Szakrális zene
A zene az emberiség közös nyelve. Legyőz minden távolságot és ellenséges érzést. Kevés az olyan vallás, amelyben a zene nem játszik szerepet. Kifejezi a rituális cselekmény tartalmát, és mély benyomást gyakorol a hallgatókra. Zene nélkül az emberi kapcsolatok elszegényednek, a szertartás sivár lesz.
Sokféle zene van, de most csak a szakrális zenéről beszélünk. A szakrális zenének lelki tartalma van, fölemel a magasabb világokba, egy magasabb tudatszintre. A magasabb világok lakói, pl. az angyalok zenélnek és énekelnek. „Ott minden lépés tánc, és minden szó zene,” mondja a Brahma Szamhitá. A védikus irodalom szerint a felsőbb bolygókon gandharva és kinnara zenészek, apszara énekesnők és táncosnők élnek. A félisteneket vagy a szellemi lényeket sokszor csak zenével lehet megszólítani.
A zene nemcsak mély érzelmeket kelt, hanem szinte mágikus hatása van. Lucanus írja:
Nem volt több csere, hosszú éj elnyelte a nappalt,
Égi törvényeknek nem engedelmes az éter,
Mozdulatlanná lett a föld a varázsos zenére.
Ovidiusnál ezt találjuk:
Dallal ha bűvölik szántófölded: száraz füvet hoz.
Szól a varázs-zene, és forrásvíz elapad.
Tölgyről hullik a makk, és szőlőfürt venyigéről,
Senki se rázza a fát, mégis hull a gyümölcs.
Teremtő és pusztító ereje is lehet a zenei hangnak. A Védák azt mondják, hogy a hosszan kizengetett Om hangból bontakozott ki a világ, és bizonyos zenei hangok által keltett rezgések el is tudják pusztítani. Tibeti orgonának nevezik ezt a gyilkos hangszert, és a tudósok a pusztítás titkához már közel járnak, csak a teremtés titkait nem tudják megközelíteni.
Porphyrius azt mondja, hogy a zenei hangrezgések segítségével bele lehet pillantani a jövőbe:
Hallva az édes dalt, megjelent ott fent, mint a villám,
Phoebus Apollo, csendesen szállt a tiszta szelekkel,
Majd leült az ártatlanokra, az érdemesekre,
És a jövőt megmondta halandók torkaiból.
A zene alkalmilag konfliktusba kerülhet az intellektuális megközelítéssel. Az ószövetségi próféták gyanakvással figyelték a zenét és a táncot, mivel ezek prominens szerepet kaptak a kánaaáni népek vallásában, pl. Baal kultuszában. Indiában a monizmus hívei lenézték a bhakti-mozgalmat, azt mondták, ez nem lehet komoly dolog, hiszen „csak táncolnak és énekelnek.” Az egyetlen igazán fundamentalista mogul császár, Aurangzeb betiltotta a zenét. Az udvari zenészek eljátszották a zene temetését, de Aurangzeb csak szárazon megjegyezte: Remélem, elég mélyre temettétek.
Ritka volt az ilyen feszültség, hiszen „az égi harmónia, amelyet úgy is neveznek, a szférák zenéje, mindenkit vonz. Megváltoztatja a kedélyállapotot, a gondolatokat, a kézmozdulatokat, de még a szokásokat is. Néha vidámságot, máskor gyászt fejez ki, vakmerővé tesz, vagy lecsillapít. Még az értelmetlen állatok, kígyók, madarak, delfinek is felfigyelnek, hogy hallják a melódiát. A hang ereje olyan hatalmas, hogy a madarakat sípokkal oda lehet csalni, el lehet fogni még az őzeket is. Az Alexandria melletti tóban kerepléssel tartották vissza a halakat. A delfineket a lant hangjai teszik az emberek barátaivá. Észak hattyúi a citeraszót követik. Orgonahangokkal szelídítik meg az indiai elefántokat. Még az elemek is örülnek az égi hangnak. A forrás nyugodt és csendes, de fuvolaszóra vidáman felpezsdül. Lydiában vannak helyek, amelyeket a nimfák szigeteinek hívnak. Ha megszólal a fuvola, ezek leválnak a szárazföldről, kiúsznak a nyílt vízre, körtáncot lejtenek, aztán visszatérnek a parthoz. Van azonban még csodálatosabb is, mert Attikánál maga a tenger is citerahangokat hallat. Megarában van egy kő, amely zenél, ha ráütnek. Az arabok azt állítják, hogy a megrakott tevéknek vezetőjük éneke ad erőt. Texponder és Arion írják, hogy a jónok zenével gyógyítanak. A thébai Iszmeniász is sok súlyos beteget meggyógyított zenével. Orfeusz, Amphión, Dávid, Püthagorasz, Empedoklész, Aszklepiádész, Timotheus sok csodát tettek énekléssel és zenéléssel: a lehangoltakat felvidították, a haragot megfékezték. Dávid hárfajátékkal csillapította le a dühöngő Sault, Püthagorasz egy kicsapongó ifjút tartott vissza a féktelenségtől, Timotheus tetszés szerint megnyugtatta és felizgatta Nagy Sándort. Saxo Grammaticus elmondja a dánok történetében, hogy volt egy zenész, aki azzal dicsekedett, senki sem tud ellenállni a játékának. A király megparancsolta, hogy bizonyítsa be, mire különféle dallamokat kezdett játszani. Először mindenkit eltöltött szomorúsággal és borzongással, aztán felderítette őket egy élénkebb muzsikával, úgyhogy mindenki táncra perdült; végül azonban annyira elvette az eszüket, hogy izgalmuk őrjöngéssé fokozódott. Azt is olvassuk, hogy Apuliában a tarantella póktól megcsípettek megmerevednek, és élettelenül fekszenek, amíg meg nem hallanak egy bizonyos melódiát, melynek ütemeire rögtön táncolni kezdenek, és meggyógyulnak. Gallius szerint a heves fájdalmat fuvolaszóval lehet csillapítani, Theophrasztosz szerint a fuvolajáték meggyógyítja a vipera marását, Démokritosz pedig azt állítja, a zene meggyógyítja a legtöbb betegséget.” (H.C. Agrippa von Nettesheim, Die magischen Werke, III.24, rövidítve)
Nem tudjuk, hogy pontosan milyen volt a régi kultúrák zenéje, mivel nem írtak kottákat, bár pl. a tibetiek kialakítottak egyfajta kottaírást eltérő vastagságú hullámvonalakból, amelyek a hang magasságát és erejét jelölték. A hangszerek ábrázolásaiból azt gondolhatjuk, hogy a dob volt a legrégebbi. Egyiptomban, a Közel-Keleten mindenütt voltak fúvós hangszerek, sípok és fuvolák. Egyedül India kultúrája folyamatos, és biztosra vehetjük, hogy a védikus himnuszokat ma is úgy adják elő, mint 5000 évvel ezelőtt, amikor Vjászadéva lejegyezte a Száma-Védát, amely az indiai zene első élő emléke, a dalok gyűjteménye, amelyeket az udgátar pap énekel a szertartásokon. Az előadásmód hasonló az európai középkor egyszólamú énekléséhez, és a bráhmanák a mai napig pontosan betartják a szabályokat.
A ma ismert legrégebbi zenei szakkönyv is Indiában maradt fenn, ez a Bhárata Nátjasásztra. Szerzője, egy Bharata nevű bölcs a zenén kívül a tánccal és a színművészettel is foglalkozik, és ő a legrégebbi, név szerint ismert tekintély ebben a három művészetben.
A klasszikus indiai zene sokféle műfaja közül a leginkább elterjedt, és nyugaton is legjobban ismert a rága, zenei keret vagy szerkezet, amely a szvárákból (zenei hangok) álló hangsorokra épül Minden évszaknak, napszaknak és érzelemnek megvan a maga rágája, és minden rágának külön hangulata (bháva) és íze (rasza) van. A hat alapvető rága közül a Bhairava a hajnalhoz és a félelemhez tartozik, a Kausikát éjszaka játsszák, örömet és nevetést fejez ki. A szerelem rágái az éjszaka játszott Hindola, valamint a délutáni Dipaka és Sri rágák; míg a reggel óráira fenntartott Megha-rága békét és nyugalmat áraszt. Mint a régi Görögországban, Indiában is kedvelték a negyedhangokat, az 5/4 és 7/4 ütemeket.
Az alapvető rágákon kívül még nagyon sok van. Mindegyikhez tartozik egy adott dallam és ritmus (tála), de ezeken belül a zenész szabadon improvizál, úgyhogy minden előadás lényegében egy új zenemű. A jó zenész soha nem játssza egyformán ugyanazt a rágát. Zeneszerző is, és a lejátszott zene mestermű, ahogyan azt A.K. Laubscher írja (A mestermű):
Örökre szól,
Mit fennkölt fényben alkotott,
Királyi tűzzel,
És híven, mint az angyalok.
Megőrzi azt
A szelleme,
És Isten mindig együtt lesz vele.
Az indiai klasszikus zenének két nagy irányzata van: az északi vagy hindusztáni, illetve a déli, karnátakai. A déli szigorúbban ragaszkodik a hagyományokhoz, míg az északin érezhető a perzsa és közép-ázsiai kultúrák hatása.
India fú hangszerei a dobok voltak, és a tízhúros vina, amely hasonló a régi Egyiptom és a Közel-Kelet húros hangszereihez. A Gupta-kor végén kezdett kimenni a divatból, aztán körtealakú formát kapott, majd a 8. században, mások szerint csak Amir Khuzrau idejében, a 14. század elején kombinálták a perzsa tamburával, és így keletkezett a modern szitár. Amir Khuzrau perzsa költő felnőtt korában telepedett le Indiában, és szüntelenül dicsérte új hazáját. Az indiai zenéről azt írta, „olyan, mint a tűz, lángra lobbantja a szívet és a lelket, magasabb rendű, mint bármely más ország zenéje. Éljen bár sok évig Indiában, nincs az a külföldi, aki a zene elméletét megérti, vagy helyesen le tud játszani egy dallamot.” (Nuh Siphr)
Nem lehet pontosan megállapítani, milyen újításokat vezetett be India vokális és hangszeres zenéjébe, de jelentős hatása volt. Khuzrautól számítják az arab-perzsa befolyás elterjedését. Mivel a zene a lélek nyelve, a rekhta, vagyis kevert zene összehozta az eltérő vallású hallgatókat.
A mogul császárok szinte mind szerették a zenét. A messzemenő toleranciát hirdető Akbar zenész is volt, különösen üstdobon (nakkara) szeretett játszani.
A középkorban sokféle fuvolát (vamsi, shennai), nádsípot, dobot, cintányért, gongot és csengőt használtak; a kagylókürtöt csak az Istenség meghívásakor, vagy fontos alkalmakkor. Hogyne értékelték volna nagyra a hangszereket, amelyek Krsna születésekor maguktól megszólaltak (Aisvarja-kadambini 5.3), és végigkísérték minden kedvtelését. „A szellő édes illatokat hozott, nagy felhő enyhítette a nap forró sugarait, a mennyei bolygókon a félistenek énekeltek, táncoltak, mrdangán és más hangszereken játszottak.” (Aisvarja-kadambini 6.41)
Indiában 64 művészetet ismertek, és ezek között előkelő helyet foglal el a hangszeres zene. A Káma-Szutra szerint az előkelő férfi szobájából nem hiányozhat „az elefántagyarra felakasztott vina.” A késő középkortól kezdve már csak hivatásos zenészek játszottak a templomi, királyi és családi ünnepségeken, és sok volt köztük a muszlim vagy alacsony kasztbeli.
A védikussal rokon, úgynevezett indoeurópai népek is nagyra értékelték a szakrális zenét. A görögök számos olümposzi és kisebb rangú istenséggel hozták kapcsolatba. Az olümposziak közül Apollón, Zeusz és Léto fia a zene nagy barátja. Hermésztől tanulta meg a lantjátékot, és az olümposzi lakomákon azzal gyönyörködteti az isteneket. Nem volt érdemes versenyre kelni vele, pl. a vesztes Marszüászt elevenen megnyúzta. Apollón és Uránia vagy Kalliope múzsa fiát, Linószt is tisztelték a görögök, aki minden énekversenyen első díjat nyert. Hasonló sorsra jutott, mint Marszüász. Héraklészt tanította lantjátékra, és egyszer rendre utasította, mire Héraklész elvesztette az önuralmát, és akkorát ütött a tanítója fejére, hogy az holtan rogyott össze.
Nem fenyegette ilyen veszély a múzsákat, akik eredetileg talán északi hegyi istennők voltak, kezdetben hárman, majd kilencen. Erato lanton játszott, Euterpé fuvolán, Polühümnia énekelt, és Terpszikhoré táncolt; de Thália papjai, a színészek csak Rómában kezdtek énekelni és zenélni a színpadon. A természeti szépségeiről híres Tempe völgye volt az egyik kedvenc helyük Thesszáliában, ahol Apollón tanítgatta őket, hogy még tökéletesebbek legyenek a művészetükben.
Orfeusz is Apollón fia, aki olyan gyönyörűen játszott a lantján, hogy az állatok is köréje gyűltek, és még a komor alvilági őrök szíve is meglágyult. Arion korinthoszi költőt a gyönyörű énekére és zenéjére odasietett delfinek mentették meg. Amphión, Zeusz és Antiopé fia a sziklákat is megmozgatta a zenéjével. Théba építésekor csak a lantján játszott, a kövek pedig elindultak, és falakat alkottak.
A görögök kevesebbre becsülték azokat, akik csak nádsípon játszottak. Ezt Pán találta fel véletlenül, amikor a Lükaion hegytől a Ladon folyóig kergette Szürinx nimfát, ahol a lány nádszállá változott. Pán nem tudta megkülönböztetni egymástól a nádszálakat, vaktában letépett egy csomót, és játszani kezdett rajtuk. Nádsípja vagy pásztorsípja volt Daphnisznak is, azzal csábítgatta a pásztorlányokat. Előkelő társaságban nem lehetett nádsípon, de még fuvolán (aulosz) sem játszani, mivel ezek Dionüszosz kedvenc hangszerei voltak; extatikus és orgiasztikus kultuszokban használták őket. A lant és a fuvola két világnézetet fejezett ki, az egyszerű dórt és az elegáns, érzelmi túlzásokra hajlamos jónt. Az élvezeteket kedvelő jónokkal együtt a fuvolát is elítélték, mint bűnös hangszert, hosszú ideig tartott, mire megtűrték a jó társaságban. Arisztotelész hosszan elmélkedik arról, hogy a szabad emberek zenélhetnek-e, és arra a következtetésre jut, hogy szórakozásból megteheti, de pénzért csak alacsony származású személy vagy szolga zenélhet.
Rómában Canens nimfa és a Camoenák játszották a múzsák szerepét. Egyszer Kirké beleszeretett Picusba, Canens nimfa férjébe, és mivel a király elutasította, harkállyá változtatta őt. A nimfa hat napig várta, aztán kiment a Tiberis folyó partjára, énekelt egyet, majd maga is nyomtalanul eloszlott a levegőben, mint a dal hangjai.
A kelták nagyon kedvelték a zenekísérettel előadott, hosszú, epikus költeményeket, és a bárdok köztiszteletben álltak. A költők minden kívánságát teljesítették, mert azt hitték, hogy éneküknek és zenéjüknek varázshatalmuk van. Egészen a középkor végéig úgy tudták, hogy képesek egereket és patkányokat a halálba énekelni; ezt még Shakespeare is megemlíti az Ahogy tetszik-ben (III.2)
A bárdok először egy Bres nevű fomori királyt átkoztak meg: „Tányérján ne legyen étel, teheneinek annyi tejük se legyen, amennyi a borjaknak kell, ne fogadják be éjszakára az emberek. Aki nem jutalmazza meg a költőket, annak olyan legyen a sorsa, mint Bres királynak.”
Az átok beteljesült, sőt amikor a fomoriak, egy hajdani óriás nemzetség, hadat üzentek a bárdoknak, az istenek beleszorították őket a tengerbe.
Az indiai zene terjedt el Bali szigetén is, ahol a nagy templomi ünnepeken a szertartás egyik alapeleme. Nincs olyan falu, ahol ne lenne legalább egy zenekar, a legszegényebb kunyhók lakói is sokszor elhívják a szomszéd falu zenészeit. Nem ritka, hogy a fontos templomokban egy ünnepen 4-5 zenekar és táncos csoport szerepel. Hangszerük a gamelan.
A legrégebbi gamelan a baturi templomban van. A legenda szerint egy kínai hercegnő hozta, aki a 15. században ment feleségül egy itteni királyhoz. A baturi templom egy vulkán szélén áll, és a vulkán istenei védik. Ezt a hangszert csak a Batur zenészei érinthetik meg, csak ők játszhatják el rajta a szent dallamokat.
Egy olyan nagy gamelanhoz, mint a baturi, kell vagy negyven zenész, de még a kisebbeken is legalább huszonöten játszanak. Az egyik csoport a dallamot játssza, egy másik a díszítést, a harmadik alápontozza, a negyedik csoport a doboké. Mindegyik kompozíció egy hosszú szólóval indul, ami szabad improvizáció az alapdallamra, mint az indiai rága.
Az indiai zene jelentős hatást gyakorolt Tibetben is, ahová a buddhizmussal együtt került, a 8. századtól kezdve. Egy 7. századi kínai szöveg még csak a kagylókürtöt és a dobokat említi. Azt is mondják, hogy a hosszú, akár 5 m-es sárgaréz kürtöket a tibetiek találták fel, a legelső buddhista kolostor, a Szamje megnyitására.
A tantrikus buddhizmusban a zenének tudatmódosító szerepe van, azt remélik, hogy fokozatosan elvezet a megvilágosuláshoz. A kolostorban szinte állandóan szól a zene; játszanak az imateremben, a ceremóniák alatt, vagy más szertartásoknál a kolostor udvarában. Zenével hívják a szerzeteseket az istentiszteletre, zenével adnak jelet arra is, hogy meg kell kezdeni a meditációt. Elengedhetetlen a zene a körmeneteknél, a Csham nevű rituális álarcos táncnál, de még a magánházakban is. A hangszerek összeállítása kolostorról kolostorra változik, de a leggyakoribbak az öt láb hosszú kürt, a nagy csengőkkel ellátott kürt, kagylókürt, emberi combcsontból készült trombita, különféle dobok, cintányérok és kézi csengők; de a legfontosabb a pásztorsíp vagy nádsíp, az indiai shennai tibeti változata, ezen játsszák a fő dallamot. A hangszerek többnyire párosan szólalnak meg, hogy a hang akkor se szakadjon meg, amikor az egyik zenész lélegzetet vesz. Az egyes hangnemeket a természeti jelenségekhez hasonlítják, pl. patakzúgás, hegyoldalon legördülő kövek, heves széllökések, vihar, vízesések hangjai, oroszlánok és tigrisek üvöltése, illetve madárdal. Azt is mondják, hogy a tibeti zene azokat a hangokat igyekszik utánozni, amelyeket akkor hallunk, amikor ujjainkkal bedugjuk a fülünket, és intenzíven befelé koncentrálunk.
A japán szakrális zene alapja a kagura, a zenés, táncos sinto szertartások közös neve. Évezredes hagyománya van, bár a legkorábbi feljegyzések csak a 10-11. századból említik, hogy kagura dalokat adtak elő a császári udvarban. Témáik a mítoszok, főleg a megsértett napistennő, Amateraszu, aki végül is Ame-no-uzume istennő táncára jött elő a barlangból, ahol elrejtőzött. A japán hagyomány szerint minden kagura erre a mítoszra vezethető vissza.
Az előadók sinto papok és zenészek, akik csak a fiaiknak adják tovább a szövegekre, dallamokra, a hangszerek játékmódjára vonatkozó titkos hagyományokat.
Nemcsak a császári udvarban, hanem szinte minden városban és faluban vannak kagura-hagyományok. Mindegyikben közös a rituális cél: az emberi élet meghosszabbítása, megtisztulás, kapcsolat a szellemi világgal. A legtöbbször teret engednek a táncnak és a színjátéknak is, amelyben a szereplők sokszor viselnek álarcokat. A kagura állandó szerkezeti modellje: a kiválasztott istenség meghívása, megérkezése és üdvözlése, majd szórakoztatása és elbúcsúzása, és a legfontosabb hangszerek a nagydob (o-daiko), kötözött, kétmembrános dob (taiko), fuvolák (fue és no-kan), csengők (szu-zu), kis gong (gane), oboa (kicsiriki), citera (koto), csörgők és cintányérok. Az ének és zene istene, Bentan egyike a szerencse hét istenének.
Még nagyon sokat el lehetne mondani erről a témáról, de semmilyen szöveg nem pótolja magát a zenét.