Szent hegyek
A védikus hagyomány szerint a szent Meru hegy a föld közepén helyezkedik el, és az égig ér. Minden szempontból nagyon különleges. A Merun hat hónapig tart a nappal, hat hónapig az éjszaka. Minden égitest körüljárja, a Sarkcsillag pedig pontosan fölötte áll. Csúcsai aranyosan ragyognak, folyói aranymederben folynak. Ahogy Sir John Maundeville angol utazó összefoglalta a 17. században: „Az indiai paradicsom a világ legmagasabb hegyén van. A paradicsom legmagasabb pontján, pontosan középen van egy forrás, innen négy folyó indul négy irányban.” Már neki is feltűnt, hogy a Biblia szerint is négy folyó van az édenkertben.
A Meru-hegyet gyűrűalakban veszik körül a világrészek vagy szigetek. A Srimad Bhágavatam 5. éneke részletesen leírja ezeket a szigeteket. Maga a Meru hegy az első szigeten, Dzsambudvípán van, erre sósvízű óceán következik, és a második sziget Plaksadvípa. Ezt egy plaksa nevű fáról nevezték el, amelynek gyökerei állandóan tűzben állnak, de még csak meg sem perzselődnek. Lakói ezer évig élnek, és olyan gyönyörűek, mint a menny lakói. Plaksadvípa partjait cukornádlé óceán mossa. A harmadik sziget Sálmalidvípa, itt él egy sálmali-fán Garuda, a madarak királya. Hét hatalmas sziget van ezen a hegyen, köztük a rejtélyes Satasrnga, hét folyó és egy likőr-óceán. A negyedik sziget, Kusadvípa óceánjának medrét víz helyett folyékony, tisztított vaj tölti ki. Krauncsadvípa az ötödik sziget, amelyet tejóceán vesz körül. Joghurtóceán hullámzik Sákadvípa, a hatodik sziget körül, a hetedik sziget, Puskaradvípa tiszta vízű óceánban ringatózik. Ezen is túl van a Lokáloka hegység, amely elválasztja egymástól a napsütötte és a napfény nélküli országokat. Ez a hegység a három világ határa. Olyan magas, hogy útját állja az égitestek fénye terjedésének.
A Srimad Bhágavatam a szigetek egymástól való távolságait, a hegyek magasságait is megadja. Elképzelhetetlenül nagy számok ezek: milliók és billiók. Néha azt mondják, hogy a Meru hegy és a szigetek nem is a földi valóság, hanem a finom fizikai világ részei. A Mahábhárata hősei azonban ugyanolyan magától értetődően utazgatnak a Meru előhegységeiben, mint korunk alpinistái a Mount Everest vagy a Nanga Parbat sziklás oldalában. Csak a legmagasabb csúcsok világa volt tilos a földi halandók számára. Ahogy Garuda mondja a Mahábháratában, Gálava nevű barátjának: „Eddig még mindenki meghalt, aki megkísérelt átlépni a határokon.”
India csillagászai is természetesnek vették, hogy a bolygók helyzetét a Meruhoz kell viszonyítani. A Szúrja-sziddhánta című asztronómiai értekezés meglehetős pontossággal írja le az északi sarkról látható égi jelenségeket, Bhászkara, Brahmagupta és Varáhamihira csillagászok egyetértenek abban, hogy a Meru aranylemezekből áll, folyói arany mederben folynak, körülötte keringenek az égitestek. A napkelte és a napnyugta a Merutól függ, mivel hol eltakarja a föld elől a napot és a holdat, hol pedig látni engedi őket.
*
Tibetben úgy tudják, hogy a világ teremtésekor először még semmi más nem volt, csak az óceán. Aztán feltámadt a szél, és a víz felszínén hártya keletkezett, mint a tejen. Az óceán mélyén egy hatalmas teknős élt, ennek a hátán lerakódott egy kis föld. Egyszer csak ez a föld növekedésnek indult, így jött létre az elképzelhetetlenül magas Meru, tibeti nevén Rirab. Csúcsán van a világteremtő trónja, lejjebb négy nagy és nyolc kis világ, lábainál a világok őrei: délről az elefántfejű Virúdhaka, nyugatról Virupaksa, a kígyók királya, északon a jaksák ura, Vaisrávana, keleten pedig Dhrtarástra, a gandharvák ura.
Dzsambudvípa a mi földünk, amelynek tengere azért sós, mert a föld nagyon szennyezett. A poklok mind valamilyen kapcsolatban vannak Dzsambudvípával; az ideiglenesek a felszínén vannak, ilyenek pl. a homoksivatagok. A föld alatt van a halál urának, Jamarádzsának a birodalma, valamint nyolc forró, és nyolc hideg pokol. Minél magasabb rangban vannak az élőlények, annál magasabban élhetnek Meru hegyén.
*
A világheggyel vagy világtengellyel a régi irániak szentírásaiban, az Avesztában és a Bundahisn-ben is találkozunk. Azt mondják, a „Hará Berezaiti” a megteremtésekor azonnal növekedésnek indult, 200 év alatt elérte a csillagokat, 200 év alatt a holdat, 200 év alatt a napot, és újabb 200 év után már eljutott az örök fény birodalmába. Csúcsa körül keringenek a nap, hold és a csillagok. Hará egyszerűen hegyet jelent, Berezaiti pedig olyan helyet, ahonnan messzire el lehet látni. Ezen a hegyen nincs sem éjszaka, sem sötétség, sem fagyos hideg, sem perzselő forróság. Ide sem a betegségek, sem a démonok nem jutnak el. A Hukairja nevű hegycsúcsot soha nem veszik körül köd vagy felhők. A hegy lábainál van egy hatalmas tenger, a Vorukasa, „széles öblű”, a lejtőkön csodálatos állatok és madarak élnek, itt terem a szent haoma növény, az indiai szóma párja. A Hukairján vannak Mitra, Szraosa és Rasnu félistenek ezeroszlopos palotái. Nagyon fontos személyek, mert ők döntik el, hogy a lélek tovább juthat-e a boldogság birodalmába, vagy lezuhan az örök sötétségbe. Jóval későbbi az az elgondolás, hogy a testből kiszabadult lelkeknek a Khinvat vagy Csinvat hídon kell áthaladniuk, és bár találkoznak Mitra, Szraosa és Rasnu félistenekkel, végső soron maga a híd dönti el, mi lesz a jövő sorsuk: az igazak számára kiszélesedik, a gonoszak számára azonban olyan vékony és éles lesz, mint a borotva éle. A Hukairján él Ardví vagy Anáhita, a termékenység istennője, a világ összes vizeinek ősforrása. Az Ardvisura forrásból fakadó legnagyobb folyó a Vorukasába ömlik, amely a föld összes vizén nagyobb, mégis egészen felkavarodik, amikor az Ardví vize belezúdul – a fantáziaszegény tudósok szerint ez az Amu-Darja, a hatalmas óceán pedig a szerény méretű Aral-tó lenne.
Csak két ember jutott el élve a Hukairjára, Haosjanha Paradháta, az első törvényhozó, vagyis „az iráni Manu” és Jima, Vivahvant fia, az első király. Őt is ismerjük már Indiából, mint Jamát, Vivaszván napisten fiát. Már Jima utódai is csak álmodozhattak a magas Hará aranymedrű folyóiról és tavairól, a 100.000 arany csatornáról, amelyek mind az Ardvisura forrás vizét vezetik le a síkságokra. Az üdvözültek élnek ebben az országban, ahol minden tökéletes. Legfelül természetesen Ahura Mazda, a bölcs teremtő palotája van. Ide még Zarathustra sem léphetett be, csak kisebb hegyormokról társaloghatott Istenével.
*
India legszentebb hegye azonban mégsem a Meru, hanem a Góvardhan, Vradzsa-mandalában, vagy 150 km-el Delhitől délre.
Mai formájában a Góvardhan egyáltalán nem látványos, inkább halom, mint hegy. De valamikor, 2 millió évvel ezelőtt, az aranykorszakban 8 mérföld hosszú, és rendkívül magas hegység volt. Pulasztja Muni elhatározta, hogy elviszi a saját remetetanyája közelébe, hogy a lejtőin gyakorolhassa a jógát. Góvardhan azt mondta, rendben van, de csak addig vihetsz, amíg le nem teszel a földre. Ott maradok, ahova először leteszel. Pulasztja beleegyezett, de amikor Vradzsába érkezett, sürgősen meg kellett állnia egy pillanatra. Góvardhant letette a földre, és a hegy attól fogva nem mozdult el arról a helyről. A bölcs megátkozta, azt mondta neki, ezentúl minden nap egy mustármagnyival kisebb leszel – Góvardhant azonban ez nem zavarta, mert tudta, hogy itt fog megjelenni Krsna. Neki sokkal fontosabb volt az, hogy Krsnával találkozzon, mint hogy Pulasztját segítse aszkétikus gyakorlataiban.
Amikor Krsna, kb 5200 évvel ezelőtt megjelent ebben a világban, ott élt a Góvardhan közelében. A Góvardhan már akkor sem volt nagyon magas, viszont olyan volt az alaka, mint egy páváé: a szeme két tó, Rádhakunda és Sjámakunda, szája Mukharavinda, Puncsari a páva szétterjesztett farktollai. Egy helyen elkeskenyedett, ez a páva nyaka, vagy Dan Gati, ahol Krsna és barátai játékosan megtámadták a piacra tartó pásztorlányokat, és addig nem engedték őket tovább, amíg „adót” nem fizettek; egy kevés joghurtot és tejet. A Góvardhan néha Krsna örök szolgájának a szintjén van, néha a legkedvesebb barátja és társa. Füvén legeltették a teheneket, barlangjaiban bújócskáztak, tamál- és kadambafái között táncoltak; Krsna mindig nagyon bizalmas kapcsolatban volt a Góvardhannal.
Így aztán, amikor megtudta, hogy Vradzsa lakói nagy áldozatot akarnak bemutatni Indrának, Krsna megkérte őket, hogy inkább a Góvardhant tiszteljék meg felajánlásaikkal. Elmondta, milyen ételeket kell készíteni, mit kell adományozni a bráhmanáknak, hogyan kell megetetni és feldíszíteni a teheneket.
A Góvardhan-hegy Mukharavinda nevű helyén, a hegy „szájában” végezték el a felajánlást. Utána körüljárták a hegyet; azóta is fennmaradt ez a szokás. Vrndávanában vannak, akik a hegyet naponta körüljárják, pedig az jó 23-25 km.
Indra azonban megharagudott, és megparancsolta a szamvartaka felhőnek, hogy árassza el Vradzsát. Indra azt hitte, meg tudja büntetni Krsnát és Vradzsa lakóit, amiért elhanyagolták a félistenek imádatát.
Szünet nélkül villámlott, mennydörgött, szél fújt, eső ömlött, a víz már nemcsak a völgyeket borította el, hanem a dombokat is – ember-állat reszketett a hidegtől. Krsna megértette, hogy Indra megharagudott, és elhatározta, hogy misztikus erejével menti meg bhaktáit. Egyik kezével a magasba emelte a Góvardhant, és mindenkit odahívott, hogy álljanak a hegy alá.
Egy hétig tartott az ítéletidő, de Vrndávana népét sem a szomjúság, sem az éhség nem kínozta. Ámulattal nézték, hogyan tartja Krsna a hegyet a bal keze kisujján. Lassan Indra is belátta, hogy helytelenül cselekedett, és megparancsolta a felhőknek, hogy vonuljanak el Vradzsa egéről. Krsna megbocsátott Indrának.
Erről szól a következő vers: Ének a Góvardhana-hegyhez
''Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Szép lankáin sok-sok tehén legelget,
Zsenge füvével jóllakik mind, és
Holdnál fehérebb borjakat nevelget.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Hűvös barlangokat nyit játszóhelynek,
Krsna a pásztorfiúkkal vígan
Bújócskázik, és mind hangosan énekelnek.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Egykor a sértett Indra keltett nagy zivatart ott,
Ám a hegy, mint egy hatalmas gomba,
Vradzsa fölé egy óvó ernyőt tartott.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Épp olyan, mint egy ékes, királyi páva.
Elfogad minden áldozatot.v
„Hozz még! Hozz még!” folyton ezt kiabálja.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Szentebb, mint az örök hó és jég hazája,
Ő maga Krsna, az összes hegy királya.
Dzsája Giri Góvardhana ki dzsája.''
*
A keresztény országokban sokan hiszik, hogy Isten eredetileg sima földet teremtett, és a hegyek az ördög művei, vagy pedig büntetés. Sir Walter Raleigh és Thomas Burnet angol költők terjesztették el ezt a gondolatot; egyébként Szibéria és Mongólia sámánjai is így gondolkodnak: azt mondják, Isten simának tervezte a földet, a hegyeket és a mocsarakat az ördög teremtette.
A Zsoltárok szerzői azonban fölfelé tekintenek, és így írnak: „Fölemelem szemeimet a hegyekre, onnan jön az én segítségem.” „Sion az Isten szent hegye, az egész föld öröme.” Ézsaiás pedig azt mondja, hogy Isten magasan a csillagok fölött trónol, „a gyülekezet hegyén” (14.13).
A Biblia legszentebb hegye a Sinai, ahonnan az Úr szólt Mózeshez. El is mondta a szabályokat:
„Vess határt a népnek köröskörül, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek, s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen…” (II.19.12-13)
A Sinai hegyén adta át Isten a kőtáblákat Mózesnek, mennydörgés, villámlás között, egy sűrű felhőben, „az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben, és felmegy vala anak füstje, mint a kemencének füstje, és az egész hegy nagyon reng vala.” (II.19.16, 18). „Az Úr dicsőségének jelensége pedig olyan vala az Izrael fiainak szeme előtt, mint emésztő tűz, a hegy tetején.”(II.24.17)
Gyér bozóttal benőtt síkságról emelkedik ki a vörös gránit hegy, amit a Biblia Sinainak vagy Hórebnek nevez. A három csúcsú masszívum legmagasabb hegye a 2244 m magas Dzsebel Musza, „Mózes hegye”. Mózes az első alkalommal 40, másodszor csak néhány napot töltött ezen a hegyen.
*
A legtöbb szent hegy persze a Himálajában van, ahol csaknem az összes hegy „szent”. A Bon-vallás legszentebb hegye Kongpo Bonri; ezt is körül kell járni, de „fordítva”, úgy, hogy mindig balkézre essen.
Egykor itt harcoltak egymással a Bon-vallás jóságos mestere Tönpa Serab és a gonosz Khjapa Laring. Khjapa Laring irigykedni kezdett Serab mesterre, ellopta a lovait, és elzárta a palotájában. A mester elindult, hogy visszaszerezze az állatait. Útközben arra gondolt, jó lenne mindenkit megtéríteni, de belátta, hogy ezek az emberek még messze vannak a megvalósítástól. Kelet-Tibetben átkelt egy sivatagon, itt találkozott először szemtől-szembe Khjapa Laringgal, és azonnal harcolni kezdtek. Egy hegyszorosban a démon elzárta Serab útját, és gúnyolódni kezdett, azt mondta, sose fog átjutni ezen a fekete hegyen. Erre Serab a balkeze kisujjával felemelte a hegyet. Serab és Khjaba Laring még sokáig harcoltak. Serab egymás után több istenséggé változott, de egyre kevesebb sikert ért el. Erre visszavonult, és meditációba mélyedt. Végül is ezzel győzött, mert a bölcsesség és a részvét legyőzték a démont. Khjapa Laring bocsánatot kért, visszaadta Serabnak a lovakat, és arra kérte, hogy mindig vele maradhasson, mint a tanítványa.
*
India és Nepál hindujai, valamint a tibeti buddhisták számára egyaránt szent a Kailász-hegy (tibeti nevén Kang-cse). Mindenki ide akar zarándokolni. Gyönyörű, meglepően szabályos hegykúp, mintha egyetlen nagy jégtömbből faragták volna. A zarándokút a nyugati oldalon indul, ahol két nagy bemélyedés van a hegy oldalában; mintha egy fehér koponya szemüregei tekintenének alá a zarándokokra. Az egész hegyoldal Sivára és a tantrikus istenségekre emlékeztet, akik koponyákból készült füzéreket viselnek, és tanításaik minden második szava az „üresség”, a földi jelenségek múlandósága vagy a transzcendencia, amely „üres”, mert nincs benne semmi, amit az ember a jelenségvilágból ismerne.
Ezután a zarándokok egy kb 1000 m magas sziklát kerülnek meg, amelynek formája Siva bikájára emlékeztet.
A tibetiek számára a hegyet ezer meg ezer meditáló Buddha és Bódhiszattva veszi körül, akik békét és áldást sugároznak, és mindenkit fel akarnak szabadítani. Az előhegyek Vadzsrapáni, Manydzsusri, Avakitésvara és Tárá trónjai. Innen a zarándokok átmennek a 6000 m magas Tárá-hágón át a keleti oldalra, az Aksobhja-völgybe, ahol egy tiszta, smaragdzöld tó várja őket, a Mánaszaróvar. Itt van az a barlang is, ahol a híres tibeti szent, Milarépa meditált, ahol legyőzte ellenfelét, Naro Böncsung démont. Egyes sziklák lángvörösek, mások sötétkékek, zöldek, narancsszínűek vagy sárgák. A zarándokút vége Tarcsen kolostor.
A Kailásznál ered a Szanpo, ahogyan a tibetiek a Brahmaputrát nevezik; egy ló szájából folyik ki.
Kevés nyugatinak sikerült részt venni ezen a zarándoklaton. Talán Sir Arthur Stein volt az első, aki körüljárhatta a szent hegyet. Sajnos őt csak a vidék geológiai adottságai, a folyók forrásai, a tavak mélysége, térképkészítés és hasonló prózai dolgok érdekelték. A Mánaszaróvar tóról ezt írta: „Kétségtelen, hogy ez a tó csakis páratlanul szép fekvése miatt keltette fel a tisztelet érzését.” Az volt az első dolga, hogy megállapítsa a tó mélységét. 82 m-t mért, miközben a tóparti kolostor lámái hitetlenkedve nézték az idegent, aki a szent vizekre merészkedett. Hamarosan szörnyű vihar tört ki, és a lámák egész éjjel ébren maradtak, hogy szertartásaikkal megbékítsék a haragvó istenségeket. Sir Aurel Steint azonban még ekkor sem érdekelte más, minthogy felfedezze az Indus forrásvidékét. Egyáltalán nem értette meg, mi a jelentősége ennek a zarándoklatnak, legfeljebb a természeti szépségekben, különösen a vízesésekben gyönyörködött.
*
A tibetiek így mondják el fővárosuk, Lhasza alapításának történetét: Valamikor régen a Jarlung-dinasztia királyai ki akarták terjeszteni a birodalmuk határait észak felé, és kedvező helyet kerestek egy új fővároshoz. Tanácsot kértek az istenektől, akik elküldtek egy arany kecskét; azt mondták, ez a kecske fogja megtalálni a legjobb helyet az istenek szentélye (Lha-sza) számára.
A kecske azt hallotta, hogy van egy nagyon jó hely az ún. Elefánthegy vidékén. Meg is talála, de nagyon elcsodálkozott azon, hogy a hegy belül üres. Kedvező előjeleket keresett, a legjobb feng sui hagyományok szerint, és megállapította: „Van itt egy nagy elefánt, de pányva nélkül. Kis elefánt is van, de nincs takarója, amire rá lehetne ülni. A fekete ördög nem hiányzik, de közvetlenül a hegy előtt áll; a fehér istenség is rossz helyen van, a hegy mögött.”
Ezt úgy értette, hogy a nagy Elefánthegy lábánál nincs víz, a kis Elefánthegyen nincsenek fák, a fekete ördög nevű hegy zavaróan áll a füves pusztán, a kedvező fehér hegy pedig túl messze van. A kecske sóhajtozott: Sajnos ez a hely nem alkalmas a szentély számára. Tovább ment dél felé, a Kjicsu-völgybe, ahol ki is választotta a mai Lhasza helyét, és ezt javasolta Jarlung királyainak.
A királyok Jolhamo Csenmo isten inkarnációját látták az arany kecskében, és azonnal elfogadták a javaslatát.
*
A világ legmagasabb hegye a Mount Everest, tibeti nevén Csomolangma. Szent hegy ez is, de meglehetősen alárendelt szerepet játszik. A tibeti serpák szerint öt istennő lakik ezen a hegyen, öt gleccsertóban:
- a legidősebb a fehér Ceringma, aki boldogságot és hosszú életet ad
- a következő Tingi Selszangma, jadekék színű, a jóslás istennője
- a harmadik a krémszínű Mijo Langszangma, a földművelés úrnője
- a negyedik a vörös Csöpen Drinszangma, kincsek őre és adományozója
- a legfiatalabb a zöld Tekar Droszangma, az állatok úrnője
Mijo Langszangma vagy Csomolangma a legszebb, kedvenc foglalatossága, hogy valamelyik hegycsúcsról élvezi a panorámát.
Maguk a serpák a hegy déli lejtőjén élnek, ahonnan a hegycsúcs alig látszik. Ők egy alig 3000 m-es hegyet tisztelnek, a Khumbilát. A Mount Everest-expedíciókban lelkesen vettek részt, de álmukban sem jutna eszükbe az a szentségtörést, hogy felmásszanak a Khumbilára, a helyi védőistenség, Khumbui Jül-lha székhelyére.
*
Japánban a magas helyeket, nemcsak a hegycsúcsokat, de még a fákat is az istenek leszálló helyeinek tartják. A Sinto istenei mind hegycsúcsokra vagy fákra szállnak le, pl. a napistennő unokája, Ninigi egy vulkán csúcsán vette át a föld feletti hatalmat.
Úgy gondolják, hogy az ősök is a hegyekben laknak, és csak tavasszal, a rizsvetés idején jönnek le a síkságra, hogy vigyázzanak a termésre. A hálaadás ünnepe után visszatérnek hegyi otthonaikba.
A legszentebb hegy Honsu szigetén a 3776 m magas Fudzsijama. Legalább egyszer életében minden japán el akar ide zarándokolni. A zarándoklat társadalmi esemény is; ezért mindenki megszerzi a szükséges pecséteket, amelyek igazolják: tényleg ott voltam, itt a bizonyosság.
A japán költők egyik kedvenc műfaja a haiku, leheletfinom sorok, amelyek szépsége többnyire elvész a fordításban. Hallgassunk meg néhány ilyen haikut, Nomu-szan és más klasszikusok műveit:
Zöld falevél lehull a fáról,
Őszi szélben fel s alá kering,
Elfelejti a fát, ahonnan lehullott,
Elfelejti a nagy hegyet,
Amelyen fája nőtt.
*
A kriptomériák között
Zöld-fekete az eső,
Zöld-fekete hegyi manók
Rejtőznek a szálegyenes
Fatörzsek mögött.
*
Nyomtalanul megszűnik az ösvény.
Nagy és mohos kövek között
Visszafordul a zarándok.
*
Mit mondhat a hegyi jávor
Ilyenkor őszidőben
A zúgó vízesésnek?
*
Hegy és víz a szürkületben elmerül.
Agg koldus áll az ösvényen,
Egyedül.
*
Nappal ragyog, éjjel sötétlik,
Tükröződik a pisztrángos tóban.
Mikor alszik a Fudzsi?