Véda és Edda
Sokszor elhangzik, hogy az északi és a védikus hagyományok között párhuzamok vannak, az egyik a másiknak a tükörképe, esetleg mindkettő egy közös, sokkal régebbi kultúrából származik. A jelentős földrajzi távolság ellenére nagyon sok a hasonlóság a nyelvben, a mitológiában és az életfelfogásban, életmódban. Az egyik magyarázat az, hogy a mai indoeurópai népek ősei hatalmas területen éltek, amely magában foglalta Európát és Ázsia nagy részét (vagy az egészet); és a nagy távolságok ellenére szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással. A másik feltételezés, hogy ugyanezek az ősök vagy proto-indoeurópaiak meg is tették ezeket a nagy távolságokat, maguk előtt terelve népes csordáikat, méneseiket.
Ezzel kapcsolatban két szélsőséges állásponttal találkozunk: az egyik szerint a kultúra Indiában (Tibetben, valahol Ázsiában) született meg, és onnan terjedt el az egész földön; mások szerint valahol északon ringott a kultúra bölcsője, innen vándoroltak ki az árják, és Indiát Kr.e. 1500 körül hódították meg. A két szélsőség között és azok mellett még számtalan feltételezés van, amelyek Európa és Ázsia gyakorlatilag mindegyik földrajzi helyét számításba vették, mint lehetséges „őshazát,” egészen az északi sarkig.
A hagyományok nem tudnak ilyen hatalmas népvándorlásról. A világ legrégebbi szentírásai, a Védák nem beszélnek arról, hogy az árják idegenek lennének Indiában, akik valamikor a Krisztus előtti időben vonultak be a Khaibar-szoroson át, majd leigázták a „nem-árja” őslakosságot. A Rgvéda csak egy többé-kevésbé egységes nép egyes törzsei közötti csatározásokról számol be. A háború célja nem a területszerzés; a legtöbbször valaki elhajt egy tehéncsordát, amit aztán vissza kell szerezni, a sértést meg kell torolni. Úgy is nevezik a háborút, gavisti, tehénszerzés. Ez elég természetes egy olyan társadalomban, ahol a haszonállatok jelentik a legnagyobb gazdagságot. Egyáltalán nem India-specifikus jelenség. Pl. az ír hagyományban négy tartomány harcol az ötödikkel, Ulsterrel, egyetlen szép bika miatt.
A Rgvéda beszámol a tíz király csatájáról. Ennek az volt az oka, hogy Szudász király csak azért veszett a kockajátékban, mert csalt az ellenfele. Itt is csak árja törzsek fordultak egymás ellen, szám szerint kettő, nyolccal szemben.
Igaz, hogy az ellenséget sötétbőrűnek, lapos orrúnak, gonosznak és ármányosnak nevezik a Rgvéda himnuszai; de ezt nem kell szó szerint venni. Az ellenség mindig gonosz és ármányos, amit mi csinálunk, az ügyes taktika. Ugyanezeket a jelzőket hamar megkapják a korábbi barátok, ha egy másik érdekszövetséghez csatlakoznak. Az árja törzsek csak laza kapcsolatban voltak egymással, és még a közeli rokonság sem jelentett mindig biztos támogatást; amint azt bőségesen bizonyítja a Mahábhárata.
A dél-indiai tamiloknak van egy olyan hagyományuk, hogy egykor tamil királyok uralkodtak Indiában, akik aztán isteni útmutatásra vonultak vissza délre. Problematikus, hogy ezek a királyok nemcsak Indiában uralkodtak, hanem „az egész világon”, és Hemaszvapna királynak, aki az isteni jelet kapta, az északi sarkon volt a rezidenciája. A figyelmes hallgatók bizonyára észreveszik, hogy ez szanszkrit név, azt jelenti, „arany-álom.” A gondos szülők előre tudták, hogy majdan álmában isteni jelet fog kapni. Ezeket a hagyományokat szeretik úgy értelmezni, hogy az Indus-Szaraszvati kultúra lakói lettek volna a tamilok, de az archeológiai kutatások mai állása szerint nem kétséges, hogy ez a kultúra nem háborús hódításnak esett áldozatul: a folyók megváltoztatták a medrüket, a Szaraszvati egészen kiszáradt („a föld alatt folyik”), csak hajdani medervonala látszik a légi felvételeken. A pecséthengerek írásjegyeit sem tamil nyelven írták. Sőt néha olyan történeteket illusztrálnak, amelyeket csak a szanszkrit vagy páli irodalomból ismerünk.
Az indoeurópai hagyományok között egyedül az Edda említi, hogy az „istenek” valahonnan délről érkeztek a zord északi vidékekre. Odin egy mágiában jártas herceg volt, aki Ázsiában élt, egyszer aztán olyan nagy király lett északon, hogy néhány nemzedék után istenként kezdték tisztelni. Sajnos ez még nem igazol semmit, mert a világ minden részében találunk olyan mítoszokat, amelyek szerint „az istenek” egy másik helyről jöttek: Ozirisz és Ízisz Atlantiszról érkeztek Egyiptomba, Athéné „Líbiából” jött Görögországba. Oannes a nagy semmiből jelent meg az Eufrátesz mocsaras torkolatvidékén, Arész trákiai származású, Zagreus az alvilágban született. A Nefilim nevű óriások az égből zuhantak alá, Partholon a nyugati „boldog szigetekről” ment Írországba, és legyőzte az őslakos óriásokat, a vad és kegyetlen fomoriakat.
A feltételezett népvándorlást nyugodtan elfelejthetjük; igaz, hogy őseink nomád életet éltek, vagyis állandóan úton voltak, de mindegyik törzs vagy család csak egy meghatározott területen belül. A kultúra azonban egységes volt, és most éppen ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről, a lingvisztika oldaláról. Véda és Edda, ugyanaz a szó Indiában és Izlandon. Végül is a nyelvrokonság nem valami távoli, misztikus dolog, amit el sem tudnak képzelni azok, akik az illető nyelveket beszélik. Az egésznek csak akkor van értelme, ha látjuk, hogy pl. az óangol frith szó ugyanaz, mint a német Forst (erdő), erthe és Erde (föld), Hausfrau és hustru (háziasszony), sister és sostar (nővér), lef és lieb (kedves), ro és Reh (őz), és még sok ezer szópár bizonyítják a rokonságot. Sajnos éppen a nevek azok, amelyek sokszor makacsul ellenállnak a bizonyítási kísérleteknek.
Megvallom, azzal indultam neki a vizsgálódásnak, hogy majd én bebizonyítom… de mit is? Mindannyian tudjuk, hogy a beszélt nyelvek viszonylag gyorsan változnak, és pl. Wessobrunni imát ( 9. század eleje) ma már le kell fordítani, hogy ne csak a germanisták értsék:
Dat gafregin ih mit firahim firuuizzo meista,
Dat ero ni uuas noh ufhimil…
(Das erfuhr ich bei den Menschen, als das grösste Wunder,
dass die Erde nicht war, noch oben Himmel.
Megtudtam az emberektől, mint a legnagyobb csodát,
Hogy nem volt föld, sem odafönt ég.
Szóegyezések persze vannak, de nem mindig biztonságos ezeket keresni. Egy másik iskola azt mondja, Karl Mortensent idézem: „Fokozatosan, amint az indoeurópaiak szétszóródtak, és idővel különféle területeken telepedtek le, ahol nagyon eltérő volt az éghajlat, számos jelzőt adtak égistenüknek, aszerint, hogy milyen volt az ország természete, ahol helyet találtak maguknak. A gót-germán népek őt az eredeti nevén szólították, mint Wothanart vagy Thonarart (fújó, illetve mennydörgő), de nem telt el sok idő, és elfelejtették, hogy ezek csak az égisten régi nevének toldalékai (appendages) voltak. Annyi istent számláltak, ahány név volt… úgy tűnik, ősapáink számára az volt a szabály, hogy az isten jelzője vagy címe önálló életet kezd élni, és független személyeket jelent.” (A Handbook of Norse Mythology)
Készségesen elismerem, hogy egyes jelzők önállósulhatnak, de nem értem, hogyan függ ez össze az éghajlattal. Az égistent, tehát nem a Legfelsőbb Urat, hanem azt a lényt, aki az Ő megbízásából az eget felügyeli, minden nép úgy látta, mint hatalmas harcost, akinek fegyvere a villám, hangja vagy haragja a mennydörgés. Minden indoeurópai mitológiában egy ég- vagy viharisten áll az istenek, pontosabban a félistenek élén: Indiában Indra, északon Odin (Wotan) és Thor (Donar). Az Odin(Wodan/Wotan nevekben nem nehéz felismerni a szanszkrit váta, szél, levegő, illetve vot, hang szavakat, az egyik a szél süvítésére, a másik a mennydörgésre céloz. A Thor/Donar nevekben ott rejlik az óészaki és norvég torden, az ír toran, a gall taran, az angol thunder, a német Donner, a latin tonans; ezek mind mennydörgést jelentenek. A vihar és mennydörgés urai a kelta Taranis, a kánaáni Baal, a görög Zeusz, a római Jupiter, nemkülönben az ószövetségi Jahve. Jupiter Pluvius esőt adót jelent, míg a Jupiter tonans névben együtt vannak az eget és mennydörgést jelentő szavak: Iup-pater, diu – div – deive – deva pater, az istenek apja, tonans pedig mennydörgőt jelent.
Odin felesége Frigg, vagyis körüljáró, a szanszkrit pari-kr igetőből; Indiában a körüljárás a tisztelet kifejezése. Thor anyja Jorth (föld), ugyanaz, mint a norvég jord, skót yird, óangol erthe, német Erde szavak.
Thor és Odin között sose dőlt el teljesen a rangsor. 800-1070 között a mai Dánia területén Thort imádták, délebbre, a németek Odint tették előre. Az Edda elmondja, hogy az őskáoszból vagy az ősvizekből először Nilfheim jelent meg, Nebelheim, vagyis a köd országa. Az óészaki hjem, német Heim, angol home szavak otthont jelentenek, de a nifl szóban csak nagyon halványan lehet felismerni a szanszkrit igetövet: ni-phen, habzani, tajtékzani. Az ősvizek habzása vagy tajtékzása bocsátotta ki a párát, ami köddé sűrűsödött; ennek közepén volt a Hvergelmir forrás, ahonnan tíz jéghideg, mérgező folyó, Elivagar eredt. A Hvergelmir szó jelentése vitatott, az óészaki, norvég hver annyi, mint mindenki, de ott rejtőzhet az angol huer szó is, huer az a személy, aki a halak vonulását figyeli. Mir, mere lehet mocsár, sár, ingovány, tó, forrás, Elivagar pedig hell-ways, Höllenwege, a pokol útjai.
Ködországtól délre jelent meg Muspell, Muspelheim, ahol minden fényes, forró és tüzes volt, ennek határán állt lángpallossal a kezében Szurt, az ország védelmezője. A két ország között hatalmas szakadék tátongott, a Ginnungagap. Ezek az elképzelések nincsenek meg a védikus írásokban, illetve a védikus írások számos hideg és forró szigetről beszélnek, amelyeket tengerek választanak el egymástól. Egy név sem hasonlít az Edda Muspell-jére (muspe, maspe, maple, juharfa) és Szurtra, bár van egy szanszkrit szó, szurata, ez jóindulatú, békés istenséget jelent. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy az óészaki Ginnung szó illúziót jelent, rokon ezzel az angol gin, csapda vagy kelepce. Az illúzió, májá India filozófiájában is főleg azzal foglalkozik, hogy kelepcébe ejtse az embereket, a földi és a transzcendentális világokat elválassza egymástól. Májá mint elválasztó vagy fátyol ugyanaz, mint ginnung, gap pedig a szakadék (angol gap, német gap, gappen, gaffen, tátong).
Most azonban megjelenik Ymir a jéggé fagyott mérgező folyók és Muspell forró levegőjének a találkozásából. Ymir ugyanaz, mint a Védák hatalmas ember formájában elképzelt teremtője (purusa), akinek egyes testrészeiből keletkezett a világ:
… zsírjából lettek az erdő és a levegő vadjai,
feláldozott testéből a himnuszok és versmértékek,
lovak, tehenek, kecskék, juhok…
szájából bráhmanák lettek, karjaiból harcosok, combjaiból földművesek, lábaiból szolgák.
Elméjéből lett a hold, szeméből a nap, szájából a tűz, leheletéből a tér… stb.
(Rgvéda X.90.8-13)
Ymir feldarabolt testéből lett az ég és a föld, véréből a tenger, csontjaiból a hegyek, hajából a fák, szemöldökeiből Mithgarth, agyából felhők; óriások és törpék is születtek a testéből, belőle jelentek meg a nap, hold és a csillagok. Ymir nemcsak a világ alapanyaga, hanem az első lény, aki meghalt, és ezáltal a halottak királyságának ura lett: mint a védikus irodalomban Jama. Jama azt jelenti, iker vagy összekapcsolt; és valóban Jama volt az első ikerpár egyike, Vivaszván fia, Ymir pedig a hideg és meleg ikerpár összekapcsolódásából született. Vivaszván napisten „forró”, felesége, a „hideg” Saranju annyira nem bírta a nap tüzes hevét, hogy elmenekült, és csak egy árnyékot hagyott a maga helyén.
A történet egyéb részleteit nehéz párhuzamba állítani, de jelentős, hogy az Ymirt tápláló tehenet Authumlának nevezi az Edda, ez a szó a szanszkrit audárjából származik, ami nagylelkűt jelent. Ha a tőgyet jelentő uthur, udder szót sejtjük benne, a tehén akkor is „nagylelkűen” adta tejét az óriásnak, aki egy lépést sem tett érte. Más szereplők Buri, akinek fia, Bor Bestlát vette feleségül, egy Bolthorn nevű óriás lányát, az ő fiaik Odin, Vili és Ve, vagy egy másik változat szerint Odin, Hoenir és Lothur. Buri ugyanaz, mint a norvég bur, vagy a német nyelvjárási Boor, paraszt, kifejezetten megvető értelemben. A Bor szó a szanszkrit bar igetőből annyit jelent, aki előjött, aki megnőtt; de ott vannak még az angol tájnyelvi bor: szomszéd, barát, illetve a szanszkrit vara: legjobb, kiváló. Bolt sok mindent jelent, pl. négyszögű nyílvesszőt, villámcsapást, pecket, reteszt és vízsugarat, horn a szarv, kürt vagy ivókürt. Bestla feltehetően az óészaki bestela, legjobb, de lehet a szanszkrit vistla, különálló, kívülálló is. Odinról már beszéltünk, a Vili szó származtatása elég kétséges. Villik, villő alatt ma egyfajta tündéreket értünk, akik leginkább a shakespeare-i erdőkben otthonosak, néha bájos hölgyek, máskor az elhunytak egyáltalán nem bájos, hanem veszélyes szellemei. Villi lehet ugyanaz, mint az angol willy, farkas, ravasz, fortélyos, vagy vile: alávaló, gonosz; a norvég vill: vad, durva, a német wild: vad. Titokzatos lény, aki azért jelenik meg, hogy zsákmányt raboljon, többnyire egy gyereket, majd eltűnik egy szempillantás alatt. Mindezek a jelentések benne vannak a szanszkrit vilin-ben (eltűnő, elbújó, rejtőző, halott); illetve vi-lap: megragad, zsákmányol, rabol, elvisz, eltüntet. Az óészaki ve, vei szentélyt illetve utat, országutat jelent. A Hoenir név eredete a szanszkrit han igető, öl, gyilkol. Lothur annyi, mint a szanszkrit lau-tar, lángokba behatoló, vagy lángok közül kimentő. A Védákban nincs szó ilyen óriás-családról, de mi most csak azt vizsgáljuk, mennyiben lehet visszavezetni a neveket a szanszkrit, a legrégebbi közös nyelv szavaira.
Nézzünk meg még néhány nevet, ahogyan azok az Eddában felbukkannak. Mithgarth, Midgard (dán Middelhjom) a „középső kert” (angol mid-garden, német Mittelgarten). A közepet jelentő mith, mid, midte szónak megvan a szanszkrit párja, madhja; garden vagy Garten (kert) az őrzést jelentő guard szóvak kapcsolatos. Kert az, amit őriznek, falakkal vagy fegyverekkel. Ez az iráni paridaeza, vagyis a paradicsom jelentése is: körülkerített kert. Az ember teremtése, mint új projekt, egy körülzárt, jól őrzött helyen történt; illetve nem is volt olyan jól őrzött, hiszen a kígyó valahogy bejutott, és egészen új irányt adott a projektnek.
Jotunheim az óriások földje, jotun ma is hegyi óriást jelent a norvég nyelvben. A jot-ok utódai a gótok, akiket olyan szívesen képzelünk el óriási termetű, vad harcosoknak. Jotunheim lakói Nor (nord, north, észak; vagy a szanszkrit nar: hím, férfi), Nat (night, Nacht, natt, éjszaka; szanszkrit nátá: rokonság, rokoni kapcsolat, születés), Delling, „völgylakó”, aki Bor országából költözött Jotunheimba, mint Nat férje (angol dell, német Delle, norvéd del, óészaki daler; de ott van a szanszkrit til is, ami dombot vagy sötét foltot jelent). Fiuk Dag (day, Tag, dag, nappal). Nat és Dag lovai Hrimfaxi és Skinfaxi, az egyiknek földre hulló tajtékja a harmat, a másik eget-földet bevilágít. A Védák sok félistene jár ragyogó paripákon: a napisten különféle megjelenési formái, a tűz, a hajnal. A hrim szó leginkább a magyar harmatra hasonlít, ami persze szláv, vagyis indoeurópai eredetű (haram), benne van a német nyelvjárási Harein, hóförgeteg is, meg mindenféle nedvesség, ami az égből hull a földre. Óészaki szó a fényt jelentő skin, a norvégben skinn, német Schein, angol sheen.
Az Edda további szereplői Mani (hold) és Sol (nap). Mani (moon, Mond, maane, hold) a szanszkritban drágakövet, ezüstöt jelent, a hold ezüstje a pénz (money, Moneten). Apjuk Mundilfori, „embereket utaztató” (Mandl-Fahrer, a német nyelvjárási Mandl emberkét, manót jelent. A napisten lovai Arvak és Allswith. Arvak, Arvant szanszkrit szó, versenylovat, gyors futót jelent. A szanszkrit al igető jelentése képesnek lenni, vid: tudni, allswith, alt-vit, allwissend, elvis azt jelenti, mindent tud, mindenre képes. Szükség is van a gyors lovakra, mert a napot és a holdat állandóan farkasok üldözik: Jarnwith fiai. A szanszkrit jara, jarant szó öreget jelent, jarnwith annyi, mint bölcs öregasszony. A két farkas azonban egyáltalán nem bölcs, mert időnként elnyelik a napot vagy a holdat, pedig tudják, hogy nem bírják megtartani a hasukban.
Más óriások is élnek az égen, pl. Hraesvelg, „test-megölő”, egy hatalmas sas, ő kelti a vihart a szárnycsapásaival. A tél apja Vindsval, „szél-gyilkos”, de származhat a szanszkrit vinda-vala-ból is, ami azt jelenti, megöli a barátait. A nyár neve Szvasuth, nem más, mint a szanszkrit szuvaszita, szépen felöltözött. A többi évszakot nem nevezik meg.
Az északi (és német) legendák kétféle félistent ismernek, az ázokat (aesir) és a vánokat (vanir). Az ázokat általában ragyogó, hősies harcosoknak, a vánokat a termékenység erőinek, vagy szintén harcias, de sötét és alattomos népeknek írják le. Hosszú ideig harcban álltak egymással, de végül megbékültek. A vezető szerep az ázoké maradt. Ez azonban csak azt mutatja, hogy a legendák leírói az ázok tisztelői közül kerültek ki: a mi embereink mindig nemes és nagylelkű hősök, az ellenség alávaló, gonosz, és szellemileg visszamaradott.
Az ázok és vánok harcairól olvasva magunk előtt látjuk a védikus irodalom déváit és aszuráit, akik szintén elkeseredett küzdelmet vívtak egymással, bár soha nem békéltek meg, és végül a dévák teljesen legyőzték az aszurákat. A kép azonban nem ilyen egyszerű. Az ázok (aesir) neve a szanszkrit asz, lenni, dobni, hajítani igetőből származik, és mint az aszura, áz eredetileg egyszerűen létezőt, élőlényt jelentett. A Rgvéda többnyire aszuráknak nevezi a nagy félisteneket: Varunát, Agnit, Mitrát. Egyszer azonban valami történt a félistenek világában, amire a Védák csak ilyen homályosan céloznak: a dévák az igazságot, az aszurák a hazugságot választották. Hogy komplikáltabb legyen, egyes aszurák átálltak a dévák táborába, és ezáltal megszűntek aszurák lenni. A szó asz-igetőből való származása elfelejtődött, a-szurának, nem-szurának, ellen-szurának értelmezték, és megszületett a déva szó szinonimája, szura, amely ugyancsak fénylőt, fénylő lényt jelent. A Puránákban az aszurák a világrend elkeseredett ellenségei, és nem érdemelnek mást, minthogy lekaszabolják, kibelezzék, és olajba főzzék őket. Kivétel Vrtra, aki a Rgvédában gonosz sárkány aszura, a Puránákban nagy bhakta-aszura, de mindenképpen áldozatul esik Indrának, aki egész életében déva volt, az aszuraság minden árnyalata nélkül.
Az északi és germán mitológia aszurái, az ázok megőrizték státuszukat. 12 fő áz van, mint a védikus irodalomban 12 Áditja, és közülük az első Odin-Wotan, illetve Indra. Kik tehát a vánok? Semmi esetre sem a Védák fénylő lényei. Elmélet van több, nem is tudom, melyikkel kezdjem. Az óészaki vanir szó földművelőt jelent, de a vánok egyáltalán nem békés földművesek, hanem nagyon is harciasak. A vizet jelentő norvég vann szó alapján azt gondolják, hogy „a vízen túlról” jöttek, mint idegen ellenség, vagy eredetileg valamilyen „víz alatti” világban éltek, idősebbek, mint az ázok, valamikor régen őket tisztelték, esetleg ők az északi országok őslakói. A népies elképzelésekben az őslakók kistermetű, sötét bőrű, visszavonultan élő emberek, „törpék”, akik a fegyverforgatásban nem jeleskednek, de ismernek mindenféle mágikus művészeket. Amikor ezeket az országokat meghódították az „istenek” vagy „az istenek fiai”, egy ragyogó, magas termetű, harcias nép, a vánok még inkább arra kényszerültek, hogy meghúzódjanak a barlangokban és az erdőkben. A szanszkrit vana szó erdőt jelent, vanir, vánara erdőlakót, majmot. A győztesek mélyen megvetették, ugyanakkor kihasználták őket, elvették a kincseiket, szolgamunkára kényszerítették a férfiakat, a nőket megerőszakolták, az erősebbek kétes jogán. A folklór úgy tudja, hogy ennek az ősi népnek a maradéka még mindig él a hegyes vidékeken, ezek a troll-ok. Troll persze mindenféle hegyi és vízi szörnyeteg is, a folklór nem mindig következetes.
A vánok tehát megalázott, szerencsétlen erdőlakók? Egyáltalán nem. Éppen olyan kiváló és bátor harcosok voltak, mint az ázok, és plusz mindenféle varázslatot ismertek. Származásukról a régi források kevés és homályos részletet adnak; úgy tűnik, a vánok mindig ott voltak, az ázok később születtek. Amikor végül békét kötöttek, ez egyáltalán nem volt megalázó a vánok számára. Egyenlő felek kötöttek békét. A békekötést túszcserével pecsételték meg. Két túszt küldtek az ázok, Hoenirt és Mimirt, a vánok Njorth-ot és Frey-t küldték Asgardba. A vánok nem voltak idegenek, külföldiek, de kétségkívül voltak olyan szokásaik, amelyeket az ázok elítéltek, pl. a testvérházasság. Njörth csak azzal a feltétellel mehetett az ázok birodalmába, hogy elválik a feleségétől, aki egyben a húga is volt. A feleség nagyon örült a válásnak, úgy tűnik, Njörth-nek mindegy volt, egyébként már régóta külön éltek.
Hoenir neve a szanszkrit han, ölni igetőből származik, öldöklő harcos. Mimir a szanszkrit mi igetőből változó (a legenda szerint Mimir ismerte az alakváltoztatás tudományát), Njörth, north, Nord északot jelent, a Frey szó eredete lehet a szanszkrit prij, kedves, vagy a free, frei, fri: szabad. A Védák azonban nem említenek ilyen neveket sem az aszurák, sem a dévák soraiban.
Az északi legendák egyik főszereplője Baldur, Odin és Frigg fia. Szép, jó, tiszta és szerencsétlen, akit Loki elpusztít, csupán irigységből. Két mítosz főszereplője, de egyikhez sincs hasonló Indiában. Az egyikben Hoth (Hothr, a szanszkrit hótar: hívó szóból) öli meg, hogy megszerezze a feleségét. A másik mítoszban Hoth Baldur vak testvére, esze ágában sem volt megölnie a bátyját, de Loki becsapta. A Baldur név a legvalószínűbben az óészaki bautathr, harcos, hős szóból származik, esetleg Waldherr, az erdő ura. A szanszkrit bal igető azt jelenti, ölni, mint az északi val, pl. a Vallhalla, valkűr szavakban; dur jelentése messze, távol, rossz; vagyis Baldur: „rossz ölés”, akinek megölése bűn volt, akit nem lett volna szabad megölni. Loki az északi sagák legellentmondásosabb személyisége. Az ázok egyike, szép és okos, de abban találja a legnagyobb örömét, ha viszályt szíthat. Egy jotunheimi óriáshölgyet vett feleségül, akitől három szörnyű gyermeke született: a Fenris farkas, a Mithgarthsorm kígyó, és Hel, az alvilág vagy pokol úrnője. A Loki szóban ott van az angol lock, norvég lekke, bezárni, bevégezni, vagy az ugyancsak lock és lokke, csábítani, mert a gonoszság és irigység, különösen ha rendkívüli értelemmel párosul, nagyon sokféle módot talál a céljai elérésére. Szóba jöhet még a szanszkrit loka, lokin: világ, világi; és valóban Loki az egyetlen az ázok között, aki nagyon világiasan gondolkodik (bár néha segít is rajtuk). A Fenris farkas nevében ott van az óészaki fen: meggyújtani, tüzet fogni értelemben, pl. norvég fengge; ris pedig az állat farka. Fenris tehát: tüzes farkú. A kígyó a „középső kertet”, az emberek világát fenyegette, de sikerült letaszítani az óceánba, ahol annyira megnőtt, hogy most már körülveszi az egész földet. Thor ugyan le fogja győzni, de alig tesz kilenc lépést, maga is meghal a kígyó mérgétől.
A leányt, Helt Niflheimbe száműzték, ahol az alvilág, a közönséges halottak úrnője lett (a hősök persze a Valhallában élnek). Hel eredetileg rejtőzőt, elrejtettet jelentett (angolszász helan: elrejteni), de nagyon hamar egyértelmű lett a pokollal (hell, Hölle, helvete). A szanszkrit hela egyszerűen gondatlanságot jelent, és a védikus irodalomban nincs alvilági istennő.
Frey és Freyja Njorth gyermekei, a vánok országában születtek, de apjukkal együtt átkerültek az ázokhoz. Frey az eső és a napsütés, közvetve a föld terményeinek az ura, aki a jó aratást biztosítja, Freyja harcias (és szerelmes) istennő, aki fele-fele arányban osztozik Odinnal a hősi halottakon. Ezek a nevek a kedvest jelentő szanszkrit prij, prijából származnak. Égi kastélyaiknak, fegyvereiknek, de még az ékszereiknek is külön neveik vannak, ez a szokás minden indoeurópai vagy befolyásolt területen elterjedt, és oldalakon át lehetne sorolni a példákat a ragyogó Kaustubha ékszertől az Olifant kürtig és a Mjöllnir kalapácsig.
Az ázok közül Tyr a legbátrabb. A Fenris farkas leharapta az egyik kezét, de ő fél kézzel is elintéz seregnyi ellenfelet. A Tyr nevet a Tiu, Tiw, Ziu, Ziv névalakokon át egészen az eget jelentő szanszkrit djausz-ig vezetik vissza, de ott vannak még a nyilat jelentő szanszkrit tir és dhira: állhatatos, hidegvérű, komor. Tyr a norvég nyelvben bikát jelent, a régi német Dier vagy Deer pedig állatot. Ezért került ez a derék harcos meg nem érdemelt kapcsolatba a zodiakussal, amit el is neveztek Tierkreis-nek, állatövnek. Az „állatöv” csillagképei között azonban nemcsak állatok szerepelnek, és itt nem is az állatok, hanem az ég köréről van szó, amelyben a nap utazik.
Heimdallt fehér istennek (német Heim, angol home, óangol ham, szanszkrit dháma: otthon), vagy Gullintanni-nak, aranyfogúnak nevezik (ónémet Guldin, német Gold, angol gold, norvég gull, arany; norvég tann, szanszkrit dant, fog). Lovának neve Gulltop, aranyfejű, kürtje a Gjallarhorn, sikoltó vagy velőtrázó, kardja Hofuth, fej (német Haupt). Az ázok országába vezető hidat őrzi, annyit sem alszik, mint a madár, éjjel is jól lát, hallja, hogyan nő a fű a mezőn, és a gyapjú a birkán. Hasonló dolgokat beszélnek a Védák félisteneiről is.
Ennyit a legfontosabb ázokról. A régi India harcosai nagy szerencsének tartották, ha csatatéren estek el, mert így biztosan Indra mennyországába, a Szvargába kerültek. Az északi harcosokat a Valhalla, a „megöltek csarnoka” várta, ahova a valkűrök (valkyrie) vezették el őket. A valkűrök Odin lányai, minden csatába elmennek, „kiválasztják” (német küren, választani), hogy kik fognak a csatatéren elesni, majd a kiválasztottakat elvezetik a Valhallába. Ezt a nagy csarnokot arany pajzsok borítják, 540 ajtaja van, mindegyiken egyszerre 8000 harcos léphet be. A valkűrök szolgálják fel az ételt is, a mindig megújuló vaddisznó pecsenyéjét, és a mézsört, amely Heithrun kecske tőgyéből folyik.
A valkűröket Odin lányainak nevezik ugyan, de maga a szó, mint a norvég kyr, angol kerry tehenet jelent. A val szó eredete a szanszkrit val, megy, közeledik, siet, megfordul, vagy bal, megsebez, megöl. Indiában a hölgyek nem harcolnak. Vészhelyzet esetén talán önként a máglyára lépnek, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe, de nem fognak fegyvert. A valkűrök időnként hattyúvá változnak, mint Indiában az apszarák, égi tündérek.
Heithrun kecske mézsört, az indiai Szurabhi tehén tejet ad örökké, sőt időnként mindenféle egyéb ételt is, ahogy a gazdája kívánja, Neve a pusztát jelentő Heide és a titkot, rejtélyt jelentő óészaki rún, angol rune szavak összetétele; a pusztaság vagy a vad mezők rejtélye, és valóban elég rejtélyes, hogy a mézsört éppen egy kecske adja. A Heidrun név egy időben divatos volt Németországban, talán nem tudta mindenki, hogy ez bizony csak egy kecske.
Az emberek élete felett a végzet, megszemélyesítve a három Norna uralkodik, akiket az Edda így nevez: Urth (Urd, Wurd), Verthondi, Skuld (Skald). Hárman vannak a görög Párkák is, és három hölgy fonja-szövi-vágja el az emberek életét a kelta legendákban. Bretagne-ban szép fiatal hölgyek, Írországban öregasszonyok, vagy egyetlen vén banya, aki éjjel-nappal fon, de sose tudja olyan hosszúra fonni az életfonalat, hogy az emberek elégedettek legyenek vele. Néha meg is haragszik, még minden össze-vissza szabdal maga körül, még az egészen kicsi gyerekek életfonalát is. Indiában persze mindenki maga fonja meg az életfonalát, ezért nincs szükség külön Párkákra vagy Nornákra. Rejtélyes, hogy a lélekvándorlás tanítása északon is elterjedt, alkalmilag az Eddák is beszélnek újraszületőkről (endrbornir), de az emberek nem a saját cselekedeteikkel építik fel, formálják ki a jövendő sorsukat és a testüket, hanem mindent a végzet dönt el.
Urth nevében egy szanszkrit igető van ur: menni, elmúlni; mások szerint vardhan: gyarapodó. Verthondi a szanszkrit vartin-ból jön (található, birtok, fenntartó), a Skuld névben ma már csak a norvég skelle-t, koponyát lehet felismerni.
A világ végét, pontosabban a világkorszak végét hasonló szavakkal írják le az Edda és a védikus irodalom. Északon először egymás után három, különösen kegyetlen tél lesz, a világfa megremeg, a Fenris farkas elszakítja a láncait, a kígyó felkorbácsolja a tengert, az ázok hídja leszakad, a nap elsötétül, a csillagok lehullanak, és minden elég, illetve elmerül az ősóceánban. Ez a Ragnarök (szanszkrit rah: elhagy, megsemmisít; norvég roek, megkínzott, széttört), eredetileg a síkság, ahol az istenek az utolsó csatát vívják (Indiában Kuruksetra). Egy másik változat szerint a síkság neve Vigrith, „út-jog” (német Weg-Recht, óangol vid-riht, norvég vegg-rett). A védikus írásokban százéves szárazságra száz év zuhogó eső következik, az eget elborítják a felhők, úgyhogy teljesen sötét lesz, végül minden elpusztul a tűzben, illetve vízbe merül. Ez a pralaja, szó szerint feloldódás, elmerülés. A Srimad Bhágavatam ezt írja (12.4.7-13, 22):
„Száz évig nem lesz eső a földön, az aszály éhínséghez vezet, és az emberek szó szerint megeszik egymást… A nap felszívja az óceán, az élőlények és a föld összes vizét, de nem ad esőt viszonzásul. Ezután fellobban a megsemmisülés nagy tüze az Úr Szankarsana szájából. A szél hatalmas ereje elviszi, és ez a tűz mindenütt ég az egész univerzumban… Több, mint száz évig fúj a pusztulás nagy és borzalmas szele, és a porral lepett ég elszürkül. Ezután sokszínű felhők gyülekeznek, és száz éven át árvíz-esőt ontanak. Az univerzum héja megtelik vízzel, és egyetlen kozmikus óceánt alkot… Ez a prákrtikának nevezett megsemmisülés, melynek során az idő szétbontja a Legfelsőbb Úr energiáit és az anyagi természetet, ezek minden erejüket elvesztik, és teljesen összeolvadnak.”
De a világpusztulást mindkét esetben új kezdet követi, az élet megy tovább, és a ciklusok örökké ismétlődnek.