Szél
A természeti jelenségek mindig nagy hatást gyakoroltak az emberekre. A viharban, mennydörgésben, villámban és szélben a Legfelsőbb Isten aktív energiáit látták, illetve a kultúra alacsonyabb szintjén önálló szellemeket.
Az indoeurópai népek az aktív energiákat megszemélyesítették és elhelyezték az ég, a levegő és a föld birodalmaiban. Az energia bizonyos értelemben nem különbözik az energia forrásától, más szempontból azonban alárendelt szerepet játszik. Legyen bármilyen hatalmas, a Legfelsőbb Úr bármikor visszavonhatja. Ezért a megszemélyesített energiákat félisteneknek nevezzük, ami egyszerre jelzi alárendelt helyzetüket, valamint azt, hogy sokszor a Legfelsőbb Úrnak kijáró tiszteletben részesültek.
A félistenek világában gyakran kap vezető szerepet egy viharisten, akinek hangja a mennydörgés, fegyvere a villám. Az indoeurópai népek a viharistent harcias és öntörvényű királynak látták, aki a szeszélye szerint vagy megvédi, vagy elpusztítja az embereket. Az áldozatok nagy része arra szolgál, hogy a viharistent kiengesztelje.
Mivel a legrégebbi írásos forrásunk is csak kb. 5000 éves, nem tudjuk, mi volt a viharisten archaikus neve. Csak az azonos tulajdonságok és a részben azonos mitológiai történetek valószínűsítik, hogy számos nép ugyanannak a viharistennek az emlékét őrizte meg. A sokféle nevet sem lehet egyetlen közös névre visszavezetni, de figyelemreméltó, hogy szinte mindegyik jelentése úr, vagy az ég ura. Ilyen viharistenek Indiában Indra, az Ószövetségben Jahve, Jah és Elohim, a sumer Enlil, az akkád Adad, Addu, Hadad vagy Adad-Ramman, a késő egyiptomi Resef, az ugariti Baal, a szíriai Hadad, a hettita Tesub, a germán mondákban Votan és Donar vagy Thor, a keltáknál a gall Taranis és az ír Taran, a görög Zeusz és a római Jupiter. Az észtek Taara nevű főistene nagyon haragos természetű volt, dühét a földiek mennydörgésként és villámlásként érzékelték. Viharistenek még a vogul Tarom, a csuvas Tora, a mordvinok Toranja, aki a szelek hátán küldi szét a világba a jó és a rossz szellemeket. A cseremiszek Tul-Jumo-ja bilincsbe verve tartja a szeleket, és csak akkor ereszti el, ha az embereket meg akarja büntetni. Igen veszélyes viharistenek a régi szláv népeknél Sztribog és a menny ura, Szvarog, valamint egy másik szélisten, Verta; csupa szép régi szanszkrit név, ami világosan mutatja a hagyomány eredetét.
A viharistenek általában ellenségesek az emberekkel szemben, pl. a minden kis hibát keményen megtorló Jahve, vagy a kínai szélisten Feng-sen és a fiai, akik madáralakban vagy legalább tollruhában és szárnyakkal jelennek meg. Egyszer még a halhatatlanokra is megharagudtak, és öt szigetük közül kettőt elsüllyesztettek az északi óceánban, a teknős-őröket pedig megölték. A teknősök óriásiak voltak, de Feng-sen még nagyobb, akkora, hogy el tudja homályosítani a napot. A japán viharisten, Szuszano csak játszik, de a játéka végzetes hatással lehet a földlakókra. A vízözönt is egy viharisten küldte, pl. Sumerben Enlil, és az ószövetségi Jahve.
Sokszor egyenesen démon-szerepben lépnek fel a szelek, pl. az akkádoknál, az egyiptomiaknál, thesszáliaiaknál a déli szél. A kelták az északi széltől rettegtek, akit fekete színűnek gondoltak el. Az egyiptomi Szeth egyik formája a pusztító sivatagi szél. A kánaáni-föníciai Baalt csak emberáldozatokkal lehet megbékíteni. A szél ugyanaz, mint az embereknek életet adó levegő, a levegő és lélegzeni, a lélegzés és a lélek szavak nagyon sok nyelvben összecsengenek. A teremtő életet lehelt az agyagból formált ember orrába (Gen. I.2.7), de a levegő nem szívesen marad meg a testben, és ha csak teheti, örökre elszökik. Az ugariti Akhat-eposztöredékben ezt olvassuk:
Meghalt Danil, fejedelmi férfi,
Szűz Anat a lelkét, mint szelet
Kiűzte, leheletét, mint a szellőt.
Csak természetes, hogy a gonosz varázslók a szeleken lovagoltak, szélviharokkal pusztítottak. A középkorban nagy varázslónak tartott Salamon királyról írja a Korán, hogy abba az országba irányította a szeleket, amelyikbe akarta (Korán XXI,81). Amikor Tuatha népét ellenség fenyegette, a druidák szelet varázsoltak, amely elfújta a támadókat. Taliesin, a híres költő-varázsló szelet keltett, hogy kiszabadítsa a barátját. A kelta bárdok tollas köpenyt viseltek, ez mutatta kapcsolatukat a gyors madárként repülő széllel.
A középkorban gyakran megvádolták a boszorkányokat, hogy viharos szeleket támasztanak. Milarépa, a legendás tibeti költő és jógi azt mondja, hogy ez bizony lehetséges. Ő maga is megtanulta fiatal korában ezt a művészetet egy fekete mágustól, hogy bosszút állhasson a gonosz rokonain, akik kiforgatták a vagyonából. Először csak hatalmas fekete pókokat, kígyókat és skorpiókat sikerült varázsolnia, de aztán egy mantra erejével akkora vihart és jégesőt keltett, hogy elverte a falu egész termését. A tibetiek szerencséjére hamar megérezte a sok rossz karma súlyát, és a jóga útján idővel elérte az önmegvalósítást.
A görögök négy nagy szélistene Asztrasziosz és a hajnal istennőjének a fiai. Notosz az esőt hozó déli, Eoszphorosz a keleti szél. Boreász és Zefürosz bevonultak a klasszikus irodalomba, ahol máig is szilárdan őrzik a helyüket. Boreász Trákiában vagy a magas északon lakik, hideget és jeget hoz magával. Senki sem szereti, ő azonban nem veszi jó néven a visszautasítást. Pitüsz nimfát lelökte egy szikláról, a szép fiatal Hüakinthoszt is megölte, mert az inkább Apollónnal barátkozott. Mivel a nimfák is, a földi lányok is menekültek előle, egy kancát vett feleségül, de gyermekek helyett csupa gyorslábú lovak születtek.
Két ló-fia van Zefürosznak, a langyos nyugati szélnek is, akit mindenki kedvel. Flóra, a virágok istennője a felesége, így aztán ő is mindig virágillatot hoz.
A vad Boreászról írja Horatius:
Emlékoszlopom áll. Érc soha ily erős
Nem volt még, se király sírköve ily magas,
El nem rontja falánk záporeső, jeges
Észak vad vihara…
(Kardos László fordítása)
Csokonai inkább Zefírt szólongatja:
Felkél a rózsákból, s illatozva
Emeli Zephyr nektárral tölt szárnyait.
Berzsenyi Dániel is a Zefírt hiányolja a tél közeledtén:
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefír.
A klasszikus kor idilljét azonban nemcsak a vad Boreász zavarta meg, hanem Aiolosz (a római Aeolus) is, aki az Aeoli hegyekben lakott, és a tengeren dúló szeleket hol kieresztette, hol meg visszaparancsolja a zsákjába. Odüsszeuszt és Aeneast meg akarta kímélni, de a szelek kiszabadultak, és visszakergették a kikötőbe a hajóikat. Erre a sorsra jutott volna az Aeneas költője is, de Horatius versben kért oltalmat Venustól és Aeolustól:
Cyprus, dús sziget asszonya
És fényes, ragyogó csillagok óvjanak,
Szélvész atyja, ne hagyd, hogy
Más úton haladó, rossz szelek űzzenek
Téged, gálya, mely őt viszed:
Hogy Vergiliusom Attika partjait
Épségben, hamar érje el…
(Erdődy János fordítása)
Most, hogy a fél világot bejártunk, menjünk vissza egy kicsit Indiába. Érdemes lesz, mert sehol nincs a szeleknek olyan szép királyi uruk, mint a Védákban. Sőt nem is egy félisten uralkodik a szeleken, hanem kettő, Váju és Váta. Mondják, hogy ez csak ugyanannak a félistennek a két neve, és ez igaz is lehet a Rgvédára, de Váju és Váta útjai később elváltak egymástól.
A Rgvéda még Vájut is, Vátát is Pávanának, megtisztítónak nevezi. A Váju név a vá = fújni igetőből származik, a ju igetőnek több jelentése is van: eltávozik, elhárít, életre kelt, feléleszt. Talán az sem véletlen, hogy az ájuh szó életet jelent, mivel Váju nemcsak szél a szabad természetben, hanem életlevegő, vagy prána minden élőlényben.
„A hold a Purusa elméjéből született, a szeméből a nap, a szájából Indra és Agni, a lélegzetéből Váju,” mondja a Rgvéda (X.90.13).
Egy másik megközelítésben az összes félistent megelőzi, mivel ő leheli be az életet a menny és a föld lakóiba.
Szép és örökké fiatal, fehérbőrű királyként ábrázolják, akinek arany kocsiját száz vagy ezer vörös ló húzza az égen, máskor antilopon lovagol. Indra a legjobb barátja, néha szórakozásból egymás kocsijait hajtják. Váju jelvényei a zászló, nyíl, íj, mennykő, kerék és rúd. A gyorslábú lovak vagy az antilop, a szélben lengő zászló, a viharban csapkodó mennykő Váju tulajdonságaira utalnak. Felesége a hajnal, a földistennő vagy Tvastar (Visvakarmá) egyik lánya, gyermekeik a viharfelhők.
A Puránákban és az eposzokban Váju már sokat veszít a fényéből. Pusztítónak és garázdának nevezik, akitől sem a félistenek, sem az emberek lányai nincsenek biztonságban. Csak Kusanábha király száz lánya nem engedett neki, ezért bosszúból púpot ültetett a hátukra. Egyszer még a majomkirály lányát is megerőszakolta, így született Hanumán. Becsületére legyen mondva, nagyon is törődött a gyermekével. Amikor a félistenek meggondolatlanul megölték a kis Hanumánt, Váju elzárta a szeleket és a levegőt – ugyanúgy, mint az ugariti Baal, amikor Mót levonszolta őt az alvilágba. Mivel levegő nélkül nincs földi élet, a félistenek siettek Vájut illetve Baalt kiengesztelni: Hanumánt életre keltették, Baalt kihozták a halottak birodalmából.
Váju másik fia, a Mahábhárata egyik hőse, Bhíma is legendásan erős. Volt kitől örökölnie, mivel Vájunak még hegyeket dobálni is semmiség. Egyszer le akarta törni a Meru csúcsát, de a Garuda nevű sas kiterjesztette a szárnyait, így védelmezte a világhegyet. Csak egy pillanatra nem figyelt oda, mire Váju mégis letörte a hegycsúcsot, és behajította az óceánba – így született meg Srí Lanká szigete.
Gondolhatjuk, milyen nehezen viselte el a büszke Váju, amikor egy tízfejű démon, Rávana legyőzte a félisteneket, és szolgamunkát végeztetett velük – Vájunak pl. a palotát kellett kitakarítania.
A Rgvéda két himnuszt intéz Vátához. Az egyik Pardzsanja, az eső barátjának nevezi. A következő himnuszban (RV X.168) kozmikus szerepet kap; neki tulajdonítják a világ teremtését, őt nevezik a félistenek életének:
A Váta-hintó-pompát hirdetem,
A hangja, mintha menny dörögne így,
Az égen villámcsíkokat hasít.
A földön száguld, és nagy port kavar.
Nyomába jár egész kísérete.
Sietve, mint az ünnepnapra nők,
A föld s a nagyvilág királya is,
Ha útra kél a szélgyors szél-kocsin.
Az úton Váta percet sem pihen,
Vizek barátja ő, elsőszülött.
Mi tudjuk, hol fakad a szent ima,
De Váta honnan, hol keletkezett?
Világ csírája, déva élete,
Amerre kedve tartja, arra megy,
Kit látni nem, csak hallani lehet,
Örök legyen előtte tisztelet.
Váju szélisten bekerült az iráni szent könyvbe, az Avesztába is. Részben az árja harcos ideálja, lovagias, vakmerő, és gond nélkül végez ellenségeivel; részben sorsistenség, aki életet ad és pusztít. Ahura Mazda, a jóság és bölcsesség a fölső birodalomban lakik, a gonosz Anfro Mainju a földalatti sötétségben; Váju pedig kettejük között, a levegőben él, hol ide pártol, hol oda, máskor pedig semlegesen viselkedik.
A későbbi perzsa hagyományban Váju a jazaták, jó szellemek vagy angyalok közé számít, és főleg az a dolga, hogy a testéből kiszabadult lelket átvezesse a Csinvat hídon.
Az avesztán nyelv megkülönbözteti Vájut mint levegőt, vagy a levegő géniuszát, és Vátát, a viharos szelet. Egy pehlevi, vagyis közép-perzsa nyelvű szent könyvben, az úgynevezett „kis” Sirozéban találjuk ezt az imát Vátához:
„Tiszteletemet ajánlom a fénytől és dicsőségtől ragyogó Ohrmuzdnak, a jóságos halhatatlanoknak, a tiszta szélnek, aki előlről, felülről, alulról és hátulról megsegíti az embert, aki a törvényért harcol. Tiszteletemet ajánlom a szélnek, akit jó angyalnak neveznek.”
Sok száz év eltelt már, de az imaszövegek még mindig a régi formulákat visszhangozzák. Például ezt az akkád varázs-szöveget:
Kegyelmes, erős isten áll a jobbomon,
Kegyelmes, védőisten áll a bal felemen,
Ninanna, az alvilág magas írnoknője
Mondja elő számomra a szent varázsigét.
A nép kollektív emlékezete megőrizte az Indában tanult védelmező mantrákat is, amelyeket kavacsának, pajzsnak neveztek. A Nárájana-kavacsában olvassuk:
„A hatalmas hal alakját felöltő Úr védelmezzen a vízben, Vamana a szárazföldön, Visvarúpa az égben… Nrsimhadéva minden irányból… Parasuráma védelmezzen a hegyek ormán, Bharata és Laksmana idegen földön…” (SB 6.8.13-15)
„Ugra, védelmezd mindig a füleimet, Ugraprabha, te az orrlyukaimra vigyázz. Dipta, óvd a torkomat, a nyelőcsövemet Nila védelmezze. Ghana védje a mellemet, Matra a bordáimat…” (Niruttara Tantra)
„Védelmezd a szemeimet, a homlokomat, arcomat, hajamat, karjaimat, számat, torkomat, szívemet, hasamat… védj meg jobb és baloldalon.” (Himnusz Mahákála Sani Mrtjundzsajához)
Váta később visszakerült Iránból Indiába, ahol a kusán hódítók Oado-nak nevezték (Kr.u. 1-3 sz.). Mondják azt is, hogy a titokzatos Huma madár a Váta kíséretéhez tartozó szeleken repül, amikor valamit meg akar tudni a szellemektől.
Valaki azt mondhatja, mindez szép és jó, de hogyan kerül egy szél- vagy viharistenség a teremtő helyzetébe? Váju nem teremt aktívan, mégis közrejátszik a teremtő folyamat alakulásában. A Jadzsurvéda írja:
„Az ég és a föld együtt voltak, Váju szétfújta őket, ekkor fogant meg a gyermekük… Mivel Váju fújta szét őket, ez a gyermek Váju fia.” (JV III.4.3)
Ez a nagyon ősi hagyomány nem igen vált ismertté Indiában, annál inkább más indoeurópai népeknél. Az egyik görög mítosz pl. elmondja, hogy kezdetben csak a káosz vagy világóceán létezett, erre borult rá Nyx, a sötétség vagy az éjszaka. A szél szétfújta őket, megtermékenyítette az óceánt, aki egy ezüsttojást szült, ebből a tojásból született meg Erósz.
Még érdekesebb, hogy ez az elképzelés megjelenik olyan népeknél is, akik csak laza kapcsolatban álltak indoeurópai őseinkkel. A sumerek szerint kezdetben csak An, az ég, és Enki, a föld léteztek. Enlil, a szél vagy levegő ura választotta szét őket, így kezdődött el a teremtés. De körülbelül ugyanígy tudják ezt Egyiptomban is, ahol Su nevű levegőisten választotta szét Nut égistennőt és Geb-et, aki a föld.
*
Váju a Jadzsurvédában
A Jadzsurvéda nem beszél Váju külsejéről, csak a kocsiját és száz vörös lovát említi (II.2.12). Egyes versek személytelen, kozmikus erőnek írják le, aki azonban tevékenyen segít az emberiségnek. A vadon élő szarvasmarhák ura (IV.3.10), elhozza az embereknek az erdőben élő szarvasmarha-féléket és a teheneket (III.1.4). Védelmet és menedéket ad (IV.4.5), így imádkoznak hozzá:
Védjen meg minket Váju,
Jólétet adjon, gyógyítson meg
Úgy, mint az Angiraszák. (IV.3.6)
Adj nekünk, Váju, nagy gazdagságot,
Kincseket, hősöket, sok lovat és tehenet,
Üljünk le sokszor a bő lakomához
Indra királlyal és teveled. (II.2.12)
Váju adja az esőt (V.1.5), begyógyítja a növények sebeit (V.2.12), mindig együtt jár a barátaival, akik közül az első Indra (I.4.4), a többiek Agni, Brhaszpati, Mátarisvan és az összes szél, Váju „kísérete” (IV.4.12). Együtt említik a 72 gandharvával (I.7.7) és Szavitarral:
Tiszteljük minden parancsod, Váju és Szavitar.
Őket dicsérem, támogatásukat kérem,
Tisztítsanak meg a sokféle bűntől.
Mindegyik gyorsan hajtja arany kocsiját,
Simán utaznak a jól vezetett lovakkal. (IV.7.15)
Pradzsápati neve „Váju, amikor megtisztít” (IV.4.9), Váju megtisztítja a félisteneket (II.1.10), a szómát (I.8.21), valamint az ételt (I.3.9). „Adassék szóma Vájunak, Varunának, Nirrittinek és Rudrának.” (I.2.3)
Váju, te hozd el nekünk a tiszta szómát,
Ezren kísérnek, teljesül minden vágyad.
Csak neked adjuk ezt az édes italt,
Első vagy te a kóstolásnál.
Szóma te, támasztékot adj Vájunak.
Indra és Váju, kész van nektek a szóma,
Gyertek az áldozatokra,
Hívó szóval hívnak a cseppek,
Indra és Váju támasztékai lettek. (I.4.4)
De nemcsak szómát áldoznak Vájunak, hanem pl. tejet (I.8.7) és fehér ökröket (V.6.13; V.6.21):
Aki nagy jólétre vágyik, hófehér állatokat
Áldozzon Vájunak, ki a Szvarga lakói
Közt a leggyorsabb… (II.1.1)
Akit rágalmaznak, áldozzon Vájunak egy „gajal”-t (II.1.10). A Jadzsurvéda azt mondja, a gajal se nem vadállat, se nem háziállat. Aki beteg vagy régóta száműzetésben van, és szeretne hazatérni, egy borjat áldozzon (II.1.4). Egy másik szövegrész szerint szarvatlan állatot kell felajánlani (V.5.1), talán hattyút, harkályt és a vahasza madarat (V.5.13).
*
Váju az Atharvavédában
Váju a megtisztító szél, aki Indrával együtt elűz minden szerencsétlenséget, és megszabadít a gonosz varázslattól (III.31.2). Megáldja az embereket, erőt ad nekik (II.10.3), a vizek amritát záporoznak rá, teste ragyog a napfényben (VIII.1.5). Négy istennő a felesége, az égtájak (II.10.4), gyermekeik az első bika (I.12.1) és a villámok (I.12.3). Behatol a láksá nevű vízinövénybe, megtölti gyógyító erővel (V.5.7). Mindenféle szorult helyzetben megvédelmez a Vájutól, a villámtól és a fénytől született gyöngy (IV.10.1).
Vátát, Pardzsanját és az égtájak urait kérik, hogy szabadítson meg minden viszontagságtól (XI.6.6). Váju letöri az ellenség nyílhegyeit, Indra eltöri a karjukat (XI.10.16), Indra Váju és Agni segítségével szórja szét az ellenséget (III.1.5). A gyors Váta behatol a khadira-fába (tölgy), amely aztán erőt ad az embereknek, megvédi a szántóföldjeiket, bőséget és bő vizeket hoz (X.6.11). Végül Váju vagy Váta az életlevegő minden élőlényben:
„Hódolat a pránának, tőle függ ez az univerzum, ő lett mindenek ura, megtámaszt mindent.
Hódolat a prána süvöltő szelének… akit úgy neveznek, Mátarisvan vagy Váta.” (XI.4.1-2, 15).