Sellő
Gottfried Keller: Téli éjszaka
Nem volt akkor egy szárnycsapás se,
Néma-fehéren vakított a hótakaró,
Felhő se függött a csillagok sátrán,
És hullámot se vert a jégmerev tó.
Mélyen egy fát növesztett magasra,
Míg el nem fogta a jég a szép koronát,
Ágain mászott föl a sellő,
Nézett fölfele ott a zöld jégen át.
Álltam a vékony, jégüveg kérgen,
Ennyivel óvta magát a sötétlő mély,
Ott volt lábam alatt, és láttam,
Mennyire szép minden tagja, és hófehér.
Ujjai fojtott jajjal jártak
Föl meg alá a jégpáncél takarón,
Azt a sötét arcot nem felejtem,
Mindig, mindig ott van a gondolatom.
Európa és Ázsia minden népe ismeri a sellőket, akik a tengelyben vagy folyókban és tavakban élnek, olyanok, mint az emberek, de haltestben végződnek.
A magyar mesevilág sellői és hableányai a német folklórból kerültek hozzánk, egyenes ági leszármazottai a nixéknek, meluzináknak és undinéknek, akik szeretik az emberek társaságát, és gyakran választanak férjet közülük. A nix, illetve nixe folyókban él, és nagyon megbízhatatlan. A nix megjelenhet, mint öreg törpe vagy aranyhajú fiú, Izlandban és Svédországban kentaur formában is. Szereti a zenét, az embereket hárfajátékával csábítgatja. Ha sikerül, éles zöld fogaival darabokra szaggatja az áldozatot. A nixe nőnemű. Egyes nixék a tündérekhez hasonlítanak, rendszeresen járnak a hetipiacra, ahol csak a nedves kötényükről lehet őket felismerni. A meluzináknak két halfarkuk van, sokszor szerepelnek a heraldikában. Több német főnemesi család ősei között szerepel undine vagy meluzina, amire többnyire rendkívül büszkék.
A német sellők közül a leghíresebb a rajnai Lorelei, akit Heine tett halhatatlanná. Ezt a verset annyian ismerik, hogy érdemes volt parodizálni. Erich Kaestner pl. ezt írja (Kézenállás a Lorelei-en, részlet):
A Lorelei, ki tündér s szikla is
A Rajna-parton, Bingenhez közel,
Elvette hajdan sok hajós eszét.
Arany haját ki látta, elmerült.
Megváltoztunk. Az is, ki jár hajón.
A Rajna keskeny gátak közt folyik.
Ma senki sem borul a vízbe, mert
Egy szőke nő folyton fésülködik.
Manapság a Lorelei egy erdős dombocska, amely elég meredeken emelkedik a Rajna fölé. Nemcsak a híres sellő tűnt el, hanem a Rajna leányai is, akik körülbelül ezen a helyen őrizték a Rajna kincsét. Természetesen nekik is pikkelyeik is uszonyaik voltak, amelyektől csak Wagner fosztotta meg őket az operájában.
Man szigetén a tengeri sellőket Ben Varry-nak, Dinny Mara-nak nevezik. A merrow vagy Muirruhgach Írországban él, és csak vihar előtt jelenik meg. A sellők régi ír-gael neve Muirduchann. A tenger alatt élt, volt egy bűvös sapkája, ha feltette, nem fulladt meg a vízben. A nők nagyon szépek voltak, de a férfiaknak vörös orruk, disznószemük, zöld hajuk és foguk volt, szerették a pálinkát.
A Brit Szigetek körül úszkál a Caesg, szép hölgy, aki pisztrángban vagy lazacban végződik. Az ír Dinnschencha a Boyne folyóban lakott, néha a költészet múzsájaként, néha pedig pettyes halként jelent meg, és a vízben énekelt a kilenc, szentnek tartott mogyoróbokor árnyékában. Cornwallban a sellőt jelentő mermaid-ből merrymaid, vidám leány lett.
Shetlandban a sellőt sea-trow-nak, halászbárkának nevezik. Azt gondolták, a sea-trow le tudja vetni a bőrét, és úgy jár a szárazföldön, mint az emberek. A minch-i kék emberek tengerszorosokban élnek, fő szórakozásuk, hogy zátonyra vezetik a hajókat.
Skandináviában él a neck és a morgens, valamint a szintén haltestben végződő havfrue és havmand, akik egyformán kedvelik a sós és az édes vizeket. A havfine nevű norvég sellő nagyon kiszámíthatatlan, néha kedves, máskor kegyetlen. Általában azt tartották, aki sellőt lát, azt szerencsétlenség éri.
Az orosz folklór ismeri a vizikirály leányait, akik a tenger alatt, királyi palotában élnek azokkal a hajósokkal, akiket sikerült elcsábítaniuk. A hajósoknak mindenük megvan, kényelemben és jómódban élnek, de mégsem boldogok, mert mindig visszavágyakoznak a földre. Orosz viziszellemek még a Ruszalka és a Vodanj, akik a vízben úszókat, tengerészeket és halászokat igyekeznek vízbe fojtani.
Japánban a Ningjo emberi fejet viselő hal, aki könnyek helyett gyöngyöket sír. A legenda szerint ezek a gyöngyök örök fiatalságot és szépséget adnak. Sajnos a vérszomjas Ningjo mindenkit széttép, aki a közelébe kerül, és nagyon nehéz elterelni a figyelmét.
Honnan származnak a sellők? Néha azt mondják, egymás között házasodnak, pl. a skandináv havfrue és havmand. A tudósok szerint a régi görögök termékeny fantáziájából jönnek, akik a tritonokat félig ember, félig hal formában képzelték el, és azt gondolták, ők hárítják el a viharokat, lecsillapítják a tengert. Azt is mesélték, hogy Árkádiában, a káriai forrás vizében sellők vagy halak élnek, akik gyönyörűen énekelnek, a Dinnschenchák az ír legendában; az egyetlen különbség az, hogy a káriai forrást nem mogyoróbokrok, hanem diófák vették körül.
A római mitológiában a sellők neve camoena. Ovidius azt írja róluk, hogy akkor születtek, amikor a trójai gályák kigyulladtak, és az üszkös gerendák a tengerbe estek; ezek a gerendák lettek „a tenger zöld leányai.”
Az írek azt mondják, Szent Patrick változtatta sellővé azokat a pogányokat, akik nem akartak megkeresztelkedni. Oroszországban vízbe fulladt leányból lesz a Ruszalka. A lívek pedig úgy tudják, valamelyik fáraó gyermekei beleestek a Vörös tengerbe, de nem pusztultak el, hanem sellők lettek, és elterjedtek az egész világon.
A keresztény felfogás szerint a sellőknek nincs lelkük. Nagyon szeretnék, ha lenne, de ezt csak akkor érhetik el, ha a földre költöznek, és soha nem térnek vissza a vízbe. Megpróbálta ezt egy sellő a 6. században egy skót szigeten. Egy ideig együtt élt egy szerzetessel, de aztán úgy érezte, mindenképpen vissza kell térnie a vízi világba. Sírva hagyta el a szigetet. A könnyeiből különös alakú, szürkészöld kavicsok lettek, amelyeket azóta is a tengeri hölgy könnyeinek neveznek. Gottfried Keller írja egy másik sellőről (Sellő a mélyforrásban):
Most, a tavasz idején
A szívem egy tiszta tó,
Elmerült a bánatom,
És elolvadt, mint a hó.
Lelkem játszva megpihen,
Napsütésben felderül,
Körbefon engem a víz,
Víz a vízben elmerül.
Lent egy hűs forrás fakad,
A lenti mélyben megremeg,
Csendes vízben, fölfelé,
Hévvel, gyöngyözve pezseg.
Te a forrásban fürödsz,
Sellő, szép, aranyhajú,
Varázslat ez, amelyre
Csak a tiszta víz tanú.
A sokféle sellő, hableány és tengeri ember között a régiek is nehezen tudtak kiigazodni. A sellőt sokszor összetévesztették a szirénnel, aki ugyan szintén gyönyörűen énekel, és a halálba csábítja a vigyázatlanokat, de semmi köze a halakhoz: felül nő, alul ragadozó madár. Beleesett ebbe a tévedésbe Shakespeare is, nomen est omen, a Tévedések vígjátékában, ahol a lovag ezt mondja Lucianának:
Ne hívogass, te sellő, édes hangodon,
Megfúlni húgod könnye tengerén,
Előbb imádlak téged, szép szirén, szirén.
John Donne viszont nem igen hitt a sellők létezésében. Ezt írja:
Kapj el egy hulló csillagot,
Sellő-dalt oktass hallani,
Irigy döfését távol tartani –
Donne szerint mindez könnyebb, mint találni egy hűséges asszonyt.
Ma úgy tudjuk, hogy a sellők nemcsak gyönyörűen énekelnek, hanem tükörrel vagy anélkül, de állandóan a hosszú hajukat fésülik. Az első ilyen ábrázolások csak a középkorban jelentek meg. A sellő haja többnyire aranyszőke, de vannak barna, vörös vagy zöld hajúak is. Thomas Stearns Eliot a hullámok fehér tajtékjában látja a sellők haját. Ezt írja (J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, utolsó sorok):
Hallottam a víz lányait, egymásnak daloltak.
Nem hiszem, hogy valaha is csak nekem dalolnak.
Láttam, hogy a hullámokon vadul lovagoltak,
Fésülték a visszafújt víz hófehér haját,
Mikor a szél oda-vissza fúj vizet és önmagát.
Rőtszínű, barna moszatkoszorúkkal a sellők
Hívnak, a tenger alatti termekben vagyunk.
Emberi hang, ha felébreszt, megfulladunk.
A sellők mindig gyönyörűek, de megközelíthetetlenek, hidegek, elutasítóak, és nagyon veszélyesek; ugyanúgy, mint azok a félistenek, akik szintén az őseik közé számítanak. Közülük a legbarátságosabbak azok a félig ember, félig hal lények, akikről Berossos azt írja, ők alapozták meg Mezopotámia kultúráját.
Berossos Nagy Sándor idejében élt Babilonban, és élete feladatának tekintette, hogy összegyűjtse a Tigris és Eufrátesz országainak hagyományait. Mint Bélosz-pap, hozzáférhetett a templomi könyvtárakhoz, és megismerhette a legrégebbi hagyományokat. Sajnos az eredeti könyv elveszett, csak töredékek maradtak ránk Eusebius (4. sz.), Syncellus (9. sz.) és mások munkáiban.
Berossos felsorolja az első babiloni királyokat. A negyedik, Ammenon idejében jelent meg a halember Oannes, egyszerűen kijött „az eritreai tengerből”, amely vagy a Vörös tenger, vagy a Perzsa Öböl. Nappal az emberek között élt, nem evett, megtanított minden tudományt és művészetet a templomépítéstől a törvényhozásig, a geometriától a földművelésig. Éjszakára visszavonult a vízbe.
Mindenki hálás volt Oannesnek, szentélyeket építettek és óriási szobrokat állítottak a tiszteletére, de nem szerették. Berossos röviden állatnak nevezi, azt írja, „az egész teste hasonlított egy halhoz, a halfej alatt volt egy emberi fej, és a halfarka alatt lábai voltak, mint az embernek. A hangja és a beszéde is emberi volt; az éjszakát a vízben töltötte, mert kétéltű volt.” Nevezi még Annedotosnak és Mysarosnak is, ami eltaszítót, illetve undorítót jelent. Valószínűleg Oannes az egyetlen félisten és kultúrhérosz, akit ilyen sommásan jellemeztek.
Egyébként az asszír-babiloni ábrázolásokon nemes királyi alak, deréktól lefelé haj, feje mellett egy csillag világít; máskor a haltestet úgy viseli, mintha palást lenne.
Daonos király idejében jelent meg a második halember, akit nem neveztek meg, Eudoranchos korában a harmadik, Odakon. Ez azt jelenti, hogy a halemberek egész nemzetsége tüntette ki figyelmével Babilont. Az összes sellő közül egyedül Damkina foglalkozik gyógyítással, különösen sebek ellátásával.
Oannes talán maga a sumer Enki, akkád nevén Ea, a vizek és a varázslás istene, akit néha emberi lábakon járó nagy halnak ábrázoltak. Sellőt formáz a felesége is, sumer nevén Damgalnunna, akkádul Damkina.
A halember-félisten hagyománya bukkant fel Kánaánban, a filiszteusoknál Dágon neve alatt, akit úgy képzeltek el, óriási hal vagy halfarkú ember, aki a hátán hordja a világot, és különösen kedveli az emberáldozatokat. Oannes kísért az úgynevezett mocsári arabok képzeletvilágában is, akik a Tigris és Eufrátesz alsó folyásának mocsaras vidékein élnek.
Jamm, a kánaáni tengeristen hal vagy tengeri sárkányformát viselt, amíg Baal le nem győzte.
Egyiptomban Íziszt ábrázolták halfarokkal, de ezt érdekes módon a fejdíszében viselte. A legenda szerint Ízisz egyszer beleesett egy tóba. A Déli Hal nevű csillagkép észrevette, és utasított két halat, hogy mentsék ki. Az istennő ennek a kalandnak az emlékére viseli a halfarkat, a halak pedig felkerültek az égboltra csillagképnek.
Atargatis vagy Dea Syria, észak-szíriai anyaistennőt néha félig emberként, félig halként, vagyis sellőként ábrázolták. Atargatis holdistennő is, éjjel az égen él, nappal a tengerbe süllyed, vagyis „kétéltű”, ahogy a tiszteletlen Berossos nevezte Oannest. Atargatis egyszer beleszeretett egy halandóba, de amikor kiderült, hogy a lánya, Semiramis közönséges embernek született, megölte a szerelmesét, elhagyta Semiramist, és azóta halként él a tengerben.
A közel-keleti népekkel hagyományosan kapcsolatban álló dogonok azt mondják, a Siriuson halfarkú emberek, vagy emberi kezeket és lábakat viselő delfinek élnek, ők hozták el a földre a kultúrát.
Sellőket tehát mindenfelé találunk, kivéve Indiában. Az indiai hagyomány sokféle félistent ismer, akik a tengerben, folyókban vagy tavakban élnek, de egyikük sem haltestű. Az apszarákat néha szakkönyvek is sellőknek nevezik; de az apszarák nem hallá, hanem hattyúkká szoktak változni, és soha nem élnek a víz alatt.
Akik Indiában a víz alatt élnek, azok nem sellők vagy halemberek, hanem nágák. A nága szót kígyónak szokás fordítani, de ezek olyan kígyók, hogy bármikor emberalakot tudnak ölteni. Királyságaik, palotáik, és végtelenül sok kincsük van a tenger mélyén. A Mahábhárata elmondja, hogy egyszer Bhíma eljutott a nágák palotájába, bár nem egészen a saját jószántából – a kedves unokatestvére, Durjódhana megmérgezte és belökte a vízbe, amikor még gyerekek voltak. Nem számolt azzal, hogy a félisteni származású Bhímát a méreg ezerszer olyan erőssé tette, mint azelőtt volt. Ardzsuna, a Mahábhárata másik nagy hőse csak egy éjszakát töltött a nágák víz alatti birodalmában, Ulupi királylánnyal, aki csak a vízben él igazán, a nappali világosságban semmivé foszlik.
Most már valaki azt mondhatja, ez mind szép és jó, de csak mese, hiszen sellők nem élnek. Talán a múltban? A 13. századi herefordi térkép (készítette Richard de Haldingham) számos különös tengeri élőlényt ábrázol. Az egyik a miles maris, a tengeri katona. Kardot tart a kezében, ezzel döfi át a hajók oldalát. A hableányok virágkoszorúkat viselnek, haltestű hölgyek, akik gyönyörűen énekelnek, és természetesen a hajukat fésülgetik. A szküllák szintén szépen énekelnek, a hajósok és általában az emberek esküdt ellenségei, emberhúst esznek. A tengeri szerzetes tonzúrás barátra hasonlít, odacsalja az embereket, aztán a vízbe rántja, és megöli őket. Hasonlít hozzá a tengeri püspök is, de püspöksüveg, mitra van a fején. A tengeri hölgy nagyon bosszúálló, megbünteti azt, aki megsérti. Ruhájában vagy a főkötőjében van a varázsereje, ha ezeket elégetik, nem tud visszatérni a tengerbe. Néha lehúzza a bőrét, ha valaki ezt megszerzi, örökké a szolgájává tette a tengeri hölgyet.
Egyszer egy tengeri hölgy arany és ezüst ékszereket talált egy elsüllyedt hajóban, és odaajándékozta földi szerelmesének, egy halászlegénynek. A halászlegény azonban nem volt hálás, és az ékszereket tovább ajándékozta más lányoknak. Ekkor a tengeri hölgy becsábította egy vízalatti barlangba, és megláncolta. A barlangban számos kincset halmozott fel, ott volt ő maga is, de a halászlegény semminek sem tudott örülni.
A sellőkről azonban nemcsak írtak, hanem nagyon sokan látták is őket, kezdve Oberon tündérkirállyal, aki ezt mondja a Szentivánéji álom-ban:
Egy parti sziklán ültem egykoron,
S egy vízi lány, kit delfin háta hord,
Oly édes, mézes hangon énekelt,
A zajló tenger is lenyúgodott,
Az égmagasról csillag hullt alá,
Meghallani a hableány-zenét.
Sellőket folyamatosan látnak az emberek, sokkal többször, mint Nessie-t, a loch nessi plesiosaurust, vagy az Ogopogo nevű tavi szörnyeteget Kanadában. Van egy hosszú lista az Interneten, 1403-tól kezdve, amikor is a vihar Hollandiában sodort a partra egy sellőt, aki aztán 15 évig élt Haarlemben, mint szolgálólány. Még Columbus is látott hármat, mielőtt „felfedezte” volna Amerikát. 1625-ben Henry Hudson tengerész látott egy fehér bőrű, hosszú, fekete hajú hölgyet, akinek a víz alatt látszott a halfarka, – foltos volt, mint egy makréla. 1658-ban, Skóciában, a Dee folyó torkolatában egész seregnyi sellőt láttak. 1890-ben William Munro tanító a skót Caithness grófságban a tengerparton sétált, és hirtelen megpillantott egy sellőt, aki egy tengeri sziklán ült, testének alsó része a vízbe ért. Hosszú, barna haja volt, és csak 3-4 perc múlva merült el a vízben. Walesben még a 19. században is úgy tudták, hogy a sellők rendszeresen eljárnak a heti piacokra, és feltűnés nélkül bevásárolnak. 1900-ban egy skót földbirtokos, Alexander Gunn látott egyet egy sziklán, aki rendkívül szép volt, aranyhajú és zöld szemű, sajnos rögtön elmerült a vízben, amikor észrevette, hogy figyelik.
Az egész listát nem sorolhatjuk fel, és különben is jó lesz vigyázni a sellőkkel. William Butler Yeats írja (Ír népi történetek és tündérmesék):
Kis Jack nagyon bosszankodott,
Hogy bár olyan helyen lakott,
Hol annyi volt a sellő, mint homár,
De ő egyet sem láthatott.
Yeats egy másik verse mintha a felnőtt Jack sorsát mondaná el:
Úszó legényre lelt a hableány,
Megszerette, és mögé került,
Hozzátapadt a víz alatt,
Majd fölnevetve elmerült,
És elfeledte, mert örült vadúl,
Hogy most szerelme vízbe fúl.