Törpék
A földi civilizációt az örök, de csak kb. 5000 évvel ezelőtt leírt isteni kinyilatkoztatás alapján védikusnak nevezzük. A tudós világ számára sokáig csak Európa fontos, és a civilizációt indogermánnak nevezték, pusztán a szanszkrit és a germán nyelvek rokonsága alapján. A 20. század közepén már elegendő tárgyi és egyéb bizonyíték erősítette meg, hogy legalább indoeurópai kultúráról kell beszélni, mivel a mai indoeurópai népek ősei szintén a Skandináviától Indiáig terjedő hatalmas földterületen éltek. Harcias, lovas nomádok voltak, sok országot meghósítottak, kulturális befolyásuk Egyiptomtól Kínáig terjedt. Nagyon valószínű, hogy más kontinenseken is a védikus civilizációhoz többé-kevésbé szorosan kapcsolódó népek éltek, de még csak Dél-Amerikában végeztek idevonatkozó kutatásokat.
Ebben a nagyon távoli időben megközelítőleg egységes volt a civilizáció a földön. A védikus írások szerint az emberiség 12 testvértől, a Pradzsápatiktól származik; az úgynevezett történelmi kor királyi dinasztiái öt testvértől, akik Jajáti király fiai voltak. Az emberiséget tehát nem lehet fajokra, nemzetekre vagy akár csak nemzetiségekre osztani. Vannak persze különbségek a test magassága vagy színe alapján, de néha még az ikertestvérek sem hasonlítanak egymásra.
Mit gondoljunk arról a sok hagyományról, amelyek szerint az emberiség ősei óriások voltak? A védikus írások megerősítik, hogy az úgynevezett aranykorban az emberek nagyon magasak voltak, és sok száz évig éltek. A dzsaina szentírások hozzáteszik, hogy négynaponként csak egyszer ettek, és az ételt kalpa-tarukon, kívánságteljesítő fákon találták. Még az ezüstkorban is óriások éltek, aztán az emberek magassága fokozatosan csökkent. De még ezek az óriások sem alkottak külön fajt, és a földi emberek végső soron mind testvérek. Létezik ugyan 400,000 emberi faj, mondják a védikus írások, de ezek más bolygókon élnek.
Mi azonban ismerjük a törpéket, ha máshonnan nem, a mesékből és a Gulliver utazásaiból. A liliputiak, a törpék mindig elbűvölték az embereket; a gyerekek nagy örömmel hallgatják, hogy valaki még náluk is kisebb, tehát még inkább kiszolgáltatott. Az északi és a kelta mítoszok azt mondják, hogy egykor törpék, vagyis alacsony termetű, sötétbőrű, félénk emberek éltek Európában, akik a mai európai népek ősei elől sűrű erdőkbe, barlangokba és mocsarakba húzódtak vissza. Gazdálkodtak, voltak állataik is, de a legszívesebben bányákban és kovácsműhelyekben dolgoztak, mint kitűnő kézművesek. A számbeli fölényben levő, magas, erős, világos bőrű emberek, akik talán hódítókként jöttek, lenézték és kihasználták őket. A törpék lassan kihaltak; a valóságból átköltöztek a babonák, a misztikus dolgok és a mesék világába. Emlékük azonban nagyon is élő, és sokan egészen komolyan beszélnek arról, hogy ez a „kihalt faj” az északi népek és a kelták őse.
Annyi biztos, hogy a két Edda, a germán legendák, a kelta folklór tele van törpékkel. Az északi mitológiában Ymir óriás oszlásnak indult testéből jönnek elő, mint apró, sötétszínű lények, vagy a tenger habjából, ami ugyanennek az óriásnak a vére. Az istenek megsajnálták őket, amiért olyan kicsire sikerültek, ezért megajándékozták őket okossággal és mindenféle hasznos képességgel. Négyen, Austri, Vestri, Svori és Norori azt a feladatot kapták, hogy tartsák az ég négy sarkát. Nevükben az égtájak mai neveit ismerjük fel: Ost, West, Süd, Nord, illetve East, West, South, North.
Ymir óriás persze ugyanaz, mint a védikus irodalomban a Purusa, meg az a számtalan óriás, akiket más népek teremtésmítoszaiban darabolnak fel, Sumertől Kínáig. A Purusa zsírjából lettek az erdő és a levegő állatai, testéből háziállatok, szájából papok, karjaiból harcosok, combjaiból vaisják, lábaiból szolgák, elméjéből a hold, szeméből a nap, leheletéből a szél jött elő (RV X.90). Törpék csak Ymir testéből születnek, ami bizonyára nem lehet véletlen. Valamit láttak azok az északi emberek, mert minden mítosznak van egy reális magva.
De hogy pontosan mi történt, azt nekünk magunknak kell kihámoznunk, mert a törpékre vonatkozó hagyományokat az idők folyamán sokszor átértékelték.
Ma a törpéket úgy képzeljük el, ahogyan Jonathan Swift leírta a liliputiakat, és akik társadalma a korabeli angol társadalom karikatúrája. Walt Disney nagy kárt okozott, amikor megteremtette a képmutató, önző és perverz kis bányászfigurákat. A törpék persze kicsik a régi hagyományban is, néha csak akkorák, mint Hüvelyk Matyi, de sose nőnek nagyobbra, mint egy kétéves gyerek. Megjelenésük az emberhez hasonlít. Lehetnek fiatalok vagy öregek, csak éppen nők nincsenek közöttük, a törpék nem élnek házasságban, és nem szaporodnak. Az utánpótlás kérdését úgy oldják meg, hogy gyermekeket rabolnak. Hogy egy több, mint két méteres viking gyermekéből hogyan lesz arasznyi törpe, azt én sajnos nem tudom. Lopnak szép lányokat, állatokat, kenyeret és más ennivalót is, különösen a fekete törpék veszélyesek. A legtöbben sokat és szívesen dolgoznak a bányákban, és mindig pontosan tudják, hol vannak a leggazdagabb telérek. De őriznek mindenféle mágikus kincset, aranyat, ezüstöt, drágaköveket, sőt a nap és a hold ragyogását. Szívesen adnak a páratlan kincsből annak, akit megkedvelnek, de a tolvaj rosszul jár, nagy szerencsétlenség éri, és még a lopott kincs is száraz falevelekké válik. A törpéknek mágikus képességeik is vannak, pl. látják a jövőt, így aztán érdemes megfogadni a tanácsaikat. Az Erdleute, Svájc törpéi segítenek a földműveseknek, megtalálják az elkóborolt teheneket, tűzifát, erdei gyümölcsöt hoznak a szegényeknek.
A bányászok sokszor hallani vélték, hogyan dolgoznak apró csákányaikkal, és néha látták is őket. Éjszakára ételt hagytak nekik a föld alatt, mert féltek kiszámíthatatlan természetüktől, és meg voltak győződve arról, hogy a bányaomlás meg a sújtólég a törpék büntetése. A 17. századig rendszeresen, szórványosan még a 18. században is láttak törpéket, főleg az erdőben, meg olyan helyeken, ahova a megalitkorban temetkeztek. Michael Drayton (14. sz.) írja:
Nem tudta, merre nézzen az erdő hallgatag útján,
Integetett egy mérges gomba barna kalapja.
Fordult jobbra meg balra, szóltak, de senkit se látott.
Megkötözte az éjszaka nagy feketén, kötelekkel.
Hangokat hallott, szólni akart, de száraz a torka –
A törpéket bizony el kell kerülni, mondja Drayton, mert azok pogányok:
Templom elől menekülnek, és az oltárt elkerülik.
A 18. században aztán örökre eltűntek a föld alatt; vagy ne mondjuk, örökre, hiszen a láthatatlan világ létezése nem függ a látható világ ismeretétől.
Most azonban nagyon előreszaladtunk. Az északi mítoszt ott hagytuk abba, hogy a törpék megjelentek Ymir testéből, és négyen azóta is az eget tartják a kardinális pontokban. Más népek óriásokra vagy nagyon erős állatokra bízzák ezt a feladatot, a törpék azonban mindenféle varázserővel rendelkeznek. Nem számít, ha nem nagyobbak, mint egy arasz, mégis olyan magasra emelik föl az eget, amennyire csak kell.
A törpék a saját külön társadalmukban élnek. A földalatti ország neve Svartalfheim, és a királya Ivaldir. A törpéknek hosszú szakálluk van, öregnek látszanak, csúfak, néha púposak is, de mindegyik nagyon bölcs. Sokáig éltek, azt tartották, az ember élete csak azért olyan rövid, mert egészségtelenül táplálkozik. Ők maguk csak azt ették, amit az erdőben találtak. Házaik a föld alatt, mélyen a hegyek gyomrában vagy a víz alatt épültek. Csak borús időben vagy éjszaka jöttek fel a föld felszínére, szürke és barna ruhákat viseltek, hogy ne lehessen észrevenni őket a sziklahasadékok között, és az emberek ne tudják meg, hol van a birodalmuk bejárata. A napfénytől nagyon féltek. Egyszer egy Alviss nevű törpe eltévedt, egész nap a titkos lejáratot kereste, aztán a nap fényes sugarai kővé változtatták.
Mint már említettem, a törpék között nincsenek hölgyek, csak Ivaldir királynak volt egy lánya, Iduna. Ez a leány nem is volt olyan kicsi, hosszú aranyos fürtjeivel, nagy kék szemeivel egyáltalán nem illett a törpék közé. Egyszer hallott a napfényes felvilágról, és attól kezdve mindig a napsütésben akart sétálni. Ivaldir hiába ijesztgette a kővé vált Alviss történetével, Iduna olyan szép volt, hogy még a napsugarak is szerelmesen simogatták. Végül mégsem a naphoz ment feleségül, hanem Bragihoz, a költészet és ékesszólás szép, fiatal istenéhez. Ettől fogva Asgardban lakott, és az lett a feladata, hogy megőrizze az isteneknek örök fiatalságot, szépséget és erőt adó aranyalmákat.
A történetből kiderül, hogy Iduna a vánok (vanir) nemzetségéhez tartozott. A vánok, „a régi istenek” állandó harcban álltak az ázokkal (asir), az istenek új nemzedékével. Néhány csatát elvesztettek, de az ellenfelek egy idő után kibékültek. Az egyik fő istenük összeházasodott egy áz-leánnyal, aki óriás termetű volt. Az ilyen házasságok megerősítették a vánok pozícióját, de a vezető szerepet nem tudták visszavenni az ázoktól.
Mivel a vánok a föld alatt éltek, és ügyes kovácsok voltak, természetesen felvetődött, hogy ők maguk vagy az utódaik a törpék, akik egészen a 18. századig kóboroltak Európa erdőségeiben.
A törpék mindig bányászkodtak, fémekkel dolgoztak. Iduna két fivére készítette el Odin számára a Gungnirt, a varázserejű lándzsát; Sif-et pedig, Thor feleségét hosszú arany fürtökkel ajándékozták meg, amikor Loki levágta az istennő haját.
Törpék készítették a Gleipnir nevű mágikus láncot is, amellyel Odin és Thor megkötözték a Fenris farkast. Brökk törpe egy varázserejű köszörűkövet csinált Hrungnir óriás számára, azután dicsekedni kezdett, hogy jobban ért a fegyverkovácsoláshoz, mint Ivaldir fiai. Ők persze megüzenték Brökknek, hogy készítsen egy kalapácsot is, különben ott ütik agyon, ahol először meglátják. Brökk meg is próbálta, de nem sikerült neki. Szerencsére segített rajta a testvére, Sindri törpe, aki elkészítette Thor számára a Mjölnirt, egy olyan kalapácsot, amely mindig visszatért az isten kezébe. Később a fegyverek egymással harcoltak, és a Mjölnir darabokra törte a köszörűkövet.
Odin számára a Draupnir nevű gyűrűt készítette Sindri. Ebből minden kilencedik éjszakán nyolccal több lett, úgyhogy Odin nagyon hamar meggazdagodott. Freyr a Gallinborstit kapta, az aranysörtéjű vadkant, akinek másik neve Slidrugtanni = veszélyes agyarú. Sindri csak betette egy vaddisznó bőrét a tűzbe, és máris készen volt a mágikus vadkan. Freyr néha lovagol a Gallinborstin, máskor kocsiba fogja. Egyforma gyorsan repül vele a szárazföldön, a vízben vagy a levegőben. Olyan fényesen ragyog, hogy Freyrnek sohasem kell sötétben utaznia.
A törpék szívesen csinálták ezeket a csodadolgokat, de mindenki bajba került, aki azt hitte, hogy kicsikarhat valamilyen ajándékot. Két törpét arra kényszerítettek, hogy csinálják meg a varázserejű kardot, a Trfim-et. Megcsinálták, de meg is átkozták, hogy akkor is halált hozzon, ha csak véletlenül veszik ki a hüvelyéből.
Amikor a törpék éppen nem fegyvereket kovácsolnak, akkor mézsört főznek az isteneknek. Kiváló költő lesz, aki akár csak egy cseppet kap ebből az italból.
Egyiptomban is voltak törpe-istenségek, Aha, Hit és Hatiti, de a leghíresebb a torzra sikeredett Bész, akinek szobrával vagy amulettekbe vésett formájával gyakran találkozunk a múzeumokban. Sötétbőrű, széles arca van és lapos orra, aránytalanul rövid lábai és állatfülei; dobot és kést tart a kezében. Sok feladata volt, pl. megvédte az alvókat, távol tartotta a mérgeskígyókat, szemmel verés ellen védelmezte a fáraó gyermekeit, elhárította a káros befolyásokat. Leginkább a Kr.e. 1. évezredben tisztelték. A kései panteizmus istenábrázolási kísérleteiben az összetett alak Bész-fejet kapott, minden testrészén további fejeket vagy szemeket viselt.
Minden egyiptológus megállapítja, hogy Bész idegen származású, de az már nem egyértelmű, honnan került a fáraók földjére. Nem tudni, hogy az egyiptomiak milyen szoros kapcsolatban álltak a védikus kultúrával, de az biztos, hogy jól ismerték. Talán ezért írják le az „idegen” Bészt ugyanazokkal a szavakkal, mint Rgvéda az „idegen” daszjukat és panikat: sötét szín, széles arc és lapos orr; vagyis amilyennek a Védakövetők elképzelték a testi szépség hiányát.
Alkalmilag a görögök és rómaiak is megemlítik a törpéket, pl. azokat, akik létrákon másztak fel Héraklész boros kupájának a tetejére, vagy gabonakalászokat vágtak le apró fejszéikkel. Arisztotelész és Plinius szerint a törpék barlangokban élnek a Nílus partján. Etiópiában és Indiában tojáshéjból építik a házaikat, és a legjobban a darvaktól félnek.
A törpék igazi hazája azonban Írország, Skócia és Cornwall. Az ír sluagh kistestű, gonosz szellem, seregestől repked a levegőben, mint a madarak. Apró vízitündérek békán lovagolnak, vagy fél dióhéjban csónakáznak. A koboldok a házi munkában segítenek, és ellenszolgáltatásul csak azt kérik, hogy javítsák meg apró ekéiket, boronáikat. A dana o’shee tündérek csak akkorák, mint az ember hüvelykujja. Örökké szépek és fiatalok, táncolnak és zenélnek. Skóciában a brownie-k szolgálatkész, apró, barna emberkék; az elfek gyereket és jószágot lopnak. Angol törpék még a goblin, imp, bogeyman és a portum, ez utóbbi csak 1 cm-re nő meg. A tündérek királynője Mab, ő sem nagyobb 2 cm-nél. Ezek a kis tündérek nem ártanak senkinek, annál inkább a Jack O’the Green vagy Puck, aki pusztán szórakozásból mindent összekever, feldönt és kiborít.
Szintén Írországban élnek a leprechaunok, akik a magányt kedvelik, kerülik az emberek társaságát, de még a többi leprechaunét is. Többnyire csúnyák, kicsik, és az arcuk nagyon ráncos. Szürke vagy zöld kabátban, szürke kalapban járnak, rossz szagú dohányt szívnak a dudeen nevű pipából, rengeteg sört isznak, és földalatti kincseket őriznek. Sajnos a szivárvány mindig megmutatja, hol van elrejtve az arany, ezért a leprechaunok állandóan új helyekre szállítják a kincseiket.
A leprechaunokhoz hasonlít a cluricaun, aki ezüstbe-aranyba öltözik. Szórakozásból birkák vagy kecskék hátán nyargal, vagy beoson az emberek pincéibe, és megissza a borukat.
A Vörös Emberke (Far Darrin) szintén a leprechaun közeli rokona, piros ruhában jár, és mindenféle rossz tréfát űz az emberekkel. Ő küldi a rossz álmokat.
Cornwallban talán még a 19. században is hitték, hogy mindenféle törpe népség lakik az erdőkben és a bányákban. A piskey elegáns, szép színes ruhákban járt, és az volt a szórakozása, hogy tévútra vezette az embereket. Azt tartották, csak az van biztonságban a piskey csínytevéseitől, aki kifordítva viseli valamelyik ruhadarabját.
Azt mesélik, hogy egyszer egy csempész partra akart szállni Penzance-nál. Körülnézett a parton, hogy tiszta-e a levegő, és egyszer csak mit lát, több száz piskey táncol egy erdei tisztáson, mindegyik zöld ruhában, piros sapkában. Nem lett volna szabad megszólalnia, de ő annyira elcsodálkozott a lengő szakállukon, hogy önkénytelenül felkiáltott: Hát ti sosem borotválkoztok, öreg pirossapkások? A piskey-ek megsértődtek, előrántották apró fegyvereiket, íjakat, lándzsákat, hurkokat. Menekült is a csempész a csónakjába. Pár kavicsot utána dobtak, azok meg olyan forrók voltak, mint az eleven parázs.
Cornwalli törpe a spriggan, aki nagyon szeszélyes, hol meggyógyítja a beteg embereket és teheneket, hol gyerekeket rabol, és csúf kis kölyköket hagy ott helyettük. Őrzik a kincseket, amelyeket a régi királyok elástak, és közben vidáman énekelnek.
Törpék még a buccák, eredetileg kelta istenek, akik azért zsugorodtak össze, mert már senki sem tiszteli őket. A knocker és a pixie a régi bányákban lakik, ahol nagyon jól kiismeri magát.
Cornwallban még nem is olyan régen ónt bányásztak, és az elhagyott bányák, a wheal-ek vagy huel-ek magasépítményeinek különös sziluettjei úgy emelkednek ki a tájból, mint fekete várromok. Azt mondják, még mindig sok ón, ólom, ezüst és talán arany is van a föld alatt, de a megművelés megszűnt, a bányák beomlottak, vagy mindent elöntött a víz. A pixie-ket ez nem zavarja, nagyon jól tudják, hol van az arany. A knocker-eknek, vagyis a kopogtatóknak csak a hangjukat lehet hallani, ők is mindig ott dolgoznak, ahol a legtöbb érc van. Régen a bányászok mindig ott hagytak nekik egy kis ételt, és sokan állították, hogy látták is őket apró csákányaikkal és bányászlámpásaikkal, amikor hirtelen áttörtek egy falat.
Törpe lények a föld elemi szellemei, akiket Paracelsus nevezett el gnómoknak a tudást jelentő gnózis szóból; mivel tudják, hol rejtőznek a fémek. Paracelsus megismétli a régi mesét, hogy a föld alatt élnek, elásott kincseket őriznek, úgy mozognak a földben, mintha az csak levegő lenne. Dardanus írja a gnómokról:
Földelem lényei, és mint az anyjuk, ők is sötétek,
Szárazak, mint a kő, a jégnél is hidegebbek,
Földalatti lyukakban, járatokban tanyáznak,
És csak sötétben jönnek elő, mert a holdat is félik.
Mások azt írják, hogy a gnómok szakállas törpék, sötétbarna szerzetesi ruhát és csuklyát viselnek. A teozófusok szerint az asztrálsík lakói, rendszerint láthatatlanok, de mindenféle alakban meg tudnak jelenni. A sok törpét, koboldot, heinzelmaennchent és piskey-t nem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól.
A védikus irodalom elmondja, hogy egy alkalommal Visnu isten törpe alakban jelent meg. Ez úgy történt, hogy a démonok legyőzték a félisteneket, és beköltöztek a mennybe. Aditi nagyon búsult a fiaiért, és arra kérte a férjét, Kasjapát, hadd legyen egy olyan fia, aki visszaszerzi a félistenek számára az elvesztett birodalmat. Kasjapa azt mondta, hogy ez nagyon nehéz lesz, sok fogadalmat be kell tartani, de Aditi mindent elvállalt. Visnu meg is jelent előtte sárga selyemruhában, négy kezében kagylókürttel, koronggal, buzogánnyal és lótuszvirággal, és beleegyezett abba, hogy a fia legyen meg. El is jött Sravana-dvádasin, abban a kedvező pillanatban, amikor éppen felkelt az Abhidzsit csillag. Visnu egy bráhmana törpe alakját öltötte fel, a félistenek pedig megajándékozták mindenféle értékes dologgal. Mivel törpe volt, ez is lett a neve: Vámana.
Hogyan fogja legyőzni ez a törpe a démonok hatalmas királyát, Balit? Vámana azonban nem akármilyen törpe volt. Szépsége mindenki másét felülmúlta, és súlya alatt a föld minden lépésnél megsüllyedt (Srímad Bhágavatam 8.18.18, 20).
Vámana csak három lépésnyi földet kért Balitól, aki mosolyogva teljesítette a szerény kívánságot. Vámana azonban az első lépéssel a földet, a másodikkal a mennyet lépte keresztül. Mi lesz a harmadik lépéssel? Bali király felajánlotta saját fejét: Kedves Uram, lépj ide.
Mindez a Treta jugában történt. Visnu három lépésének történetét elmondja a Rgvéda, a Váju, Matszja és Brahmánda Puránák is, de Vámanát a legkorábban a Gupta-korban ábrázolták. Egyes tudósok azt állítják, ez a történet azt mondja el burkolt formában, hogyan fojtották el a démonkultuszt. Varáhamihira valóban elmondja, hogyan kell Bali-múrtit készíteni, de Balit nem önmagáért tisztelték Indiában, hanem mert minden tulajdonát, és saját magát is felajánlotta a Legfelsőbb Úrnak. Vámana visszaadta a félisteneknek a mennyei királyságot, majd eltávozott a saját bolygójára, a transzcendentális Vaikuntha-világba. Elment, de ismét vissza fog jönni, amikor szükség lesz Rá.