Végzetes építkezés
A Napkelet rejtett tanításai című műsorunk következik. Hangolódjunk rá egy kicsit a most következő rövid tér- és időbeli utazásra, hallgassunk meg két verset, amelyet gyakran énekelnek India templomaiban.
*
He Góvinda, he Gopál,
Hosszú földi küldetésből
Szívem Hozzád hogy talál?
He Góvinda, he Gopál.
Elhagyottak jó barátja,
Szabadít a szenvedéstől,
Már a fájdalom se fáj,
He Góvinda, he Gopál.
Maja fátylát elszaggatja,
Oltalmaz a tévedéstől,
Mindne jó valóra vál,
He Góvinda, he Gopál.
Kihúz a sötét veremből,
Megment a nagy rettegéstől,
Nincs Előtte akadály,
He Góvinda, he Gopál.
*
Vrndávana, Kanhaijá a pásztorok szemefénye,
Szívükben a kicsi Rádhá, Mohan a világ reménye.
Nanda fia Dzsamna partját járja, ha felkel a hold,
És a lányok eszük vesztik, mint akiket elvarázsolt,
Testet-lelket elbűvölőn, édes fuvolája szólt.
Színes fények játszadoznak, fényre kósza árny felel,
Ó Manmohan, oda vagyok, elveszítem az eszem,
Szánvari, ha Téged látlak, a világ nem érdekel.
*
Végzetes építkezés
Végzetes építkezésekről fogunk beszélni. Egy pompás, királyi tanácsterem megépítése egyformán végzetesnek bizonyult Indiában és Dániában. Az a benyomásunk, mintha az indiai Mahábhárata és a Beowulf nevét viselő hősi ének ugyanarról az eseményről számolna be.
A Mahábhárata címen ismert indiai eposz sok-sok ezer év eseményeiről számol be, mai, írásos formáját Kr.e. 1000 körül nyerte. A Beowulf-ének csak egyetlen példányban maradt ránk. Ó-angol nyelven íródott, és egy nagy skandináv harcos történetét mondja el, aki talán a 6. században, Dániában lett király. Azt gondolhatnánk, hogy ezt a két irodalmi alkotást semmi sem kapcsolja össze, természetesen az ó-angol és a szanszkrit nyelvek rokonságán kívül. A sok érdekes párhuzam azonban közelebbi kapcsolatokra mutat. Hrothgar király és lovagjai, valamint Beowulf ugyanúgy élnek, harcolnak és gondolkodnak, mint a Mahábhárata főszereplői, a Kuru és a Jadu dinasztiák tagjai – mintha nem is választaná el őket három és fél ezer év egymástól.
A világirodalom sok híres eposza számol be ellenséges országok vagy dinasztiák elkeseredett háborúságáról; elgondolkodtató azonban, hogy a régóta fennálló ellenségeskedést lángra lobbantó ok ugyanaz a Mahábháratában és a Beowulf-énekben: egy csodálatos épület.
A Beowulf-ének elmondja, hogy Healfdene fia, Hrothgar nagyon harcias király volt, uralkodása kezdetén az egyik csatát a másik után nyerte. Méltó emléket akart állítani a sikereinek, meg aztán különben is szükség volt egy nagy teremre, ahol a lovagok összegyűlhetnek, megbeszélhetik a következő háborúk stratégiáját, és nem utolsó sorban leihatják magukat a sárga földig. Elhatározták, hogy olyan gyülekezeti csarnokot építenek, amilyet a világ még sohasem látott, el sem képzelt. Kiadták a parancsokat, a mesteremberek munkához láttak, és 14 hónap alatt elkészült a magas, soktornyú, oromfalakkal díszített palota, amelyet Herotnak (hart, vagyis szarvasbika) neveztek el.
A Mahábhárata elmondja, hogy főhősei, a Pándavák sok kaland és viszontagság után végre külön királyságot alapítottak, Indraprasztha fővárossal. Minden ellenségüket legyőzték, minden csatát megnyertek. Az egyik Pándava, Ardzsuna már korábban kimentette Maját, a démonok építőmesterét egy pusztító erdőtűzből. Maja nagyon hálás volt, és felajánlotta neki a szolgálatait. Ardzsuna azt mondta, ha már mindenképpen fel akarsz ajánlani valamit, ajánld fel Krsnának, a Legfelsőbb Úrnak, aki egy jádava herceg alakjában jelent meg a földön. Krsna azt javasolta, építsen egy olyan gyülekezeti csarnokot, amilyet a világ még sohasem látott, el sem képzelt. Építse bele ebbe a csarnokba mindazt, ami a félistenek, a démonok és az emberek építészetében a legtökéletesebb és a legszebb.
Az építőmester nagyon örült a neki való feladatnak, azonnal kimérte a csarnok helyét, aztán elment a Himálajába, hogy személyesen válogassa ki a megfelelő építőanyagot: aranyat és drágaköveket. 14 hónap alatt készült el a szépséges, hatalmas épület, a legmodernebb külső- és belsőépítészeti megoldásokkal; például az ajtók az akkoriban újdonságnak számító üvegből és tükörüvegből készültek, úgyhogy az avatatlan idegen az ajtókat falaknak, a falakat pedig ajtóknak nézte. Mesterséges tavak is készültek üvegből, igazi virágokkal, meg igazi tavak drágakövekből formált, aranylevelű lótuszokkal; a járatlan könnyen víznek nézte az üveget, és nem mert rálépni, a valódit persze üvegnek hitte, és nyakig beleesett a tóba.
Hrothgar hatalmas ünnepséget rendezett, amikor a csodálatos gyülekezeti csarnok elkészült. Mindenki hivatalos volt a vendégségbe, és mindenkit gazdagon megajándékoztak. A bárdok hősi énekeket zengtek, a zenészek pedig hárfákon és egyéb hangszereken kísérték. Bőven folyt a met, amit sörnek szokás fordítani: részegítő, de édes ital volt ez, olyan édes, mint a méz.
A legidősebb Pándava testvér, Judhisthíra is nagy vendégséggel ünnepelte a csarnok elkészültét. Mindenki hivatalos volt a vendégségbe, és mindenkit gazdagon megajándékoztak. Az énekesek hősi énekeket zengtek, a zenészek pedig a vína nevű húros hangszeren és egyéb hangszereken kísérték. Ötezer évvel ezelőtt sem volt mindenki absztinens Indiában; a jádava törzsről például minden kertelés vagy rosszallás nélkül leírták, hogy szívesen néztek a pohár fenekére. Magas alkoholtartalmú, de nagyon édes italokat ittak; az egyik ilyen ital, a váruni egyenesen mézből készült.
A Herot hamarosan felkeltette egy Grendel nevű démon irigységét. Grendel és népe egészen addig elégedetten élt a mocsarakban, és mindenféle megközelíthetetlen, sötét helyen. Legyőzhetetlennek gondolták magukat, azt hitték, hogy senki sem gazdagabb náluk. Egy nagy sörivással egybekötött ünnepség után, éjszaka rátámadtak az alvó lovagokra. Ez csak a kezdete volt a nyílt ellenségeskedésnek, amit aztán sorozatos csetepaték és sértések követtek. Hrothgarnak 12 évre el kellett hagynia a fővárosát, ahol azontúl Grendel zsarnok módon uralkodott. Hrothgar a sors rendelésének, Isten akaratának tekintette, és türelmesen viselte a megpróbáltatásokat.
A Pándavák a démoni természetű Durjodhanát is meghívták az új gyülekezeti csarnokba. Barátságosan fogadták, Durjodhanában azonban felébredt az irigység. A pompás csarnokban faragatlan vidékinek érezte magát, ki is nevették, amikor át akar menni egy bezárt üvegajtón, vagy belepottyan az üvegpadlónak gondolt vízbe. Elhatározta, ha törik, ha szakad, megszerzi magának a palotát és a Pándavák összes gazdagságát. Nem is nyugodott addig, amíg el nem érte, hogy a Pándavák 12 évre száműzetésbe vonuljanak. Judhisthíra és a testvérei a sors rendelésének, Isten akaratának tekintették, és türelmesen viselték a megpróbáltatásokat.
Isten azonban soha nem hagyja el a híveit. Néha személyesen is eljön, hogy megbüntesse a gonosztevőket, és rendet teremtsen. Beowulf, az ó-angol költemény szerint svéd lovag, Hrothgar unokatestvére. Amikor megtudja, hogy mi történt, azonnal hajóra ül, és katonai szövetséget ajánl. Grendel a legszívesebben fegyvertelenül harcol – nagyon bízik a karjai erejében. Beowulf is vállalja, hogy sem kardot, sem pajzsot nem visz magával; fegyvertelenül vesz részt a harcban, amelyben aztán a démonok megsemmisítő vereséget szenvednek.
Krsna a Mahábháratában sem csak egy szövetséges herceg, hanem a Pándavák unokatestvére. Fegyvertelenül, Ardzsuna kocsihajtójaként vesz részt a kuruksetrai ütközetben. A démonikus Kauravák megsemmisítő vereséget szenvednek; Durjodhana éppen úgy elpusztul, mint Grendel.
*
A Biblia is tud egy végzetessé vált építkezésről. Mózes 1. könyve elmondja, hogy „Sineár földjén” az emberek elhatározták, hatalmas tornyot fognak építeni.
„És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.”
Az Úrnak azonban más tervei voltak az emberiséggel, ezért összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék egymás beszédét; a város és a torony építése pedig abbamaradt.
Az ószövetségi történet pedig nem legenda, mert a 19. sz végén az angol Robert Koldewey megtalálta, ugyan nem a tornyot, mert az már régen összeomlott, de az alapozás még megvolt. Sőt olyan kiválóan sikerült, hogy Nebukadnezár ismét felhasználhatta, amikor eldöntötte, hogy páratlanul pompás templomot épít Marduknak: az Etemenanki nevű tornyot, vagy inkább lépcsőzetes piramist, az úgynevezett zikkuratot. A szó jelentése: Ég és föld alapja. Nebukadnezarnak nem az volt a szándéka, hogy a torony az égig érjen, de azért ez is elég végzetes építkezésnek bizonyult.
Nabukadnezar magyon szerette Babilon városát, és semmiben sem gyönyörködött annyira, mint a pompás épületekben. Ezt mondja magáról:
„Hatalmas falat építettem, hogy Babilont körülvegye. Várárkot ástam, a partokat pedig megerősítettem szurokkal és aszfalttéglákkal. A várárok mentén újabb falat építettem, akkorát, mint egy hegy. Széles kapukat nyitottam, vörösrézzel bevont, cédrusfa ajtókkal. Hogy a rosszat forraló ellenség soha ne fenyegesse Babilont, az egész várost széles árkokkal vettem körül, amelyekben a víz úgy hullámzott, mint a tenger. A rakpartot téglafalakkal erősítettem meg. Babilon városa olyan lett, mint egy erőd.”
A torony tulajdonképpen két templom volt. Az alsónak a falát aranylemezekkel vonták be, és kékes, mázas téglákkal díszítették, amelyek csillogtak a napfényben. Itt volt Marduk félig emberi, félig állati szobra tiszta aranyból. Az isten trónon ült, egy nagy, masszív aranyasztal és arany lábzsámoly mellett. Herodotus Kr e 458 körül látta a szentélyt, jó 150 évvel az elkészülte után, és azt írja, hogy egyedül a szobor 26 tonna súlyú volt – tiszta aranyból. A felső templom falain sötétkék mázas téglák csillogtak. Itt semmi más nem volt, csak egy pompásan feldíszített ágy, és a szentélybe senki más nem léphetett be, mint a kiválasztott papnő, Marduk szerelmese.
Babilon városa gyakorlatilag bevehetetlen volt. És mégis elpusztult: az ellenség nem kívülről támadt, hanem belülről. Mindig akadt, aki elárulja a város elbizakodott urait. Bagdadtól nem messze, Akar-Kufban talán még ma is 60 m magasra emelkednek az egykori zikkurat romjai. Itt is, mint a hajdani Babilon összes romjaiban felfedezett téglákon ott van a büszke felirat: „Én vagyok Nabukadnezár, Babilon királya.” És nemcsak itt maradtak meg a kiválóan kiégetett téglák, hanem a környék számos falujának házaiban, mert a lakók a téglákat egyszerűen elhordták az új építkezésekhez. Még egy modern gát is épült, amely a Hindiyye csatornába tereli az Eufrátesz vizét.
*
Lehet, hogy P.B. Shelley angol költő Nebukadnezárra gondolt, amikor megírta a most következő verset:
P.B. Shelley: Ozymandias
Távoli ország bús utazója szólott:
Két kőlábat láttam a nagy sivatagban,
És a közelben, félig a sívó homokban
Összezilált fej, most is büszke tekintet,
Ajkai hűvös, gúnyos megvetése
Vallja: a szobrász tisztán látta modelljét,
Látta a gyilkos kéz, a fagyos szív összes
Rezdülését… És a talapzat is áll még,
Hirdeti: Mindegyik herceg nékem hódol.
Nézzetek műveimre, hatalmas királyok,
Hulljatok porba előttem, reszkessetek.
Ennyi maradt csak. Torzó, széttöredezve,
És körülötte kopár homoksivatag.
*
Tibetben az első buddhista kolostor építése bizonyult végzetesnek. Az építkezést Padmaszambhava irányította, aki 762-ben érkezett meg Indiából Tibetbe, hogy terjessze a Buddha tanítását. Szinte a megérkezése pillanatától állandóan harcolnia kellett: néha a régi vallás, a Bon-po képviselőivel, máskor mindenféle démonokkal.
Triszondetszen királyt mindenesetre sikerült meggyőznie a buddhista vallás igazságáról, valamint arról is, hogy feltétlenül meg kell építeni egy templomot és egy lámakolostort, mégpedig a magadhai Phatapuri mintájára. Padmaszambhava nagyon ügyesen tálalta fel ezt a tervet a királynak, aki egy idő után elhitte, hogy a dolog neki magának jutott az eszébe, és hogy minden nagy uralkodónak jelentős építészeti alkotást kell hagynia maga után.
A jósok megvizsgálták a szóba jöhető építési helyszíneket, és úgy találták, hogy Lhaszától keletre egy hegynek olyan az alakja, mint egy trónon ülő királyé, ezt nagyon kedvezőnek találták. A közeli dombokban is mindenféle kedvező jelet láttak, az egyik fiókáit védő madárra, a másik selyemruhás királynőre, a harmadik vizet ivó öszvérre hasonlított. A Dol-síkságot fehér függönynek vagy sáfránnyal teli aranytálnak látták. Így aztán ezen a hegyen kezdték el építeni a Szamjeling-kolostort.
*
Sajnos a jósok nem egészen értették a mesterségüket. Hamarosan kiderült, hogy még az alapokat sem tudják kiásni, mert mélyen a föld alatt van egy titokzatos tó, ahol rengeteg démon lakik. Padmaszambhava valahogy legyőzte a démonokat, a vizet elvezették – később Amdo tartományban bukkant fel ez a víz, a mai Kukunor tó. De a démonok nem maradtak nyugton, hanem továbbra is zavarták az építkezést, és éjszaka lebontották, ami nappal megépült. Megbabonázták az építési anyagokat és a szerszámokat is, a munkásokat addig ijesztgették, amíg el nem menekültek, ha pedig új munkásokat szereztek, a démonok is kitaláltak valami mást, hogy megakadályozzák az építkezést.
Padmaszambhava nem hagyta magát, megint legyőzte a démonokat, és lassan el is készült a Szamjeling-kolostor, amelyet a biztonság kedvéért hétszer is felszenteltek. A mágikus jelenségek még a felszentelés alatt sem szüneteltek. A baljós eseményeket képekben örökítették meg a falakon és az ajtókon.
Padmaszambhava a hatalom csúcspontján érezte magát, és fölényesen utasította a királyt, hogy most már űzze el az összes ellenségét, a Bon-papokat. Erre ők is varázsláshoz folyamodtak, pl. felduzzasztották a Szanpó vizét, amely visszafelé kezdett folyni. Egy szent tó kiszáradt, egy jéghegy megolvadt, a viharok sok ezer embert megöltek. A tibetiek szerint minden bajnak az volt az oka, hogy a kolostor építésekor nem démonokat kergettek el, hanem az országot védelmező szellemeket, és rávették a királyt, hogy utasítsa ki Padmaszambhavát. A Bon-po hívei meg is akarták ölni, de amikor utolérték, a nagy guru egyszerűen felrepült a levegőbe, és eltűnt.
Ezzel egy időre vége is szakadt a buddhizmus terjedésének Tibetben.
*
A 16. században élt indiai misztikus, Kabir azt mondja, a legjobb, ha egyáltalán nem is építünk templomokat. Hallgassuk meg az egyik versét:
Kabir: Mo ko kahán dhúnro bande
Mondd, hol akarsz meglátni Engem?
Látod, itt vagyok veled.
Mindegy, hogy templom vagy mecset,
Fekete kő vagy szent hegyek.
A rítusokban nem lakom,
A jóga sem az otthonom.
A fény örökre szívedben ragyog,
Megtalálsz egy perc alatt, ha tényleg akarod.
Kabir szól: Ó szádhu,
Életerőben az élet Én vagyok.
*
Valóban szükség van-e templomokra, vagy elég, ha csak a szívünket tekintjük Isten templomának? Csattanós választ ad erre a következő vers, fordítás hindí eredetiből.
Gopínátha templomai
Templomot építs, erre tanít az írás.
Vrndávanban, a lótuszvirágos, nádas parton
Templomok állnak öt, hét és kilenc kupolával,
Bíbor fényben csillan rajtuk az alkony.
Templomot ne építs, azt mondja az írás.
Sár ne tapassza a kő szeletét,
Összedőlnek a tégla- és a vályogházak,
Szívedben álljon a templom, és ez éppen elég.
Rakjak-e kőre követ, hogy a malter
Összeragassza és megálljon?
Vagy csak a forró szívem az oltár,
Hogy Gopínátha megáldjon?
Tudd, sose épül a földön kőház,
Míg a szívedben nincs szilárd alap.
Szíved temploma el nem készül,
Kőből ha nincsen tornyod és falad.
Látható és láthatatlan
Együtt a biztos, tiszta jel,
Maja összes sötétségét
Egyesített fényük űzi el.
*
A leghíresebb kínai regény, A kő története magyarul A vörös szoba álma címen jelent meg. Nagy ívű patriarkális családregény, a Csia hercegi család felemelkedésének és pusztulásának története.
A hercegi család nagyon szerencsés: egyik lányukat a császár veszi feleségül. A császárnői rangban levő hölgy látogatásának tiszteletére hatalmas építkezésbe fognak. A Szemek Gyönyörűségének Parkjában mindenféle romantikus épületet húznak fel, nem is beszélve a mesterséges sziklákról és dombokról, tavakról, vízesésekről, nyári pavilonokról és pagodákról, bambuszligetekről és virágos hegyoldalakról, amelyek nélkül a kínai park nem is számít igazi parknak.
Az ötszárnyú kapuépület rézlemezzel fedett tetői olyanok voltak, mint a gyíkok vagy alligátorok csillogó, pikkelyes háta. A kerítés kövei tigrisbőrszerűen csíkozottak voltak. Innen az ösvény szűk szakadékon vezetett át, ahol a sziklaalakzatok kísértő szellemekre vagy mesebeli állatokra emlékeztettek. A tó fölött márványhíd állt, a hídon vízpavilon, a bambuszliget sűrűjében barátságos, falusi házikó, aztán sziklabarlang forrással, pirosra lakkozott fahidak és további romantikus építmények: havasi kunyhó, tornácos nyári lak, márványteraszok, sárkányos diadalív, remetelak, szoborcsarnok. Röviden, semmi sem hiányzott, ami a szemet és a szívet gyönyörködteti. Kínai szokás szerint minden épületen, sőt a táj egyes szép helyein is feliratokat helyeztek el, többnyire idézeteket a klasszikus költők verseiből.
*
Az előkelő látogatás után a kiterjedt család fiatalabb tagjai költöztek a parkba: a fiatal herceg és sok-sok szép lány, a herceg közeli és távoli rokonai. De a nagyszabású építkezés senkinek nem hozott szerencsét. A fiatal herceg állandóan bajba került, sokat betegeskedett, és végül eltűnt. Az egyik lány közvetlenül az esküvője előtt halt meg, a másiknak nem sikerült a házassága. Volt, akit rosszindulatúan megvádoltak, és öngyilkos lett, akadt olyan is, aki megérdemelte a sorsát.
Egy idő után mindenki nyíltan beszélt arról, hogy a parkban kísértetek járnak. Még megpróbálkoztak egy nagy ördögűző szertartással, melynek során állítólag elfogták, majd üvegekbe és korsókba zárták a démonokat. A lezáró pecsétek szalagjaira piros tussal felírták a felnyitásokat tiltó rendelkezéseket, aztán mindet befalazták a kilátó-pagoda pincéjében. A sorscsapásokat azonban nem lehetett megállítani. A park utolsó lakóját, egy szép, fiatal buddhista apácát rablók hurcolták el, és még az öreg herceget is feljelentették a császárnál, mivel nem ellenőrizte eléggé az embereit, akik többször is behajtották az adót a lakosságtól – és a pénzt persze megtartották maguknak. Az előkelő család több tagja börtönbe került, a herceget száműzték. Az elszegényedett és alaposan megfogyatkozott család a bajban magára maradt.
Ez a nagy kínai családregény végzetes építkezésének rövid története.
*
Talán mégis biztonságosabb, ha csak gondolatban, vagy meditációban építkezünk, ahogyan azt az egyik indiai szentírás, a Gheranda-szamhitá című jógakönyv javasolja. Így írja le ezt a meditációt (VI.2-8).
Szíved a nektár tengere, benne egy ékes,
Drágakövekből formált, szép szigeten
Még a fövény is csillog, mint az arany.
Partján dúsvirágú fák sorakoznak,
Ritka bokrok, kígyóforma liánok
Elbódítanak édes illatukkal.
Megterem ott a teljesség csodafája,
Messzire nyúló ágai mind a Védák,
Mindenféle gyümölcstől roskadoznak,
Fenntartva ezt a három világot.
Nincs helye ott a halálnak, kínlódásnak,
Zümmög a méh, és halkan szól a kakukk.
Annak a békés fának árnyékában
Építs egy szentélyt, tűzragyogó rubinokból,
Járjanak ott körülötte az őzek,
Víjjogjon tarka pávasereg.
Bent, a nagy fényességes trónon várakozik rád
Választott Urad, szíved drága szerelme.
Másra ne gondolj, lásd csak Őt egyedül.
*
Most egy kis időre átugrunk Cornwallba. Itt van a legendák övezte Szent Mihály-hegy, amely dagály idején szigetté válik. Hajdanában óriások éltek a világnak ezen a részén. Szent Mihály hegyét egy Cormelian nevű óriás építette magának. Még ma is mindenkinek feltűnik, hogy a gránitsziklák milyen szabályos kúpot képeznek. Az óriás nagyon gondosan válogatta ki ezeket a köveket a közeli hegyekben, hogy megfelelő, és elég magas lakóhelyet építsen magának. Azt akarta, hogy magasabb legyen, mint az erdő fái, és a tetejéről a világ minden szögletét belássa. Az egészet pedig elnevezte Correg luz en kuz-nak, ami azt jelenti, „fehér szikla az erdőben”.
Cormelian hosszú ideig szállította és rendezgette a köveket, de a nagy gránittömbök kiemelése embert, akarom mondani, óriást próbáló feladat volt. A legnagyobb sziklákkal csak ő tudott megbirkózni, a kisebbeket a felesége szállította a kötényében. A fehér sziklától nem messze sok zöldes árnyalatú követ lehetett találni. Az óriásasszony úgy gondolta, az egyik kő ugyanolyan jó lesz, mint a másik, és egyszer, amikor a férje aludt, letört egy jókora darabot, beletette a kötényébe, és sietett az épülő hegyhez. Remélte, hogy az óriás nem veszi észre. Cormelian azonban éppen akkor ébredt fel, és nagyon rossz néven vette, hogy a felesége zöld követ hozott, és nem fehéret. Dühösen utána rohant, és úgy feltaszította, hogy elszakadt a köténye, a kő pedig a homokba esett. Azóta is ott van, mert nincs ember, aki meg tudná mozdítani. Az óriásasszony ott helyben meghalt, de egy idő után már nem tartották tiszteletben a sírhelyét, hanem kápolnát építettek rá.
Cormelian nem fejezte be az építkezést. Elköltözött egy nyugalmasabb vidékre, és azóta sem élnek óriások Cornwallban.
*
Valamennyi építkezés közül azonban bizonyára az a legvégzetesebb, amelyről Friedrich Rückert (1788-1866) ír A bráhmana bölcsessége című ciklus egyik darabjában. Végzetes, mert napról napra, percről-percre megismétlődik, és olyan erős illúziót kelt, ami nemcsak örök fogságban tart, de még azt is elhiteti, hogy ez a legnagyobb boldogság, amit ember tapasztalhat.
Rückert azt mondja, az építőmester az anyagi természet, és nemcsak egy-két házat épít, hanem egyszerre több milliárdot: megszámlálhatatlanul sok kunyhót és palotát, nem egészen a megrendelők kívánságára, hanem aszerint, hogy mit érdemelnek. Vannak nagyon különleges formájú házak is, pl. kúszónövényekre, csigákra, tigrisekre vagy tengeri szörnyetegekre emlékeztetőek. Van azonban egy közös vonásuk: a kapuk, amelyeken keresztül a ház lakója kapcsolatba kerülhet a külvilággal. Az emberek házain pl. hat kapu van – az érzékszervek meg az elme. A lélek teljesen felszerelt, kulcsrakész házat kap, amelyet úgy használhat, ahogy neki tetszik, akár fel is gyújthatja – igaz, hogy ezzel nem ér el semmit, mert a nagy építőmester már el is készítette neki a következő lakhelyet. Ilyen módon az égi vendég – a lélek – egyetlen pillanatra sem marad fedél nélkül.
Sajnos a házakba csak bejutni könnyű, megszabadulni már nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Pedig tulajdonképpen csak egy akadály van, az illúzió, amely elhiteti a lélekkel, hogy mindig is erre vágyott, itt akar élni egy nyomorúságos viskóban a földön. Hiába ragyognak le rá a csillagok, az apja palotája ablakán kiszűrődő fények: a lélek hevesen tiltakozik, és azt állítja, hogy nincs más realitás, csak ez.
Rückert bráhmanája arra tanít, hogy nincs veszélyesebb, mint elfogadni a természet által kínált házat, és senkit sem kellene jobban elkerülnünk, mint ezt a látszólag olyan nagylelkű építőmestert. Minden újabb testet öltés végzetes, mert egyre jobban eltávolít az igazi otthonunktól. Mi ehhez képest egy ragyogó palota vagy pompás tanácsterem, amit az ellenségeink megirigyelnek? Mi egy ledőlt torony, amely maga alá temeti az építőjét? Rückert azt kérdezi,
Ki lakna rossz fogadóban, akinek van otthona?
Nem itt lakik a szerencséd, mikor indulsz már haza?