Skorpió
A skorpiók az Arachnida osztályba tartozó mérges ízeltlábúak, a pókok, atkák és kullancsok rokonai. Kb 1300 fajuk él a világ minden részében, jellemzőik a megnyúlt test és a tagolt farok, mérges fullánkkal a végén.
Ez a kedves, barátságos állat már nagyon régen megjelent az égen az állatöv csillagképei között. A védikus asztrológiában a neve Vrscsika, uralkodó bolygója a Mars, akit szintén rosszindulatúnak tekintenek. Három neve van, a szerencsét vagy boldogságot jelentő Mangal, Angaraka vagyis szénparázs és Kudzsa, szépséges. A szép neveket a félelem adta, és ugyancsak a félelem diktálta a Marshoz intézett hosszú imákat, például az Angaraka-astóttara-sata-náma-valit, vagyis a Mars bolygó 108 nevének gyöngyfüzérét, amelynek egyik „gyöngye”:
Om mesa-vrscsika-rasisája namah, vagyis, Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom a Kos és a Skorpió csillagképek urának.
Az Atharva Véda egyik mantrája (AV VII.56) a kígyók, skorpiók (kankaparvan) és más mérges rovarok ellen kínál védelmet. Ehhez meg kell szerezni egy fa leveleit, sajnos ezt a fát nem nevezi meg; ezután a következő verseket kell elmondani a növény fölött:
Mérges kígyó, skorpió,
Keresztcsíkos vipera,
Minden mérget messzire
Elűz innen ez a fa.
Mézből született a fa,
Édes mézet idehúz,
Orvosság a sebekre,
Gonosz férget összezúz.
Bárhol van a falánk állat
Marásának a helye,
Kihajtjuk a gyilkos mérget,
Nem lesz többé ereje.
Hason csúszó, görbe kígyót,
Aki nyelvet öltöget,
Brhaszpati, egyenesre
Húzd ki, mint egy szál füvet.
Skorpió a földön csúszik,
Elveszem az erejét,
Kiszakítom a fulánkját,
Eltaposom a fejét.
Tested gyenge és puha,
Fűben-porban tekereg,
Ezt az átkos fullánkot
Hordani te hogy mered?
Hangyák népe megeszi,
Felvagdossa a páva,
Mérge veszti erejét,
Támad, de hiába.
Szájjal is, fullánkkal is
Megtámad a skorpió.
Szája mérget nem takar,
A fullánkja mire jó?
A versből kiderül, mennyire csodálkoztak azon, hogy egy olyan kis testű, gyengének látszó állat hozza el a halált, mint a skorpió. Fel is háborodnak ezen az ellentmondáson: Gyenge és puha a tested. Honnan veszed a bátorságot, hogy egy mérges fullánkkal járkálj a világban? Ugyanakkor az is kiderül, hogy jól megfigyelték. A hangyáknak nem árt a skorpió mérge, a páva pedig szétvagdossa a csőrével, még mielőtt használhatná a fullánkját.
Az Atharva Véda egy másik verse (AV X.4) minden tisztelet nélkül beszél a kígyókról és a skorpiókról:
Kígyófajzat, skorpió
Mind erőtlen e helyen,
Ha közelebb merne jönni,
Botommal agyonverem.
Még egy helyen találkozunk ezzel az ízeltlábúval, mégpedig a Földistennőhöz intézett himnuszban (XII.1). Ez a vers az istennő segítségét kéri:
A kígyó, a skorpió
Prédalesve itt hever,
Énfelém ne merjen jönni,
Hogyha egyszer útra kel –
Add meg neki védelmedet,
Aki hozzád énekel.
A védikus asztrológia az állatöv vagy zodiákus csillagképeket további típusokra osztja. A Skorpiónak három típusa van, Visákhá, Anurádhá és Dzsjestá, akik egyébként a Holdisten feleségei, és a nyugati felfogás szerint különösen fényes csillagok: Alfa & XI Librae; Delta Scorpionis; Alfa Scorpionis és a vörös színű Antares. De mindhárom típus szélsőséges, makacs, hajlíthatatlan, erős akaratú, bíráló, gyors gondolkodású és biztos ítéletű, jelentős önértékeléssel. Vállalkozó szellemű, sok pénzt keres, hirtelen haragú és bosszúálló.
A védikus asztrológia nem beszél a Skorpió csillagkép eredetéről. Az akkád teremtéseposz (Enuma elis) 5. táblája elmondja, hogy miután Márduk legyőzte az ősi káoszt vagy a régi világrendet védelmező Tiámatot, az volt az első dolga, hogy lakóhelyet teremtsen harcostársainak, „felszögezte az égre a Lumasi csillagokat.” Ezek a csillagok részben ugyanazok, mint az állatöv csillagképei; köztük van Akrabu, a skorpió, vagy skorpió-ember. Később a Lumasi csillagok gonoszul viselkedtek, fellázadtak Márduk ellen, aki erre leseperte őket az égről, és felszögezte az új csillagokat.
A skorpió-emberrel találkozunk a Gilgames-eposzban is. Gilgames barátja, Enkidu meghalt. Gilgames boldogtalan a barátja nélkül, „sírva bolyong a pusztában”, meg persze az is eszébe jut, hogy ő sem kerülheti el ezt a sorsot. Elhatározza, hogy felkeresi nemzetsége egyik ősét, Um-napistimet, aki annak idején halhatatlanná vált.
A hosszú utazás első állomása „Masu hegye”, ahol az ég összeér a földdel, itt kel föl és itt nyugszik le a Nap. Itt van az alvilág kapuja is, amelyet félelmetes lények őriznek, a skorpió-ember (Akrabu-lulla) és a felesége. Gilgames kétharmad részben isten, és csak egyharmad részben ember, mégis nagyon megijed a szörnyetegektől. Könyörög nekik, hogy engedjék tovább. A skorpió-ember először azt mondja, hogy ezen a kapun csak a halottak léphetnek be, és különben is, a hegy belsejében nincs út, csak szurokfekete sötétség. Végül megsajnálja Gilgamest, beengedi a kapun, és megnyugtatja, mindössze 12 mérföldet kell megtennie a hegy gyomrában.
A Tigris és Eufrátesz közéről számos amulett került elő, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a viselőjüket megvédjék a skorpió marásától, valamint biztosítsák az alvilági őr jóindulatát. A legtöbb amulett bronzból készült, és a szőrös testű Lamastu istennőt ábrázolja, egy szamár, egy kétfejű kígyó és egy skorpió társaságában.
A skorpiók és a kígyók együtt jelentkeznek az egyiptomi, szíriai és még sok más amuletten is. Plutarchos azt írja, hogy Hórusz istent egy skorpió ölte meg; Ré napisten azonban újra életre keltette. Hórusz bosszút állt az apja, Ozirisz haláláért, aztán elhatározta, hogy kiirtja a skorpiók egész nemzetségét. Egy idő után belátta, hogy túl sokan vannak, és elment a kedve a pusztítástól, így menekültek meg a skorpiók. Plinius (Hist. Nat. XXXVII.54) szerint ez nem olyan nagy probléma, csak mindig hordjunk magunkkal egy vörös achátkövet.
Maga Hórusz is megvéd a kígyó- és skorpiómarásoktól, ehhez csak egy úgynevezett varázstábla szükséges, amely Hóruszt mint gyermeket ábrázolja, kezében ezekkel a veszélyes állatokkal. Egy egészen nagy varázstábla a Dakhleh oázisból, Padiuszir sírjából került elő, itt Hórusz egy krokodilon állva igázza le a csúszómászót és az ízeltlábút.
A vidám természetű, de groteszk külsejű, ijesztő törpe istenség, Bész szívesen vigyáz az emberekre, főleg az alvókra. Elhárítja a bajokat, elűzi a kígyót, skorpiót, krokodilt és oroszlánt.
Kr e 3000 körül uralkodott Felső-Egyiptomban Szerek, vagyis skorpió-király, történelmi személyiség, az egyiptológusok szerint eredetileg egy olyan törzs vezére, amelynek totemállata a skorpió volt. Bronz-buzogánya egy Hórusz-templomból került elő, amely a királyt teljes fáraói díszben ábrázolja, rövid köténnyel, állatfarokkal, fején Felső-Egyiptom koronája. A kutya- vagy rókafarkat a kötény felső szegélyéhez erősítették, és lehet, hogy a régi királyok vadász-szenvedélyét jelzi. A buzogány azonban nem vadászat közben ábrázolja a királyt, hanem egy csatorna partján, kezében kapával, mint aki éppen arra készül, hogy megtegye az első, rituális kapavágást.
Az egyiptomi „állatöv” vagy csillag-istenségek közé is bekerült a skorpió, mint az egész ország felett uralkodó dekán. Sajnos ez a lista csak egy Kr u 3 sz-ban készült latin fordításban maradt ránk, a dekán latin névalakja Psineus. Ábrázolásán két koronás férfi áll egy skorpión, bronz edényekből vizet öntenek a földre.
A görög mitológiában a skorpió az isteni bosszúállás eszköze. Orion Poszeidón tengeristennek és egy földi királylánynak a fia. Nem tartozott a halhatatlanok közé, de volt egy-két csodálatos képessége, például ugyanúgy járt a vízen, mint a szárazföldön. Vonzó külseje féktelen és durva vadászt rejtett, aki többször is kihívta maga ellen az olimposziak haragját. Amikor aztán Kiósz szigetén még Artemisz istennőt is meg akarta erőszakolni, az istennő haragjában kettéhasított egy hegyet, megteremtett, vagy előszólított a föld mélyéből egy skorpiót, aki halálra marta Oriont. Zeusz föltette az égre a vadásszal együtt. Az Orion csillagkép azóta is retteg a Skorpiótól, és ha már nagyon közel kerül hozzá, akkor egyszerűen láthatatlanná válik.
A görögök más történeteket is ismernek Orionról. Ez a nagy vadász egyszer azzal kérkedett, hogy az összes vadállatot és szörnyeteget lenyilazza. A földanya nem szereti a hencegést. Gyorsan odaküldött Orion elé egy óriási skorpiót, akin nem fogott sem a nyíl, sem a kard, semmilyen fegyver. Orion ostoba volt ugyan, de egy idő után rájött, hogy ez nem közönséges állat. Beugrott a tengerbe, ijedtében még azt is elfelejtette, hogy tud a vízen járni, és úszva menekült Délosz sziget felé. Azt remélte, hogy Apollón megmenti. Apollón észre is vette, de ahelyett, hogy megmentette volna, odaszólt Artemisznek: Lődd már le azt a csirkefogót. Artemisz lenyilazta, de kétségbe esett, amikor kiderült, hogy Oriont lőtte le. A kérkedő vadász nagyon jóképű volt, lehet, hogy megtetszett Artemisznek, aki mindenesetre megkérte Aszklépioszt, a csodatevő orvost, hogy sürgősen támassza fel. Aszklépiosz egyetértett, de Zeusz lesújtott rá a villámával, még mielőtt teljesíthette volna az istennő kérését. Artemisz most már csak egyetlen formában biztosíthatta Orion halhatatlanságát, föltette az égre a csillagok közé. A skorpió azonban Orion után ment, és még az égen is üldözi. De nem kell őt sajnálni, mert Orion egymaga hét másik csillagot üldöz, Atlas lányait, vagyis a Plejádokat. A hét csillag közül Meropé a leghalványabb, sokszor el is bújik szégyenében, mert egyszer engedett Orion csábításának.
Egy másik legenda szerint Orion Artemisz istennő barátnőivel erőszakoskodott, ezért marta halálra a skorpió. Az égen azonban mindig egymás közelében vannak, sőt ott van a Serpentarius (Ophindros, Opiuchos vagy Anguitenens), a Kígyótartó csillagkép is, aki nem más, mint Aszklépiosz. Mindez a görögök számára csak érdekes mese volt, az indo-európai népek ősi kultúrájában még komoly mondanivalót hordozott: senki nem menekülhet a tettei következményei elől.
Egyiptomban az Orion csillagkép neve Szah volt, akit a hellenikus korban Ozirisszel azonosítottak. Néha az istenek atyjának nevezték, máskor meg azt mondták, Orion nem más, mint Ozirisz égi formája. Re napistenhez így imádkoztak:
„Feljössz az Orionnal (Szah) az ég keleti oldalán, lenyugszol az Orionnal az ég nyugati oldalán. Veletek jár a tiszta Sirius (Szóthisz), ő vezet titeket a szép égi utakra, a Sásföldön.”
Egy kései babiloni legenda Gilgamessel azonosította Oriont, és azt állította, Gilgames is halálos sebet szenvedett egy skorpiótól. Gilgames azonban csak egy skorpió-emberpárral találkozott, akikkel jó barátságba került. Valami nyoma van Orion legendájának a Talmudban is, ahol Szemhazaj a neve, eredetileg égi angyal volt, de amint lejött a földre, minden földi nőt meg akart szerezni magának. A hölgyek nem is vonakodtak, kivéve Isztahárt, aki felmenekült előle az égbe, és csillaggá változott. Ez az Isztahár Mezopotámiában még Istár volt. Nem igen menekült a férfiak elől, de valóban volt egy fényes „csillaga” az égen, a Vénusz bolygó. Szemhazajt azonban nem ölték meg, csak bezárták egy sötét barlangba; most is ott van. A történet másik változata szerint megbánta a bűneit, így került vissza az égre, mint csillag.
Általában azt gondolják, hogy a skorpiók csak a sivatagokban élnek. Számos fajtájuk azonban füves területeken, lombhullató fák erdejében, barlangokban és másutt is előfordul. Van egy régi indiai történet, Az elrejtett skorpió, vagy Visakávahitta dzsátaka (219 sz.), ebben ez a kedves állat egy fa alatt lakik, és ugyanúgy az isteni igazságszolgáltatás, vagy a büntetés eszköze, mint görög társa, aki Orionnal végzett.
„Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bodhiszattva szegény parasztként született meg, akinek nem volt semmije, csak egy nagy, erős fia. De amilyen nagy és erős volt ez a fiú, olyan lusta is. Állandóan arról álmodozott, hogy majd egyszer talál egy értékes kincset, és akkor vége a nyomorúságnak. Hiába intette az apja, hogy a legértékesebb kincs a szorgalom, a fiú nem hallgatott rá, inkább az erdőben kószált, és kereste a kincset.
Történt, hogy találkozott egy vándor aszkétával, aki a derekán csak egy piszkos rongyot viselt, a kezében pedig egy emberi koponyát tartott. A fiú azt hallotta, hogy az ilyen koponyás aszkéták nagyon gonosz emberek, és el akart menekülni. – Mi bajod? – kérdezte mérgesen a kapálika. – Csak nem félsz?
– N-n-nem, – felelte a fiú dadogva, de már ha akart volna, akkor sem szökhetett volna el, mert az aszkéta szorosan megragadta a karját. – Jó, hogy találkoztunk, – mondta a fiúnak, – éppen egy ilyen erős embert vártam. Van itt egy khadira fa, amelynek a tövében kincset ástak el. Jó lenne megszerezni, de van ott egy fekete skorpió is, és senkit nem enged a közelbe.
– Mit nekem az a kis állat, – mondta hetykén a fiú, – egy pillanat alatt agyonverem.
– Én is megtenném, – mondta az aszkéta, – de látod, én szent ember vagyok, nem tehetem meg.
A fiú oda se figyelt erre a különös megjegyzésre, hanem a fekete skorpiót kereste. – Hol van ez az állat?
– Keresd csak. Biztosan ott lapul a falevelek alatt.
Az ostoba fiú két kézzel túrta szét a faleveleket, és bizony, a skorpió halálra marta.
Erre a Bodhiszattva elmondta ezt a verset:
’Csak egyszer volt szorgalmas, de abban sem volt semmi jó.
Azt hitte, hogy kincset szerez, megmarta a skorpió.’”
Ez a történet azért is érdekes, mert majdnem szó szerint került át a német folklórba:
„Élt egyszer az Eifel hegységben, Nideggen mellett egy parasztlegény, aki nagyon szeretett volna meggazdagodni, és ehhez körülbelül minden eszközt jónak tartott. Egyszer, amikor a mezőn dolgozott, és szokása szerint a gazdagságról ábrándozott, hirtelen hatalmas árnyék vetődött elé. Felnéz, hát egy igen alacsony és sovány barát vetette azt a hatalmas árnyékot. A barát megkérdezte: – Mit kínlódsz ezen a rossz földön, amin éppen csak annyi terem, hogy éhen ne haljál? – Nem tudok jobbat, atyám, – felelte a parasztlegény. – Van itt a közelben egy barlang, ahol száz évvel ezelőtt a rablók rengeteg kincset rejtettek el. Ha megszereznéd, soha többé nem kellene dolgoznod, és úgy élnél, mint egy király. – Megszerzem én, – fogadkozott a legény.
– Persze van egy kis gond, – mondta a barát, és olyan képet vágott, ami egyáltalán nem illett Isten emberéhez. – Egy nagy skorpió őrzi azt a kincset.
– Egy skorpió? – kérdezte a legény. – Agyontaposom én, csak vezess el ahhoz a barlanghoz.
Elindultak nyugat felé, egyszer csak azt mondja a barát: – Ez az a barlang. – De el is tűnt abban a pillanatban.
– Ki bánja, – gondolta a legény, – legalább nem kell osztozkodni.
Nagy bátran bement a barlangba, de ott nem volt se kincs, se skorpió, hanem egy nagy medve. Ott is veszett a legény, mire a medve visszaváltozott szerzetessé, és elindult, hogy szerezzen magának egy újabb áldozatot.”
Az indiai irodalom a skorpiókat, kígyókat és más veszélyes állatokat előszeretettel hozza kapcsolatba a kísértetekkel. Hallgassunk meg egy részletet Bhavabhúti színdarabjából, a Málatí és Mádhavából. Ez a költő a 8 sz elején élt, színdarabja szerelmi történet, amelyben a hősnőt többször is meg kell menteni a halál torkából. Az 5. felvonás előjátékában Mádhava ismét a szerelmesét keresi, ezúttal egy halottégető helyen, amely tele van kísértetekkel és mindenféle szörnnyel:
Itt kísértetek nyüzsögnek, látom is őket,
Zajt csap egy rajnyi, undok vétála,
Fölfele szöknek, a mit sem sejtő fákra.
Furcsa ez, hosszú és vértelen testek,
Egy felük látszik, a másik láthatatlan,
Elsuhan egy, a másik meg arra száguld.
Néhol egy éles agyar kelt rémületet,
Szikrát vet szemük, rút hajuk és a szakálluk.
Élő hullák járnak merészen, fel meg alá,
Akkora combjuk, mint egy Khardzsúra fa,
Csontjaikat vas-színű bőrcafrangok
Épp eltakarják, és körülöttük szörnyű
Állatok járnak: kígyók, skorpiók, vipera,
Éjszaka lényei, megnyúlt, sápadt testek,
Széles nyelvek a nagyra tátott szájban,
Fényük csak annyi, mint a gyantás fáké,
Skorpiók laknak az odvaiban…
Mádhava a félelem legkisebb jele nélkül, inkább tudományos pontossággal beszél a halottégető hely rémségeiről. Ekkor megjelenik egy Aghoraghanta nevű varázsló és a szolgálója, akik éppen itt akarják feláldozni Málatít Csámundának, a vérszomjas istennőnek. Mádhava megnézi, milyen szertartást végeznek, meghallgatja az imáikat, aztán megszabadítja a hölgyet, és végez a varázslóval. A kísértetekről és a szörnyetegekről nem esik több szó, biztosan elmenekülnek. Mint minden klasszikus indiai színmű, Bhabahúti darabja is happy end-del végződik.