Tej
A tej alapvető élelmiszer, ami azt jelenti, hogy sokféle dolgot lehet belőle készíteni, pl. vajat, joghurtot, túrót, sajtot, stb. Sokféle ételben hasznosítható, és a tejtermékek egymagukban pótolnak minden egyéb állati fehérjét. A tejjel kapcsolatban még inkább alapvető dolog, hogy ezt a természet a borjak felnevelésére szánta. A teheneket védelmezni kell, hogy legyen elég tej, és tökéletes civilizációban élhessünk. A tehenek védelmezéséhez hozzátartozik, hogy nagyon vigyázunk, mennyit és milyen módon veszünk el a borjaktól. A nagyüzemi állattartás az emberiség szégyene, és nem is olyan gazdaságos, mint amilyennek hirdetik.
A védikus Indiában lehetőleg mindenki tartott néhány tehenet, akik családtagoknak számítottak. Sőt a gazdagabb embereknek kötelességük volt teheneket tartani, hogy elláthassák a koldulásból élőket. Régen a rsik és a munik, a bölcsek főleg tejen éltek. A családos embereket kora reggel látogatták meg, amikor éppen a teheneket fejték, de egyszerre csak nagyon keveset fogadtak el. Az áldozatoknál is szükség volt tejre és tejtermékekre. A Jadzsurvéda tanúsága szerint minden áldozatnál használtak ghít, tisztított vajat. Az áldozati tüzet ghível locsolták, hogy jól égjen. A mai profitorientált ember biztosan felháborodik ezen a „pazarláson.” De régen az embereknek más erkölcsi értékeik, más ideáljaik voltak. Tej és tejtermék bőven volt, a mai értelemben vett haszonelvűséget és fukarságot nem ismerték, örültek, ha adhatnak valamit a szegény embereknek, a bráhmanáknak, és persze Istennek.
Vannak különös dolgok is a védikus kultúrában, pl. úgy tartották, hogy az ember egész életében megélhet tejen, sőt vízzel hígított tejen. Azt tanították, hogy a tej mindent tartalmaz, ami a magasabb célokra törekvők, pl. a jógik testét fenntartja, és különösen „a finom agyszövetek képződését” segíti elő. A jógának persze nem anyagi céljai vannak, és a számtalan jóga-iskola közül csak a hatha-jóga próbálja durva testi gyakorlatokkal befolyásolni a finom anyagot. Agyszövetek mindenkori állapota vagy segít a magasabb célok elérésében, vagy nem. Anyagi logika, okoskodás és túlzott intellektualitás inkább gátló tényezők.
A Srimad Bhágavatam elmondja, hogy Aditi istennő nagyon szerette volna, ha egy különleges fia születik. Férje, Kasjapa Muni elmagyarázta neki, mi ennek a módszere, a pajo-vrata, tej-fogadalom. Ez azt jelenti, hogy a nő kora tavasszal 2 x 12 napig csak tejen él, elvégzi az előírt szertartásokat, elmondja a mantrákat, újhold napján bedörzsöli a testét olyan porral, amit egy vadkan túrt fel, aztán megfürdik, vendégül látja a bráhmanákat, tejes és vajas ételekkel kínálja őket, olvassa a szentírásokat, és még számtalan szabályt tart be, amiket még felsorolni is sok (SB 8. ének, 16. fejezet). Mivel Aditi istennő volt, semmi nem okozott neki gondot, és idővel megszületett a kívánt fiő, Vámana, aki nem volt más, mint maga a Legfelsőbb Úr, Krsna.
Az árja kultúrákban csak a fiú ér valamit. Ebben nincs semmi misztikus dolog; a fiú tartja fenn a családot, produktív munkát végez, a lány viszont csak újabb felelősség és kiadás. A lányok csak a maradékot kaphatták meg, amikor a fiúk már jóllaktak; a fiúgyermekről viszont mindenkinek kötelessége volt, akár erején felül is, gondoskodni.
A Linga Purána elmondja, hogy egyszer egy ilyen, a későbbi haszon reményében kényeztetett gyerek észrevette, hogy az unokatestvérei friss tejet kapnak, ő meg csak valami vizes löttyöt. Ez a gyerek, Upamanju, megsértődött, és megkérdezte az anyját, -
Én miért nem kapok rendes tejet?
Az anyja sírva fakadt. – Fiam, mi nagyon szegények vagyunk. Nincs pénzünk, hogy tejet vásároljunk.
De én nem iszom mást, csak tejet, – mondta Upamanju.
Az anyja megfőzött vízben egy kis őrölt rizst, és azt adta neki, de Upamanjut nem lehetett becsapni. Dühösen sírt, és követelte, hogy adjanak neki tejet. Az anyja ezt mondta, -
Fiam, ne sírj. Értsd meg, hogy szegények vagyunk. Valamelyik korábbi életünkben nagy bűnöket követtünk el, és most ez az eredmény. Az emberek sorsán senki más nem változtathat, csak Isten. Ha elégedetlen vagy a sorsoddal, imádkozz Istenhez, kérd meg, hogy részesítsen a kegyében.
Upamanju elvonult az erdőbe, és meditálni kezdett. Siva megsajnálta, de ugyanakkor próbára is akarta tenni. Megjelent a félistenek királyának, Indrának az alakjában, és megkérdezte, mit kíván.
Sivát akarom látni, – mondta a gyerek. – Csak neki mondom meg, hogy mit akarok.
Ugyan, ki az a Siva, – kérdezte megvetően Siva, még mindig Indra alakjában. – Siva csaló és gazember. Én vagyok a félistenek királya, és sokkal nagyobb vagyok Sivánál.
Upamanju még hallani sem akarta ezeket a sértéseket. Azt gondolta, inkább megöli magát. Ekkor Siva megjelent a saját formájában, és megáldotta a fiút. Kegyéből annyi tejet ihatott, amennyit csak akart.
Ez persze szimbolikus történet. Indiában a tej a létfenntartás, a bőség, és mindenki más ellátásának a szimbóluma. Visnu, a világfenntartó, a tejóceánon vagy a tejszigeten, Svetadvipán él. Ez a tej mutatja, hogy Ő tartja fenn az egész univerzumot, mindenkit ellát nemcsak étellel, hanem bármivel, amire szüksége van. A tejtengerből kellett előhozni mindent, ami a félistenek gazdagságát jelenti, még a halhatatlanság italát is. Természetesen különbséget kell tennünk a szárnyaló vágyak és a reális szükségletek között. Ez a megkülönböztetés nagyon fontos, ezért mondják Indiában, hamsza-pajo-níra-viveka. Ez azt jelenti, hogy a megtisztult lélek, a bölcs, különbséget tud tenni az igazi szükségletek és a lehetetlen kívánságok között. Szó szerint azt jelenti, a hattyú meg tudja különböztetni a tejet és a vizet. Az idők folyamán a fordításokban megjelent egy egészen különleges hattyú, aki elválasztja a tejet a víztől, és csak a tejet fogyasztja el.
A víz és a tej mégis szoros kapcsolatban vannak, és nemcsak azért, mert a tejet vízzel szoktál hígítani, ahogy a cinikusok gondolják. Az Atharva Véda sokszor beszél tejfolyókról vagy tejben gazdag folyókról, amit nem kell nagyon misztikusan értelmezni, arról van szó, hogy a víz is, a tej is életet tartanak fenn. A tejben gazdag folyó termékennyé teszi a különben száraz síkságokat; ez különösen fontos Indiában, ahol a csapadékeloszlás nem egyenletes, és a monszun bőséges esőzését hosszú szárazság követheti. Az Atharva Véda egyik mantrája így hangzik, -
„A boldogság adományozói, az ég és a föld legyenek kegyesek hozzád, a napfény és a szél nyugtassák meg a szívedet, folyjanak körül a tejben gazdag, mennyei vizek.” (AV VIII.2.14)
A tej sok helyen jelenik meg, mint az élet és a bőség szimbóluma, pl. a gyógynövényekben:
„Angiraszától származnak a hegyek és a síkságok növényei, legyenek számunkra tejben gazdagok, áldásosak, nyugtassák meg a szívet.” (AV VIII.7.17)
„Tápláljon engem tejjel a khadira fa, kincseket adjon, jó szerencsét.” (AV X.6.26)
A tej minden szempontból a bőséget jelenti:
„Ház, állj szilárdan, legyen benned sok ló, tehén, ghí, nektár, tej, és mindenféle gazdagság.” (AV III.12.2)
Az áldozatok során is többnyire jól tejelő teheneket kértek, a tejtől várták a mérgek megsemmisítését (AV VIII.2.19).
Innen csak egy lépés a varázslás, és valóban az európai középkorban azt találjuk, hogy a tejet, mint általában minden fehér dolgot és folyadékot, az éjszaka és a mágia titokzatos úrnőjének, a holdnak a birodalmába képzelték. A növekvő hold fölemeli a víz szintjét, gyarapítja a tejet és más folyadékokat, a fogyó hold vizet, tejet, és mindent apaszt, aminek bőségben kellene lennie. Elhitték, hogy a boszorkányok képesek arra, hogy nagy távolságokból kifejjék és ellopják a tehenek tejét. Ha egy tehén valamilyen oknál fogva kevesebb tejet adott, biztosra vették, hogy megbabonázták; keresték, és meg is találták a boszorkányt, többnyire magányos, barátságtalan vagy aszociális öregasszonyt, akit aztán kíméletlenül megégettek, az egyház nagyobb dicsőségére. A 17. században nagy port vert fel Angliában a Pendle erdő boszorkányai címen az igazságszolgáltatás nem mindig dicsőséges történetébe bevonult eset. A „boszorkányokat” megvádolták, hogy varázslás útján kifejték a tejet, ha nem találtak, megölték a teheneket. Furcsa idők voltak ezek. Ha valaki vallott, például kínzás során, akkor megégették, hiszen maga is elismerte, hogy bűnös. Ha nem vallott, annál rosszabb; az ördög tette ilyen megátalkodottá. Az igazi tanúkat, a teheneket nem lehetett kihallgatni, bár a középkorban előfordult, hogy állatokat bíróság elé idéztek és megvádoltak, mintha egy állat éppen olyan felelősségteljes magatartásra lenne képes, mint egy ember.
De nemcsak a tejért, hanem tejjel, főleg anyatejjel is varázsoltak. A hölgyek tejben fürödtek, hogy megőrizzék a szépségüket, – Nero felesége, Poppea állítólag szamártejben fürdött. Plinius írja (Hist. Nat. XXXVII 9,10), hogy a tejjel és mézzel elkevert kristálypor fokozza a tejtermelést. Szintén alkalmas erre a piros jáspis, ami még az éjszaka ördögeit is elűzi. Középkori írók még a saját szemükkel látták a tejkövet vagy galaktitot, ami nem más, mint csodálatos módon kővé vált tej. Egyesek szerint a tejkőből időnként tej folyik, mások szerint mézzel kevert pora fokozza a tejelválasztást. Bőven adtak tejet a birkák, ha tengervízbe mártott tejkővel dörzsölték végig a hátukat. Amulettként viselve megvédett a szemmel veréstől és a boszorkányságtól, elmulasztotta a fogfájást. Sajnos a tejkő mindig hiánycikk volt, mert a tej makacsul nem akart kővé válni, ezért agáttal helyettesítették. Miért éppen agáttal?
A Legenda Aurea (Arany Legenda, írta 1260-1275 között Jacobus de Voragine), elmondja, hogy egy Agáta nevű szűzet a keresztény hite megtagadására kényszerítettek, és amikor vonakodott, levágták a melleit. Ez a mártír szűz lett a szoptató anyák védelmezője, a nevét viselő agát pedig a tejkövet helyettesíti. Elfelejtettem megmondani, hogy amikor a szűz melleit levágták, a sebből nem vér, hanem tej folyt. Valami hasonló történt alexandriai Szent Katalinnal is, aki ugyancsak a Legenda Aurea szerint a 4. században élt, és Maximinus császár előbb kerékbe akarta töretni, de aztán lefejeztette. Testéből vér helyett tej folyt. Az angyalok elvitték a Sinai hegyre, és ott eltemették; azóta nem tej, hanem olaj folyik a csontjaiból, ami meggyógyít minden betegséget.
Mártír Agáta és alexandriai Szent Katalin bizonyíthatóan soha nem éltek, és a jámbor legendák alapja az az indiai elgondolás, hogy a nagyon lemondott aszkéták ereiben nem vér kering, hanem növényi nedv. Hogy a növényi nedv és a tej ebben az esetben egymással kicserélhetők, azt már láttuk az Atharva Védából. A leghíresebb ilyen aszkéta Mankanaka, akinek a történetét sok helyen elmondják (Mahábhárata, Vámana, Kúrma és Padma Puránák). Mankanaka egyszer egy éles fűszállal megsebezte az ujját, és amikor látta, hogy a sebből növényi nedv folyik, örömében táncolni kezdett. Vad táncától az egész univerzum megrendült, és senki más nem tudta lecsillapítani, mint Siva, aki bemutatta, hogy az ő sebéből hófehér hamu ömlik. Az Arany Legenda sok történetének van indiai előképe, ezek közül is a leghíresebb a Barlám és Jozafát.
De térjünk vissza a csodás tejszaporításhoz. Minden idők leghíresebb tejszaporítója Szűz Mária. A legenda szerint, amikor Egyiptomba menekültek, egy barlangban kerestek menedéket (Betlehem mellett). Itt Mária megszoptatta a gyermek Jézust, és közben egy csepp teje a földre hullott. Ezt a barlangot azóta Tejbarlangnak, grottának nevezik, és a földje csodálatos módon megnöveli a tej mennyiségét. Csak egy kis rögöt kell vízben feloldani; még jobb, ha a földdarabkák csomagolása ott van „a Szent Sír pecsétje.”
Egyiptomban már nem történtek hasonló incidensek, ami nem is meglepő, mivel a Nílus-parti civilizáció elég keveset törődött a tejjel. A piramis-szövegekben, az úgynevezett Egyiptomi Halottak Könyvében alig szerepel. Csak a száj megnyitásának nevezett ceremónia után sorakozott fel a mummifikált holttest mellett 4 pap, akik Hórusz fiait képviselték, és fáklyát tartottak a kezükben. Sok dolguk nem volt, a fáklyákat egy agyagedényben kellett kioltani, ami tele volt egy fehér tehén tejével. A hagyomány szerint ezt a szertartást először Kheopsz (Khufu) fáraó fia, Hertataf végeztette el. Nyilvánvaló, hogy itt a bőségnek nem arról a fajtájáról van szó, amely úgymond kívánatos, hanem arról, amelybe a gazdag ember végül is belefullad – mint a mogul császár Sah Dzsehán, aki annyi drágakövet aggatott magára, hogy végül se ülni, se járni nem tudott. Kheopsz az egyik leggazdagabb fáraó volt, de ugyanolyan szegényen végezte, mint a rabszolgái, és még a ránk maradt gránitkoporsója is üres.
Mivel az egyiptomiak nem becsülték sokra a tejet, nem törődtek az égi Tejúttal sem; lehetséges, hogy fel sem ismerték, legalábbis egyiptomi nevét nem ismerjük.
A modern nagyváros ködös-füstös egén nem is lehet észrevenni a Tejutat, a spirális galaktikát, amelybe beletartozik a föld is. A szakírók véleménye megoszlik arról, hogy hány csillagot foglal magában. A szélső határok 100 és 400 billió, vagyis csak azt mondhatjuk, hogy nagyon sok. Ez azt jelenti, hogy pontosan annyit tudunk, mint a pythagoreánusok, akik a mindenséget övező tűzkörnek tartották, vagy amint Anaxagoras (kb. 500 – 428), illetve Démokritosz (460 – 370). Látták a Tejutat Indiában is, de égi folyónak, a Gangesz égi szakaszának (Ákása-Gangá) gondolták. Másik neve, Cshájá-patha, az árnyékok útja, arra mutat, hogy ott vonultak végig a testüket elhagyó lelkek, akiket sok régi kultúrában neveztek árnyékoknak (umbra).
A Tejútnak 3 fő része van, a halo, ez egy laza, szférikus alakzat, alacsony sűrűségű, itt találni a legrégebbi, sokszor fürtökben rendeződő csillagokat. A spirál domborulata nagy sűrűségű régió, vörös és régi csillagokkal, a legtöbb csillag viszont a peremen tartózkodik, ideértve a mi napunkat, nagy mennyiségű gázzal és porral együtt. Ezek azt mutatják, hogy a csillagok világa is élő; az égitestek keletkeznek és elmúlnak, állandó változásban vannak. A dolog legtitokzatosabb része a középpont, amelyet persze nem láthatunk, mivel a sok por nem teszi lehetővé, hogy az egész galaxis struktúráját áttekintsük – csak pár ezer fényév távolságra látunk el, jegyzi meg szomorúan egy csillagász. Nos, a feltételezések szerint a középpontban egy méretes fekete lyuk van, ami egyszerűen elnyeli a feleslegessé vált égitesteket, és valahol, az univerzum egy távoli pontján ismét kibocsátja őket. Az anyagi világ zárt rendszer, amely nem a semmiből lesz, és nem válik semmivé; sőt a semmi, mint olyan, egyáltalán nem is létezik. A fekete lyuk mechanizmusa sem lehet egyutas; ami oda bejutott, valahol máshol vagy más időpontban előkerül. Ez persze nem más, mint a régi India zseniális megsejtése az egymást szabályosan követő teremtések és pralaják, „megsemmisülések” folyamatairól.
Mindebből szabad szemmel nagyon keveset látni. William Wordsworth (1770-1850) angol költő a nárciszokat látja így,
… szünetlen csillagmilliom
tejúton fénylik, s tündököl,
a végtelenbe visz soruk,
mögöttük egy szelíd öböl.
(I wandered lonely as a cloud)
A mi egünkön a Tejút halványan csillámló, két ágra oszló szalag, amit Hadak Útjának, Csaba királyfi útjának, a tündérek, sőt Jakab és Jézus útjának is neveznek. Egy nagyon késői legenda szerint Árpád egyszer azt álmodta, hogy az anyja teje végigfolyt az égen, ez lenne a Tejút. Neve azonban nem innen, hanem a klasszikus korból származik: görög Galaxias Kyklos, latin Via Lactea. A görögök első sorban kiömlött tejnek látták, vár voltak egyéb elképzelések is.
A kiömlött tej Zeusz feleségének, Hérának a teje. Miért ömlött ki? Először is tudnunk kell, hogy Zeusznak nagyon sok szerelmi kalandja akadt, földi asszonyokkal is. Szerelmi kapcsolataiból számos gyerek született, akiket persze szeretett volna halhatatlanná tenni. Zeusz emberfelettien erős és okos, de nem mindenható. Az Olümposz lakóira éppen úgy mindenféle törvény vonatkozik, mint ránk, földi emberekre. A mitológia adós marad nekünk a válasszal, ki hozza azokat a törvényeket, amelyeket még Zeusz is kénytelen betartani. Az egyik ilyen törvény, hogy Zeusznak csak az a gyereke lehet halhatatlan, akit Héra megszoptat. Már most Héra egyáltalán nem örült annak, hogy Zeusz lépten-nyomon megcsalta őt, és még a gyerekeit is megszoptassa? Nem és nem. Zeusz azonban elhatározta, hogy Héraklész számára mindenképpen megszerzi a halhatatlanságot. Hermész vállalta a feladatot. Éjszaka vitte el a gyereket, és rátette az alvó Héra mellére. A gyerek szopni kezdett, Héra felébredt. Dühbe gurult, ellökte a gyereke, és közben valamennyi tej az égre folyt – ebből lett a Tejút. Néhány csepp a földre esett, ezekből fehér liliomok lettek.
Az istennő átkozódott, de már hiába, Héraklészt az a néhány csepp tej is halhatatlanná tette.
Egy másik történet a még rejtélyesebb ősidőkbe visz minket vissza. Kronosz jóslatot kapott, hogy a saját gyereke fogja megölni. Kronosz tehát rögtön a születésük után elnyelte a gyerekeket. Rhea, a felesége elhatározta, hogy legalább egy gyereket megment. A kis Zeuszt titokban Kréta szigetére küldte, és egy bepólyált követ adott át Kronosznak. Ebben a pillanatban Kronosz elérzékenyült, és ezt mondta Rheának, – Ugyan szoptasd már meg ezt a gyereket, először és utoljára.
Kronosz jelleméhez nem illik az elérzékenyülés. Lehet, hogy gyanút fogott. Rhea a bepólyált követ a mellére tette, amelyből azonnal kifröccsent a tej. Végigfolyt az égen, és ez a Tejút.
A Kronosz-monda egyik változatában Opsz istennő melléből ömlik a tej. De ez már nagyon is késői történet, mert Opsz az aratás etruszk-római istensége, és sokszor nem is nő, hanem férfi.
Egy további katasterismos, csillagképek és mitológiai események összekapcsolása Castor és Pollux mondája. Castor és Pollux elraboltak egy tehéncsordát. Persze űzőbe vették őket, és a rémült tehenek teje közben kifolyt az égre.
Egy másik vélemény szerint ez a tej Gerüon teheneitől származik. Gerüon egy szárnyas óriás volt, aki Erütheia szigetén élt. Nem tudjuk, melyik volt ez a sziget, csak azt, hogy oda Görögországból Líbián át vezetett az út. A teheneket az Orthrusz nevű kétfejű kutya, Kerberosz testvére, és egy Eurüthion nevű pásztor őrizték. Héraklész elhajtotta a csordát, a tehenek teje kifolyt az égre.
Ovidius szerint a Tejút az istenek felvonulási útja. Ezt írja:
Fut magas út odafönt, jól látni, ha tiszta az égbolt:
Tejről nyerte nevét, tejszínűen ontja a fényét.
Rajtuk vonulnak a Mennykövező fejedelmi lakába
Mindig a mennybeliek…
(Metamorphoses, I.168, Devecseri Gábor fordítása)
Egyesek egy régebbi nap-pályának tartották a Tejutat. Egy Phaethon nevű ifjú csak serdülő korában tudta meg, hogy neki igazából Héliosz, a nap az apja. Nagyon megörült, és mindjárt ő akarta hajtani a nap szekerét. Héliosz megengedte neki, de a fiú nem bírt a megvadult lovakkal, akik ide-oda száguldoztak az égen, és nagy pusztítást okoztak. Végül Zeusz nem látott más megoldást, mennykövével megölte Phaethont, mire a lovak azonnal megálltak. Héliosz felmérte a környezeti károkat. Régi pályája teljesen használhatatlanná vált, mert vagy túl mélyen fúródott be az égbe, vagy egészen kiégett. Azóta a nap egy új útvonalon közlekedik.
Héliosszal kapcsolatos a következő két, egymásnak ellentmondó történet is. Az egyik szerint Atreusz állandóan harcolt a fivérével, Thüesztésszel, hogy kié legyen Mükéne trónja. Thüesztész megszerezte az aranygyapjút, és ezzel a jogot a trónra, és kijelentette, hogy csak akkor mond le, ha a nap megváltoztatja az útját. Nem tudta, hogy Atreusz Héliosz kedvence. Héliosz rögtön megfordította a kocsiját, és nyugat helyett keleten nyugodott le. Atreusz megkapta a trónt, de nem örülhetett sokáig a királyságnak. Elátkozott családjuk sok hálás témát szolgáltatott a tragédiaíróknak.
A másik magyarázat szerint Atreusz nem király volt, hanem csillagász. Héliosz gyűlölte ezt az Atreuszt, aki olyan vakmerő volt, hogy le is írta a csillagok mozgásának törvényeit. (Az Atreusz név azt jelenti, félelem nélküli.) Héliosz eldöntötte, hogy ennek a csillagásznak nem lesz igaza; elhagyta a régi pályát, és teljesen átrendezte az eget. Az elhagyott pályát látjuk azóta az égen, mint a Tejutat.
Valaki azt mondhatja, ez mind mese habbal. Hiszen a görögök maguk se tudják, mi az igazság. De ez nem így van. A régi népek másként gondolkodtak. Számukra ezek az ellentmondásos történetek nem zárják ki egymást. Mindegyik igaz. Végül is, nem a földi világról van szó, hanem az égről, ahol minden megtörténhet.
A kései hellenizmus a Tejútban a lelkek égi hazáját látta. A ragyogó fehér fény kiválóan alkalmas arra, hogy helyet adjon a csillaggá változott lelkeknek. Profán megfogalmazásban ez az asztrálsík, és a nevén kívül már nincs sok kapcsolata a csillagokkal.
A görögök ritkán ábrázolták a Tejutat. Túl nagy volt ahhoz, hogy egyes mitológiai személyekkel azonosítsák. Ugyanezért nincs szerepe az asztrológiában sem; a legtöbb ismert csillagképet magában foglalja. A rómaiak átvették a görög katasterismosokat, és nem egészítették ki újakkal. Így maradt meg az Tejút az európai kultúrában: a csillagok egymást fölerősítő fénye.
Joseph Addison (1672 – 1719) írja:
… És szüntelen születnek új csodák,
Miként Tejút, mi tündöklő fehér,
Ezüst szalagként égen elterül;
Magányos csillag nem mutat sugárt,
De égi fényben mind ott egyesül.
(An Account of the Greatest English Poets)
Hasonlóan látták a Tejutat Kelet-Ázsiában is. Néha tehéncsorda, ennek a teje fehérlik a sötét éjszakai égen. Kínában, Koreában és Japánban az istenek nagy ezüst folyója; égi folyó sok amerikai indián nép számára is.
Valamivel színesebb a kép Ausztráliában. A kontinens északnyugati részében Walaganda a fő isten, akiről azt mondják, hogy kezdetben csak ő létezett. Amikor megunta az egyedüllétet, először kígyókat, majd mindenféle más lényt teremtett. Közülük a szellemeket kedvelte a legjobban, és egy ideig együtt élt velük. De aztán elege lett a szellemekből is. Fölemelkedett az égbe, és végigfeküdt a felhőkön. Néha látjuk Walaganda fényes testét, ez a Tejút.
Még színesebb George Herbert (1593 – 1633) angol költő verse, amelynek ezt a címet adta: Ima. Rejtélyes vers ez, amit eddig nem sikerült megfejteni.
Fohász, egy égi tor, az angyalok kora,
Az emberekben Isten új lehelete,
Egy áttért lélek, szív zarándok-utakon,
Kereszt kolonca, ég és föld letűnt heve,
Nagyágyú Isten ellen, bűnösnek torony,
Ég zeng, egy lándzsa járja Krisztus oldalát,
Egy dallam az, mit hall a nép, és rettegi,
Egy óra, a más leszel a hatnapos világ.
Szelíd sugár, béke, boldogság és szívöröm,
Magasztos manna, vígság, melyben nincs határ,
A köznapokban üdv, egy ember, jó ruhás,
Tejút, s az Édenkertből egy színes madár,
Egy távoli harang, a vér, a lét-elem,
A fűszereknek földje, és az értelem.