Vadkan
Ez a nagyon veszélyes állat Európa és Ázsia minden vidékén különleges helyzetben volt. A vadászokat elítélő és foglalkozásukat mélyen megvető Indiában a vadkan vadászatát megengedték, a kelta népek nagyon tisztelték, mint varázserejű állatot, a múlt és jövő ismerőjét, de gond nélkül feltálalták a lakomáikon. Egyiptomban annyira tisztátalannak tartották, hogy a kondások nem léphettek be a templomba, és csak egymás között házasodhattak. Szíriában, Krétán, Föníciában, Etiópiában és még számos helyen nem ettek sertéshúst, az arabok még ma is inkább a halált választanák, mint a disznóhúst. A bibliai tilalom nagyon egyértelmű: „Meg ne egyétek a disznót, mert hasadt ugyan a körme, de nem kérődzik; tisztátalan legyen ez néktek. Húsából ne egyetek, holttestüket se illessétek.” (V.14.8) Mégis tartottak sertéseket, valószínűleg azért, hogy a hulladékot eltakarítsák. Máté evangéliumában olvassuk, hogy „a Gadarénusok tartományában” nagy „disznónyájak” legeltek. Jézus kiűzte két emberből az ördögöket,
„Az ördögök pedig kérik vala őt, mondván: Ha kiűzesz minket, engedd meg nékünk, hogy ama disznónyájba mehessünk! És monda nékik: Menjetek. Azok pedig kimenvén, menének a disznónyájba: és ímé az egész disznónyáj a meredekről a tengerbe rohana, és oda vesze a vízben.” (8.31-32)
A németek munkát adtak a vaddisznónak, illetve háziasított változatának: vetéskor neki kellett beletaposnia a gabonamagvakat a földbe. Kínában a szerencse jelképe, a buddhizmusban a lustaságé, a kereszténységben általában a falánkságé és a makacsságé. Ennek ellenére, agyarát és patáit sok helyen használták amulettként.
Európa sok vadkan-hagyományt megőriztek abból az időből, amikor a mai indo-európaiaknak nevezett népek még együtt éltek. A görögök félelmetes ellenségnek tartották, ahogyan a Rgvédában szerepel, és nagyra értékelik azokat a harcosokat, akik megölték a vadkan-formát viselő démonokat. Egy ilyen vadkan-démon jelent meg Krommüónban, és annyi embert megölt, hogy az emberek már ki se mertek menni a házaikból. Thészeusz azonban végzett a démonnal, valamint egy Kerküón nevű birkózóval is, akit a vadkan fiának neveztek. Régi árja szokás volt birkózó versenyeket rendezni, amelyeknek azonban komoly tétjük volt, és a vesztesek holtan maradtak az arénában. Héraklész egy királyságért birkózott Antaiosszal, Odüsszeusz pedig Philoméleidésszel. A leghíresebb birkózás történetét azonban a Srimad Bhágavatamban olvashatjuk, ahol egy gonosz király birkózókat bérelt fel, hogy öljék meg Krsnát és Balarámát, akiket halálos ellenségeinek tartott. A profi birkózók azonban vesztettek, és a király sem maradt sokáig életben.
A görögök számos homályos történetet hagytak ránk a vaddisznókkal kapcsolatban. Az egyik szerint amikor Zeuszt el kellett rejteni az apja elől, aki meg akarta ölni, az Olümposz későbbi urát egy vaddisznó szoptatta. Volt egy Phorküsz nevű vaddisznó-istennő is, a földanya lánya, akiről úgy tudták, hogy holttesteket eszik. Phorküszről nevezték el a rómaiak Orcusnak az alvilágot, és talán nem véletlenül hasonlít ehhez a porcus szó, amely disznót jelent.
Egy nagyon veszélyes vadkant Meleagrosz ölt meg Kalüdónban, de a Roland-ének, a Nibelung-ének és több angol-normann epikus költemény is leír vadkanvadászatokat. Skócában MacDatho harcolt egy hatalmas vadkannal, legyőzte, és mindenkit lakomára hívott. A vendégek aztán jól össze is vesztek, ki darabolja fel a sült vadkant. Arthur király többször is harcol arany vagy ezüst sörtéjű vadkanokkal. Az egyik legendában a vadkan a sátán küldötte, és fegyverrel nem lehet legyőzni, csak imával.
Démétér és Koré történetéből is azt olvashatjuk ki, hogy a görögök démonoknak tekintették a vaddisznókat. Mint tudjuk, Démétér lánya, Koré eltűnt, ő pedig keserves sírással bolyongott mindenfelé, és kereste a leányt. Egyszer szóba elegyedett egy tehénpásztorral, aki elpanaszolta neki, hogy a testvére, Eubulosz éppen disznókat őrzött, amikor a szeme láttára megnyílt a föld, és az állatok eltűntek. Ezután megjelent egy hintó, amelyet fekete lovak húztak, és egyenesen behajtott a szakadékba. A kocsihajtó arcát nem lehetett látni, de a jobb karjával egy sikoltozó lányt szorított magához. Ebből Démétér megtudta, hogy az alvilág ura rabolta el Korét, a disznók pedig haláldémonok voltak.
Nem véletlen, hogy Eubulosz éppen disznókat őrzött. Az ősi európai hagyományban a kondás jóst, varázslót jelent. Odüsszeusz kondását például diosz-nak, istenekhez hasonlónak nevezték. A kelta népek azt tartották, a vadkan kiszagolja vagy látja a szelet, és így előre jelzi az időjárást, főleg a vihar közeledtét. Táin, Friuch és Rucht kondások akármilyen alakot fel tudnak ölteni, és a jövőt is meg tudják mondani, ha előbb vadkan húsából esznek. Friuch ereje a vadkan egy sörtéjében van, és amikor megölik, a sörte erejéből megszületik, mint Donn Cuilnge, és agyonveri az ellenségeit.
Pryderi és Manawydan vadászat közben egy ragyogó, fehér vadkanra találnak, aki őket és kutyáikat mágikus csapdába vezeti. Állatalakban megjelenő démonokat ismerünk Indiából; a Rámájanában egy démon csodaszép őzként jelenik meg, hogy félrevezesse Rámát.
Egy walesi történetben Llevelyn elmondja a testvérének, Llud királynak, hogy milyen csapások várnak az országra, és hogyan lehet azokat elhárítani:
„Sárkányokat fogsz látni, akik levegőben harcolnak, és amikor kifáradtak, megjelenik két vadkan. Lezuhannak az üst fedelére, átszakítják, beleesnek a mézsörbe, és az utolsó cseppig megisszák, majd elalszanak. Fogd el őket, és temesd el a birodalmad legerősebb helyén. Rejtsd el őket a földben, akkor nem éri több csapás a Brit Szigeteket.” A Mabinogion szerint ez a hely Cairfax. A vadkanok ma is ott fekszenek kőkoporsójukban, és őrzik Angliát.
Egy másik természetfeletti vaddisznóról is tudnak Walesben, Hen Went. Dallwyr Dallben tulajdona, és egy Coll ap Collfrewr nevű kondás őrizte, aki persze maga sem volt közönséges ember. A kelta mítoszok kondásai mind kapcsolatban vannak a túlvilággal, varázslók vagy emberfeletti lények fiai. Más kelta legendák jövendőmondónak nevezik Hen Went, Chaucer pedig a kondást említi Hermész és Simon mágus társaságában.
A vadkan általában a bátorságot és a nagy erejű harcosokat szimbolizálta. Ha álomban vagy látomásokban jelenik meg, szintén harcosokra vonatkozik. Izolda egy hatalmas vadkanról álmodott, és tudta, ez csak Trisztán halálát jelentheti. Néha a harcosokat fegyvereikkel együtt temették el, és vadkan-szobrokat is tettek melléjük.
Még a modern Anglia is emlékszik a régi vadkan-hagyományokra, a folklórban fekete vadkan-démonok szerepelnek, Man szigetén pedig azt állítják, van egy tündér, aki vadkan formában jelenik meg. Ma is énekelnek egy karácsonyi éneket, amely nem annyira a Karácsonyra, mint inkább a régi kelta harcosok lakomáira emlékeztet:
Úri állat a vadkan, és nekem
Jó helyen van minden ünnepen,
Legnagyobb és legkisebb legyen,
Éljen, éljen.
Szól a dal, hozzuk a vadkanfejet
Annak, ki szűztől megszületett,
Megváltja ő a bűnösöket,
Éljen, éljen.
Az északi népeknél néha egy vadkan viszi el a halottakat az élők világából. Amikor Odin vadászik, a vadkan viharfelhőkön próbál elmenekülni előle. A skandináv mitológiában a vadkan Freyr szent állata, akinek aratás után vadkan formájú cipót sütnek. A régi Németországban azt hitték, hogy amikor a gabona megdőlt, Freyr vadkanja jár a mezőn, és a gyerekeket figyelmeztették:
Ne menjetek oda mostan,
Mert a vadkan jár a rozsban.
Snorri Eddája elmondja, hogy amikor Baldert temették, Freyr a szörnyű agyarú vadkant is magával vitte, akinek a neve Gollinborsti = arany sörtéjű. Az Edda másik vadkanja Szehrimnir, aki mindig feltámadt, amikor a Vallhallába került hősök megölték és megették. Tacitus egy német törzset Aestii-nek nevez, és azt írja róluk, hogy egy vadkant imádnak. Annyira megbíznak a vadkan védelmében, hogy a háborúban nem páncélt viselnek, hanem vadkan-álarcokat. Ezek valószínűleg vadkan-agyarakkal díszített sisakok voltak, legalábbis a régészek több ilyet találtak, a görögországi Mükénétől egészen az angliai Sutton Hoo-ig.
India és a világ legrégebbi szentírása, a Rgvéda két helyen említi a vadkant:
„Amint Visnu anyjának nagy áldozatán megitta a szárazságot, és elfogadta az ételfelajánlásokat, ledöfte a hegyeken keresztül menekülő vadkant.” (RV I.61.7) Egy másik vers szerint a vadkan az árják ellensége, és Indra öli meg. Egy későbbinek tartott szentírás, a Taittirija Szamhitá (VI.2.4) szerint egy vadkan őrizte az ellenség kincseit, „a hegyek túlsó oldalán”. Ebből a néhány szerény célzásból a nyugati tudósok messzemenő következtetéseket vonnak le. Azt gondolják, hogy a Rgvéda előtti korszakban elterjedt volt a vadkan tisztelete, valamilyen termékenységi kultusz. Ennek központja a Vindhja hegység lett volna, a vadkan pedig bennszülött törzsek „totemállata”. A döntő bizonyíték pedig az lenne, hogy egy védikus írás, a Visnudharmóttara (III.119.62) egyetlen félmondatban megjegyzi, hogy vetés előtt egy vadkanhoz kell imádkozni; aki persze nem közönséges állat, hanem a Legfelsőbb Úr egyik theriomorf megjelenése. A nyugati tudomány tehát két versből és egy félmondatból alakít ki elméleteket, és közben figyelmen kívül hagyja az igazán terjedelmes védikus irodalmat.
Az Atharva Véda azt mondja, egyes gyógynövények akkor igazán hasznosak, ha azokat egy vadkan túrja ki a földből:
„A vadkan és a mongúz ismerik a gyógynövényeket.” (VIII.7)
„Sas talált meg téged, gyógynövény, vadkan túrt ki az orrával. Árts annak, aki ártani akar nekünk, öld meg, aki varázsigéket mond ellenünk.” (II.27 és V.14)
A védikus irodalomban nagyon sokat szereplő vadkan azonban se nem kincsőrző, se nem totem, hanem maga a Legfelsőbb Úr, akinek jó oka volt arra, hogy így jelenjen meg, mint Varáha.
??? A védikus irodalmat. ???
Az Atharva Véda azt mondja, egyes gyógynövények akkor igazán hasznosak, ha azokat egy vadkan túrja ki a földből:
„A vadkan és a mongúz ismerik a gyógynövényeket.” (VIII.7)
„Sas talált meg téged, gyógynövény, vadkan túrt ki az orrával. Árts annak, aki ártani akar nekünk, öld meg, aki varázsigéket mond ellenünk.” (II.27 és V.14)
A védikus irodalomban nagyon sokat szereplő vadkan azonban se nem kincsőrző, se nem totem, hanem maga a Legfelsőbb Úr, akinek jó oka volt arra, hogy így jelenjen meg, mint Varáha. A védikus irodalom elmondja, hogy a föld bolygót többször is fenyegette az a veszély, hogy elmerül az ősvizekben; néha a saját súlya, néha démoni beavatkozás következtében. Ilyenkor az Úr vadkan formát ölt, lemerül a víz mélyére, és hatalmas agyarával kiemeli a földet.
A már említett Taittirija Szamhitá (7.1.5.1) Pradzsápatinak nevezi ezt az inkarnációt, és ezt írja: „Kezdetben nem volt semmi, csak a hatalmas óceán. Pradzsápati szél formájában járt a vizek felett. Amikor észrevette, hogy a föld bolygó az óceán mélyén van, vadkanná változott, és kiemelte, majd kiterítette a víz színén, hogy el ne süllyedjen; ezért nevezik a földet Prthivínek, kiterjesztettnek.” A Satapatha Bráhmana (14.1.2) szerint
„Kezdetben a föld csak egy arasznyi volt. Egy vadkan emelte ki a vízből, Emúsa vagy Pradzsápati, a földistennő férje.”
A vadkan és a föld kapcsolatát említi az Atharva Véda is (XII.1.48) a földistennőhöz intézett himnuszában:
„A föld helyet ad a bölcseknek és az ostobáknak, elviseli a jókat és a rosszakat, a vadkannal él együtt, legjobb társa a vadkan.”
A Srímad Bhágavatam (3.13.42) szintén a vadkan feleségének nevezi a földet.
Az univerzum sok millió éves fennállása alatt a föld többször is bajba került, így aztán különféle elbeszélések vannak arról, hogyan mentette meg Varáha, az isteni vadkan. A Visnu Purána (I.4.3-11, 25-9, 45-9) ezt írja:
„Az egyik világkorszak végén Nárájana észrevette, hogy a föld már félig elmerült a vízben, ezért vadkan-testet öltött. Ez a test a védikus áldozatok erejéből jött létre, így merült alá Nárájana a földalatti régiókba. A földistennő örömmel fogadta, leborult előtte, hódolatát és imáit ajánlotta neki. Az Úr felüvöltött, és ez a hang olyan volt, mint amikor a bölcsek a Száma-Véda himnuszait zengik. Szemei olyanok voltak, mint a teljesen kinyílt lótuszok, sötétszínű, kék lótusz-szirmokként ragyogó teste akkora volt, mint egy hegy. Agyarára vette a földet, és kiemelte a vízből. Amikor kiemelkedett, a szél elsodorta a testét érintő vizet, az lemosta a Kumárákat és a többi bölcset, akik az emberek világában vettek menedéket, úgyhogy megtisztultak a bűneiktől. Hangos robajjal folyt le a víz az alvilágba, melynek tetejébe a vadkan ütött lyukat a patáival. Ezután a vadkan kiterítette a földet, hogy ne süllyedjen el, aztán hét kontinensre osztotta, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt volt.”
A nagy indiai eposz, a Mahábhárata is elmondja, hogyan emelte ki Visnu, mint vadkan, a földet (Vana 142. fejezet):
Hajdanában, a Krita Jugában vagyis az aranykorban egyáltalán nem volt halál. Minden nagyon szép és tökéletes volt, az élőlények boldogan éltek, és számtalan utódot neveltek, akik szintén számtalan utódnak adtak életet. Az emberek, a madarak, a vadállatok, tehenek, birkák, őzek, de még a növények is tízezrével szaporodtak, és a számuk olyan gyorsan emelkedett, mint az áradó folyó.
Egy ideig még csak elviselte a Föld ezt az egyre növekvő terhet, aztán már nem bírta tovább, és szép lassan süllyedni kezdett. Egyre mélyebbre és mélyebbre merült az ősvizek nagy óceánjában, egészen nyolcszáz jódzsana mélyre. Ott aztán megállapodott, és egész testében nagy fájdalmakkal, a rá nehezedő tehertől csaknem eszét vesztve a Legfelsőbb Úrhoz, Visnu-Nárájanához fordult védelemért.
Magasztos Visnu, – mondta a Földanya, – gyenge asszony vagyok, és eddig is csak a Te kegyedből
maradhattam meg a helyzetemben. Most azonban már akkora súly nehezedik rám, hogy nem tudom megtartani. Kedves Uram, ha neked is úgy tetszik, akkor itt maradok a sötét mélységben. Úgy fogok élni, mint a lótuszvirág gyökere, abban a reményben, hogy a sarjak, akiket táplálok, egy napon talán feljutnak a fényre, és megpillantják ragyogásod árnyékát, a Napot.
– Nem való az, hogy az óceán mélyén élj, – mondta Visnu rosszallóan. – Nem ez a sors rendelése.
– Akkor vedd el rólam ezt a nagy terhet, – könyörgött a Földanya, – és ments ki innen engem. Mert bizonyos, hogy a saját erőmből annyival sem tudok feljebb emelkedni, amennyi a lótusz legfinomabb rostja.
Az örök Istenség megnyugtatta a Földanyát: – Kedves Föld, kincsek őre, ne félj. Meg foglak szabadítani a nagy tehertől, és kiemellek az óceánból.
Ekkor Visnu hatalmas, vörös szemű, sötétkék testű vadkanná változott, a teste akkora volt, mint egy hegy, és sűrű füstöt fújt az orrából. Minden leheletével egyre nagyobb és nagyobb lett, nagyobb, mint a föld összes hegyei együttvéve. Agyarára szúrta a földet, és minden nehézség nélkül kiemelte az iszapból. Ez azonban még nem volt elég: az óriási vadkan félelmetes alvilági istenséggé változott, aki magára vállalta Jamarádzsa összes feladatát, és könyörtelenül tizedelte az élőlényeket. Megkönnyebbült a Földanya, és hálásan megköszönte Visnunak a segítséget.”
A Srímad Bhágavatam is elmondja Visnu-Varáha történetét (SB 3.13.17-47, 3.18.1-2 fejezetek): „Miközben Brahmá a teremtéssel törődött, a földet elárasztotta a víz, és lesüllyedt az óceán mélyére. Brahmá nem tudta, hogy mit tegyen. Miközben ezen gondolkodott, az orrlyukából megjelent egy parányi vadkan, aki nagyon gyorsan nőtt, akkora lett, mint egy elefánt, akkora lett, mint egy hegy, és nagyon hangosan üvöltött. Farkával csapkodva repült az égen, és kettévágta a felhőket. Majd bemerült a vízbe, agyarára vette a földet, és kiemelte a vízből. Megölte Hiranjáksa démont a vízben. A bölcsek megértették, hogy ez a vadkan nem más, mint Visnu, és fölajánlották imáikat. Varáha a patáival megérintette a földet, majd a vízre helyezte, hogy ott lebegjen, és visszatért a saját hajlékába.”
Ez alkalommal tehát a föld nem a saját súlyától merült el. Az aranyszínű hajú, ékszerekkel gazdagon elborított Hiranjáksa démon határozta el, hogy tönkreteszi a még éppen csak elkezdődő teremtést. Amikor a vadkan a vízbe merült, szemtelenül gúnyolódott, kétéltű vadállatnak nevezte az Urat, pedig neki magának is félelmetes agyarai voltak. Először buzogányokkal és különféle fegyverekkel harcoltak, de amikor a démon mindenféle varázslathoz folyamodott, az Úr bevetette a Szudarsana nevű harci korongját, és végül a saját kezével verte agyon a démont.
Dzsajadéva indiai szent és költő írta a 12 sz-ban:
„Minden dicsőséget az Úr Késavának, aki vadkanként jelent meg. A földet agyarai között tartotta, amelyek olyanok voltak, mint a kőszirtek a holdon.” (Idézi: SB 3.13)
A vadkan-inkarnáció, Varáha nevét viseli egy Upanisád és egy Purána. Tibetben is megjelenik a vadkan az istenségek között, bár nem a föld megmentésével kapcsolatban. A Tibeti Halottak könyve beszél egy sárga színű, fekete vadkanfejet viselő istennőről, Vadzsravaráhiról, akinek a tibeti neve Phagdonma. Az egyik kezében koponyát tart, a másikban hurkot, ezzel igyekszik kihúzni a lelkeket az anyagi világ mocsarából. Más Nyingmapa szövegek szerint Vadzsravaráhi beavató istennő, aki a belső hang útján közli az emberekkel a titkos tudást. Öt formája van: keleten kék, délen sárga, nyugaton vörös, északon zöld, középen pedig fehér. Ezek a megjelölések persze a meditációban használt mandalára vonatkoznak.