Sárkány
Minden nép ismeri a sárkányokat, akik általában igen félelmetes fenevadak, és csak néhány száz éve szorultak vissza a mesék világába. A babiloni Istár-kapun nem kevesebb, mint 16 sárkányt (Szirrust), akkád nevén mususszut ábrázoltak, kék alapon sárga színben. Feje és szarvai a kosra emlékeztetnek, nyaka, mint egy hosszú kígyó, mellső lábai olyanok, mint az oroszláné, hátsó lábai saskarmok, pikkelyes teste és farka van. Más mezopotámiai pecséthengereken is előfordul egy hosszú nyakú, négylábú őshüllő, ugyanígy az egyiptomi festékdörzsölő táblákon, pl. Narmer fáraó palettáján (Kr.e. 3000). Az Iliász leírja, hogy Agamemnón övét egy kékszínű, háromfejű sárkány díszítette, tele volt sárkányokkal a páncélja is, amelyet Ciprusban készítettek.
Kínában sokféle sárkány van, eredetileg olyan, mint egy óriási gyík, négy lába van és kígyófarka, de könnyen át tud változni más emberré vagy állattá, esetleg láthatatlan lesz. Nü-kua istennőt kígyó- vagy sárkányfarokkal ábrázolják.
A sárkányok minden színben előfordulnak a zöldtől a vörösig, és sokszor tüzet okádnak. Miskolczi Gáspár írja (Egy jeles Vad-Kert, 1702):
„A sárkánynak mind alsó s felső álla-kaptzáján három sorral vannak fogai. Szemei felette igen nagyok, s még pedig olly élesen látók, hogy a Poéták azokra nézve őket kintsek őrizőinek nevezték. Az álla alatt két szakál forma nagy üreges bőrök tsüggenek le, mint az ökörnek. Az igazi sárkányoknak pedig kiváltképen való nemei vannak. Az egyik rendbéliek nagy, vékony hártyából formáltatott szárnyasok, kiknek hátokon két szárnyok nem tollakból, hanem hosszú, tetemes lineákra vontt merő hártyákból álló vagyon, majd minémű a halak szárnyai: másik rendbélieknek pedig semmi szárnyok nints.”
Az egyházatyák szerint a sárkánynak ugyanolyan úszóhártyás lába és villás farka van, mint az ördögnek.
A sárkányleírásokból kitűnik, hogy rendkívüli, ritka állatokról van szó, ezért próbálkoznak annyi hasonlattal. A mesék sárkánya többnyire három- vagy többfejű. A régi egyiptomiaknál a krokodil közeli rokonának tűnik. A kínai császárokról azt mondják, hogy egy sárkánytól származnak, mert amikor Liu-pang, a Han-dinasztia alapítója megszületett, ráesett egy sárkány árnyéka. Remélhetőleg nem igen hasonlított rá, mert egy kínai leírás szerint a sárkány feje a tevefejre hasonlít, szarvai, mint a szarvasé vagy a bikáé, nyúlszemei, ökörfülei, és kígyónyaka van, bikateste pikkelyes, mint a ponty, lábai saskarmok vagy tigrismancsok. Szemöldöke dús, szakálla tüskés, szájában fenyegető agyarok meredeznek. Gerincén is tüskék futnak végig, a száját tüskék veszik körül. Vállából, derekából lángok csapnak ki. A szorgalmas kínai tudósok a pikkelyeit is megszámolták. 81 pikkelye van, ami a legszerencsésebb szám. Vang Fu szerint azonban ezek csak a hímnemű, jang pikkelyek, van még ezenkívül 36 nőnemű, jin pikkelye is, mert a sárkány minden pozitív és negatív tulajdonságot egyesít magában. Egyik mellső lábában a szerencsét hozó, lángoló gömböt tartja, testét köd veszi körül. Ha megszólal, mintha egy hatalmas gongot ütöttek volna meg. Általában füstöt fúj, néha tüzet. Jadezöld, csillogó bőre van.
Az ábrázolások nem igen követik a leírást, a kínai sárkánynak többnyire gyík- vagy kígyószerű teste van, hatalmas szájából lángnyelvek csapnak elő. Csak a nyugati sárkányok büszkélkednek denevérszárnyakkal. Éppen a szárnyak miatt vetődött fel az a gondolat, hogy a sárkányok valamilyen őslények, dinoszauruszok, pleszioszauruszok vagy pteradonok voltak. Az emberi emlékezet kevés ahhoz, hogy ilyen régi korokat fel tudjon idézni, de létezik az úgynevezett kollektív emlékezet, amit Indiában ákása feljegyzéseknek, a buddhista írásokban álaja-vigjánának neveznek, és ami ugyanaz, mint a jungi kollektív tudattalan.
Ezt az elméletet nem tudjuk bebizonyítani, de nem is kell, hiszen a régiek maguk is megmondják, hogy mi a sárkány. Gáti István írja 1798-ban:
„A sárkány a legnagyobb állat a kígyók között, mert Nicephorus említ ollyat, mellynek meg-döglött testét nyóltz pár ökrök is nehezen mozdították ki helyéből. Indiákon annyira meg-nevekednek, hogy a bikát is elnyelhetik. Formájukra nézve hasonlók a kígyókhoz, hanem hogy némellyeknek szárnyuk is van.”
Miskolczi Gáspár szerint:
„A sárkány az a kígyó, mellyel felől csodálatos dolgokat írnak a tudósok; és melly korántsem tselekedhetik annyit mérgével vagy marásával (mert tsak kitsiny szája vagyon), mint erejével és farkával.”
Miskolczi is Nicephorusra hivatkozik, aki nagyon nagy ókori tekintély lehetett sárkány-ügyben:
„Nicephorus emlékezik egy sárkány felől, kit minekutána megölének, nyóltz pár ökrök alig mozdíthatták ki helyéből, és hogy az aert ne dögösítené, testét egészen megégették. Ez pedig hogy nem költött dolog légyen, abból is kitetszik, amit más igen nagy sárkány felől olvasunk a római históriákban Liviusnál és Pliniusnál, hogy a Carthago városbeliekkel való hadakozás közben a Bagrada folyóvíz mellett egy olyan nagy sárkány találtatott, aki ellen Attilius Imperator minden derék seregivel kiszállott… Kinek hosszúsága 120 láb nyomatnyi vagy 45 singnyi volt; amelynek bőri és áll-kaptzája Rómában sok ideig emlékezetnek okáért fenn is tartatott.”
Sok régi kultúrában egyenesen meg is mondják, hogy a sárkány különlegesen nagyra nőtt kígyó; a kígyó a sárkány őse, vagy a kígyó sárkánnyá tud változni.
Az akkád teremtéstörténet, a Kr.e. 1800 körüli Enuma Elish elmondja, hogy kezdetben csak Apszu, az édesvíz, és Tiámat, a sósvizű tenger léteztek. Apszuról csak mondják, „ő az ős-kezdet, minden dolog teremtője-atyja.” Tiámat az ősanya, akinek külsejéről szintén nem beszélnek, csak azt tudjuk róla, hogy ragyogó, haragos és bosszúálló természetű, valamint óriási kígyókat és szörnyetegeket szül:
A Mélység Anyja, mindenek szülője
rettentő bajvívó fegyverek gyanánt óriás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat, s méreggel tölté
testüket vér helyett… Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő vagy állani meredten –
az ijedtségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, Lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő
orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat.
(Rákos Sándor fordítása)
A kígyókat, sárkányokat és egyéb rémségeket szülő Tiámatot szintén kígyónak vagy sárkánynak, tengeri szörnynek képzelték el. A Biblia Tehóm néven említi; de vannak ott más tengeri szörnyek is, pl. Leviátán (Livjátán), akinek hatalmas agyarai vannak, tüzet okád, amerre elúszik, felforr a tenger vize. Farkát fogai között tartja, így veszi körül az óceánt. Olyan büdös, hogy maga sem tudja elviselni, ezért néha az édenkert virágait szagolgatja. Nem iszik mást, csak a Jordán vizének azt a részét, amely egy földalatti csatornán át ömlik a tengerbe. A Biblia másik szörnyetege a Ráháb Tennin, a „sárkánykígyó” – ez a kifejezés is pontosan megmondja, mit kell érteni sárkány alatt, egy hatalmas kígyót.
Még a borneói dajakok is úgy tudják, hogy kezdetben nem volt más, csak egy nagy óceán, abban élt a vízi sárkány. Egyszer aztán megjelent két hegy, és összeütköztek egymással – így kezdődött el a teremtés. A dajakok számára nagyon fontos a vízi sárkány. Azt gondolják, hogy falvaikat az ő hátára építik. Az avatási szertartások során a fiatal lányok leszállnak az alvilágba, és felveszik a vízi sárkány alakját. Halottaikat sárkányformájú csónakra teszik abban a reményben, hogy ilyen módon biztosan visszakerülnek a mitikus ősidőkbe, amikor még minden jobb és igazabb volt.
A sárkányok, sárkánykígyók többnyire a tengerben vagy vizekben élnek. Az akkád Tiámat, a héber Tehóm a világóceánban éltek. A tengerben él Hedammu sárkánykígyó démon is, de amikor megéhezik, kijön a szárazföldre, és mindent felfal, amit csak meglát. A kínai sárkány eredetileg vízisten, aki szívesen eszik fecskehúst; amikor az emberek esőt akarnak, egy fecskét áldoznak neki. Sokféle sárkányuk közül a földi sárkányok tengerekben vagy folyókban élnek; a négy hatalmas sárkányisten az északi, keleti, déli és nyugati óceánban. Egy régi kínai legenda szerint Jao császár idejében, Kr.e. 2297-ben a vizek kiléptek medrükből, és elöntötték Kínát. Amikor az árvíz megszűnt, a földet ellepték a kígyók és a sárkányok. Egyszer Vu-Ti császár idejében, Kr.e. 100 körül a zuhogó esővel együtt egy sárkány is beesett a palota udvarába. A kínaiak abban a hírben állnak, hogy mindent megesznek, ami mozog. Levest főztek a sárkányból, és mazsolával, almával és mézzel ízesítették. Ez nagyon nagy tiszteletlenség volt az égi sárkánnyal, Lung-vanggal szemben, de ő ez alkalommal eltűrte a sértést. A krónika szerint még ő haragudott a szolgájára, aki olyan ostoba volt, hogy nem vigyázott magára. Egyébként Lung-vang nemcsak az eső, hanem az összes vizek ura. Van egy Jü-si nevű esőisten, aki felhőn vagy sárkányon lovagol, és a kezében edényt tart; ebből önti a földre az esőt. Lung-Vang azonban népszerűbb volt, árvíz és aszály idején egyaránt hozzá folyamodtak. Mondják azt is, hogy négy Lung-vang van, minden égtájon egy, és a legnagyobb közülük Ao Kuang, a keleti sárkány. Úgy élnek, mint a királyok, pompás palotákban, katonáik és szolgáik hada között.
Egy alkalommal a nyolc taoista „halhatatlan” alaposan megalázta Ao Csint, a déli sárkányt. Ez úgy történt, hogy Hszien-venghez, a hosszú élet istenéhez igyekeztek lakomára, és szokás szerint átrepültek a tenger felett. Volt egy szolgájuk, aki az ajándékokat cipelte, és mivel a szolga nem tudott repülni, neki tutajt építettek. Ao Csin szerette volna megszerezni az ajándékokat, ezért vihart keltett, felborította a tutajt. A szolga az ajándékokkal együtt elmerült a tengerben.
Rossz néven vette ezt a nyolc „halhatatlan”, és magyarázatot követeltek. Válaszul a déli sárkánykirály összehívatta a katonáit, és már éppen támadni akart, amikor váratlanul megjelent a Jade császár küldötte. Üzenetet hozott az égből: Ao Csin azonnal elveszti a hivatalát, ha nem adja vissza a szolgát az ajándékokkal együtt. A sárkány megijedt, elküldte a katonákat, és bocsánatot kért a „halhatatlanoktól.”
Egy másik alkalommal Csang Tao-ling taoista „halhatatlan” fékezett meg egy hatalmas sárkányt, akinek annyira mérges volt a lehelete, hogy az arra járók mind meghaltak.
Egyiptomban Ápep kígyó vagy sárkány, a napisten örök ellensége egy sötét folyóban lapul, onnan jön elő időnként, hogy megtámadja Re bárkáját. Ugaritban Baál egyik ellensége Lagán, a hétfejű tengeri kígyó. Ézsaiás azt írja, Leviatán, „a futó kígyó, a keringő kígyó” a tengerben lakik (27.1).
„Te hasítottad ketté a tengert erőddel; te törted össze a sárkányok fejeit a vizekben,” mondja az egyik zsoltár (74.13).
Ezékiel (29.3) a fáraót nevezi folyóban fekvő sárkánynak.
A Jelenések Könyvében olvasunk a tengerből kijövő hétfejű vadállatról, aki a sárkánytól kapta az erejét, „az emberek pedig imádják a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak.” (13. fejezet)
A víz tehát nagyon fontos a sárkány életében. Ha sivatagba kerül, akkor behúzódik a kutakba. Elvan a mocsarakban is, pl. az argoliszi mocsárban is élt egy sárkány, a lernai hidra.
A sárkányok azonban sokfélék. A sárkánylegendák klasszikus földjén, Kínában azt mondják, négyféle sárkány van. A mennyei sárkányok az istenek országát őrzik, az isteneket szolgálják, pl. Jin-Lung. A napisten, Hszi-ho kocsiját hat sárkány húzza. A mennyei sárkány a császári hatalom szimbóluma is, ezért volt a kínai császárnak sárkánytrónja, sárkányhajója, sárkányágya és sárkány-edényei. A szellem-sárkányok a levegőben élnek, ők keltik az esőt és a szelet, pl. Feng-po. A földi sárkányok a tengereket és a folyókat kedvelik, a kincsőrző sárkányok pedig a barlangokat.
Az indo-európai hagyomány főleg ezeket a kincsőrző sárkányokat ismeri. Az egyik leghíresebb Fafnir a Nibelung-énekben, egy Hreidmár nevű varázsló fia. Elátkozott kincset őriz a Siebengebirge egyik barlangjában, és Siegfriedet is figyelmezteti, hogy a kincs neki sem fog szerencsét hozni. Siegfried megöli a sárkányt, de az aranynak nem örülhet sokáig.
Angliában nagyon sok sárkánylegenda van. A 6. századi dán hódítók királya, Beowulf előbb egy Grendel nevű sárkányt győz le. Ezen felbátorodva megtámad egy kincsőrző sárkányt is, de ebben a küzdelemben mindketten elpusztulnak.
A görög Aiétész király egy sárkánnyal őriztette az aranygyapjút, egy szent ligetben, mert azt a jóslatot kapta, hogy csak addig lehet király, ameddig az aranygyapjú Kolkhiszban marad.
Egy 5. századi római legendában Szent Szilveszter győz le egy sárkányt egy barlangban, a Tarpeia szikla alatt. Egy középkori hagyomány szerint egyszerre mindig csak egy sárkány lehet a földön. Tavasszal születik a tenger fenekén egy tojásból, aztán egy barlangban él. Év végén meg kell ölni, hogy helyet adhasson az újnak.
Athanasius Kircher szerzetes 1678-ban azt írta, hogy a sárkány vulkánokban lakik.
Vannak olyan hagyományok is, amelyek szerint csak a legyőzött sárkány kényszerül arra, hogy szikla alatt, barlangban vagy vulkánban éljen, amelyet nem hagyhat el soha. Ilyen Tüfon, Tartarosz és Gaia fia, aki hiába volt olyan hatalmas, hogy a kitárt karjai kelettől nyugatig értek, a feje pedig a csillagokat verdeste, Zeusz legyőzte, és ráborította az Etnát. Hasonló sorsra jutott a lernai mocsár sárkánya is, akinek halhatatlan fejét Héraklész elásta, és ráhengerített egy hatalmas sziklát.
Néhány indiai sárkány az erdőben lakik, és egy 17. századi tudós német szerint fölmászik a fára, onnan leveti magát az elefánt hátára, megfojtja, és megeszi.
Mit csinál a sárkány? Erre a kérdésre már eddig is sok választ kaptunk a népek különféle hagyományaiból: esőt csinál, az istenek birodalmát vagy a kincseket őrzi, a napisten kocsiját húzza. A 2. században élt Artemidórosz görög álomfejtő is kincsek őrzőjének nevezte, de a kincsek többnyire rablott kincsek, és úgy tűnik, hogy a kínaiakat leszámítva a sárkányok legkedvesebb időtöltése az, hogy fellázadnak az isteni rend ellen, és ott ártanak az embereknek, ahol csak tudnak. Ebbe a vállalkozásba rendre belebuknak, kezdve Tiámat-Tehómmal, akinek testét Marduk kettévágta, így alkotta meg az eget és a földet. Egyik sárkányfiának, Kingunak a vérét agyaggal keverte, ebből teremtett embert.
Jahve is több sárkánnyal végez. Leviatán a teremtéskor pusztult el: horoggal felrántotta mélyből, lekötözte a nyelvét, orrlikait nádszállal átdöfte, állkapcsát tövissel átszúrta. Mivel Leviatán óriási nagy volt, a horgok, nádszálak és tövisek sem lehettek éppen közönséges méretűek.
Ézsaiás írja:
„Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (27.1)
Avagy nem te vagy-é, aki Ráhábot kivágta, és a sárkányt átdöfte?” (51.9)
Az akkád Gilgames-eposzban Istár is teremt egy sárkányt, akinek egyetlen lehelete 3600 embert öl meg, minden ennivalót felfal, ahova lép, mély gödrök keletkeznek a földön. Gilgames és Enkidu azonban legyőzik.
Az indiai Mahábhárata elmond egy olyan sárkánytörténetet, amely sok későbbi legendának alapjául szolgált.
A Kauravák orvul meg akarták ölni a Pándavákat, rájuk akartak gyújtani egy lakk-házat. Ők azonban idejében tudomást szereztek a tervről, és az erdőbe menekültek. Vándorlás közben megérkeztek egy Ékacsakra nevű városba, és megszálltak egy bráhmana házában. Egyszer csak meghallották a falon át, hogy a bráhmana és családja sírnak-jajveszékelnek, és mindegyikük fel akarja magát áldozni. Kérdésükre kiderült, hogy az erdőben egy emberhúson élő ráksasza, Vaka lakik. Hiába küzdöttek a hősök, nem bírtak vele. Most minden holdtöltekor egy szekér rizst, egy bivalyt és egy embert kell neki áldozni. Most ezen a családon van a sor, de nem tudnak választani, ki legyen a sárkány áldozata.
Ez éppen Bhímának való feladat volt, könnyedén végzett Vakával, megmentette a bráhmana családját és Ekacsakra lakóit.
A görög hagyományban is nagyon sok a vesztes sárkány, akik többnyire Tartarosz és Gaia gyermekei, pl. a kígyótestben végződő hölgy, Ekhidna, és Khimaira, a százfejű sárkány, aki a Hesperidák kertjében az aranyalmákat őrzi. Ekhidnát Héraklész, Khimairát Bellerophontész győzi le, nem egészen a Pegazus nevű szárnyas paripa segítsége nélkül.
Delphoi környékén két sárkány is élt, az egyiket, Lamiát Eurübatosz ölte meg, a másikkal, Püthonnal pedig Apollón végzett. Ennek a győzelemnek az emlékére rendezték a püthói versenyjátékokat; ezért nevezték a jós-szentély papnőit Püthiáknak.
Különösen sok sárkánnyal találkozott Nagy Sándor hadserege, amikor kelet felé vonultak; ezek közül természetesen egy sem maradt életben.
Iason azt a sárkányt ölte meg, aki Kolkhiszban őrizte az aranygyapjút. Aiétész király rossz néven vette. Elfogatta Iasont, megtöltötte a sisakját a sárkány kivert fogaival, és azt parancsolta, vesse el a sárkányfogakat. Iason nekilátott, de még a mező végére sem ért el, amikor az elején máris újabb sárkányok keltek ki a fogakból. Iason is otthagyta volna a maga fogát, ha bele nem szeret a király lánya. Medeia azt javasolta, dobjon egy sziklát a sárkányok közé. Buta sárkányok voltak, azt hitték, hogy az valami értékes dolog, és marakodni kezdtek rajta. Közben Iason egyenként megölhette őket. Iason Médeiával és az aranygyapjúval együtt elmenekült Kolkhiszból, de mi már tudjuk, hogy egyik sem hozott neki szerencsét; ahogyan Siegfriednek sem Brünhilda és a Rajna kincse. Mindkét esetben az volt a gond, hogy a férfiak elhagyták a feleségüket, akinek pedig mindent köszönhettek. Ez arra mutat, hogy az Argonauták történetének és a Nibelung-éneknek közös a forrása, azokból az időkből, amikor a mai indo-európai népek ősei még együtt éltek.
Kadmosz történetében is előkerülnek a sárkányfogak. Kadmosz azt a jóslatot kapta, hogy azon a helyen élhet boldogan, ahova egy tehén vezeti. Másnap reggel egy rendkívül szép, aranyszarvú, fehér tehén jelent meg előtte. Kadmosz egészen addig követte, amíg a tehén le nem feküdt a földre; itt alapította meg Théba városát. Fel is akarta áldozni a tehenet Arésznek, és az áldozathoz vízért küldte a társait. Miután egyikük sem tért vissza, Kadmosz maga ment a forráshoz, megölte a vizet őrző sárkányt, majd Athéné tanácsára elvetette a fogait a földbe. Mindegyik fogból egy harcos lett, de olyan vadak, hogy azonnal megölték egymást. Csak öten maradtak életben, Kadmosz öt társa helyett.
Arész azonban megharagudott, amiért a sárkányát megölték, és Kadmosz nyolc évig szolgálta őt, mire megbékült. Akkor aztán feleségül adta hozzá a lányát, Harmóniát, és attól kezdve boldogan éltek Thébában.
Arész sárkánya semlegesen viselkedik, őrzi a forrást, amit rábíztak. Az epidauroszi sárkány azonban egészen rendkívüli a maga nemében. Hajóra szállt Görögországban, és elment Rómába, hogy megszüntessen egy pestisjárványt. Ez a történet annyira szokatlan, hogy Miskolczi Gáspár meg is jegyzi, ez csak az ördög műve lehetett.
Az Arany Legenda is beszámol egy jámbor sárkányról. Azon a vidéken lakott, ahol Stylita Simon, „az oszlopos Simeon” élt, és olyan mérges volt, hogy a barlangja körül mérföldekre érezni lehetett a bűzét. Egyszer azonban tüske ment a szemébe. A sárkány odament a szent oszlopához, és odaszorította a fájó szemét. A szent földet és vizet hozatott, azt rátették a sárkány szemére, mire kijött a tüske – akkora volt, mint egy karó. A hálás sárkány két órán át imádta a szentet, aztán visszament a barlangjába.
Az indo-európai sárkányok nem viselkednek ilyen jámboran. Az Edda gonosz sárkányát, Ymirt Votan ölte meg, így már használhatta valamire, megalkotta belőle a földet. Gonoszul viselkedik a Midgard nevű kígyó vagy sárkány is, Loki egyik fia. Szüntelenül azt keresi, hogyan árthatna az isteneknek és az embereknek. Az indiai Rgvéda egyik himnusza Tritát, a gyógyítás és élet urát magasztalja, amiért végzett a Visvarúpa nevű gonosz háromfejű sárkánnyal.
Azi-Dahák sárkány történetét az iráni Sah-náme eposz mondja el. Királyfiként született, de a gonosz lélek befolyása alá került, megölte apját, Mirdász királyt, hogy ő uralkodhasson. A gonosz lélek, akit az eposz arab néven Iblisznek nevez, nem tágít mellőle. Rászoktatja a húsevésre és mindenféle bűnre, végül csak azt kéri jutalmul, hogy megcsókolhassa a vállait. Dahák sem sejtett rosszat,
S a dévnek megengedte, mint jóbarát,
a csókjával illesse két oldalát.
Az így tett, s a földmélyben eltűnt legott.
S ilyen nagy csodát még ki láthatott:
a két vállból két barna kígyó fakadt.
(Devecseri Gábor fordítása)
Hiába vágják le a kígyókat, azok újra kinőnek. Most a gonosz Iblisz orvos képében jelenik meg, és azt javasolja, etessék őket emberi velővel.
Mi mást is kívánt így a dévek feje,
mi mást várt, mi mást kért? Csak azt, hogy csele
a célját elérvén: a teljes világ
az embertől árván legyen pusztaság.
(D.G. fordítása)
Dahák ezer évig uralkodott, és végtelenül sok gonoszságot művelt; végül eljött Feridún, megkötözte, és Szeros angyal utasítására rágördítette a Damávand hegyet. Ekkor Dahák már régen nem közönséges király; az eposz is egyszerűen sárkánynak nevezi. Más közép-perzsa hagyományok szerint háromfejű sárkány, a csalás szellemének a szolgája, akit vagy maga a Legfelsőbb Úr, Ahura Mazda győz le, vagy pedig Atar tűzisten.
A hettiták sárkányát Illujankának hívják. Egyszer minden ok nélkül megtámadta Tesub viharistent. A sárkány nagyon hatalmas volt, és Tesub félt tőle. Felkereste a többi istent, egyiket a másik után, és segítséget kért tőlük, de senki nem vállalta a harcot. Csak Inara istennőnek, a hettita Istárnak volt egy javaslata. Azt mondta, rendezzenek egy nagy ünnepet, hívják meg Illujankát is. A lakomán majd leissza magát a sárkány, és akkor elbánhatnak vele. Így is történt, a sárkány többet ivott a kelleténél, de az istenek még így sem merték megtámadni. Egy halandó ember, Hupaszija összekötözte a fenevadat; és Tesub most már végzett vele.
A történet felbukkan más indo-európai népek hagyományai között is.
Egy angol legenda Lludd királyról beszél, aki a mai London helyén élt. Akkoriban még sok volt a sárkány, a palota közelében mindjárt kettő is akadt, egy vörös sárkány, és egy idegen, akik állandóan harcoltak egymással. A vörös sárkány vesztésre állt, egyre nehezebben lélegzett, és a sóhajtásai megmérgezték a levegőt, úgy hogy Lludd király városában mindenki beteg lett, sokan meg is haltak. A király tanácsot kért a bátyjától, Llevelys-től, aki akkoriban a mai Franciaország területén uralkodott. Ő azt javasolta, ássanak egy mély árkot, és töltsék fel mézsörrel. A fáradt sárkányok bele fognak esni az árokba, lerészegednek, és akkor könnyen elbánhatnak velük. Így is történt; az alvó sárkányokat megkötözték, és elvitték Walesbe, ott vannak ma is a Snowdon lezárt barlangjaiban. Illetve csak az idegen sárkány van ott, mert a vörös sárkányból Wales címerállata lett, és azóta többnyire a zászlókon lakik.
Van egy nagy veres sárkány a Jelenések Könyvében is, aki hét koronás fejet és tíz szarvat visel, de a fejek és a szarvak királyokat jelentenek. Valószínűleg szimbolikus állat az a sárkány is, akivel Mihály arkangyal viaskodik.
Számos tündérmesében követel magának a sárkány áldozatot, ételt, állatokat, embereket. Egy idő után szép lányok szerepelnek a listán, és a sárkány nem nyugszik, amíg elé nem vezetik a király lányát is.
Az 5. századtól kezdve sokszor ábrázoltak egy harcost, gyakran lovast, aki éppen ledöf egy sárkányt – Alexander-szarkofág, „trák hős”, stb. Eszünkbe juthat a hettita Telipinu is, aki sárkánymódra viselkedik; visszatartja a vizeket, ameddig meg nem kapja a tengeristen lányát. A tündérmese első számú forrása azonban Androméda története. Androméda az etióp Ioppe (Joppa, Jaffa) királyának, Kepheusznak és Kassziopeiának a lánya. A szülei addig dicsekedtek, hogy szebb, mint Néreusz lányai, míg ezek megharagudtak, és panaszt tettek a tenger istenénél, Poszeidónnál. Poszeidón egy sárkányt küldött, aki szabadon garázdálkodott az országban, embereket-állatokat rabolt, és közölte, hogy csak akkor távozik el, ha megkapja Andromédát.
Ezen a ponton a mítosz egy kicsit zavarossá válik, mert Poszeidón egy nőnemű sárkányt küld; aki mire megérkezik, feleségül követeli a királylányt. Ki is viszik Andromédát a pusztába, meztelenre vetkőztetik, és hozzáláncolják egy sziklához. Véletlenül éppen arra járt Perszeusz. Nem volt erősebb a sárkánynál, de valahogy megtévesztette őt az árnyékával; volt is nála egy sarló, azzal megölte. Mindennek ellenére a szülők nagyon nehezen adták hozzá a lányukat Perszeuszhoz, akit nem találtak elég előkelő származásúnak. (Pedig Zeusz volt az apja, anyja pedig az aranyesőről híres Danaé.) Jó házasság lett; Androméda hét gyermeket szült, majd eltűnt a földről, hogy csillagköddé váljon az égen.
Androméda bilincseinek nyomait ma is mutogatják egy sziklán, a kővé vált sárkánycsontokat Marcus Aemilis Scaurus aedilis Ioppéból Rómába vitette, ahol nyomuk veszett.
Az aedilis egyik neve – Scaurus – talán nem véletlenül hasonlít a szauruszra, arra az őslényre, amelyet gyakran tekintenek a sárkányok ősének.
Szerencsére a történet későbbi változatai már nem foglalkoznak a sárkány nemével, ami mindegy is, hiszen úgysem kapja meg a királylányt feleségül. Ezek közül a leghíresebb az, ami Szent Györgyhöz fűződik.
Szent György Kappadokiában volt katona. Amikor hallotta, hogy Diocletianus császár milyen kegyetlenül üldözi a keresztényeket, elhatározta, hogy felkeresi, és megkéri, engedje őket szabadon. Nem járt sikerrel, mert a császár őt is lefejeztette, de közben elpusztított egy garázda sárkányt Sziléné városban, a mai Líbia területén.
Szerelmes természetű lehetett a szilénéi sárkány, mert megelégelte a neki felajánlott birkákat és férfiakat, hanem szép lányokat kezdett követelni. A király elrendelte, hogy sorsot kell húzni a lányok között. Egy napon az ő lánya került sorra, a szép Szabra hercegnő. Ki is vitték a pusztába. Ekkor azonban, mint annak idején Perszeusz, váratlanul megjelent lóháton a lüddai György, keresztet rajzolt a kardjával, és lekaszabolta a sárkányt. A hercegnő övét a sárkány nyakába kötözte, úgy vonszolta be Szilénébe. (Elég könnyű sárkány lehetett…) Persze, hogy mindenki őt ünnepelte, meg akarták tudni, honnan származik az ereje. Végül mindenki keresztény lett.
Sziléné városa nincs messze attól a helytől, ahol Perszeusz szabadította meg Andromédát.
Az 5. században Szent Szilvesztett győzött le egy szép lányokat követelő sárkányt egy barlangban, a Tarpeia szikla alatt, ahová 365 lépcsőfokon kellett lemenni. Ebből egyes tudósok arra következtetnek, hogy nem is egy lányt szabadított meg, hanem a napot, mégpedig egyenesen a napfogyatkozást okozó sárkány szájából.
Más keresztény szenteket is ábrázoltak megkötözött vagy legyőzött sárkányokkal, pl. Szent Cyriacust, Fülöpöt, Mártát, Margitot, Szervácot, és persze Mihály arkangyalt.
A japán sárkánylegendáknak általában nem sok közük van a kínaiakhoz. A sok megszabadított hercegnő közül az első Inada, akit egy sárkány fel akart falni. Szuszanovo viharisten rizsbort itatott a sárkánnyal, aki elvesztette az erejét, és eszméletlenül elterült a földön. Ekkor a viharisten darabokra vágta, és feleségül vette Inada hercegnőt.
A Rgvéda több sárkányról beszél, akik közül Vrtra a legnagyobb és a legerősebb. Abból a néhány himnuszból, amely megemlíti, úgy tűnik, a szárazság és aszály démona, elzárja a folyók útját, visszatartja az esőt. Indra, a védikus félistenek királya legyőzi, vagy évről-évre megküzd vele, mert különben nem érkezhet meg az életet jelentő monszun.
A Vrtra szó a vr (vrnoti, vrta), befed, eltakar, vagy vrt (vartate, vrtta) tőből származik, ami azt jelenti, körülvesz, elrejt, leállít, visszatart. Vrtra visszatartja a vizeket, mint egy gát vagy egy fal.
A Rgvédában olvassuk:
„Indra megölte a sárkányt, és utat vágott a vizeknek, szétrepesztette a hegyek gyomrát.
Megölte a sárkányt, aki kitöltötte az egész hegyet…v
Mennykővel sújtott le Vrtrára, a legnagyobb ellenségére. A sárkány úgy hevert a földön, mint egy fatörzs, amelynek lemetszették az ágait…
Kéz és láb nélkül küzdött Indrával, aki tarkón sújtotta mennykövével.
Ott feküdt, mint a kettéroppantott nádszál, és körülötte folytak a vizek, azok, amelyeket előbb bekerített. A sárkány most az emberek lábai előtt hevert…
\\Testét elrejtették a vizek alatt (vagy a vízen úszó fatörzsek között).”
(RV I.32.1-2, 5, 7-8, 10. Wendy O’Flaherty fordítása)
A Rgvéda azonban nem használja a sárkány szót. Arról sem mond semmit ez a himnusz, hogy Vrtra miért tartotta vissza a vizeket, egyáltalán miért fordult Indra ellen. Csak a RV II.12.12 céloz arra, hogy Vrtra Rauhineja, vagyis Rohini fia, szemtelenségből fel akart mászni az égbe. Nem azért harcolt kéz és láb nélkül, mintha kígyó- vagy sárkányteste lett volna, hanem mert Indra lemetszette a végtagjait. Végül meg is ölte, hogy szabadon engedhesse a hét folyót (RV II.12.3).
A Rgvéda nagyon nehéz olvasmány, már csak azért is, mert nem tartalmaz összefüggő történeteket, csak a félistenekhez, a dévákhoz intézett imákat. A dicséretek többnyire tele vannak túlzásokkal. Szinte bármelyik félistenről elmondják, ő a leghatalmasabb, a legjobb, mindent egyedül ő teremtett, minden oknak az oka, az összes többi félisten és minden élőlény az ő szolgája. Van is erre egy tudományos műszó: henoteizmus. A tudomány körülbelül arra a következtetésre jutott, hogy az indiaiak nem tudták eldönteni, kit tiszteljenek, ezért aztán mindegyik dévának hízelegtek egy kicsit, és mindegyiktől áldásokat kértek.
A probléma mindaddig megoldhatatlan lesz, amíg a Rgvédát, illetve az egyes indiai szentírásokat külön-külön vizsgálják, mintha azok különböző történelmi korokhoz tartoznának, és valahogy a vallás fejlődését képviselnék: a Védák tiszta szellemiségétől a mai kevert és megromlott hinduizmusig, vagy éppen ellenkezőleg, a primitív Védáktól a hinduizmus magasabb formáiig. Ez így egyszerűen nem igaz. A hinduknak nincs magas véleményük a vallásról. A vallások az emberiség alkotásai, és mint ilyenek, nem tökéletesek. Az embereket csak egy bizonyos pontig segítik az Istenkeresésben; attól kezdve akadállyá válnak. Isten nem vallást vagy vallásokat adott az embereknek, hanem a szanátana dharmát, az örök törvényt. Ez nem változik, nem is fejlődik, hanem egyformán érvényben van minden történelmi korban, sőt az univerzum valamennyi bolygóján.
Az egy és örökreszóló törvényt azonban több szentírás írja le, az emberek megértésének megfelelően. Aki az egészet át akarja tekinteni, annak mindet meg kell ismernie. Most, hogy ne térjünk el nagyon a témától, a Rgvédát együtt kell olvasni a Puránákkal. A Rgvéda dicsérő himnuszokat tartalmaz, a Puránák a hozzájuk tartozó magyarázatot.
Semmi értelme keserves munkával azon igyekezni, hogy a Rgvéda elszórt célzásaiból próbáljunk rekonstruálni egy történetet, amikor az már megvan készen és részletesen, például a Srímad Bhágavatamban (Bhágavata Purána).
A Srímad Bhágavatam 6. énekének 7-12 fejezetei beszélnek Vrtráról. A történet lényege, hogy Indra megsértette a lelki tanítómesterét, Brhaszpatit, aki visszavonult. A félistenek guru nélkül maradtak. Brahmá tanácsára elfogadták Visvarúpát, aki egy nagyerejű mantrával megvédte Indrát, és neki ajándékozta a démonok minden kincsét. Mégsem voltak elégedettek Visvarúpával, és Indra levágta mindhárom fejét. Ekkor Visvarúpa apja, Tvastá elhatározta, hogy elpusztítja Indrát.
„Felajánlásokat tett az áldozati tűzbe, és így szólt: Indra ellensége! Gyarapodj, hogy hamarosan elpusztíthasd ellenségedet.” (SB 6.9.11)
Tvastrá azonban rosszul ejtette ki a mantrát. Az Indra-satro, Indra ellensége szavak helyett azt mondta, Indra, aki az ellenség. Indra, aki a fiam ellensége vagy, gyarapodj, hogy hamarosan elpusztíthasd őt.
Ezért ölhette meg Indra Vrtrát, aki pedig bráhmana, vagyis anaghja, meg nem ölhető volt, azonkívül kiváló bhakta, és akinek testéből halála pillanatában „az élő szikra kilépett, és hazatért, vissza Istenhez. A félistenek szeme láttára a transzcendentális világba került, hogy ott az Úr Szankarsana társa legyen.” (SB 6.12.35)
Ezen semmit sem változtat, hogy Vrtra külseje nem volt olyan, mint a közönséges embereké: fekete volt, mint a leégett hegy, és ragyogó, mint az esti felhők. Táncától és üvöltésétől megremegett a föld, szája akkora volt, hogy elnyelhette volna az egész eget, karjaival elérte a csillagokat. Azért nevezték Vrtrának, mert körülérte, beburkolta az egész világot.
Nem szabad azt gondolni, hogy a Rgvéda téved, vagy nincs összhang a védikus írások között. Mindegyik más céllal íródott, és annak a célnak tökéletesen megfelel.
A Rgvédát egyébként sem lehet szó szerint értelmezni. Maga a Rgvéda adja meg a kulcsot, amikor azt mondja, hogy „a vizeknek Dásza volt a férjük, a sárkány a védelmezőjük” (RV I.32.11). Dászának nem a közönséges szolgákat vagy rabszolgákat nevezik, hanem azokat a vaisnavákat, akik egy-egy guru, lelki tanítómester „szolgái”, követői. A Srímad Bhágavatam is nagy bhaktának nevezi Vrtrát, aki azonnal „visszatért Istenhez.” Indra csak Tvastá tévedése miatt harcolt vele, és Vrta nem visszatartója a vizeknek, hanem a védelmezője. De felfoghatjuk úgy is, hogy Indra tudatlanságból fordult Isten szolgája ellen, aminthogy néha szemben áll magával Istennel is, például amikor sértődésében özönvízszerű esőt zúdított Vrndávanára, és Krsna fölemelte a Góvardhana hegyet, hogy megvédelmezze kedves barátait és a teheneket.
A legendák kivétel nélkül úgy végződnek, hogy a sárkányt legyőzték. De néha még ma is látnak rejtélyes, többnyire vízi lényeket, akik a sárkányokra emlékeztetnek. Angliában a keresztes hadjáratok idején John de Lambton végzett egy kilenc-szájú, nem kilencfejű sárkánnyal, aki a Wear folyóban élt; a középkorban egy Moore of Westcliffe nevű lovag végzett a wantleyi sárkánnyal, és kapott is jutalmul egy szép fiatal lányt.
1912-ben egy katonai repülőgép kényszerleszállást végzett Komodo szigetén, és a személyzet érthető módon sárkányoknak nézte az ott élő 7-10 m-es gyíkokat. 1960-ban Új-Guineában észleltek egy 6 m-es példányt, aki semmiképpen sem lehetett közönséges állat, mert tüzet fújt a szájából.
1982 augusztusában Rio de Janeiro-tól északra bukkant fel egy hosszú nyakú, pikkelyes testű állat; 1985 februárjában egy igen nagy testű, kígyóhoz hasonló lény vadászott fókákra Labradorban. A hosszát 18 m-re becsülték, a háta olajzöld, a hasa világos színű volt. Most nem soroljuk fel az összes loch nessi szörnyet és Ogopogo-t, de kétségtelen, hogy az angol lovagok megöltek, az újabb tanúk pedig láttak valamit, ami csak távolról hasonlít a jól ismert földi állatokra. Jó is, hogy van még néhány rejtély, különben az ember azt hinné, hogy már mindent tud, és nagyon elbízná magát.