Tükör
A tükör, a tükörképpel kapcsolatos elképzelések és babonák olyan régiek, mint maga az emberiség. Vízfelületek voltak a legkorábbi tükrök. Ember-állat látja ivás közben a tükörképét, de bizonyos érdeklődés és nyitottság kell ahhoz, hogy tudatosuljon, mi jelenik meg a vízen, vagy egyéb fényes felületen. Talán egy másik, idegen személy, aki gúnyosan, sőt ellenségesen utánozza a mozdulatainkat?
3-4000 évvel ezelőtt az emberek általában azt gondolták, hogy a tükörkép nem más, mint a titokzatos módon hozzájuk csatlakozott lélek, aki egy másik birodalomban él, és csak ideiglenesen foglal el egy-egy földi testet. A tó vagy vízfelület lett ez a távoli világ. Ez a világ ismeretlen és veszélyes, mert a lelkek fő elfoglaltsága, hogy testeket szerezzenek maguknak. Ha egyet megszereztek, az elveszett a rokonai és a barátai számára, „meghalt”.
Ez a primitív felfogás a föld számos részén felbukkan. A buddhizmus előtti Tibetben a holttestekre folyóvizet hintettek, hogy a halott békésen követhesse a lelket a túlvilágra. Az Andamán szigeteken azt hitték, minden embernek van egy vagy több lelke, akiket csak a vízben lehet látni. Japánban nem mertek a vízbe nézni, nehogy elragadják őket a lelkek. James G. Frazer írja az Aranyágban:
„A tükörlélek, mivel nem része a személyiségnek, éppen olyan veszélyeknek van kitéve, mint az árnyéklélek. A zuluk még a pocsolyákba se néznek bele, mert azt tartják, mélyükben szörnyeteg lakozik, aki elrabolja a tükörképüket – és ha ez megtörténik, akkor meg kell halniuk. A basutók úgy vélekednek, a krokodil úgy is végezhet az emberrel, hogy a tükörképét rántja le a víz alá. Amikor valaki közülük minden látható ok nélkül hal meg, azt mondják, egy krokodil észrevétlenül elrabolta a tükörképét. Melanéziában van egy tó, „ha ebbe valaki belenéz, meghal, mert a mélyében lakozó szellem elveszi a tükörképét.”
Az etruszkok főleg a terhes anyákat és az újszülötteket tartották távol a bronztükröktől. A kínaiak kis tükröket akasztottak fel a házban, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. A gonosz szellem ugyanis megrémült a saját tükörképétől; esetleg azt hitte, hogy a házat már elfoglalta egy másik, sokkal hatalmasabb szellem, és gyorsan elmenekült.
Sem a régi görögök, sem India törzsi lakossága nem akarták látni a vízben megjelenő tükörképüket. Még azt is rossz jelnek tartották, ha valaki álmában látta a tükörképét. A hős Perszeusz csak úgy tudta legyőzni Medúzát, hogy eléje tartotta a fényesre csiszolt bronzpajzsát, amelyet Athéné istennőtől kapott. A szegény Medúza olyan rút volt, hogy nem bírta elviselni a saját tükörképét, és belehalt. Csak a theszpiai Narkisszosz, (Nárcisz) gyönyörködött annyira a tükörképében, hogy minden veszélyről elfelejtkezett.
Egy szépséges kék nimfa, Leiriopé fia volt, annyira büszke a szépségére, hogy minden leányt elutasított. Ekhó nimfának okozta a legnagyobb fájdalmat, akit korábban Héra már megbüntetett, hogy ne tudjon beszélni, csak azt ismételgesse, amit mások mondanak. Azt is mondják, viszonzatlan szerelmében sorvadt el, és nem maradt belőle több, mint a visszhang.
Narkisszosz menekült a szerelmes Ekhó elől. Egy idő után elfáradt, megszomjazott, és lehajolt a donakoni forráshoz, hogy igyon. Amikor megpillantotta a tükörképét az ezüstösen tiszta vízben, annyira beleszeretett, hogy attól fogva csak magát bámulta. Sajnos a tükörkép nem tudta viszonozni Narkisszosz romantikus érzéseit, aki bánatában meghalt, vagy tőrt döfött a szívébe, és a véréből született a piros-fehér pártás nárcisz, a leirion.
Már Narkisszos anyjának a nevében benne van ez a szó, bár valaha a kék liliomot vagy íriszt nevezték így; ebből a virágból készítettek koszorúkat Démétérnek és Perszefonénak.
Ungvárnémeti Tóth László a 17. század végén írt egy verses tragédiát Nárcisz címen. Egy kicsit megváltoztatta a történetet. Ekhó nemcsak a versek végét visszhangozza, hanem meglehetősen erőszakosan udvarol Nárcisznak. A szép ifjút nimfák és pásztorleányok rajongják körül, aki így panaszkodik anyjának:
Pihentem egy zöld pázsiton, gondolkodám,
Mi leszen belőlem, s merre tartsa, útamat;
Szomjúzni kezdek, nyelvem ínyemhez tapad,
Gégém kiszárad, mellyemet süti valami,
Mint a parázs tűz, felkelek, víz kellene,
Széjjel tekintek, lelek – örömmel szökdösöm
Hozzá – de jaj! Kínt, mérget és bánatot ivám.
Ott láttam a szép alakot, esedezem neki,
Sírok, könyörgök, kérem, intem, bíztatom:
Nem szól, nem ért, nem hall; nem! Ó nem, mert siket,
Vak, néma. Míg így küszködöm, reám kiált
Egy ősz öreg, s megfedd: hogy a szép én vagyok.
Egy másik görög mítoszban Dionűszosz tekint véletlenül a tükörbe, amely annyira megbűvöli, hogy előbb meg sem tud mozdulni, aztán darabokra törik – és ez az emberiség szerencséje, mondja Olümpodórosz a Platón műveihez írt kommentárjában; mert így mindenhová jutott belőle legalább egy szilánk.
Az indiai Puránák elmondják, hogy egyszer Krsna is megpillantotta véletlenül a tükörképét a dvárakái palota fényesre csiszolt padlóján, és elcsodálkozott a saját szépségén. Krsna persze nem egyszerű nimfák fia, és nem is részeges erdei istenség, mint Dionűszosz. Neki még az sem árt, ha boldogan figyeli a saját gyönyörű formáját. „Csak most látom, miért szeretett Engem annyira Rádhá,” mondta Krsna, és eszébe jutott ifjúságának színhelye, a Jamuná folyó melletti bájos ligetek, a virágos rétek, és az arany színű Rádhá.
Vidjápati Thákur (1352-1448) versében Rádhá beszél Krsnáról:
Az vagy Te, mint a kéznek a tükör,
Hajnak virág, és fény a szemnek,
Pír az ajaknak, ékszer a nyaknak,
Leple a testnek, a lélek háza.
Szárnya madárnak, és víz a halnak,
Élet élete, minden Te vagy.
Mádhava, mondd, ki vagy úgy igazából?
Szól Vidjápati: Egyek vagytok Ti ketten.
A tükör misztikus-mágikus kapcsolat egy olyan világgal, amelytől az embernek jobb távol maradnia. Még Ézsaiás próféta is megtiltja a tükrök viselését (3.24). A tükör „lahash”, vagyis olyan tárgy, amit varázsmondásokkal, ráolvasásokkal stb. kapcsoltak össze, és amulettként viselték.
A próféta tilalma egyben azt jelenti, hogy „Sion leányai” tényleg tükröket viseltek; különben nem lenne értelme a tiltásnak. A tükör az ajtó, amelyen át a testbe zárt lélek ki tud szabadulni. Megmutatja a jövőt, pl. Vulcan tükre. Vulcan a római mitológiában Jupiter és Juno fia, aki fegyvereket, páncélokat és ékszereket készít a félisteneknek és a hősöknek, Szicíliában van a kovácsműhelye, az Etna tűzhányó alatt. Vulcan készített egy tükröt is, amelyben meg lehetett látni a múltat, jelent és jövőt. Persze ez bronztükör volt, mert a modern üvegtükrök csak a 13. század elején jelentek meg Velencében. A leydeni papírusz elmond egy régi egyiptomi szokást. Fémtükörre olajat öntöttek, ebben képek jelentek meg, amelyekből ki lehetett olvasni a jövőt. Merlin varázslót egy tükör figyelmeztette az árulásra. Spenser szerint ez tulajdonképpen egy tojás alakú kristály volt. Az Ezeregyéjszakában Al-Asznan tükröt tart a lányok elé. Ha a tükör felülete fényes marad, a leány szűz, ha azonban elhomályosodik, akkor biztos, hogy már elvesztette az ártatlanságát.
A tükör azt is megmutatja, hogy a beteg életben marad-e, vagy meghal. Görögországban, Démétér istennő egyik temploma mellett volt egy szent forrás. Ha jóslatot kértek, a papnők leengedtek egy fémtükröt a víz színéig, majd füstölőket égettek, és imádkoztak. Egy idő után felhúzták a tükröt, amelyben a beteg vagy élő emberként jelent meg, vagy úgy, mint a halott.
A sokoldalú tükörrel még gyógyítottak is. Vizet mertek arról a helyről, ahol a telihold képe tükröződött, és ezzel a vízzel itatták a betegeket. Az indiai Oudh-ban ezüstedényt kellett vízzel megtölteni; az edényt magasra tartották, és „felfogták” benne a hold tükörképét. Az ilyen víz mindenre jó, de különösen „vízibetegség”, ödéma, puffadások ellen.
A klasszikus ókor tükörjóslása széles körben elterjedt az európai középkorban. Cornelius Agrippa írja, hogy Magnus Pompeius, aki Kr.e. 65-ben legyőzte a perzsa Mitridatész csapatait, a zsákmánnyal együtt egy tükröt is hozott, amelyben fegyveresek seregei látszottak, ha valaki meg akarta támadni Rómát (Okkult Filozófia, II.1). A boszorkányüldözések idején néha a tükröt vallatták, mondja meg, kit kell sürgősen a máglyára küldeni. De a mágus vagy okkultista hírben állók is a tükörhöz fordultak, árulja el már a jövőt. A 16. században Dr. John Dee és a famulusa, Edward Kelly voltak a leghíresebb tükörjósok. Kétféle tükröt használtak, egy fakeretbe foglalt, ovális kristályt, és egy csiszolt, fekete obszidiánt. Az obszidián igen sötét és kevéssé áttetsző, ezért inkább árnyakat mutat, mint határozott formákat. Dee mondta a varázsigéket, Kelly vagy egy ártatlan kisfiú, kisleány figyelte, milyen képek bukkannak fel a varázstükörben. Állítólag egyszer azt látták, hogy gyanús alakok puskaport hordanak a Parlament alatti pincébe – így fedezték fel a Gunpowder Plot néven elhíresült összeesküvést. Egy másik alkalommal a tükör angyala, vagy inkább ördöge utasította a jeles kristálynézőket, hogy cseréljenek feleséget. Megtették, de csak Kelly örült a szokatlan javaslatnak.
Számos babonában maradt fenn a tükörmágia, pl. nagy szerencsétlenség lesz, ha eltörik egy tükör. A fiú hét évig balszerencsés lesz, a lány hét évig nem megy férjhez. Valamit segít, ha a tükörcserepeket gyorsan elássák a földbe, vagy olyan folyóba dobják, amelyik dél felé folyik; akkor a föld elnyeli, a víz elmossa az átkot.
A betegszobában letakarták a tükröt, nehogy a legyengült lélek gyanútlanul odamenjen, aztán meg ne tudjon visszatérni. De ott is letakarták a tükröt, ahol valaki meghalt, mert a lélek visszatérhet, most már kísértet formájában, és magával viheti valamelyik családtagot.
Kicsit nehéz lehetett letakarni a tükröket a lahore-i vagy udajpuri Tükörpalotákban (Sis Mahál), ahol ezer meg ezer színes tükördarabkával díszítették a falakat. Éjszaka elég volt egyetlen gyertyát meggyújtani, hogy milliónyi csillag szikrázzon a sötét boltozaton és a falakon. A tükör nemcsak díszítés, hanem a szemmel verés nagyon hatásos ellenszere. Az indiai nők kis kerek tükröket varrtak a ruhájukra, a 17. századi Franciaországban az urak hordtak tükrös kalapokat.
Más babonák is fennmaradtak a tükörrel kapcsolatban, pl. a lányokra rászóltak, ne nézzenek sokáig a tükörbe, mert meglátják az ördögöt. A lányok nemcsak magukat nézegették, hanem a tükörben látszó holdtól akarták megtudni, hány év múlva mennek férjhez.
Egy éves korukig a kisgyerekeket egyáltalán nem engedték tükörbe nézni; azt gondolták, még nagyon gyengék, nem tudják elviselni, ha a lélek egy időre elhagyja a testüket, és beleköltözik a tükörbe.
Angliában még a 19. században is voltak „fortélyos emberek”, akik azt állították, hogy minden elveszett tárgyat megtalálnak a tükörben.
A bűvös tükör sokszor kútból vagy folyóból merített vízzel teli edény. A kabbalisták hét fémtükröt használtak, a hét bolygónak megfelelően. A nap tükrét aranyból kellett készíteni, és csak vasárnap lehetett konzultálni; a hold ezüst tükre hétfőn válaszolt. A többi fémek vas (kedd), higany (szerda), ón (csütörtök), vörösréz (péntek) és ólom (szombat).
Medici Katalin (1519-1589) a tükrében tanulmányozta, mi lesz Franciaország jövője. A spanyol királyoknak is volt egy különleges, domború fémtükrük, amelyre a Muerte, Etam, Tecteme és Zaps szavakat írták. A tükröt vízre vagy olajra irányították, ekkor a folyadék felszínén alakok jelentek meg, és válaszoltak a királyi kérdésekre.
A jövőt megmutató, kérdésekre válaszoló tükör igazi hazája az irodalom, Hófehérke meséjétől kezdve, amelyben a gonosz királyné érdeklődik a tükörtől, hogy ki a legszebb. Jaj annak, akit a tükör szebbnek mond a királynénál.
Geoffrey Chaucer, „az angol irodalom atyja” (14. sz) kétszer is említi a mágikus tükröt (Canterbury Tales). Az egyik tükör tulajdonképpen csak egy vízzel teli medence, és ördögűzésre szolgál. A másik egy legendás tatár királyé, Cambuscan-é. Ennek az a specialitása, hogy kizárólag az eljövendő szerencsétlenségeket mutatja meg. Cambuscant azonban biztosan megvigasztalta a sárgaréz lova, aki a föld bármely pontjára elvitte egy pillanat alatt. Csak bele kellett suttogni a város nevét a ló fülébe, elfordítani egy szegecset, és a ló már ott is volt a kívánt helyen. Most tovább kellett forgatni a szegecset, hogy a ló leszálljon, mivel annak idején Tatárországban a lovak nem a földön vágtattak, hanem a levegőben. Egy újabb csavarásra a ló eltűnt, amíg Cambuscan haza nem akart menni. Nem kétésges, hogy sok parkolási díjat takarított meg ezen a módon.
Lewis Carroll második híres könyvében, Alice Tükörországban, a tükrök nem a jövőt mutatják meg, hanem megfordítják a teret és az időt. Ebben az ellentmondásos világban Alice azt látja, ami a háta mögött van, hátrafelé kell mennie, hogy találkozzon a Vörös Királynővel, és a királynő előbb felsikolt, csak aztán szúrja meg az ujját.
Sok magyarázat született arra, hogy mit jelent ez a fordított világ; Jung szerint az az objektív valóság, amellyel nem akarunk szembesülni. Ebben az értelemben Jung azonosítja a tükröt az álommal. Szerencsére a legtöbb író nem bonyolítja ennyire a szimbólumait. Goldsmith regényében, A világpolgár, a jó öreg tükör csak a gondolatokat mutatja meg. Richard Strauss operájában, a Capriccio-ban a grófnő a tükörképét faggatja, kit válasszon: a költőt vagy a zeneszerzőt. Gompertz angol katonatiszt sok keleti országot bejárt, élményeiből merítette kalandregényei témáit, amelyek „Ganpat” álnéven jelentek meg. Híres könyve Az álmok tükre (1928), amelynek főszereplője rendszeresen azt álmodja, hogy valahol a Himálajában jár; az álmaiban szerepel egy különleges tükör, és persze egy szép lány. Egy idő után elhatározza, hogy elutazik, és megkeresi az álmai színhelyét. Eljut egy ladákhi kolostorba (Kungma), ott látja a tükröt egy festményen, egy zöld istennő (Dukar) kezében; aztán egy gleccseren előkerül az a tükör is, amelyről olyan sokat álmodott.
A tükör még egyszer szerepel egy fantasztikus avatási ceremónián.
„A tükör magára vonta a figyelmet, a felülete fényes lett, és zöld árnyékok játszottak benne. Meg is nőtt annyira, hogy eltűnt a terem, a szentély – nem látszott semmi, csak egy óriási zöld felület, képsorozatok, minden jelenet, amit valaha látott vagy tudott az álmaiban. Majd elhalványult és egyre kisebb lett, végül nem látszott más, mint a szentély, ahol éppen avatási ceremónia zajlott.”
Ezzel véget ér a tükör szerepe. A regény nem is ezért érdekes, hanem mert modellül szolgált Hilton Lost Horizon-jához, amely magyarul A kék Hold völgye címen jelent meg, és a 30-as, 40-es években nagyon híres volt. Ma már inkább csak a kolostor nevére emlékszünk: Shangri-La.
Az új sikerszerzők egyike Tolkien, aki kétféle tükörről ír A gyűrűk urában. Az egyik Galadriel tündérkirálynő tükre, víztükör, amely megmutatja a múltat, a jelent és a jövőt, de összekeveri a képeket, ezért nem érdemes megbízni a jóslataiban. A másik tükör a palantír, ez az óangol nyelvben távolbalátót jelent. Sötét gömb, ha sokáig figyelik, úgy tűnik, mintha a belsejében tűz égne, misztikus fények kavarognak. A palantír is nagyon veszélyes, előbb-utóbb megjelenik benne Szauron démon szeme, amely mindenkire rá tudja kényszeríteni az akaratát.
Most még egy kicsit menjünk vissza Indiába, ahol egyes filozófusok azt tanítják, a világ nem létezik, csupán illúzió, a legjobb esetben is csak a tükörképe valamilyen transzcendentális valóságnak, amely az ember számára elérhetetlen. Jogosan merül fel a kérdés, ha minden csak illúzió, akkor ki van illúzióban? SirAlfred Lyall 19. századi angol költő teszi fel a másik jogos kérdést: Mi van, ha eltörik a tükör? De hallgassuk meg az egész verset, amelynek címe: Egy hindu herceg meditációi.
Bár tudnám, hogy a földön, országokban, hol sose járék,
Ott is örökre megvan-e Istent keresni a szándék?
Nyugatra ott az óceán, és északon a nagy, havas hegyek,
Mit tudnak ott a bölcsek, és mit látnak még az emberek?
Misztikus India, annyi az isten, szinte rajzanak,
Vadméhek a facsúcsokon, az égen vad vihar szalad,
Hangjukat halljuk a szélben, sziklán lépkednek tova,
Mégis a kérdés: Mit üzentek? Mit jelent a sok csoda?
Nyitva a milliónyi szentély, és valahányszor egy jelkép,
Régi király előtt a földre borulnak, ki már csak emlék,
Száll föl a tömjén füstje, vége se hossza a hangzavarnak,
Súlyos terhet akik viselnek, vagy csak gyáván élni akarnak.
Úgy terel minket a végzet, mint a hegymenedékbe az őzet,
Fönt csak az ég szabad, körben a puskák lőnek,
Űz az erő, nem látjuk, de végigverhet rajtunk,
Fákhoz imádkozunk, és kőre szorítjuk az ajkunk.
Int a fa árnyas választ, a morcos szikla elszabadul,
Alkony homálya szörnyű, démoni formát ejte rabul,
Nézzük a fényt, ami csillan a távoli hegy taraján.
Fölvisz-e ösvény? Megpihenünk-e, talán?
És ki vezet föl hittel, az ösvényt merre mutatja meg?
Tudja-e, hol van a biztos rév? Mert a hegyoldal meredek.
Célba talál a lövés; ki az esdő nép közt vár, az
Végsőt sóhajt, mert mindenre halál a válasz.
Ím a rokonság sírjai, mind a fényes múltról énekel,
Hősök a harcban elestek, a nők lángokban égtek el,
Istenek ők, a régi királyok, a népet védeni összegyűltek,
Én is imádkozom, de ők csak márvány arccal ülnek.
És milliónyi a bálvány, mindenütt a mormoló papok,
Orgiák és gyanús rítus, sötéttel írt ünnepnapok.
Mit csikartak ki a csendtől? Jött-e csak egy suttogás neked
A titokról: Honnan s merre? Jaj, némák az istenek.
Hallgassak az angolokra, kik átkeltek a nagy tengeren?
„Mi megmondtuk már a titkot.” De az mit jelent nekem?
Régi mese, hogy teremtett világot az égi ük,
Az istenek hogy örülnek, és hogy ember lett az egyikük.
Gondoltam, hogy a városokban, hol India hódítói élnek,
Ott a parancsot villogtatják, és mindent megítélnek,
Már kifürkészték a mélyet, mely fölött mi lebegünk –
Ám szomorúan elfordulnak, mondván: „Hasztalan keresünk.”
Álom a lét, delúzió, s hol ébred a meggyötört?
Árny a vízen ez a világ, mi lesz, ha a tükör összetört?
Tábort üt-e itt az ember, vagy csak sátrat, melyet a vihar
Elsodor a porból, este mécs ég, reggel minden sima és kihalt?
Nincs az égben semmi, honnan jégeső ver, és villám morog,
Szél csak, ami végigseper, míg a világ surrog és forog?
Szél, mely a hamvaim szerteszórja, s ágyat vet a csendbe meg,
Míg az asszonyok sírnak, és egy régi gyászdalt zengenek.