Teknős
„A tekenős-béka is mindenek előtt igen esméretes állat, mellynek egynehányféle nemei vannak, mert vannak földiek, tóbeliek, folyóvíziek és tengeriek, mellyeket meg is szoktak enni. A tekenős-béka házát mindenkor a hátán hordja. Innét vötte volt Apelles, vagy mint némellyeknek tetszik, Phidias, ki Venust egy tekenős-békán állva szokta kiírni, mellyel azt akarta jelenteni, hogy a jó asszonyi-állatnak mindenkor házában veszteg ülőnek kelljen lenni.”
Ezt írja Miskolczi Gáspár az Egy jeles Vad-kertben, amely 1702-ben jelent meg Lőcsén. Elkövet néhány hibát, amelyek ma is elterjedtek. Például a teknős nem béka, hanem hüllő. Ennél sokkal súlyosabb gondokat okozott a történelem folyamán, hogy az emberek mindig másokat akarnak rákényszeríteni egy általuk ideálisnak tekintett életmódra, ahelyett, hogy a világ megváltoztatását saját magukkal kezdenék. Szerencsére Vénusz teknőse nem a házi őrizetet jelenti. Miskolczi uram egy kicsit összekeveri a görögöket és a rómaiakat. Apellész és Phidiász ugyanis görögök voltak, akik csak Afroditét mintázhatták meg, és nem Vénuszt, bár mindketten a szerelem istennői. Görögországban az orphikusoktól Platónig mindenki úgy tudja, hogy a szerelem – Erósz – hozza mozgásba az univerzumot. A teknős pedig világszerte a fenntartó princípium. A teremtés és a világ fenntartása kapcsolódnak össze a teknősön álló istennő képében.
Egy kínai, Han-kori (Kr.e. 206 – Kr.u. 220) mítosz elmondja, hogy egyszer összedőltek az eget fenntartó oszlopok. Nü-kua istennő gyorsan levágta egy nagy teknősnek a lábait, és ezekkel támasztotta meg az eget. A Rámájanában Szagara fiainak történetében olvassuk, hogy amikor az elveszett áldozati lovat keresték, addig ástak, amíg elértek a föld közepére, és látták, hogy a földet elefántok tartják a hátukon, az elefántok pedig nagy teknősökön állnak. A Jadzsur Véda írja, hogy amikor Angirasz a mennybe akart menni, a földi életet fenntartó teknős mutatta meg neki az utat (V.2.8). Az Új-világban is úgy tudják, hogy a teknős tartja a világot. Pl. az irokézek azt mondják, hogy amikor a termékeny földet megszemélyesítő Avenhai lezuhant az égből, a madarak elkapták, és letették egy nagy teknős hátára. A pézsmapatkány iszapot hozott az óceán fenekéről, elterítette a teknős páncélján, így keletkezett a föld. Tehát Afrodité-Vénusz is, a teknős is kozmogóniai jelképekként szerepelnek.
Ebből következik, hogy legalább is egyes teknősöknek igen nagyoknak kell lenni, máskülönben nem tarthatnák az univerzumot, de még a földet sem. Miskolczi Gáspár ezt már nem hiszi, de megjegyzi, hogy „az Indiai tengerben olly nagy tekenős-békák teremnek, hogy egynek a tekenőjével alkalmas ház is bé-fedethetik, mellyekkel apró hajó gyanánt is élnek.” A legnagyobb teknősök valóban a tengerben élnek, a kéregteknős 2 m-t is elérhet, a Galapagos-szigeteki elefántteknősök is jókorára megnőnek.
A régi szerzőket azonban a teknősök méreténél sokkal jobban érdekelte az, hogy milyen sokáig élnek. Nem örökéletűek, de 200 évükkel rekorderek az állatok között.
A sumerek jól ismerhették, de nem tarthatták nagyon sokra. Az egyik agyagtáblán ránk maradt a hal és a teknős vetélkedése. A vetélkedés (adamanduga, adaminduga) mint költői műfaj nagyon népszerű volt, pl. a tél és a nyár, a juh és a gabona, a kapa és az eke megszemélyesítve „vetélkednek” egymással, sokszor olyan komolyan, hogy Enki istenhez kell fordulni ítéletért.
A következő töredékben a hal és a teknős vetélkednek. A bevezető elmondja, hogy „a kezdetben” Enki összegyűjtötte a vizeket, nádat ültetett a mocsárban, meghúzta a határokat, a halak és a teknősök lakóhelyeit is kijelölte. Ők azonban összevesznek, mert
A hal a sűrű nád között úszkál,
Kedve tartja, megy a szabad vízre.
A teknős a sűrű nád közt cammog,
Menne, de nem vehet szabad vízre.
Felszólalt a halak ellen,
Sértegette a halat:
Nyomorék vagy, mert hiszen nincs lábad,
Egy lábad sincs, mindenhol tolakszol.
Szerencsétlen, nem is tudsz beszélni,
Nem beszélsz, csak tátogatsz a száddal,
Buborékot fújsz a vízbe,
Ennyi a hatalmad.
A hal azt válaszolja, hogy ő nagyon fontos, mert hiszen felajánlják az isteneknek, lecsillapítja az emberek éhségét, játékos úszkálásával felvidítja őket. A teknős azzal vág vissza, hogy ezt nem a maga jószántából teszi, hanem kényszerűségből. Annak idején összeveszett a madárral is, Enki elé vitték az ügyet, és a hal vesztett. A hal felszólítja, hogy most már ő is mondja el, miben tartja magát nála kiválóbbnak. A teknős nem tud sokat felsorolni:
Elmegyek a mocsarasba, sűrű nád közé,
Sás és káka között lakom, nem fog ki az ember.
Ha kifogna, páncélomat venné,
Páncélomból csinálná a fésűt,
Ninhurszag a fekete haját
Páncélommal megfésüli.
Feltételezzük, hogy a vetélkedésben a teknős vesztett, de a babiloni állatövben már békésen együtt van a Halak csillagképe a Teknőssel (Shittu), akit ma Ráknak neveznek.
Egyiptomban ellentmondásos szerepben lép fel a teknős. Egyrészt amulettek formájában, hogy termékenységet és hosszú életet adjon a viselőjének; másrészt kis zöld teknősöket rejtettek el a múmiák vászonpólyájában, hogy a másvilágon is a segítségére legyen, erőt adjon neki. A sírkamra falára vagy papiruszokra írt szövegekben – amelyeket Egyiptomi Halottak Könyve címen gyűjtöttek össze – szintén nem egyértelmű a teknős szerepe.
Nu papiruszán olvassuk (British Museum, 10,477):
„A pecsétőr házának őre, a győztes Nu mondja: Megszülettem a kiformálatlan agyagból. Létrejöttem, mint Kheper isten, kicsíráztam, mint a növények, felöltöztem, mint a teknős.”
Nefer-uben papiruszán viszont ez áll:
Re él, a teknős meghal. Tiszta a test a földben, és tiszták Ozirisz csontjai az Am-Khent-ben, ezt mondja Nefer-uben, a győztes.
Re él, a teknős meghal. Ép az, aki a koporsóban van, aki Nefer-uben, a győztes.
Re él, a teknős meghal. Az Ozirisz-Nefer-uben győztes, minden testrésze él, Keb-Szennuf őrzi.
Re él, a teknős meghal. A reteszeket elhúzták, Nefer-uben átmegy a kapun.
Ezeket a rejtélyes szavakat a másvilági utazó a nyugati, keleti stb. szelek ajtóinak mondja, és valószínűleg azt akarja kifejezni, hogy Ozirisz-mivoltában még a közmondásosan hosszú életű teknőst is túl fogja élni. Ezek a szavak titkos varázsigék is, amelyek az ajtókat – az ajtók őreit – arra kényszerítik, hogy Nefer-ubent tovább engedjék. Súlyosan érinthette őket az a hír, hogy Re legyőzte a teknősdémont, akinek pedig az lett volna a feladata, hogy a „halottakat” ne engedje tovább haladni Amentibe.
A görögök nem különösebben foglalkoztak a teknősökkel, csak Szküron rabló legendájában kerül elő. Szküron úgy pusztította el az utazókat, hogy belökte őket a tengerbe. Ott úszkált a társa, óriási teknős formájában, és felfalta a szerencsétleneket. Thézeusz azonban erősebbnek bizonyult a rablónál, és magát Szküront lökte oda áldozatul a teknősnek.
Kínában a teknős a négy szent állat egyike, a sárkány, a főnix és az egyszarvú mellett. Nü-kua istennő mítoszával ellentétben a kínai évkönyvek azt mondják, hogy egészen Kr.e. 2200-ig nem voltak teknősök a földön. Ekkor történt, hogy Jü császár bejárta a földet, és kétségbeesett. Hogyan uralkodjon ezen a nagy földön, hogyan vegye rá az embereket, hogy tisztességesen éljenek, milyen törvényeket adjon nekik? Váratlanul megjelent egy Tan-kui nevű nőstény teknős, és azt javasolta neki, ossza fel a földet kilenc tartományra, nevezzen ki tartományi előljárókat és hivatalnokokat. A többit már tudjuk, a régi Kínában olyan szép bürokratikus rendszer volt, hogy az osztrák-magyar monarchia is megirigyelhette. Ez a teknős egyesek szerint vízből és tűzből, mások szerint csillagfényből volt, és az összes ma élő teknős tőle származik.
A csodálatos teknős páncéljáról le lehetett olvasni a Hung-fan-nak, egyetemes szabályoknak nevezett törvényeket, hogy Jü császárnak a törvényalkotással se kelljen bajlódnia.
A jövőre vonatkozó információkat is a teknős hátán keresték a kínaiak. Valószínűleg a Sang-Jin korban, Kr.e. 1700-1200 között kezdték az udvari jósok az addig használt báránylapocka-csontok helyett a teknőspáncélokat vallatni. Ehhez először néhány bemélyedést készítettek, szigorúan megszabott rendben, aztán felírták a páncélra a kérdést, lehetőleg úgy, hogy azt igennel vagy nemmel meg lehessen válaszolni. Most egy felmelegített bronzrudacskával kiégették a mélyedéseket, és a túloldalon keletkezett repedésekből a jós, vagy fontosabb esetekben maga a császár értelmezte a jóslatot.
Az Írások Könyve azt mondja, a császári udvarban hét jóst kell tartani, öt teknőspáncéllal, kettő cickafark szárával jósol. A jóslás nem volt éppen veszélytelen foglalkozás, mert a jósok életükkel fizettek minden hibáért. Különösen zivataros időkben nem sokan igyekeztek, hogy vállalják a megtiszteltetést, ilyenkor a császár egyszerűen kijelölt valakit a főemberei közül. Végveszélyben az történhetett, amiről a Si King (195) ír: „A teknős-jósok meg sem tudnak szólalni, amikor az Ég haragszik.”
Mivel a jósláshoz a szent állatokat végül is meg kellett ölni, engesztelésül minden elpusztult állatért felállítottak egy teknős-szobrot a legközelebbi folyó partján; később a teknősben mindenféle folyóparti tevékenység, pl. az áruk ki- és berakodásának védőszellemét kezdték tisztelni. Akadtak, akik élő teknősöket tartottak a házukban, és rendszeresen áldozatokat mutattak be nekik. Konfuce ki is gúnyolta az egyiküket, Lu fejedelemség egyik főméltóságát.
A kínai mesék teknősei többnyire szép hölgyek alakját öltik, és elcsábítják a férfiakat. Mivel ez a kapcsolat házasságon kívül történik, a „fattyút” jelentő teknősbékatojás az egyik legnagyobb sértés, amit egy kínai a másik fejéhez vághat.
Még mindig Kínában járunk, ahol a teknős a hosszú élet, az erő és állóképesség szimbóluma. Gyakran ilyen formában faragják ki az emlékművek talapzatát. Ezzel kapcsolatban a sinológusok azt mondják, biztosan az indiai hagyomány befolyásolta őket, amely szerint a világot a kardinális pontokban tartó elefántok, a dik-gadzsák teknősökön állnak. Az indológusok véleménye szerint ugyanez a legenda a kínai-tibeti térség befolyására mutat.
Indiában a védikus szentírások elmondják, hogy Visnu-Nárájana négy alkalommal jelent meg a földön az aranykorban, egyszer teknős formájában. Dzsajadéva ezt írta a 12. században:
„Ó Késava, világegyetem ura, Hari, aki magadra öltötted egy teknős formáját! Minden dicsőséget Néked! Mikor teknős inkarnációdban megjelentél, a hatalmas Mandara hegy a hátadon nyugodott, és tengelyként szerepelt a tejóceán kiköpülésében. A nagy hegy egy széles, sebszerű mélyedést hagyott a hátadon, ami a legdicsőbbé vált.”
(a Sri Dasávatára-sztótrából)
Miért kellett a Legfelsőbb Úrnak teknősként megjelennie? A Srímad Bhágavatam elmondja, hogy a félistenek és a démonok állandóan harcoltak egymással. Visnu-Nárájana azonban megmondta nekik, hogy csak akkor kaphatják meg a halhatatlanság italát, az amrtát, ha együtt dolgoznak érte. Gyorsan fegyverszünetet kötöttek, és elhatározták, hogy kiköpülik a tejóceánt. Nagy nehézségek árán elhozták a Himálajából a Mandara hegyet köpülőfának, és kötél helyett Vászuki kígyóval kötözték körül.
„Amikor a Mandara-hegyet köpülőrúdnak használták, nem támasztotta semmi, ezért annak ellenére, hogy a félistenek és a démonok erős kézzel tartották, a víz alá merült.
A félisteneken és a démonokon csalódás lett úrrá, és elszomorodtak.
Amikor a végtelenül hatalmas Úr látta, milyen helyzetet teremtett az akarata, egy teknős csodálatos alakját öltötte magára, a vízbe merült, és fölemelte a hegyet.
Amikor a félistenek és a démonok látták, hogy a Mandara hegy fölemelkedik, visszatért beléjük az élet, és újra lelkesen hozzáláttak a köpüléshez. A hegy a hatalmas teknős hátán nyugodott, amely 800,000 mérföldre nyúlt ki, akár egy hatalmas sziget.
Amint a félistenek és a démonok karjaik erejével forgatni kezdték a hegyet, a teknős a hegy forgását úgy érezte, mintha a testét vakarnák, és jóleső érzés töltötte el.”
(SB 8.7.6-10)
A Srímad Bhágavatam nem folytatja tovább Kúrmadéva történetét, de azt tudjuk, hogy Visnu-Nárájana ebben az alakban közölte a Kúrma-Purána tanításait, összesen 18,000 versben. Az avatárok, a Legfelsőbb Úr különféle megjelenési formái éppen úgy kezdet nélküliek és örökkévalóak, mint Ő maga. Az univerzum bármelyik bolygóján megjelenhetnek, ahol éppen szükség van rájuk, azonkívül van saját hajlékuk is a Vaikuntha-világokban.
A Mahábhárata említi a teknős, aki a hátán tartotta a földet a tejóceán köpülésekor, de nem nevezi avatárnak. A Bráhmanák egyik kijelentését úgy értelmezik, hogy Brahmá-Pradzsápati jelent meg egy alkalommal a Kasjapa nevű teknősként. A Puránák magyarázata az, hogy 12 vagy még több Pradzsápati van, akiket Brahmá jelölt ki, hogy gondoskodjanak a föld benépesítéséről. Az egyik ilyen Pradzsápati, „az élőlények ura”, Kasjapa, aki Daksa 17 lányát vette feleségül (SB 6.6.2). Tőlük származnak a madarak, a sáskák, Garuda és Aruna, a kígyók, a Marutok, nagy démonok, mint Hiranjáksa és Hiranjakasipu, de egy alkalommal a Legfelsőbb Úr is megszületett, mint Vámanadéva, Kasjapa fia. A Kasjapa szó valóban teknőst jelent, sőt az Atharva Véda úgy beszél róla, mint teknős-emberről, de ez nem jelenti, hogy teknős alakjában jelent volna meg, mint Kúrmadéva.
Jamuná istennőt is sokszor ábrázolják teknősbékán állva, mint Afrodité-Vénuszt.
A teknős sokszor szerepel az indiai mesékben. A vízi teknősök agresszív vonásait emeli ki a Mahábhárata egyik története (Adi Parva, 28-29 f.)
Garuda, a hatalmas sas, a madarak későbbi királya szolgaságban született. Amikor megtudta, hogy a kígyók csak a halhatatlanság italért cserébe engedik szabadon őt és a családját, elment az apjához, Kasjapához, és megkérte: – Szolgaságban élek, és nincs elég táplálékom. Jelölj ki nekem valami ételt, hogy a halhatatlanság italát elhozhassam.
Kasjapa így szólt: – A közeli tóban él egy elefánt és egy teknős, állandóan harcolnak egymással. Fald fel ezeket az állatokat, élj szabadon a sasokkal.
Hogy ehetném meg a szent tóban élő állatokat? – kérdezte csodálkozva Garuda.
Kasjapa válaszolt: A kígyók pusztán gonoszságból tartanak benneteket szolgaságban. Nincs benne a végzet könyvében, hogy így kell leélnetek az életeteket. Ez a két állat is csak gonoszságból harcol egymással. Ha megszabadítod őket a testüktől, megszűnik köztük az ellenségeskedés, és ők is megszabadulnak. Hallgasd meg, miért kerültek ebbe a helyzetbe.
Hajdanában élt egy Vivaszu nevű bölcs, aki rendkívül haragos természetű volt. Volt egy öccse, Szuprakatika, egy nagy aszkéta. Amikor nagy vagyont örököltek, Vivaszu nem volt hajlandó osztozkodni a testvérével, Szuprakatika pedig mindig az osztozásról beszélt. Vivaszu egyre dühösebb lett, és végül így szólt az öccséhez: – A vagyon elvakítja az embereket, nagyon ostobák lesznek, mindent megtesznek azért, hogy vagyont szerezzenek. Hiába osztják meg az örökséget, később is csak veszekszenek. Ellenségeik úgy jelennek meg, mint jóbarátok, elidegenítik egymástól a tudatlan és önző testvéreket. Hibákat keresnek, még nagyobb viszályra sarkalják őket. Teljes romlás vár azokra a testvérekre, akik elválnak egymástól. Ezért az értelmes emberek sohasem helyeslik, hogy a vagyont felosszák a testvérek között. Te azonban sohasem fogadod meg a tanácsomat, és mindenképpen osztozkodni akarsz. Ezért most megátkozlak. Szuprakatika, mástól kezdve elefánt testében fogsz élni.
– Te pedig vízi teknős leszel, – vágott vissza Szuprakatika Vivaszunak.
Így is történt. Ez a két bolond él most ebben a szent tóban, az egyik elefánt, a másik pedig vízi teknős testében, és az egyik sem jobb a másiknál. Csakis a haragos természetük miatt válhattak állatokká. Állandóan harcolnak egymással, és el sem lehet képzelni nagyobb ellenségeket. Most nem a vagyonukra, hanem a nagy erejükre és a testük súlyára büszkék, nem tudnak megfelejtkezni a régi ellenségeskedésről.
A hatalmas elefánt az agyarával, az ormányával és farkával kavarja fel a vizet, állandóan heves hullámzásban tartja ezt a halakban gazdag tavat.
A teknősbéka is nagyon hatalmas, soha le nem hajtja a fejét, hanem csak azt keresi, hol támadhatná meg az ellenfelét. Az elefánt hat mérföld magas, teste körül mérve kétszer annyi. A teknős három mérföld magas, de a teste tíz mérföld hosszú. Ezer meg ezer éve élnek ebben a szent tóban, nyugtalanságot és zavart keltenek maguk körül. Már minden élőlény elszökött előlük, kivéve a halakat, akiknek nincs hová menekülniük.
Kedves Garuda, – mondta Kasjapa, – éppen itt az ideje annak, hogy a világ megszabaduljon ettől a két dühös ellenségtől.
Amint Garuda jóllakott, rögtön annyira megerősödött, hogy kilencvenkilenc szája lett, kilencvenkilenc folyót megivott, ezzel a vízzel eloltotta az égi tüzet, és megszerezte az ambróziát.
A buddhista Kaccshapa-dzsátaka (215) elmond egy történetet, amely nem éppen a legelőnyösebb oldaláról mutatja be a teknőst (a történet benne van a Panycsatantra és a Hitopadésa mesegyűjteményekben is):
Egyszer, amikor Brahmadatta volt a király Benáreszben, a Bódhiszattva a király tanácsadója lett. De a király nagyon beszédes volt, nem lehetett neki tanácsot adni, mert mindig ő beszélt.
Élt egy teknős egy tóban, és megbarátkozott két vadlóddal. Ezek azt mondták neki: Gyere velünk a Himálajába, van ott egy sokkal szebb tó a Csitrakúta hegyen.
Hogy menjek oda? – kérdezte a teknős.
Elviszünk, ha megígéred, hogy közben nem szólsz egy szót sem.
Nem szólok, fogadkozott a teknős.
A vadludak egy botot tettek a teknős szájába, megfogták a két végét, és felrepültek. A falusi gyerekek észrevették, és kiabálni kezdtek: – Nézzétek, két vadlúd visz egy teknőst! A teknős dühös lett, és rájuk szólt: – Mi közötök hozzá? Ebben a pillanatban leesett, éppen a király udvarába, és halálra zúzta magát. A király megkérdezte: – Hogy került ide ez az állat?
Most jött el az én időm, – gondolta a tanácsadó, aki kitalálta, hogy mi történt, és elmondta ezt a két verset:
Két vadliba vitte őt magával,
Nem jön vissza, elrepült örökre.
Bár a foga közt egy botot tartott,
Megszólalt, és lezuhant a földre.
Most, királyom, figyeld, amit mondok:
Időben és bölcsen kell beszélni.
Földre zuhant a fecsegő teknős,
Aki hallgat, annak nem kell félni.
Ettől kezdve a király tartózkodott a sok beszédtől, és kifejezetten kevésszavú lett.
A Mahábhárata következő története a teknős hosszú életűségét hangsúlyozza (Vana 199.1-18):
Egy Márkandéja nevű bölcs különleges áldást kapott Sivától. Túléli a világpusztulásokat, látja az újak keletkezését, és mindenre emlékszik.
Egyszer megkérdezték tőle, él-e olyan a földön, aki még nála is idősebb. Erre Márkandéja elmondta Indradjumna királyi bölcs történetét. Jó cselekedetei jutalmául Indradjumna hosszú ideig a mennyben élt, de aztán elfogytak az érdemei, és visszazuhant a földre. Találkozott Márkandéjával, és egyre csak azt kérdezgette, él-e még valaki, aki emlékszik rá. Márkandéja azt mondta, van egy nagyon öreg bagoly a Himálajában, Pravakarna, ő talán már élt Indradjumna idejében. El is mentek a bagolyhoz, aki azt mondta, ő bizony nem tud semmit, hanem van egy Nadidzsangha nevű daru, aki nála is idősebb. A daru egy Akupara nevű teknőshöz küldte őket. A teknős valóban felismerte Indradjumnát, és arra is emlékezett, hogy annak idején milyen sok áldozatot végzett. Ebben a pillanatban megjelent egy égi kocsi, és megszólalt odaföntről egy hang: – Tévedtünk, Indradjumna. Mindaddig a mennyben maradhatsz, ameddig csak egyetlen lény él a földön, aki emlékszik a jó tetteidre.
Így jutott vissza a mennybe a király, a hosszú életű teknős jóvoltából.