Világtojás
A föld minden táján találkozunk azzal a felfogással, hogy a világ, a föld, vagy legalább egy sziget, tojásból keletkezett. A világtojás kifejezést először a Kr e 6. sz-ban használta egy Epimenidész nevű krétai író, tőle vették át a görögök, és így terjedt el a nyugati világban.
Kétségkívül érdekes, hogy élet keletkezik egy látszólag élettelen tárgyból, ami nagyon hasonlít a kavicshoz. A rejtett és hirtelen megjelenő élettel kapcsolatos szimbólumokat is sokáig lehetne sorolni. Manapság annyira hozzászoktunk a szimbólumokban való gondolkodáshoz, hogy nehezen tudjuk tudomásul venni, amikor egy tárgy vagy idea nem szimbólum, hanem egyszerűen önmaga. Más szavakkal, nehezünkre esik elhinni, hogy az anyagi világ létrejötte, vagy pontosabban megnyilvánulása egy korai szakaszában tényleg szerepet játszhatott valami, amit Epimenidész nyomán világtojásnak nevezünk. A védikus irodalom Hiranjagarbháról, arany magról beszél, amit nyilván csak azért fordítunk tojásnak, mert az európai műveltséget még ma is befolyásolja a klasszikus ókor.
A világtojás-elméletnek éppen széleskörű elterjedtsége az, amely a közös eredetre, sőt az elmélet valódiságára utal. Nem valószínű, hogy az emberek a föld minden zugában, egymástól függetlenül találták volna ki, hogy az anyagi világ egy tojásban elrejtett csírából jelent meg.
Ezt a felfogást a legkorábban az indiai Védákban jegyezték le, kb 5000 évvel ezelőtt. A leírást azonban jelentős szóbeli hagyomány előzte meg, és ennek emlékei maradtak fenn világszerte. Kísérjük nyomon, hogyan maradt fenn az eredeti tanítás ott, ahol az indo-európai népek valaha éltek vagy végigvándoroltak; és hogyan módosult az egész, amikor eljutott más, távolabbi helyre, és kapcsolatba került lokális kultúrákkal.
A védikus írások szerint egykor az egész föld az indo-európai népeké volt, akik később több ágra szakadoztak, és az ősi kultúra Indiában maradt fenn a legtisztábban. Ugyanakkor beszámolnak mleccsha, vagyis barbár népekről is, tehát a világ képe akkor sem volt egységes, ezért jogosan beszélhetünk az indo-európai és egyéb kultúrák kapcsolatáról.
*
Nem tudjuk pontosan, hogy az ókori Egyiptom népe milyen kapcsolatban volt az indo-európaiakkal. Kákosy László magyar egyiptológus azt írja, „A fáraókori egyiptomi nép eredetének, etnogenezisének tisztázásához nincsenek sem történeti, sem megbízható, régészeti támpontjaink… Egyedül a nyelvből lehet bizonyos következtetéseket levonni, amely egyrészt egyes afrikai, másrészt a közel-keleti sémi nyelvekkel mutat rokonságot.” (Ré fiai) Nagyon korlátozó, ha egyedül a régészeti emlékeket kezeljük megbízhatónak, és egyszerűen nem igaz, hogy a nyelvek vizsgálata minden kérdésre megadja a választ. Tény viszont, hogy Egyiptom és Mezopotámia kultúrái nagyon közel állnak egymáshoz; tudjuk, hogy a Tigris és Eufrátesz országai szoros kereskedelmi és egyéb kapcsolatot tartottak fenn az Indus-völgyi vagy Indus-Szaraszvatí civilizációval. Ez azonban nem ad magyarázatot arra, hogy miért van annyi, sokkal régebbi eredetű párhuzam és egyezés az egyiptomi és a védikus források között. India régi történelmi írásai, a Puránák számos „barbár” népről beszélnek, de ezeket elég nehéz azonosítani. Időről-időre felhangzik az a javaslat, hogy az elmerült Atlantisz volt a hiányzó láncszem.
A nyelvrokonságon kívül is vannak támpontjaink, pl. a vallás, filozófia, folklór, művészet, népszokások, amelyek legalább olyan megbízhatóan bizonyítják a népek rokonságát, mint a nyelvek hasonlósága. Most csak azt vizsgáljuk meg, hogy mit tudtak Egyiptomban a világtojásról.
Az egyiptomi papiruszok nem is egy kozmogóniai leírást őriztek meg, és ezek között több is akad, amelyben szerepel a világtojás. Az egyik szerint valaha, a kezdetben nem volt más, mint az ősóceán, és egyszer csak megjelent egy tojás, amely a vízen lebegett. Re, a napisten keltette ki ezt a tojást, így jött létre Egyiptom.
A történet egyik változata szerint Khnum isten nagyon unatkozott, lemerült az óceán mélyére, felhozott egy kis sarat, abból alkotta meg a világtojást. Egy másik verzió szerint a tojást egy madár tojta, akit nagyhangúnak vagy gágogónak neveztek; vagyis a vadlúd lett a mitikus ősnemző – ami persze rendkívül érdekes, mert Indiában egy hamsza nevű madárról beszélnek, ez a szó egyszerre jelent vadludat és hattyút is, a hattyú viszont az anyagi világ teremtőjének, Brahmának a társa, sőt néha Brahmát is Hamszávatárának, a Legfelsőbb Istenség hattyú- vagy vadlúd-kiterjedésének mondják. A vadlúd tojásából kelt ki Re, a nap, az egyiptomi mitológia teremtője, pontosabban demiurgosz, ugyanúgy, ahogy a védikus írásokban Brahmá. Az egyiptomiak ősei még ugyanazt tudták a világ teremtéséről, mint a védikus kultúra hordozói, de amikor a népek elszakadtak egymástól, a tudás mitológiává szelídült – mítosz alatt olyan elbeszélést értünk, amiben még benne van az igazság magva, de a megfogalmazás módja jelentős változásokon ment keresztül.
Nemcsak a madarak szaporodnak tojásokkal, hanem a kígyók is; és tényleg van olyan egyiptomi legenda is, amely szerint a világtojás a kígyó és a béka nemi egyesüléséből származott – ezekhez az archetípusokhoz nyúl vissza, persze tudtán kívül, aki kígyót-békát kiabál a szomszédjaira. Van, ahol kígyóról és skarabeuszról beszélnek; de a tojásból mindenképpen Re születik meg, az ősvizekből kiemelkedő nap. Ennek emlékére fürödtek az egyiptomiak a templomok melletti tavakban: megtisztultak, és kiemelkedtek a tó vizéből, mint hajdan Re, a világteremtő.
Talán mondani se kell, hogy Indiában is mindenütt tavak vannak a templomok mellett.
A történetnek van egy hatodik változata is, ebben Athtor vagy az éjszaka, a végtelen sötétség lebegett a vizek felett, ő hozta létre a világtojást, amely hosszú ideig magányosan sodródott az ősvizeken. Egyszer azonban Athtor eldöntötte, hogy életre kelti, és így született meg az aktív teremtő elv, amelyet itt kivételesen nem Re-nek, hanem Ptáh-nak neveznek. Ezt írja róla a Harris Papirusz:
„Ő a teremtés első ura, ő kezdte el az életet, ő teremtette az isteneket és az embereket, minden őutána jött. Ő emelte fel az eget… ő alapozta meg a földet, amelyet a zöld ősvíz vesz körül… Ptáh az örökkévalóság ura, az öröklét őutána következik.”
Ptáhot itt a nap irányítójának tekintik, és még egy törpe megjelenése is van, ugyanúgy, mint a védikus irodalomban Krsna-Visnunak.
Az egyezések sorát zárjuk le azzal, hogy az egyiptomi papok is vegetáriánusok voltak, és a tojást sem ették meg.
Végső soron Egyiptomból származik az alkímia is, amely azt tanította, hogy a világ tojásból született, ezért a bölcsek kövének is tojás-alakúnak kell lennie; csak így képes arra, hogy megteremtse mindazt az aranyat és ezüstöt, amire az alkímisták vágyakoztak. Néha a bölcsek kövét szimbolikusan ábrázolták: tojás alakú edénynek, amelyben a kémiai reakciók végbemennek. A kő már benne van az edényben, és csak ki kell várni, amíg kiformálódik.
*
Az iráni szent könyv, az Aveszta több világteremtést ismer. A világtojást azonban érdekes módon nem az őskezdettel, hanem a folytatással hozza kapcsolatba. Elmondja, hogy amikor Zarathusztra befejezte a földi küldetését, előre látta, hogy a vallás nem fog sokáig fennmaradni az eredeti tisztaságában. Ezért megígérte, hogy visszatér. Ezt a tűzpapok nem kitalálták, hanem csak azt az ősi, közös tanítást visszhangozzák, amelyet Krsna így fogalmazott meg Kr e 3150-ben, a kuruksetrai csata előtt:
„Bármikor és bárhol legyen is a vallás gyakorlása hanyatlásban és fölényes túlsúlyban a vallástalanság, akkor alászállok Én magam.” (BG 4.7)
Az Aveszta azt mondja, Zarathusztra elhelyezett egy világító arany tojást a Vorukasa tóban, ami nem az Aral tó és nem is a Kaspi tenger, hanem a világóceán, és ez itt várja az idők beteljesülését. Ebből fog megszületni Szosjan, a megváltó. A gonosz szellem két gyíkot küldött, hogy elpusztítsák, de a jó szellem két hala megvédelmezi. A halak neve az Avesztában kara, ami végső soron ugyanazt jelenti, mint a szanszkrit kara: „csináló”, vagyis „kéz”. Ahura Mazda a saját kezeivel védelmezi meg az eljövendő inkarnációt.
Az iráni vallás egy kései utódja a mithraizmus, amelyben a Mithrásznak nevezett Legfelsőbb Istenséget sokszor úgy ábrázolják, mint aki tojásból jön elő, és még ott vannak körülötte a törött tojáshéjak.
A magyar nép ősei vándorlásaik során feltétlenül kapcsolatba kerültek az iráni árjákkal, turulmadaruk nem más, mint az Avesztában szereplő Szaéna-madár. Kétséges azonban, hogy a turulmadárnak valami köze lenne a világtojáshoz, mint az anyagi teremtés egyik szakaszához.
*
Az orphikus filozófia csak nagyon laza kapcsolatban áll a görög mitológia Orpheusával, akiről minden operakedvelő tudja, hogyan szabadította ki az alvilágból, és hogyan vesztette el ismét a szerelmesét vagy feleségét, Eurüdikét. Orpheus azonban történelmi személy, Thrákiában, a mai Bulgária területén élt még Püthagorasz előtt. Ő alapította meg az orphikus misztériumokat, a vallási kultusz egy sajátos formáját, amely szintén a védikus tanításokra épül. Az összefüggéseket egy kicsit nehezebb kibogozni, mint Egyiptom vagy az Aveszta esetében, mivel nem igen maradtak ránk eredeti írások. Görög források Dionűzosz tanítványának és későbbi ellenfelének, Apollón tisztelőjének, a lükurgoszi napkultusz visszaállítójának, jósnak és varázslónak is mondják. Ami az orphikából most ránk tartozik, az kb. annyi, hogy mindennek a kezdete Kronosz, vagyis az idő volt. Ezzel kapcsolatban ezt mondja a Srímad Bhágavatam:
„Az időtényező az Istenség Legfelsőbb Személyisége, akiből a teremtés származik a semleges, megnyilvánulatlan természet működésbe lendítésének eredményeképpen.” (Kapila Devahútínak, SB 3.26.17)
Kronosz teremtette Étert, Káoszt, Erószt, és mindent. Készített egy ezüst tojást is, amit az éter megtermékenyített, Káosz pedig a mellén melengetve kiköltötte. Ebből a tojásból repült ki Phanész, aki magában hordja az anyagi világ csíráját, és azt meg is nyilvánítja; ez tipikusan demiurgoszi feladat, mint már Brahmá és Re esetében is láttuk. Phanész az ige vagy logosz; a védikus irodalom Om szótaga. Szárnyas kígyóként ábrázolják, akinek négy feje van: ember, sólyom vagy sas, bika és oroszlán. A fejek jelenthetik az évszakokat, de a négy társadalmi rendet is, amelyek jellemzését Indiából ismerjük, de egyáltalán nemcsak Indiára jellemző. A világ minden részén élnek papok vagy tanítók, a lelki tudás átadói; harcosok vagy a közigazgatás szereplői, akik a rendet fenntartják és megvédelmezik; az emberek nagyobb része földműveléssel, iparral és kereskedelemmel foglalkozik; míg vannak, akik szolgai feladatokat látnak el, vagyis megelégszenek azzal, hogy utasításra cselekedjenek. Az osztálytársadalom szó rossz hírű, és nem szívesen halljuk, de a védikus felfogás nem mesterségesen osztja fel a társadalmat, hanem az eleve így tagolódik, és azonkívül az egyes osztályok – varnák – bizonyos értelemben átjárhatóak:
„A bráhmanákat, ksatrijákat, vaisjákat és súdrákat cselekedeteik minősége szerint, az anyagi természet kötőerőinek megfelelően csoportosítják.” (BG 18.41)
Magasabb értelemben persze az embereknek csak két osztályuk van: „Az Úr Visnu hívei és a démonok” (Padma Purána).
A négy állat megjelenik az Apokalipszisben, az ősvizek felett lebegő Athtor képe az Ószövetség első sorait idézi: „Setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” (Genezis I.2) Földünk nagy kultúrái olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, hogy a keletkezésük sem lehet független egymástól.
*
De még nagyon sok világtojást kell nyomon követnünk. Kínában a világteremtőt Pankunak nevezik, aki a mindenség sötét, tojás alakú káoszában élt. 18.000 évig gondolkodott, hogy mit csináljon, végre a tojást két részre osztotta, így keletkezett az ég és a föld. Panku csak a saját teste feláldozásával tudta folytatni a teremtést, ezt a gondolatot is megtaláljuk a védikus írásokban (RV X.90, Purusa-szúkta). Japánban úgy tudták, hogy In és Jo, a férfi és női princípium várakoztak az ősvizeken lebegő tojásban, míg az ketté nem vált. A felső részből lett az ég, az alsóból a föld, In és Jo nekiláthattak a teremtésnek.
Tegyünk most még egy kirándulást Óceániába. Nagyon kevés tudományos vizsgálat folyt, hogy a polinéziaiak vallási elképzelései honnan származnak, és a dolog egyre nehezebb lesz, hiszen ők hivatalosan keresztények, és a régi dolgokat túlhaladottnak érzik. A világtojás azonban feltűnően sok helyen megjelenik ezeken a paradicsomi szigeteken. Hawaiin úgy tudták, szigeteik abból a tojásból keletkeztek, amelyet egy istenség helyezett el az ősvizeken. A Salamon-szigetek és Rapanui (Húsvét-szigetek) hagyományaiban egy tengeri fecske, illetve a fregattmadár helyezte el az ősvizeken a végzetes tojást – ennek emlékére sokáig minden tavasszal versenyt rendeztek, és aki a tojást elsőnek megtalálta, egy évig „madárember” lett – egy évet felajánlott a nagy istenségnek, elfordult a világtól, és csak őt szolgálta.
Az Admiralitás-szigeteken úgy tudták, „a kezdetben” egy istennő megvágta a kezét, a vért egy kagylóba eresztette, a vérből két tojás lett, az egyik férfi, a másikból nő kelt ki. Tőlük származnak a polinéziaiak. A mítosz egyik változatában teknőstojások szerepelnek.
A Társaság-szigeteken Tároa-nak nevezték a Legfelsőbb Urat, akiről azt mondták, öröktől fogva létezik, nincs apja-anyja, nem született, és minden tőle származik. Tároa sokáig egyedül élt egy sötét burokban, amely olyan volt, mint egy tojás, és a végtelen térben forgott. Egyszer Tároa megunta, feltörte a tojást, és ebből teremtette meg először az eget, majd a világ többi részét.
*
Most már igazán itt az ideje, hogy meghallgassuk, hogyan hangzanak a védikus tanítások, amelyek az egész földön visszhangzanak.
Már a legrégebbinek tekintett védikus írás, a Rgvéda beszél a világtojásról. Ezt mondja róla: „Ő arany formájú, arany színű, minden szempontból olyan, mint az arany, és a vizek fia.” (II.35.10) Vizek fia szanszkritul apám napát, és nagyon sokáig azt gondolták, hogy a Rgvéda korában volt egy Apám Napát nevű „isten”, akiről persze csak annyit tudtak, hogy nagyon fényes, talán a tűzisten egyik formája, a felhőkben lappangó villám.
Hallgassuk meg ezt a himnuszt (RV II.35):
A vizek fia
Kincsekre vágyva szólok én most hozzá,
Bár a vizek fia elfogadna engem.
Hátha felékesít ez a gyorsan járó!
Élvezi ő is a himnuszokat.
Szívből szól ez a szépen formált himnusz,
Szívből szól a vizek ragyogó urához,
Tán idefordul a szent, nagy figyelemmel,
Mindent az ő nagysága hozott elő.
Összefolynak néha a nagy folyamok,
Néha sebesen futnak az óceánba,
Ott a vizek ragyogó fia, tiszta arany,
Őkörülötte állnak a tiszta vizek.
Körbe fogják az ifjú vízi leányok,
Boldogan mosolyogva, fényragyogással.
Nincs tűzifája, ghí a ruhája,
Kincseket oszt az a láng, a fellobbanó.
Égi leányok, hárman is kínálgatják,
Tejtől duzzadt mellüket nyújtva neki,
Jóllakik ott a vizekben az édes tejjel
Ő, aki mindent megteremt legelőször.
Itt is, az égben is jár paripáján,
Híveit oltalmazza minden bajtól.
Őt, ki a felhők közül szállt le a vízre,
Ellenség vagy hazugság el ne érje.
Háza tehén, ki bőven ontja tejét,
Életerőt nyer, ez gyarapítja,
Szent vizek fia oszt szét mindent,
Száz adományt a híveinek.
Ott van a vízben, fényes, örökké él, szent,
Minden irányban látszik szép ragyogása,
Tőle születnek az állatok és a növények,
Tőle kapott erejükkel elszaporodnak.
Fölkel az ősvizek láthatatlan öléből,
Ősvizek nagy fia, villámruhát hord,
Végtelenül nagy, és olyan, mint az arany,
Tisztelettel járja körül a folyó.
Ő arany forma, mindenfelől csak arany,
Ő a vizek fia, színe, mint az arany,
Tűz-arany méhe az összes élőlénynek,
Oszt aranyat meg ételt, s minden kincset.
Bárcsak örökre látnánk aranyló arcát,
Bár megtudnánk végre a titkos nevét!
Tűzragyogását az égi leányok óvják,
Étele mindig a ghí, az áldozati.
Ő a mi legközelebbi barátunk,
Ghít és hódolatunkat ajánljuk.
Áldozzunk együtt a vizek urának,
És magasztaljuk őt a himnuszainkban.
A következő himnuszt Weöres Sándor fordította ( RV.X.121):
A Teremtés Urához
Őskezdetben mint aranycsíra kelt ki,
Majd lett a világ egyetlen urává,
Helyére tette a földet s a mennyet:
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Lélekzet s erő adományozója,
Parancsait az istenek fogadják,
Árnya öröklét, övé a halálunk:
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Mind e világnak egyetlen királya,
Ha lélekzik, ha szemeit lehúnyja,
Kétlábúak, négylábúak vezére;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Övé hófödte hegyek sokasága,
Övé az óceán, mindenki mondja,
Karjai égtájak, akárki tudja;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
A magas mennyet s tartóját, a földet,
Aki a fényt s égboltot elhelyezte,
A levegőben a teret kimérte;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
A segítségre váró csatarendek
Szorongó szívvel tekintenek őrá,
Kitől a felkelő nap fénye árad;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Mikor a nagy hullámok útra keltek,
Minden csírát hordva, tüzet vajúdva,
Akkor fakadt ő, az isteni lélek;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Ki végiglát az áldozat szülőjén,
Az ajándékot osztó óceánon,
Az istenek fölött egyetlen Isten;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Ne tegyen kárt bennünk a föld-teremtő,
Az ég-szülő, az igazi törvénytartó,
A tündöklő nagy víz létrehozója;
Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?
Teremtés Ura, senki más, csakis te,
Nem uralkodhat más a sokaságon.
Amire vágyón áldozunk tenéked,
Az legyen a miénk, mindannyi jószág.
A vers nem mindig választja szét a Legfelsőbb Úr és az anyagi világ alárendelt teremtőjének, Brahmának alakjait, ezért ha világosan akarunk látni, a Rámájanához vagy még inkább a Puránákhoz kell fordulnunk.
Azt már tudjuk, mit mond a Srímad Bhágavatam a kozmikus időtényezőről. Így folytatja:
„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége energiáinak megnyilvánításával rendezi el az elemeket, belül maradva, mint Felsőlélek, és kívül létezve, mint idő.
Miután megtermékenyíti az anyagi természetet belső energiájával, az anyagi természet létrehozza a kozmikus intelligencia teljességét, amelyet arany magnak vagy tojásnak neveznek.” (SB 3.26.18-19)
„Az Úr misztikus álmának ágyán heverve arra vágyott, hogy egyedül önmagából megteremtse az élőlények fajait, ezért külső energiája segítségével létrehozott egy arany magot.” (SB 2.10.13)
„Az Úr (Mahá-Visnu), noha az okozati óceánon feküdt, kijött onnan, Hiranjagarbhává osztva magát behatolt minden egyes univerzumba, és felöltötte sok ezer lábbal, karral, szájjal és fejjel rendelkező univerzális formáját (Virát-rúpa).” (SB 2.5.35)
„A napistent Vairádzsának, valamennyi élőlény teljes anyagi testének hívják, és mivel a teremtéskor behatolt az univerzum élettelen tojásába, Mártándának is nevezik. Hiranjagarbhaként is ismeretes, mert anyagi testét tőle kapta.” (SB 5.20.44)
Mártánda a napisten egyik neve, Hiranjagarbha pedig a Legfelsőbb Úr, Krsna egyik kiterjedése (SB 3.32.8), és ezzel teljes lesz a teremtés képe, amint azt az indo-európai népek pontosan tudták, és amelyet a védikus irodalom őriz. Az arany tojásból csak az anyagi világ keletkezett, és még ez a teremtés is csak másodlagos, voltaképpen a korábban létezők újbóli megnyilvánítása. Az arany tojás egy köztes lépést jelent az anyagi világ megteremtésének hosszú folyamatában. Végső soron, közvetve minden a Legfelsőbb Úrtól származik; és amikor azt mondjuk, hogy az anyagi világ vagy energia örök, ez azt jelenti, csak azért lehet örök, mert ez sem független, hanem csak Krsna külső energiája: Vele együtt örök, de mindig alárendelt helyzetben van.
*
P.S. Kalevala: az ősvizeken megjelenik egy kacsa, és helyet keres, ahol lerakhatja és kiköltheti a tojásait. Ilmatár „a vízasszony” megszánja, kiemeli a térdét a vízből, és a kacsa helyet foglal. Három nap után Ilmatár nem bírja tovább, megmozdítja a térdét, mire a tojások széttörnek.
Ám iszapban helyük nincsen,
Nem vesznek a csorbák vízben,
Mutatnak a morzsák szépet,
A cserepek csinos képet:
Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tort tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének első fele
A halovány holddá lészen,
Tojáson mi tarka rész volt,
Égen csillag lesz belőle,
Tojáson mi feketés volt,
Lesz belőle ég felhője. (Vikár Béla ford.)