Váltott gyerek
Európa és Ázsia számos részében nagy veszélyek fenyegetik a kisebb és nagyobb gyerekeket, sőt néha még a felnőtteket is: elrabolhatják őket a különféle természetfeletti lények, többnyire a tündérek. Főként a bölcsőben fekvő gyereket viszik el, és ott hagyják helyette a sajátjukat. A tündérek nagyon szeretik és kényeztetik az így szerzett kisfiúkat. Shakespeare színdarabjából, a Szentivánéji álom-ból megtudjuk, hogy Oberon tündérkirály és Titánia tündérkirálynő éppen egy ilyen kisfiún vesznek össze. „Még sose volt ilyen édes gyerekem,” mondja Titánia. Oberon elkéri tőle, „Apródom és nemes lovag leszen!” Titánia nem adja,
E gyermek itt enyém marad,
Hisz tündér volt az anyja is,
És együtt voltunk Indiában,
Hol bódító az éjszaka,
Miként a fűszerek.
A földi szülőknek azonban nem szerzett örömet a „váltott gyerek.” Kétségbe estek, amikor látták, hogy az addig szép és egészséges gyerek hirtelen megváltozott. Annyi közös vonás van az európai és ázsiai folklórban, hogy egészen pontosan tudjuk, milyen a váltott gyerek: öreges arcvonások, deformált, esetleg szőrös test, nagy fej, szokatlan étvágy. A váltott gyerek nem tanul meg járni, nem beszél, vagy furcsa dolgokat mond. A kutatók testi vagy szellemi fogyatékos, halmozottan sérült gyerekekre gondolnak, de ez nem kielégítő magyarázat. A tündéreket ugyanis rá lehetett venni arra, hogy a gyerekeket visszacseréljék, és a történetek döntő többsége happy end-el végződik.
A legtöbb ilyen történetet Skóciában mesélik. Skócia a tartan, haggis és a váltott gyerekek hazája. Ha egy gyerek nagyon beteges volt, sokat sírt, mindjárt azt gondolták, hogy a tündérek kicserélték; esetleg csak egy árnyékot hagytak ott helyette. A tündérek erdőkben és hegyek között élnek, különösen Kintraw vidékén. Azt mondják, egykor az övék volt az egész ország, de aztán megjelentek az emberek, és egyre jobban visszaszorították őket, a hideg északi szigetekre és nehezen megközelíthető erdőkbe. Gyűlölik az embereket, akikben csak az idegen betolakodót látják. Fegyvereik azonban nincsenek, és természetfeletti képességeik nagyon keveset érnek a keresztség erejével szemben. Sokan hiszik, hogy nem tündérek, manók és egyéb meselények élnek az erdőkben és a barlangokban, hanem a pogány őslakosság, pl. a piktek maradékai; akik nem akarták felvenni a kereszténységet. Ezért főleg a megkereszteletlen gyerekeket rabolják el, ami ellen csak egy orvosság van: minél hamarabb sort keríteni a keresztelőre. Addig is nagyon kell vigyázni a gyerekre és az anyára. Mivel a tündérek néha szegény vándor vagy koldusasszony formájában jelennek meg, nem szabad beengedni a házba az idegeneket. Gyanús az is, aki zöld ruhát visel.
Mit lehet tenni, ha mégis megtörtént a baj? Nyáron sokszor elég, ha egy éjszakára egyedül hagyják a gyereket egy kút közelében. Északkelet-Skóciában a gyereket tűz elé teszik, vagy kosárban a tűz fölé akasztják. Ilyenkor a váltott gyerek eltűnik a kéményen át, és az igazi megint ott van a bölcsőben.
Glengarry-ben egy gyereknek hirtelen öreg, ráncos lett az arca, két hosszú foga nőtt. A helyi szokások szerint az anyja bedobta a folyóba. Hallotta, hogy madársereg repül el fölötte, de semmit sem látott. Egy pillanat múlva a saját gyereke ott feküdt pucéron a földön.
Máskor elhagyott csecsemőt talált az országúton néhány ember, akiket a nagyobb történelmi hitelesség kedvéért whisky-csempészeknek mondanak. Kiderült, hogy a gyereket tündérek akarták elrabolni, de leejtették, amikor az anyja hangosan fohászkodott, és elmenekültek.
Egy selkirki pásztor felesége látta is a tündéreket, akik egy viaszbabát hoztak magukkal. Ijedtében felkapta a férje mellényét, és hozzájuk vágta. A tündérek feljajdultak: Nem jártunk szerencsével! Később el akarták égetni a viaszbabát, de az kirepült a kéményen.
Kintalenben volt egy gyerek, aki folyton sírt, és rengeteget evett. Akkoriban a szabók házról-házra jártak, örültek, ha akadt valami foltozni való. Egyszer egy ilyen vándor szabó egyedül maradt ezzel a gyerekkel. Jól megfigyelte, és biztos volt benne, hogy váltott gyerek. Rákiáltott: Elhallgass, vagy bedoblak a tűzbe! A gyerek egy darabig hallgatott, aztán megint bőgni kezdett. Jobb lenne, ha dudálnál, mondta a szabó. Hát nem elővett egy dudát a levegőből, és nagyon szépen játszott rajta. Most már a szülei is meg akartak szabadulni tőle, bedobták egy tóba. Amint a víz érintette, ősz hajú öreggé változott, és fürgén átúszott a túlsó partra. Mire hazaértek, az igazi gyerek már ott volt a bölcsőjében.
Egy crossbigi kovács gyereke már 14 éves volt, amikor kicserélték. Először azt hitték, hogy beteg, de egy öregember megmondta: Ez itt egy Sibhreach, az igazit elvitte egy Daoine Sith, egy tündér. Tojáshéjakba vizet tett, elrendezte a tűz körül. Erre a gyerek felnevetett, és ezt mondta: Már 800 éves vagyok, de ilyet még nem láttam. Bedobták a tűzbe, de nem égett meg, hanem elmenekült a kéményen át. A Sibreach-tól megszabadultak, de hol van a saját fiuk? Éjszaka a kovács elment a Brorra-cheill digh-hez, egy tündérlakta hírben álló kerek dombhoz, ami nem más, mint egy prehisztorikus sírhalom. A biztonság kedvéért Bibliát, tőrt és kakast vitt magával. Már messziről hallotta, hogy a domb mélyén nagyon vígan vannak, énekelnek és zenélnek. Bement egy hasadékon, a tőrt a földbe szúrta, hogy a hasadék be ne záruljon. Megmondta, hogy a fiáért jött, mire a tündérek gúnyosan nevettek. De ebben a pillanatban a kakas kukorékolni kezdett. Erre a tündérek kidobták a kovácsot a fiával együtt, utánuk hajították a tőrt, hirtelen csend és sötét lett.
Egy skót balladában felnőtt embert rabolnak a tündérek, akik egy-két misztikus kijelentés ellenére teljesen olyanok, mint a többi ember.
Fölkelt a szél észak felől,
A dombon köd lebeg,
Halálos álom szállt reám,
A lovam levetett.
És Mab, ki arra lovagolt,
Magával vitt, vagy elrabolt…
A tündérek közt jó nekem,
Hisz béke ott honol,
De jaj, hét év ha eltelik,
Adót szed a pokol.
Most kedvel engem Mab, noha
Félek, hogy engem küld oda.
Man szigetről való a következő történet. Egy szabó egyedül maradt egy bölcsőben fekvő gyerekkel. Ezekben az északi történetekben nagyon sok a vándor szabólegény, és előbb-utóbb mindegyik egyedül marad egy váltott gyerekkel. Ez a kisfiú nem dudálni kezdett, hanem hegedülni; de úgy játszott, hogy a szabónak táncolnia kellett, akár akart, akár nem. Végül összeszedte minden erejét, és bedobta a gyereket a tűzbe. A gyerek eltűnt, a szabó pedig hol nevetést, hol lábdobogást, hol sirályvíjjogást hallott: a tündérek visszahozták az elrabolt gyereket.
Hasonló történeteket mesélnek Írországban, ahol a tündérek neve sídhe. Ők Tuatha De’Danann, vagy röviden Danu istennő népe, akik egy földalatti királyságban élnek. Néha össze is vesznek a gyerekeken a pixie-kkel, leprechaunokkal, boggart-okkal és más manókkal vagy gnómokkal, akik mind meg akarják szerezni az emberek gyerekeit. Ahol nagy a veszély, ott sok az óvintézkedés. Pl. nem engednek az újszülött közelébe balkezes embert, mert lehet, hogy tündér álruhában. Jó, ha egy darab kenyeret és sajtot rejtenek el a gyerek ruhájában. Használ, ha a kisfiúkra lányruhát adnak. Nem ajánlatos megdicsérni őket, jobb, ha kis gazembernek, kis csúfságnak szólítják, ez megtéveszti a tündéreket. Ha tojáshéjakat raknak a tűzbe, és azt mondják, hogy sört főznek, akkor a váltott gyere biztosan elárulja magát. Ilyenkor semmi más nem segít, csak a tűz. Ebben olyan biztosak voltak, hogy még 1894-ben is megégettek egy fiatal nőt Clonmel mellett, mert azt gondolták, hogy a tündérek ivadéka.
Wales-ben a váltott gyereket plentyn newid-nek nevezik. Kezdetben egészen olyan, mint az, akivel kicserélték, de aztán egyre csúnyább és gonoszabb lesz, bár lehet, hogy szokatlanul intelligens. A gyerekrablásért itt nem a tündérek felelősek, hanem az erdei manók, és különösen a Tylwith Teg, aki úgy néz ki, mint egy szegény öregember. A Tylwith Teg csak akkor hozza vissza az igazit, ha a váltott gyerekkel nagyon rosszul bánnak, pl. beteszik a forró kemencébe, leöntik forró vízzel, amelyben piros gyűszűvirágot főztek, és hasonlók. Előkerül a klasszikus megoldás is, mondjuk tojáshéjakban tálalják a levest, mire megszólal a váltott gyerek:
Tölgy előtt már láttam makkor,
Tojást is a tyúk előtt.
Tojáshéjnyi levessel még
Nem etettek ebédelőt.
Ebben az esetben a szülők csak akkor kapták vissza a gyereküket, amikor a plentyn newid-et bedobták a Lyn Elvyn-be, vagyis a manók tavába.
Ezek a történetek ismétlődnek a távoli Izland szigetén is. Mi másról ismernék fel a váltott gyereket, valami rendkívüli dolgot mutatnak neki. Az egyikük ezt mondta: Elég öreg vagyok már, amint azt mindenki láthatja a szakállamról. 18 manó apja vagyok, de még sose láttam ilyen hosszú fakanalat ilyen kis fazékban.
A skandináv félszigeten a troll-ok cserélik k a gyerekeket, akik szintén erdőbe, hegyek közé visszaszorított őslakosok hírében állnak. És itt is többnyire a szabónak gyűlik meg a baja a bytingar-ral, a váltott gyerekkel. Egyszer már az egész szoba tele volt táncoló trollokkal, mire a szerencsétlen szabónak eszébe jutott, hogy keresztet vessen. Ekkor a trollok elszaladtak, de az egyikük megérintette a szabó lábát. Meg is bénult egy életre.
Ha a gyereket nem a trollok cserélik ki, akkor idegen vénasszonyok, ezért sose szabad egyedül hagyni a megkereszteletlen gyereket. Tűz nem alhat ki, fürdővizet nem szabad kiönteni; a bölcsőbe ollót vagy kést kell dugni, a pelenkába tűt kell szúrni.
Dániában azt mondják, a bittinger, a váltott gyerek úgy viselkedik, mint a macska, de rengeteget eszik – nem számít, mit kap, csak sok legyen. Ha már elmulasztották, hogy fokhagymát, kenyeret vagy éles acéltárgyat tegyenek a bölcsőbe, akkor már csak a tűz segít, esetleg meg kell főzni egy disznót egészben, szőröstől-bőröstől. Ilyen családnál még a troll se hagyja ott a gyerekét.
Mindenütt veszélyben vannak az újszülöttek – Finnországban egy luoti-t hagynak helyettük a tündérek, Bretagne-ban ott van Corrigan, a druida papnő, aki „nem tud meghalni.” A keresztény vallás nagy ellensége, ezért elrabolja a szép gyerekeket, és kis szörnyetegeket hagy ott helyettük. Nem jobbak a magyar tündérek se, akik többnyire nagy barlangokban élnek; a barlangok tele vannak rablott kincsekkel és gyerekekkel. A markoláb csak elviszi a gyereket, nem hoz helyette semmit.
Német nyelvterületen Wihselinga, Wechselbalg a váltott gyerek neve. A német gyerekek különösen népszerűek, nemcsak a tündérek akarják ellopni őket, hanem a földalatti emberek, erdei vénasszonyok, a Wichtelfrau, a „rozs-anya,” sellők, és a nickert, aki szintén a vízben él, de nagyon kicsi, szürke és óriási feje van. Észak-Németországban honos, és a legjobban úgy lehet védekezni ellene, hogy pemetefüvet, tátikát, fekete majorannát, köménymagot, egy ing jobb ujját és egy ballábra való harisnyát teszünk a bölcsőbe. A nickert gyerek nagy, erős, de úgy viselkedik, mint egy állat. A sellők főleg az Elba és a Saale folyókban élnek, gyerekeiket nagy szemeikről, és arról lehet felismerni, hogy mindig vizes a ruhájuk
Földalatti emberek mindenhol élnek. Amrum szigetén piros sapkát viselnek, és ellopják a megkereszteletlen gyerekeket. Mecklenburg vidékén azt hiszik, hogy csak a királyuk gyerekét cserélik ki; és megfizetik, ha jól bánnak vele. Altmarkban nagyfejűeknek nevezik a földalatti embereket, akik szerencsére semmit sem tehetnek, ha a bölcsőben ott van egy lap, amit kitéptek a Bibliából. A gyerekeket legalább hat hetes korukig őrizni kell, különösen, ha az anya alszik. Valamit használ, ha egy férfinadrágot tesznek a bölcsőre.
A német gyerekeket az ördög is kicseréli, mégpedig mint Luther mondja, egy massa carnis-t, élettelen húsdarabot hagy ott helyette, amiben nincs lélek. Ezért nem kár, nem kegyetlenség, ha elégetik. Sőt a keresztények kötelessége minél hamarabb elpusztítani az ördögfajzatot. Az is jó, ha bedobják a vízbe. Ilyenkor nagy lárma hallatszik, mintha farkasok üvöltenének, medvék morognának; otthon pedig megtalálják az igazi gyereket. És ha mégsem? Erre nem tud példát a folklór, de azért tanácsos időben megbizonyosodni arról, hogy tényleg váltott gyerek van-e a házban. A módszereket már ismerjük. Pl. a Harz hegységben olajat főznek, és azt mondják a gyereknek, hogy ebből sör lesz. Ilyenkor a váltott gyerek elszólja magát: Olyan öreg vagyok, mint a Harz hegység, de még sose hallottam olyat, hogy olajból főzzenek sört.
Se szeri, se száma az ilyen történeteknek. Szláv országokban a Polednica nevű boszorkány a ludas, az Érchegységben egy démon, Sziléziában vízi sellő. 1580-ban Boroszlóban (Breslau) jegyeztek fel egy „igaz történetet.” Itt aratás idején, a szántóföldön cserélt ki egy gyereket az ördög. A wihselinga olyan csúf volt, hogy az emberek rá se tudtak nézni. Aztán olyan erővel szopott, mintha az életet is ki akarná szívni a szegény asszonyból. Egy nemesember bölcs tanácsot adott: addig kell verni nyírfavesszővel, amíg el nem viszi az ördög. Ez meg is történt, és a történetet feljegyző Grimm testvérek biztosítják olvasóikat, hogy az anya abban a pillanatban visszakapta a saját gyerekét.
Görögországban a boszorkányok cserélik ki a gyerekeket, de csak a születés utáni első nyolc napon van ehhez hatalmuk. Nem voltak jobbak a démonok sem, a Közel-Kelet országaiban. A történeteket szinte azonos szavakkal mondják el minden országban, és ennek csak két oka lehet. Az egyik az, hogy a dolog tényleg előfordul, a másik pedig az, hogy egykor megtörtént, és az emberek azóta is makacsul ismétlik. Végül is ez történik a mítoszokkal, amelyek előbb-utóbb bejárják az egész világot.
Igen, de ehhez meg kellene találni a legrégebbi forrást.
A váltott gyerek történetét először Indiában jegyezték fel, a Vámana Puránában. Lehetséges, hogy ez a történet köszön vissza az indoeurópai népek folklórjában, meg olyan vidékeken, ahol az emberek közeli kapcsolatba kerültek indoeurópai népekkel.
A Vámana Purána elmondja, hogy élt a Malaja hegyen egy Kosakara nevű bráhmana. Nagyon lemondott életet élt, és a felesége is nagyon erényes volt. Idővel született egy fiuk, aki egyszer egyedül maradt az udvaron. Éppen arra jött egy boszorkány, akit Surpáksinak, kosár-szeműnek hívtak. Megtetszett neki a gyerek, elvitte, és ott hagyta helyette a sajátját. Büszkén mutatta a férjének, hogy mit szerzett, de a férje ezt mondta:
„Nem cselekedtél helyesen. Az a bráhmana nagyon művelt. Ha észreveszi, mi történt, megátkoz minket. Jobb lesz, ha visszaviszed neki a fiát.”
A boszorkány megrémült, és sietett vissza. De közben Kosakara felesége, Dharmisthá már észrevette, hogy valami nincs rendben. A bráhmana is látta, hogy ez nem az ő fiuk, de nem akarta felzaklatni a feleségét, ezért ezt mondta, „Nyugodj meg. Egy szellem belépett a fiunk testébe, de hamarosan megint olyan lesz, mint ezelőtt.”
Kosakara kört rajzolt a gyerek köré, és elmondta a védelmező mantrákat. Hamarosan megérkezett a boszorkány, letette a bráhmana gyerekét a földre, és el akarta vinni a magáét. De nem tudott belépni a körbe, és végül üres kézzel tért haza.
A fiúk növekedni kezdtek, és a bráhmana tanítani kezdte őket. Az ő gyereke nagyon szorgalmas volt, hamar megtanulta a Védákat, de a boszorkány fiát nem érdekelte a tanulás, és az a rossz szokása volt, hogy mindenkit bírált. Kosakara belefáradt abba, hogy egy ilyen buta fiút tanítson. Belökte Nisácsarát egy használaton kívüli kútba. Nisácsarának az volt a szerencséje, hogy egy gyümölcsfa egészen a kút fölé hajlott. Tíz évig ennek a fának a gyümölcseit ette, így élt a kútban.
Dharmisthá egy napon éppen ebből a kútból akart vizet meríteni, és nagyon meglepődött, hogy ott találja az elveszettnek hitt Nisácsarát. Kimentette a fiút, és hazavitte.
Nisácsara teljesen megváltozott a tíz év alatt. Az Úr különös kegyéből dzsátiszmara lett, ami azt jelenti, vissza tudott emlékezni az előző születéseire. Elmondta, miért kellett gonosz emberek családjában megszületnie.
„Előző születésemben Vrsakapi fia voltam, híres tudós, de aztán nagyon arrogáns lettem, és elkövettem mindenféle bűnt. Halálom után a Raurava-narakába mentem, és elszenvedtem a kínzásokat. Aztán újraszülettem, mint tigris. Egy király elfogott, és ketrecben tartott. Egyszer a király elment, és a felesége odajött a ketrechez. Rögtön megkívántam. Felháborodott, és azt mondta, hogyan lehetne köztünk fizikai kapcsolat? Én azonban kértem, hogy engedjen ki. A királynő kinyitotta a ketrec ajtaját, és szabad lettem. Ott rögtön ki akartam elégíteni a kéjvágyamat, de az őrök megöltek. Megint a pokolba jutottam, és sokat szenvedtem. Újraszülettem, mint szamár. A gazdám Agnivesja volt, egy bráhmana. Egyszer a felesége, Szumati el akart menni az apja házába. Agnivesja azt javasolta, menjen az én hátamon, és utasította a szolgáját, hogy kísérjen el minket. Közben Szumati megfürdött egy folyóban, láttam, milyen szép, és meg akartam szerezni. A kísérő szolga azonban látta, és agyonvert a botjával. Megint a pokolba mentem, és aztán megszülettem, mint papagáj. Egy gonosz madarász csapdába ejtett, és eladott egy kereskedő fiának. Bár nagy jómódban éltem, nem voltam boldog, hiszen fogságban tartottak. Egyszer odajött a kalitkához a lánya, és játékosan a kebléhez szorított. Elvesztettem az eszemet, és megkívántam őt. De beleakadtam a nyakláncába, és megfulladtam. Ismét pokol és kínzások, megszülettem, mint bika. A gazdám csandála volt, és én a kocsiját húztam. Egyszer a felesége ült a kocsin. Olyan szépen énekelt, hogy fizikai kapcsolatba akartam kerülni vele. Megfordultam, de a pányva rácsavarodott a nyakamra, és megfulladtam. Ismét a pokolba kerültem, majd megszülettem, mint egy boszorkány fia. Bűnös életet éltem, de a sok szenvedés végül megtisztított. Most már lemondok a világi életről, és a jóga útján fogok járni.” – Így is történt, Nisácsara elment a Himálajába, és többé nem hallottak róla.