Sambhala
A Sambhala nevű titokzatos országról csak annyit tudunk biztosan, hogy valahol nagyon messze van. Az indiai hagyományok szerint Indiától északkeletre, a tibetiek szerint messze északon. Valószínűleg a Kun-lun hegyláncban, mert ettől északabbra már csak a Takla-Makán és egyéb sivatagok vannak, Sambhaláról pedig egyértelműen azt mondják, hogy havas hegyek veszik körül. A Kun-lun hegyei általában 5-6000 m magasak, a legmagasabb pontja az Ulugmusz-tag, 7723 m-el. Kékvízű tavakról is beszél a hagyomány; a leglényegesebb azonban az, hogy Sambhala, ez a sivatagok és havasok közé zárt ország olyan, mint a földi paradicsom, az éghajlata pedig kb olyan, mint a Hawaii szigeteké.
A Mahábhárata (Vana Parva, 158-160) elég részletesen beszél erről az országról, bár nem nevezi meg. Elmondja, hogy a száműzetésben élő Pándavák megtudják, hogy Ardzsuna hamarosan visszaérkezik Indra mennyországából, és elhozza a megígért fegyvereket. Elhatározzák, hogy eléje mennek a Sveta-hegyre. Lomása és más nagy szentek vezetik őket, így aztán félelem nélkül indulnak „az oroszlánoktól, tigrisektől és elefántoktól hemzsegő észak felé”.
Elhaladtak a Kailásza, Maináka, Gandhamádana hegyek, valamint a Sveta meredek sziklája alatt, „ahol számos folyó ered”. Először egy erdős fennsíkon, Vrsaparva nevű bölcs asramjában pihentek meg. A brahmanák és a kíséret tagjai nem is mentek tovább, csak Judhisthíra, Bhíma, Nakula, Szahadéva és Draupadí követték szent vezetőiket.
Az útviszonyok miatt itt csak gyalog lehetett előrejutni. A negyedik napon eljutottak a Sveta szikla tövébe, amely körül mindig felhők gomolyognak, tele van szent forrásokkal, ékkövekkel, arannyal, ezüsttel és márvánnyal. Minden oldalon megközelíthetetlen barlangokat láttak. Gyönyörködtek a szent Malajavana hegyben, amely különféle madarak, majmok és vadállatok hangjaitól visszhangzott, virágos ligetek váltakoztak lótuszos tavakkal, mocsarak sűrű erdőkkel.
Alaposan megnézhették a Gandhamádana hegyet is, ahol hatalmas elefántcsordák, oroszlánok, tigrisek és sarabhák éltek. Itt laktak a Kimpurusáknak nevezett félistenek, gyakran látogattak ide a Sziddháknak, Csaranáknak, Vidjádharáknak, Kinnaráknak nevezett mennyei lények is. Mindenhol madárdal zengett, a fákon egyszerre jelentek meg a virágok és a gyümölcsök, pl. mangó, kókuszdió, gránátalma és banán. A lótuszos tavakban számtalan vízimadár úszkált, partjaikon pávák, hattyúk, darvak és őzek sétáltak. Szemet gyönyörködtető látvány volt, olyan, mint a Nandana-kert, a félistenek játszótere.
Egyszer csak meghallották a Száma-Véda himnuszait. Itt volt Arstiszéna királyi bölcs asramja; az ő tanítványai énekeltek.
Arstiszéna óva intette őket: Ennél magasabbra már csak a Kimpurusák, Apszarák, Gandharvák, Vidjádharák, Uragák, Szuparnák és más félisteni lények mehetnek. A ráksasza-őrök nem könyörülnek annak az embernek, aki véletlenül arra téved.
Judhisthíra beletörődött abba, hogy itt kell megvárniuk Ardzsunát; Bhíma persze fölment a Gandhamádana hegyre, megnézte magának a gazdagság félistene, Kuvera fővárosát, az arany és kristály épületeket, bástyákat, tornyokat, a drágakövekkel borított várfalakat, a szépséges kertekben szórakozó tündérlányokat. Örömében előkapta a kagylókürtjét, és teljes erőből belefújt. Elő is ugrottak az állig felfegyverkezett ráksasza-őrök, Bhíma azonban egytől-egyig végzett velük.
*
A buddhista irodalom sokszor említi Sambhalát, mint a tantrikus tanítások hazáját. Elmondja, hogy a Tantrákat először Buddha tanította egy Szucsandra nevű sambhalai királynak. Amikor Szucsandra hazament, leírta a tanítás szövegét, és a fővárosában, Kalapában felállítatott egy hatalmas, mindenféle ékszerrel díszített Kálacsakra-mandalát. Kálacsakra azt jelenti, az idő kereke, pontosabban a születések és halálok körforgása, vagyis a reinkarnáció. Szucsandra aztán mindenfelé elterjesztette ezeket az úgynevezett Kálacsakra-tanításokat. A hagyomány Vadzsrapáni bódhiszattva egyik kiterjedését látja ebben a királyban, aki az ezoterikus tanítások ura, és a jelvényei jogar, csengő, könyv és lótuszvirág.
A Kálacsakra-irodalom nemcsak filozófiával és az önmegvalósítás útjaival foglalkozik, hanem számos csillagászati, asztrológiai, földrajzi és egyéb ismeretet is közöl. Van benne egy-két rejtélyes információ, pl. a következő:
„Add össze a tüzet, az étert és a tengert, számold ki, és megkapod a muzulmán évet.”
Mivel Buddha idejében, a Kr.e. 6 sz-ban a muzulmánok még sehol sem voltak, a tudománynak az az álláspontja, hogy a Kálacsakra-irodalom nem lehet régebbi a Kr.u. 7. sz-nál, sőt a legvalószínűbben a 10-11 sz-ban keletkezett. De hogyan adjuk össze a tüzet, az étert és a tengert, és mi az a muzulmán év?
A tibeti irodalomban van egy olyan hagyomány, amely szerint egyes szavak számokat is jelentenek. A tűz értéke 3, „mert háromféle tűz van: a szokásos tűz, a Nap tüze és a tűzvész”. Az éter vagy üresség száma a nulla, a tenger pedig 4-et jelent, „mert a világhegy, a Szumeru körül négy tenger van”. Írjuk le: 304. A számokat jelentő szavakat azonban fordítva kell olvasni, 403, ami a Tibetben szokásos 60 éves ciklusok kezdő éve, úgynevezett tűz-nyúl év, és az európai időszámításban 1027-nek felel meg. Most már csak azt kell tudni, hogy a tibeti időszámítás kezdete óta hány ciklus, illetve hány év telt el, ezt hozzáadjuk a 1027-hez: 1027 + 900 = 1927. A 900-at a 403-hoz is hozzáadjuk, ez 1303. 1927-1303 = 624, ami megközelítőleg a hidzsra éve, a mohamedán időszámítás kezdete (622). A 2 évnyi különbséget a holnaptárok alapján történő számítások számlájára írják.
Könnyen az a benyomásunk lehet, hogy ez csak bűvészkedés a számokkal, összeadunk és kivonunk, amíg meg nem kapjuk a céljainknak megfelelő végeredményt. Vannak azonban tibeti és mongol tudósok, pl. Szumpa a 18. sz-ban, aki ezt írja A buddhizmus története-ben: „Sambhala királya, rGya mtso rnams rgyal a fa-majom évében foglalta el a trónt (624-ben). Az ezt megelőző, víz-juh évben (623) Shin bzang volt a király. Ebben az évben kezdett el tanítani Mahá-ban (Mekkában) egy sPrang rtzi blo gros nevű bölcs, akinek a szanszkrit neve Mahámati (Mohamed), nagy ész.” Valamit tudtak Tibetben a távoli Arábiáról és a mekkai eseményekről, bár egyelőre nem egészen világos, hogy milyen úton jutottak az információhoz.
A Bon hagyományai vagy Iránnal azonosítják Sambhalát, vagy „azzal az országgal, ahol Mani tanított”; ez a nagy gnosztikus bölcselő azonban elég sokat utazott, számos országba eljutottak a tanításai. Azt is mondják, hogy Sambhala nagyon misztikus, rejtélyes ország, ahonnan a varázslás tudománya származik. Nem is utazhat oda senki, ha csak nem részesült a megfelelő beavatásokban.
Egy másik Bon-hagyomány Olmolungring-ről beszél, amely talán azonos Sambhalával. Erről azt írják, hogy ebben az országban csak bölcsek laknak, sokan már megvilágosultak, de mindenki a legjobb úton van a megvilágosulás felé. Nagy bölcsek és jógik eljuthatnak Olmolungringbe, bár nem könnyű, mert havas hegyláncok és nagy tavak védik.
Egy másik hagyomány szerint ez a titokzatos ország a Csang-tang hegységben van, amelyről még ma is úgy tudják, hogy ott csak szellemek élnek; és a közönséges földi halandóknak azt ajánlják, hogy jobb lesz, ha elkerülik.
*
Egy iráni hagyomány elmondja, hogy két kalandor, Gahigahvuzi és Esmabugi is megpróbálkoztak azzal, hogy megkeressék a titokzatos Sambhalát; ők azonban nagyon is kézzelfogható, földi kincseket akartak szerezni. A Kun-lun hegyláncban járhattak, amikor egyszer egy gyönyörű völgyre bukkantak, amely a hó- és kősivatagok között olyan volt, mint a földi paradicsom. Az utcákon mindenfelé halomban hevert az arany. A völgy lakói nem sokra becsülték, kevés ékszerüket csak abból a fémből készítették, amit napsütés ért. Azt tartották, hogy a bányászat nagyon súlyos következményekkel járna: megbomlana a belső egyensúly, és a földanya vulkánokkal, mérges gázokkal és hasonlókkal büntetné a vakmerőket.
Itt közbevetőleg megjegyzem, hogy a Mahábhárata is tud a föld belső egyensúlyát biztosító kincsekről, amelyeket szintén ezen a vidéken, Kuvera birodalmában őriznek, és „időtlen idők óta ezt tartja fenn a föld összes teremtményét. Agni, a tűz félistene adja, az Adzsaikapathák és az Ahibrudhnák őrzik, így aztán nagyon nehéz megszerezni” (Udjoga 114). A védikus írások nem sokat beszélnek ezekről a kincsőrző szellemekről, de a nevük alapján biztos, hogy kígyókról van szó.
De térjünk vissza a kalandorokhoz, akik megpróbáltak behatolni a paradicsomi völgybe, Ghanba. Gahigahvuzi elfelejtette, hogy itt csak suttogva szabad beszélni, örömében kiáltozni kezdett. El is pusztult a lavinák és kőgörgetegek alatt.
Azt gondolhatnánk, hogy ez a Ghan-völgy maga Sambhala; de a hagyomány elmondja, hogy Esmabugi életben maradt ugyan, de már nem vágyakozott behatolni a völgybe. Tovább ment észak felé, és egy idő után megpillantott egy meredek hegyoromra épült várat. Nem tibeti stílusban épült, hanem sok-sok kisebb-nagyobb toronnyal, és csodálatos ragyogás vette körül. Esmabugi már olyan közel volt, hogy látta a kapukon ki-bejáró embereket, ekkor azonban úgy érezte, mintha a földbe gyökerezett volna a lába, egyetlen lépést sem tudott tenni. Érezte, hogy valami csodálatos dolog közelébe került, ami sokkal értékesebb, mint a földön heverő aranyhalmok. Egy darabig türelmesen várakozott, de aztán belátta, hogy nincs mit tenni; szégyenszemre elkullogott a mesebeli vár közeléből.
*
Mese habbal? A 18. sz-ban az ötödik Pancsen láma, Lobzang Palden Jese írt egy útikönyvet. Azt mondja, leginkább egy Táranátha nevű, 17. sz-i tudós művét használta fel forrásmunkául, aki leírta, hogyan lehet eljutni a belső-ázsiai Kalapába (Sambhala fővárosába). Azt mondja, hogy Sambhala egy rejtett, boldog völgy, ahol a bölcsek élnek, és a Kulika-dinasztia királyai uralkodnak. Az itt élő emberek nem halhatatlanok, de nagyon hosszú ideig élnek, és minden céljuk a lelki fejlődés. Az utazás nehéz és fáradságos, de nem lehetetlen. Ajánlatos, hogy a zarándok ismerje Ral grig-ma istennő, közismertebb nevén a kék Tárá mantráját, mert ez minden akadályt elhárít. A Kulika-dinasztia első királya Mandzsusrikirti volt, Kr.e. 200 körül. Ez a király Avalokitesvara bódhiszattva egyik kiterjedése volt. Sambhalába mindenki beléphet, de csak azok maradnak ott szívesen, akik maguk is a felszabadulásra vagy megvilágosulásra törekszenek.
A Kulika-dinasztia 25-ik és utolsó királya Rudra Csakrin lesz, a harci korongot viselő Rudra. Nem tudni biztosan, hogy mikor jön el, de a glóriájának fényét máris előreküldte. Ez a fény rejti el a hegyvidék egy részét, hogy az ellenség ne találja meg Sambhala bejáratát. „Az idők végezetével” azonban, vagyis a jelenlegi vaskorszak, Kali-juga végén az ellenség Sambhalát is megtámadja. Rudra ekkor megjelenik teljes díszben, fehér paripán. Az égből lehull a harci korong, és egy szálig levágja az ellenséget. Rudra megalapozza az új aranykort, ami persze sok-sok ezer év után ismét vaskorrá hanyatlik. Sambhala eltűnik a homályban, amíg Rudra vissza nem jön – ad infinitum.
*
Ez a fehér paripán érkező Messiás persze nem azonos a védikus hagyomány Rudrájával. Még a Kálacsakra-hagyomány is Visnuval kapcsolja össze ezeket az eszkatológai leírásokat. Fel is sorolja az avatárokat: hal, teknős, vadkan, ember-oroszlán, törpe stb. Hozzáteszi, hogy Visnu minden esetben azért jön el, hogy megszabadítsa az embereket valami nagy szerencsétlenségtől. Magát Buddhát, a védikus hagyománnyal egyezően, a kilencedik avatárnak nevezi, és azt mondja, eljövetelével megtisztította a földet a királygyilkosságok bűneitől. Ezeket a királyokat szintén maga Visnu ölte meg korábban, mint Parasuráma. Az eljövendő, tizedik avatár neve Kirtece lesz, egy Kulika nevű bráhmana fia. Meg fogja semmisíteni a tanítás minden ellenségét, véget vet a gonosz világnak, és bevezeti az új aranykort.
A védikus hagyomány Kalkinnak nevezi ezt az avatárát, azt mondja, egy Visnujasas nevű bráhmana fia lesz, és Sambhala nevű faluban születik meg. Teljes harci díszben, fehér paripán lovagol, és minden ellenséget megsemmisít. A Kulika név, Visnu harci korongja, a fehér ló és Sambhala ott van mindegyik történetben. Kétségkívül a védikus hagyomány a régebbi, arról nem is beszélve, hogy a Kirtece név se nem tibeti, se nem szanszkrit.
A Kálacsakra-Tantrarádzsa című írás nem igazi végítéletről beszél, hanem azt állítja, hogy ez a Messiás-király csak a muzulmán ellenséget fogja legyőzni. A Kun-lun hegyláncot azonban sohasem fenyegette a muzulmán invázió. Fölvetették, hogy ezek a tantrikus írások nem a nagyon távoli Belső-Ázsiában, hanem Gándhárában, a mai Afganisztánban keletkeztek. Amikor aztán ez az ország Iszlám fennhatóság alá került, a jövendölésekben említett területet egyszerűen északra vagy északkeletre tolták. Afganisztán lenne ez a rejtélyes ország? Esetleg Sztambul – Bizánc, ahogyan Szumpa mongol történész állítja? Gyanúba keverték még Szíriát is, csak azért, mert az arab neve, Sam, ugyanúgy kezdődik, mint Sambhala. Csi-lu-pa ide is elutazott, ha igaz, de nem találta meg azt, amit keresett.
*
A buddhizmus japán iskolái is keresik Sambhalát, bár nem ezen a földön. Szukhavatínak vagy tiszta országnak nevezik, ahová vagy csak a nagy szentek juthatnak el, vagy bárki, aki a megfelelő mantrákat zengi; de a tiszta országba senki sem léphet be anyagi testben. Inkább úgy kell felfogni, mint nagyon kedvező újraszületést.
Karl Gjellerup dán író nagyon költőien beszél erről A zarándok Kámanita-ban:
„Piros lótuszvirág kelyhében ült, amely egy nagy tó közepén lebegett a víz színén. Piros volt a köpenye is, ragyogó, és olyan finom, mint a virágszirom. A széles víztükrön mindenfelé piros, kék és fehér lótuszok lebegtek, némelyik még csak bimbó volt, mások már teljesen kinyíltak, és csaknem mindegyikükben ott ült egy emberi alak, virágsziromhoz hasonló lepelbe burkolva… Mint ahogy meleg nyári estén a fénybogárkák a fák alatt és a bokrok között erre-arra keringenek, úgy lebegtek itt a boldog üdvözültek, egyenként vagy egész csoportokban. Arckifejezésükön és pillantásukon látszott, milyen élénken beszélgetnek egymással, bár csak sejteni lehetett a beszélgetés láthatatlan fonalait, amelyek hálókat fontak a hangtalanul tovalebegők között.”
Szukhávatí lakói végtelen boldogságban élnek, nagyon-nagyon hosszú ideig, bár nem örökké. Ez az egyetlen dolog Szukhávatíban, ami nem tökéletes. A japán buddhisták nagy része mégis ide vágyakozik, Amida nyugati paradicsomába. Nem szabad elfelejteni, hogy az az ország, ami Indiától északkeletre esik, az a japánok számára nyugatra van – Szukhávatí- Sambhala.
Először egy Tan Luan nevű japán szerzetes lelkesült fel a tiszta ország eszményéért, valamikor a 6. sz legelején, Kínában. Két tanítványa, Gjogi és Kuja vitték át a tanításokat Japánba, de a tiszta ország iskoláját igazán csak Rjonin szilárdította meg, Nembutsu-iskola néven, a 11 sz-ban. Nevezték magukat a nagy fény közösségének is. Azt tanították, hogy az üdvözüléshez teljesen elegendő Amida nevét énekelni, és a számtalan buddhista írás helyett csak egyen, a Lótusz-szútrán meditálni.
Nem sokkal később egy Honen nevű szerzetes nagyon sok tanítványt gyűjtött maga köré. A programjuk ugyanaz volt: a tiszta ország mindenki előtt nyitva áll, aki Amida nevét mondogatja. Namu Amida Butsu, így hangzik ez a mantra, és Honen iskolája ma Japán egyik legerősebb vallási mozgalma.
Honen egyik tanítványa, Sinran is megalapította a maga tiszta ország-iskoláját, amelynek a neve Dzsodo Sinszu.
Ippen Sonin a 13 sz-ban alapította meg a Dzsisu iskolát, amely azóta is jelentős kulturális befolyást gyakorol.
Talán Japánban kellene élni ahhoz, hogy egész pontosan behatároljuk a filozófiai iskolák közötti finom teológiai különbségeket. Lényeg az, hogy itt komoly paradigmaváltás következett be a buddhizmuson belül. A hagyományos gyakorlatok, aszkézis, cölibátus, erkölcs értékei mind kérdésessé váltak. A hívek már nem a megfoghatatlan nirvána megsemmisülésébe, hanem Amida nyugati paradicsomába, a mennyei gyönyörűségek élvezetére vágyakoztak. Úgy tartották, hogy ide egyedül a mantra vezetheti el őket; más szavakkal, a kapcsolat egy nagyon is személyes Istennel, vagy ha úgy tetszik, a kegy. A tiszta ország-tanításokban nem nehéz felismerni az indiai vaisnavizmus döntő hatását, még akkor sem, ha a népi vallásosság háttérbe szorította a filozófia emelkedett formáit.
*
A múlt század 30-as éveiben nagyon nagy siker volt James Hilton könyve: Lost Horizon, magyarul A kék hold völgye címen jelent meg. Nemcsak a fordulatos történet miatt lett bestseller; Hilton pontosan azt az utópiát kínálta az olvasóknak, amire egy világháború után, a közeledő újabb világégés fenyegető árnyékában és a gazdasági világválság idején a legnagyobb szükségük volt.
Hilton Shangri-La-nak nevezi a Kun-lun hegylánc Karakalnak, Kék Holdnak nevezett havasai közé zárt, nehezen megközelíthető országot. Shangri-La lámakolostorában olyan bölcs és jószándékú emberek élnek, akik látják, hogy a háború, a durvaság és a kéj el fogják pusztítani a földet. A népek nem bölcsességben, hanem durva szenvedélyekben és pusztításban vetekednek egymással, a gépek lassan többet tudnak, mint az emberek, el fog érkezni az az idő, amikor egyetlen operátor egész hadseregeket megsemmisíthet. A bölcsek célja, hogy megőrizzék az emberiség, a kultúra örök értékeit.
Nem tudjuk meg, hogy mi lett Shangri-La és a főszereplők sorsa, de ez éppen így szép. A misztikus Sambhala megőrzi a maga titkát.