvalósított embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.”
Hogyan nyerhetjük el a békét, ha ezekkel az anyagi dolgokkal foglalkozunk? Mi ennek a szemnek az értéke? Egy pillanat alatt elpusztíthatom egy bottal, és akkor a látás egész világa teljesen elérhetetlen lesz számomra. Átszúrhatom a dobhártyámat, és megszűnt a hang világa. Ez az anyagi érzékek természete.
Mennyire valódi a tapasztalatunk, ha csak az anyagi érzékekre támaszkodunk? Mennyire valódiak az érzéseink? De ha felismerjük az igazi énünk jeleit, a szat-csit-ánanda természetünket, akkor a lélek életét éljük és érezzük.
*
A világ egyik legrégebbi szentírásában, a Rgvédában olvassuk:
„A Legfelsőbb Úr lótuszvirág lábai transzcendentálisak. Őt nem lehet megérteni sem a finom, sem a durva anyagi érzékekkel. Nem lehet felfogni az elmével és az értelemmel. Ő transzcendentális, atíndrija, érzékkel nem megismerhető.”
A szanszkrit idam szó jelentése, „ez.” Amikor az anyagi érzékeinkkel tapasztaltunk, akkor „ezt” látjuk. De a Legfelsőbb Úr lótuszvirág lábai transzcendentálisak – „az.” Az odaadás tárgya egy – a Legfelsőbb Úr lótuszvirág lábai. Hogyan látják Őt a bhakták? A saját képességeikkel? Divíva csaksur átatam. Ő önragyogó; ezért azok a bhakták láthatják, akik a kegyében részesültek. Nem láthatjuk Krsnát a kegye nélkül.
Valamennyi dzsíva örökké kapcsolatban Krsnával, mint az energiájának a részei. Ő abszolút. Senki sem nagyobb Nála, senki sem egyenlő Vele. Akarata nélkül senki sem képes arra, hogy megismerje Őt.
Egyesek a következő analógiával magyarázzák, hogyan értik a Krsnához vezető utat. Ezt mondják: Van egy nagyváros, Róma. Csak egy út vezet Rómába? Nem, sok száz, sok ezer út van. Bhagaván, a Legfelsőbb Úr végtelen. Dogmatikusnak tűnik azt mondani, hogy csak egy út vezet Hozzá. Mivel Ő végtelen, biztosan végtelen sok úton lehet Hozzá eljutni.
Ez az analógia azonban hibás. Róma az öt anyagi elemből van – föld, víz, tűz, levegő és éter. Nem több, mint egy csomó anyag. Az ember durva teste is ebből az öt elemből van, és az elméből, értelemből és hamis énből álló finom test is anyagi. De az igazi én, mint mondtuk, a Legfelsőbb Úr, Sri Krsna pará energiájának az eredménye. Amíg a lélek, a lelki szikra ebben a világban van, uralkodhat az anyagon, mert felette áll. Száz úton is elmehet az ember Rómába, mert van egy lelki szikra a testben. Jöhetnek a kutyák vagy a hangyák is, mert azokban a testekben is van lelki szikra. Bhagaván, Isten azonban nem egy csomó anyag, amelyen uralkodni lehet. Ő transzcendentális, és mi nem uralkodhatunk Rajta. Nem juthatunk el Krsnához a kegye nélkül.
A szentírás, a Srímad Bhágavatam (1.2.11) mondja:
„A bölcs transzcendentalisták, akik ismerik az Abszolút Igazságot, e kettősségtől mentes szubsztanciát Brahmannak, Paramátmának vagy Bhagavánnak hívják.”
Tat azt jelenti, „az,” a transzcendentális, végső valóság. Ezt az abszolút, osztatlan tudást jelentik ezek a szavak, Brahman, Paramátmá és Bhagaván. A gjánik, a tudás keresői az abszolútot a Brahmanban, az abszolút mindent átható arculatában látják. A jógik úgy látják, mint Paramátmát, a minden élőlényben jelen levő Felsőlelket. És a bhakták Bhagavánnak látják.
Bhagaván a mindent magában foglaló idea. Bhagaván azt jelenti, aki mindenféle fenséggel rendelkezik – ezek a gazdagság, hatalom, hírnév, szépség, erő és lemondás. Ez a hat fő fenség, de ezek végtelen változatosságban léteznek. Egy más vallásban sem találunk a Bhagavánnal egyértékű szót, amely az Urat teljességében írja le. Bhagaván a nagyok legnagyobbja, a kicsik legkisebbje, és minden, ami e kettő között van.
Bhagaván sok különféle formát ölt, amelyek közül a legédesebb Vradzsendranandana Krsna, Vradzsa transzcendentális tehénpásztor fiúja. A boldogság, az ánanda minden fajtáját tapasztalhatjuk, ha Sri Krsnát imádjuk, de senki sem láthatja, ha Ő nem akarja. Még egy ország elnökét sem láthatjuk az engedélye nélkül, akkor miért gondoljuk azt, hogy szeszélyből láthatjuk Bhagavánt? Tévedés azt gondolni, hogy bármely úton megláthatjuk Őt, amit választunk. Ha a saját tehetségemből láthatok meg valakit, az illető a tapasztalatom része, vagyis az alárendeltem lesz. Ugyanígy, ha valaki a saját tehetségéből lát engem, én leszek az alárendeltje.
A Legfelsőbb Úr akarata nélkül senki sem láthatja Őt, és annak az akaratnak a teljesítését nevezik bhaktinak. Ha szolgálni akarunk valakit, mit kell tennünk? Elégedetté kell Őt tenni, és ez azt jelenti, hogy az akarata szerint kell cselekedni. Ha a Legfelsőbb Urat akarjuk elérni, az Ő akarata szerint kell cselekednünk. Miért menne el valakihez Isten, aki nem akarja Őt látni? Másrészt, ha Isten kényszerül arra, hogy odamenjen, akkor elveszti Isten-helyzetét. A karmik anyagi hasznot akarnak ebben az életben és a következőben. Nem akarják Krsnát, miért menne oda hozzájuk? A gjánik fel akarnak szabadulni. Semmit sem tesznek Krsna elégedettségére, miért menne oda hozzájuk? Mi csak a bhaktin, a kizárólagos odaadáson keresztül juthatunk el Krsnához.
*
Minden a Legfelsőbb Úr akaratából történik. Akarata nélkül senki nem tehet semmit. Ha valaki azt mondja, hogy megtehet valamit a Legfelsőbb Úr akaratától függetlenül, elvesz valamit a Legfelsőbb Úr abszolút helyzetéből. Még egy falevél sem mozdulhat meg az Úr jóváhagyása nélkül. És ami a Legfelsőbb Úr akaratából történik, az mindenkinek használ. Ő mindenkinél jobb, mindenható és mindentudó.
Néha azt gondoljuk, hogy nem igazságos az, ami velünk történik, de nem igazán tudjuk, hogy mi vagyunk a felelősek a sorsunkért. Nem tudjuk, mit tettünk a múltban, és milyen visszahatások hoznak most gyümölcsöt. Állíthatja valaki, hogy ismeri a múltbeli cselekedeteit? Még az is nehezen megy, hogy a jelenlegi életünk két nappal előbbi cselekedeteire emlékezzünk, nem is beszélve a tíz évvel előbbiekről. Mindenre emlékeznek, amit reggeltől estig tettek? Mindent elfelejtünk. Ilyen a helyzetünk. Nem tudjuk, mit tettünk a múltban, sem azt, hogy mi fog történni a jövőben.
Ha nem látjuk, hogyan egyeztessük össze ezeket a dolgokat, aggódunk, elvesztjük az egyensúlyt. De az önmegvalósított lelkek még az ellenséges körülményekkel is megbékülnek. Ezért mindig nyugodtak és derültek. Mi viszont nem rendelkezünk a helyes látással és tudással, és nem tudjuk felismerni az Úr akaratát.
Most valaki azt kérdezheti, ha egy falevél sem moccanhat meg, ha az Úr nem akarja, akkor úgy tűnik, nincs igazi szabad akaratunk. És mi az életünk célja, ha nincs szabad akaratunk? A válasz az, hogy az élőlényeknek van tudatuk, ami egyben azt is jelenti, hogy képesek gondolkodni és érezni, gyakorolhatják az akaratukat. A tudatos egység függetlenül gondolkodik, de ez csak viszonylagos függetlenség. Egyvalaki, aki elnök akar lenni, elérheti a célját, de a legtöbben nem fogják elérni. Tehát a függetlenségünk viszonylagos.
Nem teljesül minden kívánságunk. Mindent Isten irányít, de nem avatkozik bele a dzsíva, az egyéni lélek viszonylagos függetlenségébe. Beleavatkozhat, ha akar, mert mindenható. De ha megtenné, akkor az egyéni tudat tétlen lesz; olyan, mint az anyag. Megsemmisülne a független tudat. Az Úr tehát megjelenik, megpróbálja rávenni az ellenséges lelkeket, hogy önként fogadják el a tanításait. Nem akarja kényszeríteni őket, hogy fogadják el az odaadást. Megtehetné, de ha megtenné, megsemmisülne az egyéni tudat. Mi lenne ennek a haszna? A tudat nagy kincs, ezért az Úr fenntartja a dzsívák viszonylagos függetlenségét, megjelenik ebben a világban, vagy elküldi az egyik társát, hogy megérttesse a dzsívákkal, önként kell meghódolniuk.
Volt egyszer egy mágus. Egy barátja azt mondta neki, hogy gondjai vannak a házasságával. Azt mondta, „Megvan mindenem, ami kell, de a feleségem nem alkalmazkodik. Mindig az ellenemre cselekszik, és nem vagyok boldog. Hogyan tudom irányítani őt? Te mágus vagy. Nem tudsz segíteni? Biztosan tudsz egy varázsigét, vagy valamit.” A mágus adott neki egy varázspálcát, és szólt, „A feleséged engedelmeskedni fog, akármit parancsolsz.”
Az ember hazament a pálcával, és megparancsolta a feleségének, „Gyere ide!” és a felesége odament. „Menj oda!” mondta, és a felesége ment. „Ülj ide!” parancsolta, és a felesége leült. Így ment ez egy darabig, és akkor belátta, hogy mégsem boldog. Miért? Mert a felesége olyan lett, mint egy kutya! Belátta, ahhoz, hogy örömteli kapcsolatuk legyen, kell a feleség függetlensége, az a képessége, hogy függetlenül gondolkodjon. Csak akkor van boldogság, ha önként szolgál. Ha a tudatot megsemmisítik, nem lehet boldogság. Isten nem olyan tudatlan, hogy el akarja nyomni a dzsívák viszonylagos függetlenségét. Megtartja, és az ellenpárja, Gurudéva ugyanazt teszi. De megértetik a dzsívákkal, hogy ők a Legfelsőbb Úr örök szolgái, és akkor lesznek boldogok, ha Őt szolgálják. Megpróbálják megváltoztatni a dzsívák mentalitását, megmutatják nekik a saját ideális jellemüket és példájukat, magyaráznak nekik, és inspirálják őket.
Isten nem akarja megsemmisíteni apró részecskéinek viszonylagos függetlenségét. Kivel fogja élvezni a kedvteléseit? A szolgálathoz szolga is kell, meg az, akit szolgálnak. Csak akkor lehetséges a prema, az Istenszeretet. Nem lehet ilyen szeretet, ha csak egy személy van. A dzsívák, akik itt vannak ebben az anyagi világban, elfelejtették Krsnát, de végül, amikor ráébrednek a lélek örök természetére, sóváran és zaklatottan kiáltanak az Úr után. És Isten megízleli az érzelmüket, gyönyörködik benne. Miért fosztanánk meg Istent ettől az élvezettől?
*
Guru Mahárádzsám egyszer elment egy nagy gyülekezetbe. Minden vallás gyakorlóját szívesen látták, így a résztvevők fele mohamedán, a fele hindu volt. A hallgatóságból egy mohamedán feltett egy kérdést Mahárádzsának, „Szvámidzsí, láttad az átmát és a Paramátmát, a lelket és a Felsőlelket? Mondhatja-e valaki, hogy látta őket? Azt gondolom, hogy az átmát és a Paramátmát még senki sem látta, és te becsapod a világot, amikor ezekről beszélsz.” Sem a gyűlés szervezőinek, sem a hallgatóságnak nem tetszett a közbeszóló, de Guru Mahárádzsa tisztelettel válaszolt. Így szólt, „Te nyilvánvalóan művelt ember vagy. Kérdezhetek valamit? Milyen könyv van a kezedben?” Az ember megmondta a könyv címét. Guru Mahárádzsa válaszolt, „Én nem látom. Nem látom a könyv címét. Te becsapsz engem.” Odamentek más mohamedánok, megnézték a könyv fedőlapját, és megerősítették az állítást, „Szvámidzsí, ez az ember helyesen mondta meg a címet.”
Guru Mahárádzsa folytatta: „Van szemem, és jó a látásom. De mégsem látom azt, amit mondtok. Ti mind becsaptok engem. Nekem úgy tűnik, hogy egy varjú tintába lépett, és ott hagyta a papíron ezeket a nyomokat. Nem látok mást, csak varjúnyomokat.”
A mohamedán dühbe gurult, amikor ezt hallotta, „Szvámidzsí, nem tudsz urdu nyelven?” „Nem, nem tudok.”
A mohamedán válaszolt, „Akkor hogy várhatod el, hogy megértsd? Meg kell tanulnod az abc-t, aztán majd el tudod olvasni, és megérted. Meg kell szerezned a képességet!”
Aztán Guru Mahárádzsa szólt, „Megadtad a választ a saját kérdésedre. Sokféle tudásunk van. Más nyelveket könnyen megtanulhatunk, de nem tudjuk, hogyan ismerjük meg az átmát és a Paramátmát. Akkor fogjuk látni őket, amikor megszereztük a szükséges képességet. Addig nem tudjuk megérteni. Én egy varjú lábnyomait látom, de mások látják a formát és az értelmet ezekben a lábnyomokban, mert nemcsak látnak, de az urdu nyelvet is ismerik. Ha én nem ismerem az urdut, nem láthatom azt, amit ti. Ha meglesz a tudásom, akkor én is láthatom. Ahhoz is különleges alkalmasság kell, hogy valaki lássa a lelket. El kell menned azokhoz, akik ezt már megvalósították, meg kell kérned őket, hogy segítsenek megérteni.”
Ha valaki megvilágosult azzal a tudással, amely megsemmisíti a tudatlanságot, akkor az a tudás mindent feltár, ahogyan a nap is mindent megvilágít nappal. Ez a fajta tudás önragyogó. Éjjel nem láthatjuk a napot, mert önragyogó; nem látható más fények segítségével. Amikor a nap fölkel, és a fény beleömlik a szemeinkbe, akkor láthatjuk a napot, láthatjuk magunkat és a világ minden dolgát, a helyes perspektívában.
Ugyanígy, amikor az önragyogó, önmagától fénylő Legfelsőbb Úr alászáll egy teljesen meghódolt lélekhez, akkor ez a lélek látni fogja saját magát, a világ többi valódi énjeit, és minden dolgot, a helyes perspektívában. Minden tudatlanság megszűnik, és mindent bevilágít a tudás. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell hódolnunk Előtte, és minden tekintetben el kell fogadnunk a guru segítségét. Még az anyagi tudáshoz is szükség van a guruk, a tanárok segítségére, miért lenne ez másként a lelki tudás megszerzésénél? El kell mennünk egy meghódolt lélekhez, meg kell fogadnunk az utasítását; akkor Isten feltárja magát. Nem ismerhetjük meg Őt a saját leleményességünkkel, sem a kihívás hangulatában. Isten kihívhatatlan igazság. Ő csak a teljesen meghódolt léleknek tárja fel magát.
*
A kötelékek oka az elme, és az elme a felszabadulás oka is. Ezt mondja Kapila Bhagaván a Srimad Bhágavatam szentírás 3. énekében. Kapila Bhagaván magának a Legfelsőbb Úrnak az inkarnációja, aki Kardama Muni és Dévahútí fiaként jelent meg. Egy napon Dévahútí anya megkérdezte a fiát, „Hogyan szabadulhat ki a feltételekhez kötött lélek Májá karmaiból, e világ mindenféle vágyaitól? Hogyan menekülhetünk meg Májá kötelékeitől?” Kapila Bhagaván ezt felelte (SB 3.25.15):
„Azt az állapotot, amikor az élőlény tudata az anyagi természet három kötőerejéhez vonzódik, feltételekhez kötött életnek hívják. Ám ha tudata az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez ragaszkodik, akkor a felszabadulás tudatállapotában van.”
Mi a triguna? Az élőlényeket a radzso-guna teremti. Az én testemet a radzso-guna teremtette, a szattva-guna tartja fenn, és a tamo-guna pusztítja el. Az élőlény a tamo-guna által hal meg. Tehát a testünk triguna, mert megszületik, itt van egy ideig, és aztán elpusztul. A testünk triguna konkrét formában, és ha valaki állandóan erre a testre, a test szükségleteire és szépítésére gondol, akkor meg van kötve. Az ilyen személy csak a tabernákulumot látja, a lélek külső burkolatát, és sohasem a valódi ént.
Vegyük a mágnes és a vas példáját. Mi a mágnes természete? A mágnes természete, hogy vonzza a vasat, amikor a közelébe kerül. És a vas természete, hogy amikor a mágnes közelébe kerül, vonzódik hozzá. De néha látjuk, hogy van vas is, mágnes is, de úgy látszik, hogy a mágnes nem vonzza a vasat, a vas nem vonzódik a mágneshez. Miért?
A Legfelsőbb Úr mindenkit vonz. Ezért Krsna a neve: aki mindenkit vonz, mindenkit boldoggá tesz. Krsna minden tekintetben a legfelsőbb: a legnagyobb a legnagyobbak között, brahman, a legkisebb a legkisebbek között, paramátmá. Ő mindenkit vonz. Valaki mégis azt mondhatja, „Szvámidzsí, azt mondod, hogy Krsna mindenkit vonz, de engem nem vonz.” Én meg azt mondom, igen, téged is vonz, csak te nem érzed. Miért? Itt van a mágnes és a vas, de nem vonzzák egymást, mert a vasat elfedi a rozsda. Rozsda fedi most a lelkedet is, és ezért nem érzed a vonzását. El kell távolítanod a rozsdát vagy a port a szívedről. Ha eltávolítod, akkor fölébred a természetes feladatod.
Mivel ellensége vagy a Legfelsőbb Úr Sri Krsnának, beburkolt az illuzórikus energiája, és befedett a világ szennye. El kell távolítanod a hátsó szándékok szennyét. Hogyan lehet ezt megtenni? Szádhuk, szentek társaságában kell lenned. Figyelmesen, szilárd hittel kell hallgatnod a suddha-bhaktát, a tiszta bhaktát, aki Sri Krsnának szentelte az életét; ne a hivatásos szónokot hallgasd. Olyan sokan vannak, akik sok mindent mondanak, de nem úgy cselekszenek. Egy szónok se hat a hallgatóra, ha maga is nem végez gyakorlati cselekvést, ha nem él a saját tanításai szerint.
El kell hát menned valakihez, aki gyakorol, egy fölébredt lélekhez. Az ilyen személy sok alvó lelket fölébreszthet. Ha mindenki alszik, ki fog fölkelni? Kell valaki, aki a többieket fölébreszti – egy fölébredt lélek, suddha-bhakta. Figyelmesen meg kell hallgatnod. A szavak, amelyek a szájából jönnek, transzcendentális hang. Be kell fogadnod ezt a hangot a füleiden át, és ez fölébreszti a valódi éned transzcendentális természetét. Ez a természet, a Krsna iránti szeretet benned van, de beburkolja az illuzórikus energia, és föl kell ébreszteni.
Képes-e a beteg arra, hogy magát kezelje? Amikor betegek vagyunk, szakemberrel konzultálunk, szemspecialistával, fülspecialistával vagy szívspecialistával. El kell mennünk a doktorhoz. A doktor ezt mondhatja, „Miért jöttél ide?” És mi válaszolunk, „Hát, én nem ismerem az orvostudományt. Te megmondhatod, mi az oka a betegségemnek. Kérlek, vizsgálj meg, és mondd meg, mi tett beteggé. Aztán írd fel az orvosságot, a megfelelő étrendet, hogy meggyógyuljak.”
Ha a doktor diagnózisa helyes, ha bevesszük az orvosságot és betartjuk a diétát, meg fogunk gyógyulni. Mint beteg, én nem kezelhetem magamat. És ebben a világban mindenki beteg, három dologtól szenved – egyes szenvedéseket a test és az elme okoz, másokat e világ más élőlényei, megint másokat az olyan természeti csapások, mint a földrengés. Vándorlunk a születés és halál körforgásában. Látjuk, hogy sok gyerek születik – mi is megszülettünk. Egyszer az anyánk méhében voltunk, mint mindenki más. És mint mindenki másnak, egy napon meg kell halnunk. Láttuk, hogyan szenvednek azok, akik a halál közelében vannak – szörnyű szenvedés – és a halál ideje közeledik.
Ameddig ebben a világban élünk, megvan a háromféle szenvedés. A boldogság nem tartós. A boldogság és a szenvedés kereke mindig forog. Néha anyagi örömöket élvezünk, aztán megint szenvedünk. A szenvedés és az élvezet rendszeresen követik egymást. Amikor az emberek meg akarnak szabadulni a Legfelsőbb Úr illuzórikus energiája által okozott háromféle szenvedéstől, akkor vizsgálni kezdik, mi az okuk, és egy hiteles gurut keresnek.
*
Teljes menedéket venni Krsnánál, ezt így nevezik, saranágati. A Mahábhárata elmondja, hogy amikor Duhsászana le akarta mezteleníteni Draupadít a királyok, Dróna, Bhísma és mások előtt, Draupadí Krsna nevét kiáltotta, és kérte, hogy mentse meg. Krsna megmentette őt, de nem azonnal. Mivel egy kicsit késve jött a megmentésére, Draupadí panaszkodott. Ezt mondta, „Nagyon köszönöm, hogy megmentettél, de biztosan jöhettél volna egy kicsit korábban is. Miért vártál olyan sokáig? Mi az oka annak, hogy késlekedtél?” Krsna válaszolt: „A nevemen szólítottál, elismerem. De a szó nem elég. Nem vettél menedéket Nálam. Először Bhímánál és Ardzsunánál vettél menedéket, azt gondoltad, ők majd megölik Duhsászanát, és megvédenek téged. Miért jönnél, ha azt gondolod, hogy Bhíma és Ardzsuna meg tudnak védeni? Kimondtad a nevemet, de nem vettél menedéket. Bhímánál és Ardzsunánál vettél menedéket.”
Nem csaphatjuk be Bhagavánt. Ez nem lehetséges. Ő bennünk van, és mindent lát.
Krsna: „Nem igaz, hogy Bhímánál és Ardzsunánál vettél menedéket?”
Draupadí: „Igen.”
Krsna: „Akkor miért kellett volna jönnöm?”
Draupadí: „Hát, aztán már jönnöd kellett volna.”
Krsna: „Aztán Drónánál vettél menedéket, a Kauravák és a Pándavák tanítójánál. Ha Dróna közbelépett volna, senki nem állíthatta volna meg. Miért jöjjek Én, ha Dróna is jöhet, és megmenthet téged? Nincs igazam?”
Draupadí: „Igen, igazad van.”
Krsna: „Aztán Bhísma nagyapánál vettél menedéket, a nagyszerű harcosnál, az egész udvar legtiszteltebb tagjánál. Ha ő közbelépett volna, senki nem tehetett volna semmit… Nála vettél menedéket. Miért jöjjek én, ha Bhísma meg tud menteni? Nem Nálam vettél menedéket. Krsna, Krsna, kiáltottad, de nem Nálam vettél menedéket, hanem azoknál, akiket ott láttál magad előtt. Miért kellett volna jönnöm? Azt gondoltam, Védjenek meg téged ők.
„Aztán Dhrtarástránál vettél menedéket, és azután a többi királynál. Aztán magadat próbáltad megmenteni, szorosan fogtad a ruhádat – fölemelted az egyik kezedet, és megpróbáltad ott tartani a ruhádat. De Én nem jelenek meg, ahol a saranágati csak részleges. Amikor mindkét kezedet fölemelted, és úgy hívtál, abszolút menedéket vettél Nálam, akkor azonnal jöttem.”
Ha nem veszünk abszolút menedéket, nem lehet semmilyen orvosságunk a szenvedéseinkre. Amíg nem hódolunk meg a Legfelsőbb Úr Krsnának őszintén, teljesen, addig el kell viselnünk a világ szenvedését. Mindannyian pénzt próbálunk keresi, fenntartani a világi kapcsolatainkat, hogy boldogok legyünk. Mégis láthatjuk, mi a következménye annak, hogy a nem örök dolgokhoz ragaszkodunk – súlyos szenvedések. Tudatlanságunk, az én nem ismerése miatt továbbra is próbálkozunk ezzel az efemer boldogsággal. Elvesztettük a pénzünket, elvesztettük a szeretteinket, de megpróbáljuk visszaszerezni. Ha nincs ember, akkor szerzünk egy kutyát, macskát, papagájt, akármit, és ahhoz kezdünk ragaszkodni. Újra meg újra a nem örökkel próbálkozunk, mert még mindig ott van a szenvedés alapvető oka. Ez pedig az, hogy nem ismerjük az ént, és tudatlanul azt gondoljuk, hogy az anyagi haszon válik igazán hasznunkra. Amíg nem hódolunk meg az Úrnak, addig soha nem érhetjük el az élet végcélját. A Kathopanisád (2.23) mondja:
„Istent nem lehet elérni és megvalósítani leckék tartásával, értelemmel vagy nagy műveltséggel. A Legfelsőbb Úr csak egy meghódolt léleknek tárja fel a saját örök formáját.”
És a Bhagavad-gítá végén (18.65-66) Krsna megadta a legfelsőbb utasítást a világ valamennyi feltételekhez kötött lelkének, örök javukra:
„Gondolj mindig Rám, légy az Én hívem! Imádj Engem, és ajánld tiszteletedet Előttem; így kétségtelenül el fogsz jutni Hozzám. Ezt megígérem neked, mert nagyon kedves barátom vagy.
Add fel a vallás minden változatát, s hódolj meg egyedül Énelőttem! Én megszabadítalak minden bűn visszahatásától, ne félj!”
A Bhagavad-gítá a saranágatival végződik, és itt kezdődik a Srimad Bhágavatam. Saranágati nélkül nem léphetünk be a lelki birodalomba. Először tehát menedéket kell vennünk Krsnánál. Amikor valaki Krsnáé lesz, és csak Krsna megelégedésére cselekszik, azt nevezik bhaktinak. A nevéről, formájáról, tulajdonságairól és kedvteléseiről hallani teljesen transzcendentális. De először menedéket kell vennünk Sri Krsnánál. Tudnunk kell, hogy „én Krsnáé vagyok.” Ezt a tudást egy önmegvalósított lélek, suddha-bhakta vagy szad-guru adja meg. Ezért kell elmennünk egy önmegvalósított lélekhez, aki ismeri a lélek örök természetét. Tudja, hogy Krsnáé, és mindig Krsnát szolgálja. Ha alázatosan közeledünk az ilyen önmegvalósított lelkekhez, alázatosan tudakozódunk tőlük, és szolgáljuk őket, akkor felébreszthetik az örök énünk természetét. Ezért szükséges a saranágati. És az igazi saranágati, ha meghódolunk egy saranágata-bhaktának.
A saranágati hatféle, és ezeket így írják le:
„Mindent el kell fogadnunk, ami kedvező Krsna szolgálatához. Fel kell adnunk azt, ami kedvezőtlen. Ő az egyetlen védelmező, és senki más nem védhet meg engem. És Ő a egyetlen fenntartó és eltartó. Nála kell vennünk abszolút menedéket. Legyünk alázatosak, és adjuk fel a világi anyagi egot. Ez a saranágati hat oszálya.”
Bhaktivinoda Thákura e szavakkal fejezi be a dalát a meghódolásról, „Szalmaszálat veszek a fogaim közé, Rúpa és Szanátana lábaihoz borulok.” Ez azt jelenti, hogy el kell mennünk egy suddha-bhaktához, egy önmegvalósított lélekhez. Ő meg fogja adni nekünk a saranágati tudását. Ha nem hódolunk meg neki, akkor soha nem nyilvánul meg előttünk a meghódolás.
Miért imádkozzunk Krsnához? Azért imádkozzunk, hogy szolgálhassuk az Ő és a bhaktái lótuszvirág lábait. Ez a legmagasabb cél. „Kérlek, áldj meg kegyesen, hogy elnyerjem az igaz bhaktád társaságát. Ha elnyerem az igaz bhaktád társaságát, akkor elnyerlek Téged. Kérlek, add meg nekem ezt az áldást. Amíg nem kapom meg egy suddha-bhakta lótuszvirág lábainak a porát, soha nem tudom szeretni Krsnát.” Ez legyen az imánk.