Szamárdémon
Régen a szamár hasznos és igénytelen málhás állat volt, ma már inkább csak déli országokban találkozunk a csacsikkal, „akikkel” szívesen fényképeztetik magukat a turisták. Hasznos és aranyos, ez azonban csak az egyik arca. A szólásmondások elárulják, mi volt az emberek véleménye a fülesről. Egyáltalán nem hízelgő, ha valakit szamárnak neveznek, leszamaraznak. Szamár, vagy fiam, mondja a nebulónak a tanító bácsi, aki maga is csak egy vén szamár, de azért felteszi neki a mentő kérdést, amit szamarak hídjának (pons asinorum) neveznek. A gyereknek persze nem azért szamárfüles a könyve, mintha olyan sokat forgatta volna; és nem csoda, ha felnőttként csak szamárnak való munkát kap. Persze elfogadja, hiszen ha ló nincs, szamár is jó, de azért reménykedik, hogy majd csak feljebb jut a szamárlétrán. Az angolok szamárkazánnak, szamármotornak nevezik a készenléti vagy tartalék berendezést, elítélik, ha valaki szamarat csinál magából vagy megjátssza a szamarat, netalán annyit jár a szája, hogy „lebeszéli a szamárról a hátsó lábát”.
Nem sokat tart a szamár eszéről az, aki úgy tudja, akkor megy a jégre, amikor jó dolga van. Valakit szamárra ültetni azt jelenti, alaposan felbosszantani, kihozni a sodrából. Lóról szamárra került: lecsúszott, elvesztette a társadalmi pozícióját. Nem éppen kedves gesztus, ha szamárfület mutatnak, szamárkóróból vagy szamártövisből nem kötnek bokrétát, és az a „hősi tett” is szamárrúgás, ha egy gyáva ember semmilyen kockázatot nem vállal, és legfeljebb a döglött oroszlánba mer belerúgni”. Minden szólásmondásban ott rejtőzik valami negatívum, a szamárpadtól a szamármezőig, ahogyan a németek az újságok hirdetési rovatait elnevezték (Eselswiese).
*
Ezek után talán nem is olyan meglepő, ha azt találjuk, hogy a kedves csacsi szamárdémonként kezdte meg a pályafutását. Legelőször a védikus Indiában jelenik meg ebben a minőségében. A Srímad Bhágavatam (10. ének) elmondja, hogy kb 5200 évvel ezelőtt egy egész szamárdémon-nemzetség élt Vrndávanban, egy pálmafa-erdőben. Vad, erős és kegyetlen démonok voltak, rettegésben tartották az embereket és az állatokat. A tála-pálmák roskadásig voltak édes gyümölcsökkel, de a szamárdémonok miatt egyet sem lehetett leszakítani.
A tehénpásztorok gyermekei már régóta sóvárogtak a csemegére, és egyszer rábeszélték Krsnát és Balarámát, menjenek el a Tálavanába, kóstolják meg a finom gyümölcsöket. Már nem egyszer látták, Krsna és Balaráma hogyan bánnak el a démonokkal; biztosra vették, hogy senkinek nem esik bántódása, amíg ők a közelben vannak.
Balaráma megrázott egy fát, és a fiúk rávetették magukat a gyümölcsre. Dhenukászura, a szamárdémon felfigyelt a zajra, és azonnal odarobogott. Először Balarámát támadta meg, mellbe rúgta a hátsó lábaival. Balarámának ez csak annyi volt, mintha megérintették volna egy lótuszvirággal, de a barátait mindenképpen meg akarta védeni. Ezért megragadta a szamár hátsó lábait, megpörgette maga körül az állatot, és fölhajította az egyik fa koronájára. A démon olyan nehéz volt, hogy a fa egyből kidőlt, és még jónéhány fát magával sodort. Hamarosan ott termett a többi szamárdémon, és Krsnára támadtak. Krsna és Balaráma ezeket is megragadták a hátsó lábaiknál fogva, megpörgették és fellódították őket a pálmafák tetejére.
Az emberek annyira féltek a szamárdémonoktól, hogy csak pár nap után merészkedtek be az erdőbe, hogy gyümölcsöt szedjenek, és teheneiket legeltessék a dús füvön.
A szamárdémon emléke kísért abban a népi bölcsességben is, amely az újszülöttek első felsírásából próbál következtetni a jövőre. Tudjuk, hogy az olyan nagy, démonikus királyok, mint Kamsza, Dzsarászandha, Sisupála vagy Durjódhana a születésük pillanatában mind úgy ordítottak, mint a szamár. Mindenki tudta, hogy ez nagyon rossz előjel, és későbbi életük során ezek a királyok nem is tettek semmit, hogy a „babonát” megcáfolják.
*
Egy buddhista történet, a Szihacsamma (Szimhacsarma) Dzsátaka is megőrizte egy szamárdémon emlékét. Ez a szamárdémon egy szegény utazó kereskedőt szolgált, persze nem egészen önzetlenül. Megállapodást kötöttek, ami mindkettejüknek hasznos volt. A szamár a hátán vitte a kereskedő áruját. Amikor egy faluba érkeztek, a kereskedő levette a zsákokat a szamár hátáról, rádobott egy oroszlánbőrt az állatra, aztán elengedte a rizs- vagy árpaföldeken. A falusiak igazi oroszlánnak hitték, és még a közelébe se mertek menni. A szamárdémon jól élt, és szépen kigömbölyödött.
Egyszer azonban a falusiak valahogy összeszedték minden bátorságukat, husángokkal és kövekkel fölfegyverkezve kivonultak az árpaföldre, és félelmetes zajt csaptak dobjaikkal és kagylókürtjeikkel. A szamár halálra rémült, és elordította magát. Most már tudták, hogy nem oroszlán dézsmálja a zsendülő vetést, és a Bodhiszattva elmondta a következő verset:
Nem látok én itt oroszlánt,
Tigrist, párducot akár.
Oroszlánbőrt hord a hátán,
Pedig csak egy vén szamár.
Amikor a falusiak megtudták, hogy csak egy szamárról van szó, addig verték, amíg össze nem törték a csontjait, aztán hazamentek, és még az oroszlánbőrt is magukkal vitték. A kereskedő sajnálta is a szamarat, örült is, hogy megszabadult a démontól, és elmondta a második verset:
A szamár ha bölcs lett volna,
Most is enné még az árpát.
Hiába bújt foltos bőrbe,
Megszólalt, és eltángálták.
Alighogy elmondta ezt a verset, a szamárdémon kiadta a páráját. A kereskedő ott hagyta, és elment a maga útján.
*
Sokszor elmesélték ezt a történetet, és a szamár démonikus vonásai lassanként a háttérbe szorultak. A Panycsatantra és a Hitopadésa című indiai mesegyűjteményekben már csak tigrisbőrbe bújtatott, közönséges szamárról van szó, de a lényeg az, hogy az állat itt is az ordításával árulja el magát. De minél régebbi időkbe megyünk vissza, a szamár egyre kevésbé jámbor és kezelhető. Különösen veszélyes démonnak számított akkor, amikor az iráni és a védikus árja törzsek még együtt éltek. A szétválás után azonban érdekes helyzet alakult ki. Az egyik oldalon az iráni árják teljesen átértékelték a közös múltat. Hajdani démonokat isteni rangra emeltek, a félistenek királyát megtették fő-fő gonosznak, az egykor tisztátalannak kezelt kutyából szentet faragtak. Csak természetes, hogy a szamárdémonból Isten segítőtársa lett.
A Bundahisn, a 9. századból származó enciklopédikus mű nagyon érdekesen vegyíti az isteni szamárra ruházott pozitív vonásokat azokkal a régi emlékekkel, amelyek még az egykori szamárdémonhoz fűződtek. A Bundahisn (XIV. könyv) ezt írja:
„A tiszta állatok a feláldozott bikából születtek meg, először a tehenek, azután a kecske, a juh, a teve, nyolcféle ló és a szamár… A háromlábú szamár az óceán mélyében él, hat szeme van, kilenc szája, két füle és egy szarva. Szürke a szőre, lelki táplálékon él, teljesen igaz lény. Hat szeme körül kettő ott van, ahol a közönséges állatoké, kettő a fején, kettő pedig a nyakszirtjén. Olyan áthatóan néz ezzel a hat szemével, hogy mindent lerombol maga körül.
Kilenc szája közül kettő a fején van, három a nyakszirtjén, három a hasa alatt… Egy-egy patája akkora helyet foglal el a földön, amekkorát ezer birka; ezer lovas fér el a sarkantyúja alatt. Egész Mázenderánt (Perzsia egy északi tartományát) beteríti a fülével. A szarva aranyból van, de belül üres. Meghiusít minden ármánykodást… Érintésével megtisztítja a vizet, ahol hallatja a hangját, ott az összes nőstény vízi állat vemhes lesz. Még a vizelete és az ürüléke is szent és megtisztító.”
Még azt is mondják, hogy a Tisztra vagy Tir csillag, vagyis a Sirius segítőtársa; aki az Avesztában az eső ura.
A Királyok Könyve, a Sáh-náme nem is tudott mit kezdeni ezzel a lelki táplálékon élő igaz lénnyel, aki a puszta tekintetével mindent lerombol, és olyan félelmetes, hogy nemcsak a démonok, de a jó emberek is elmenekülnek a közeléből. Firdauszi visszatér a régi felfogáshoz: a szamár, perzsa nyelven gór, nem más, mint közönséges démon.
Egyszer Khuszrau királynak jelentették, hogy a ménesében egy gór, „vadszamár” garázdálkodik, fekete vonal húzódik aranyszínű bundáján, és olyan erős, mint egy oroszlán. A király rögtön megértette, hogy ez csak démon lehet, és Rusztemet, az ország legnagyobb hősét küldte ellene. Rusztem szerette volna élve elfogni, de amikor a szamárdémon meglátta a kezében a pányvát, azonnal láthatatlanná vált. Rusztem rájött, hogy ez csak Akván démon lehet; rálőtt egy nyilat, de a gór megint eltűnt. Így ment ez egész nap, végül a hős fáradtan elaludt. Akván rögtön ott termet, fölemelte az égbe a fekhelyével együtt, és csúfolódva megkérdezte, hová dobja: hegy tetejére vagy a tengerbe? Rusztem úgy gondolta, hogy a tenger jobb lenne, de mivel ismerte a démonok természetét, a hegyet választotta. Akván nagyon okosnak gondolta magát, ezért a tengerbe hajította Rusztemet, aki szerencsésen ki is úszott a partra.
Közben megjelent Khuszrau király régi ellensége, Afrászijáb is, egy nagy hadserege élén. Rusztem vitézül harcolt, nyeste-vágta a katonákat, foglyul ejtette a harci elefántokat, és megfutamította az ellenséges királyt. Végzett a szamárdémonnal is, összetörte a csontjait, levágta a fejét.
Khuszrau kikérdezte Rusztemet, hogy nézett ki ez a híres szamárdémon. Rusztem azt felelte, hogy még sohasem látott ilyen szép állatot. Mégis, milyen volt? Nagyfejű, aranyszőrű, villogó fogú, fekete szájú, fehér szemű, és végtelenül erős.
*
Mezopotámiában úgy tudták, hogy a szamárdémonok seregestől járnak. Egy akkád nyelvű himnusz írja:
A szamárfejű démonok elhagyják a föld alatti legelőket,
Megjelennek a zsenge füvön, és mindent letaposnak.
A tehenet elkergetik a legelőről,
A lovat elkergetik a legelőről,
A gyors kecske menekül előlük.
Éjjel bemerészkednek a házak közé,
Beszennyezik a vizeket, és hangosan ordítanak.
Az ajtókon úgy csúsznak be, mint a kígyó.
Fennmaradt néhány úgynevezett ördögcsapda is, igézések a démonok ellen, pl. a következő:
Samas jár előttem, Sin a hátam mögött,
Nergal áll jobb felől, Ninurta balról,
Ninanna, az alvilág istennője
Megtanít a varázsigékre:
A gonosz szellem, a gonosz Alu, a gonosz kísértet
Ne közelítsen se hozzám, se a házamhoz,
Se a barmaimhoz, se a szolgáimhoz, se a feleségemhez.
Ne járjon utánam, ne nézzen be az ablakon,
Házam tetejére fel ne másszon.
*
A régi Egyiptom istenei között volt egy szamárformájú is: Szeth. Hosszúkás fejjel, felálló, hosszú fülekkel, karcsú testtel és hosszú farokkal ábrázolták, azt gondolták, hogy többnyire magányosan bolyong a sivatagban, és az ő számlájára írtak minden pusztító vihart. Szeth-nek csak démonikus vonásai vannak. Megölte a testvérét, Oziriszt, hogy megszerezze Iziszt, aki egyébként szintén a testvére volt – Egyiptom istenei és fáraói számára teljesen természetes, hogy testvérek házasságban élnek. Amikor megtalálta Ozirisz koporsóját, tizennégy részre vágta a holttestet és szétszórta az országban. Izisz nagyon ellentmondásos kapcsolatban volt a férjével is, a sógorával is. Oziriszt megsiratta, Hórusz nevű fiát arra nevelte, hogy bosszút álljon, de aztán megsajnálta az időközben vízilóvá változott Szeth-et, és kihúzta szigonyát a testéből. Hórusz olyan dühös lett, hogy rögtön levágta az anyja fejét. Persze egy istennő soha nem hal meg; és különben is lehet, hogy Hórusz csak a koronát lökte le az anyja fejéről, amikor Izisz nagyon bizalmas kapcsolatba került Ozirisz gyilkosával. Ezt is csak azért, mert ő maga szeretett volna együtt élni Szeth-tel – persze ez már egy másik történet. A családi viszonyokat tovább bonyolítja, hogy Szeth feleségének Ozirisztől született egy fia, a sakálfejű Anubisz. Ember legyen a talpán, aki eligazodik az istenek családi életében! Az egyiptomiak mindenért Szeth-et tették felelőssé, akit ezek után ellenségeik, a hikszoszok kezdtek imádni, valószínűleg pusztán dacból. A szamárdémonnak még a római korban is voltak templomai a líbiai sivatagban.
Ezt olvassuk Szeth-ről (Chester Beatty I. papirusz):
Seth a rideg sivatagban kószál,
Sok követ és port felver, széllel
Száguld, éjfeketébe vonja a
Fényességet, hogy retteg tőle
Mindegyik lény, az élő és a halott.
Porviharokban röpköd, és gonoszul
Rázza halálosztó sörényét.
Szeth a nagy Nílus kiszáradása,
Szeth a sötéten kavargó számum,
Térdre kényszeríti a barmot,
Félelmében reszket előtte a kos
– ezek a sorok persze a tehénformájú Hathor istennőre és a kosfejű Amon-Rére vonatkoznak.
*
A szamár az Ószövetségben is tisztátalan állat, nem is szabad megenni, mert patás ugyan, de páratlan ujjú; Mózes pedig úgy rendelkezik, hogy csak azok az állatok kerülhetnek a fazékba, amelyeknek „hasadt a körme, egészen kettéhasadt körme van, és kérődző” (Móz. III.11.4, V.14.7). Egyiptomban persze elképzelhetetlen volt a szamárpecsenye, és valószínű, hogy a mózesi tilalom mögött is ott lappang a szamárdémon.
Egy gnosztikus könyv, a Mária születésének evangéliuma szerint volt, aki a saját szemeivel látta ezt a démont. Nem kisebb személyiségről van szó, mint Zakariás főpapról, Keresztelő János apjáról. Egy alkalommal éppen tömjént ajánlott fel, amikor az oltáron megpillantotta a szamarat. Kiáltani akart, de nem bírt, megnémult. Később elmondta az embereknek, hogy mit látott, de vesztére: az emberek nem hittek neki, és megölték. Antiochus Epiphanes szerint éppen azért ölték meg, mert tudták, hogy igazat mondott; azontúl a főpapnak mindig csengetnie kellett a felajánlás előtt, hogy Szeth-Sátánnak legyen ideje visszaváltozni vagy elrejtőzni.
A Bibliában annyi nyoma van ennek a történetnek, hogy Zakariás egy szamárról jövendöl, azt mondja,
„Íme jön a te királyod, igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstény szamárnak vemhén.” (Zak. 9.9) Jézusnak csak azért kellett egy vemhes szamár hátán bevonulnia Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék a jövendölés.
*
A szamár státuszát azonban az Újszövetségnek sem sikerült felemelnie. A középkori varázskönyvekben, az úgynevezett grimoire-okban megint találkozunk a jó öreg szamárdémonnal. A Lemegeton háromfélét ismer. Amduscias a démonok hercege, szarvakat viselő szamár, de megjelenhet emberként is. Kidönti a fákat, segítő szellemeket rendel a mágusok mellé. Sytri szintén herceg, neki csak szamárfeje van, különben emberi teste, amelyen szárnyakat visel, és az a specialitása, hogy szerelmet kelt a vonakodókban. Gamigin csak márki-rangban van, ló vagy szamár formájában jön, és visszahozza a halottakat.
Agrippa von Nettesheim idézi róla ezt a verset (Die magischen Werke IV):
Kívánságodra visszajönnek mind a halottak,
kérdezd meg őket, de félelem nélkül. Többet tudnak,
mint amit életükben, mert hisz az első
fátyol a földre hullott, ritkul a második is,
tisztán lát, aki visszatér a Styxen túlról:
Tudja, hol van a kincs a földbe temetve,
Megmutatja a fát, hogy áss a tövében.
Bölcs, aki tisztelettel hódol a visszajáró
Lelkek urának, megfogadva a jó tanácsot.
*
A tantrikus buddhizmus hagyománya beszél egy Sa-ji-pa nevű nagy tanítóról. Súdra származású volt, de olyan szerencsés, hogy találkozott egy guruval, aki megtanította neki, hogy szabadulhat ki az ismétlődő születések és halálok világából. Olyanokat írnak róla, hogy a Dicsőség Hegyén valósította meg a tökéletességet – szembeszállt a nagy folyó sodrával – temetőkben meditált – a Tantrák mind a négy osztályát ismeri – a zöld Tárá áldásával győzte le a démonokat – elnyerte a vörös Jama áldását – Hajagríva segítségével zabolázta meg a gonosz szellemeket. Mindez most csak azért érdekes, mert a zöld Tárá nevű istennő áldása két szamárdémon leigázásához kellett. Sa-ji-pát úgy ábrázolják, hogy az egyiknek a tetemén ül, a másikét a kezében tartja; meztelen teste tele van ékszerekkel, összefont hajában pedig egy koponyát visel.
*
Befejezésül hallgassunk meg egy tréfás verset, ami igazából csak illusztrál egy német szólásmondást: er schlaegt den Sack und meint den Esel, szó szerint: a zsákot üti, de a szamárnak szánja, magyarul: lányomnak mondom, menyem értsen belőle.
A megvert zsák
Egykor egy kalmár szürke szamárral
Járta a falvakat mindenféle
Ostobasággal, mit csak az asszonyok
Vesznek: szalagot, csipkét árult,
Selymet meg bársonyt, szívformába
Varrott párnát és pirosítót.
Zsákban a sok csecsebeccsel, vígan
Indult, ám a szamár elunta
Hordani mindig a súlyos zsákot.
Állva maradt az ösvény szélén,
És a bogáncsok közt csemegézett.
Kérleli őt a gazda hiába,
Még füle botját sem mozdítja,
És csacsimódra nyugodtan rágcsál.
Borvörös lesz a tűrő gazda,
Szidja füles barátja anyját.
Sajnos, a málhás állat éhes,
Meg sem hallja, tovább legelészik.
Dühbe gurulva a gazda végül
Felkap egy formás, vastag husángot,
Csépeli azzal – ó nem a jámbor
Szürkeruhás, füles legelészőt,
Ámde a zsákot, a csipkét, gyöngyöt,
Mindenféle mihaszna dolgot,
Maslikat, rojtot rejtegetőt.
„Állatod verd, te bolond, ne a zsákot!”
oktatja bölcsen egy arra járó.
„Zsákomat cséplem, hogy szamaram
értsen belőle,” mondja a kalmár.
Elfogy közben a tüskebogáncs is.