Sakál
Senki sem szereti a sakálokat. Rettenetes, elnyújtott üvöltést idéz fel a neve, sivatagi tájakat, gyéren megvilágított bozótot és temetőket. Kikaparja a halottakat a földből! Mikeás próféta ezt mondja, „Emiatt kesergek és jajgatok, ruhátalan és mezítelen járok. Üvöltök, mint a sakálok, és sikongok, mint a struccmadarak.” (1.8)
Az éjszaka vadászó, sírok körül ólálkodó sakálokat korán kapcsolatba hozták a halállal és a gonosz szellemekkel. A sakál, e közepes termetű, kutyához hasonló ragadozó alakja megnőtt, misztikus és rémületes lett. Bár szó sincs arról, hogy megtámadna egy embert, egyenesen bevonult a sivatagi rémségek közé, pl. James Thomson (1834-82) angol költő versében:
… Ez volt, és semmi más. Sívó homok,
Sívó, üres homok, és tűz-szemek,
Az éhes vágy belőlük rám mered,
A húsevők forró lehellete,
Halálos torkok és fogak hete,
Az éles körmök, karmok, és ami
Megpróbál engem visszatartani, -
De zordan én tovább megyek,
Ha nincs remény, nem rettegek.
(részlet, The City of Dreadful Night)
Ó-Egyiptomban a sakál halálközeli istenség, a balzsamozás és a halotti szertartások ura, a lélek túlvilági vezetője, egyik bírája, és még sok minden, de barátja az embereknek, és nem az ellensége. Persze csak egyetlen sakál csinált ekkora világi, vagy inkább túlvilági karriert, Anubisz. Ebben a grecizált formában ismerjük a nevét, amely eredetileg így hangzott: Inpu, Jinepu, Ienpv vagy Iment. Az inpu szó egyszerűen sakált jelent. (A sakál szó egyébként az eredeti szanszkrit srgálah magyarosított formája; a szanszkrit szó a közép-indiai sagál és a perzsa sogal névalakokon keresztül jutott el hozzánk.)
Egyiptomban háromféle sakál él, az aranyszínű (Canis aureus), a csíkos (Canis adustus) és a fekete vagy ezüst hátú (Canis mesomelas). A leggyakoribb a füves síkságokat kedvelő, aranyszínű sakál. Anubisz azonban nem ilyen. Általában emberként ábrázolják, fekete sakálfejjel, ritkán teljesen fekete sakálként. II. Ramszesz abüdoszi templomában egyszerűen ember, a sakálok minden jelvénye nélkül. A szavannában vagy a folyópartokon, sűrű aljnövényzetben élő sakáloktól eltérően fekete, mert fekete a bebalzsamozott test is. A fekete az éjszaka és a halál színe. De fekete Egyiptom termékeny földje, a Nílus iszapja is, ezért nevezték az egész országot Keminek, feketének. A fekete szín tehát nemcsak a pusztulást, de a termékenységet is jelenti, a halállal együtt a rá következő újjá- vagy újraszületést. Tutenkhamen híres sírjából egy tériomorf Anubisz került elő; a ládán ül, amely szimbolikusan Ozirisz darabokra vágott testét tartalmazza. Képein sokszor az élet jelét, az ankh-ot tartja a kezében. Van egy másik jelvénye is, az imiut – egy kitömött, fejetlen állatbőr, többnyire oroszlánbőr, amelyet farkánál fogva egy karóhoz kötöznek, és az egészet egy edénybe állítják, amely kellemetlenül hasonlít egy virágcseréphez. Az edény alabástromból készül, a karóról azt mondják, hogy egy lótuszvirág és a szára. Talán volt régen egy Imiut nevű istenség, a múmiapólya felügyelője, akinek szerepét aztán Anubisz vállalta magára. Anubisz tehát az imiut-ot és/vagy az ankh jelét tartja a kezében, és egyáltalán nem félelmetes még az alexandriai katakomba festményén sem, pedig ott mindent beleadott az ismeretlen művész: római katonának öltöztette, teste lábak helyett kígyóban végződik.
Azt mondtuk, Anubisz nagyon ősi istenség. Kik hát a szülei? Ezt nem tudjuk, pontosabban, az a gond, hogy nagyon sok változatban tudjuk. Még az anya sem biztos. Egyes történetekben Anubisz anyja Heszet tehénistennő, vagy Bászt macskaistennő, apja Re napisten. Bászt ugyan Re lánya, de az egyiptomiak semmi kivetni valót nem találtak Re családi életében. Heszet vagy Heszat istennő Re felesége, akit később Hathorral azonosítottak. Hogy egyszerűbb legyen, Hathort is Re lányának nevezték.
A mítosz egyik változata szerint Anubisz szülei Szeth és Neftisz. Szethet azonban többszörösen is alkalmatlannak tekintették az apaságra. Szeth ugyanis homoszexuális volt, vagy csak egyszerűen nemzésképtelen. Neftisz egy ideig türelmesen várakozott, aztán elpanaszolta a problémát Ozirisznak, és így született Anubisz. A gyereket Ozirisz nevelte fel, mert Szeth természetesen meg akarta ölni. Mesélik azt is, hogy Neftisz előbb leitatta Oziriszt. Egy idő után Ozirisz nem tudott különbséget tenni Ízisz és Neftisz között, ami különben sem lehetett könnyű, mert az istennők ikertestvérek voltak.
Egy demotikus, mágikus szöveg szerint Anubisz anyja Szekhmet oroszlánistennő volt, és az ő tiszteletére jár-kel mindenfelé a kitömött oroszlánbőrrel, az imiut-tal.
Az egyiptomi istenek családi viszonyai között már Plutarchos sem ismerte ki magát. Azt mondja, Anubisz szülei Ozirisz és Neftisz. A közelebbi részleteket bölcsen elhallgatja. Istenekről jót vagy semmit, különösen, ha az illető isten nagyon szoros kapcsolatban van a halállal és a túlvilággal.
Szeth és Ozirisz későbbi konfliktusában Anubisz egyértelműen Ozirisz mellé állt. Összeszedte Ozirisz testrészeit, bebalzsamozta, és eltemette. Később ez lett a minta, amelyet az egyiptomi papok a temetés és a halotti szertartások során követtek. Neftisz az egész idő alatt semlegesen viselkedett.
Érdekes, hogy az indiai szentírások is megneveznek egy híres személyiséget, aki először végzett halotti szertartásokat. A Varáha Purána 8. könyve elmondja, Nimi király nagyon búsult, amikor meghal a fia, Átreja. Azt gondolta, talán segítene, ha különféle szertartásokat végez. Meghívta a bráhmanákat, különféle felajánlásokat tett, de közben egyre zaklatta a gondolat, hogy talán valamit rosszul csinált, hiszen ilyen szertartásokat még senki sem végzett. Végül eljött Nárada Muni, és személyesen biztosította, nincs miért aggódnia, sőt az emberek később ugyanígy fogják végezni a szertartásokat, Sráddha néven.
Egyiptomban semmi sem olyan egyszerű, mint lehetne, így aztán a piramis- és koporsó-szövegekből azt is ki lehet olvasni, hogy „mindig” Anubisz volt a halottak és a nekropolisz, Khenti-Amenti ura. Khenti-Amenti egyszerre jelenti a nyugatot, ahol az egyiptomiak eltemették a halottaikat, és egy nagyon régi sivatagi kutya- vagy sakál-istenséget, aki nem feltétlenül azonos Anubisszal. Az egyik legrégebbi egyiptomi sír, Unasz piramisának felirata Hórusz szemével azonosítja. Ezt írja: „Unasz együtt van az istenekkel. Isteni szem, Anubisz, vezesd el őt Amentibe, Oziriszhoz vezesd el őt.” Később, amikor Ozirisz kultusza jobban elterjedt, Ozirisz vette át Anubisz számos feladatát. Mindez persze pontosan fordítva is történhetett.
Anubisznak így is maradt elég feladata. Ott volt mindjárt a mumifikálás, amihez vegyszerekre, „mérgekre” volt szükség. Ezért Anubiszt a mérgek urának is nevezték. A mumifikáláshoz egy vágást kellett ejteni a halott testén, hogy kiemelhessék a belső szerveket. Úgy vélték, ezt az erőszakos beavatkozást ember nem is végezheti el. A mumifikálást irányító főpap szimbolikusan azonosult Anubisszal, sakálmaszkot viselt a szertartások során. Ez kettős szerepet szolgált: kiengesztelte a halottat, és védelmet nyújtott azoknak, akik hozzányúltak a halott testéhez. Szimbolikusan minden egyes halottat Anubisz személyesen balzsamozott be, ő pólyálta be a vászoncsíkokba, amelyeket az iker-istennők, Ízisz és Neftisz szőttek, és így együttesen biztosították, hogy a test fennmaradjon.
A halott „felélesztése” is Anubisz feladata volt. Ehhez a múmiát kiemelték a szarkofágból, és a sír falához támasztották. A szimbolikus felélesztést is a sakálmaszkos főpap végezte; nevezték ezt a ceremóniát a száj megnyitásának is. Ennek során a múmia alkalmassá vált arra, hogy a ka nevű lélek lakóhelye legyen, és a halott képes lett arra, hogy „beszéljen”: a piramis- és koporsószövegek, az úgynevezett Egyiptomi Halottak Könyve nagy részét a halott egyes szám, első személyben „mondja el.” A ceremóniák során számos ima hangzott el, amelyek meglehetősen hasonlítanak a ráolvasásokhoz.
Miután a halottat véglegesen elhelyezték, és a sírkamrát lezárták, Anubisz vezette őt a túlvilágra egy másik istennel, Vepvavet-tel (Upuaut) együtt. Vepvavet szintén egy nagyon régi sakál- vagy farkas-istenség; a régi szövegek nem tesznek egyértelmű megkülönböztetéseket. Vepvavet azonban harcos isten is volt, aki győzelemre vezette a fáraót. Anubisz és Vepvavet tehát elvezették a halottat a túlvilági ítélkezés helyére. Itt a régebbi, és primitívebb elképzelés szerint megszaglászták a halottat. Ha elégedettek voltak a vizsgálat eredményével, a halottat beengedték Amentibe. Később – vagy akár ezzel párhuzamosan – megjelent az elgondolás, hogy a halott szabályos túlvilági törvényszék elé került, amelynek bírája Ozirisz. A halott szívét lemérik egy hatalmas mérlegen Maat tolla ellenében, amely az igazságot szimbolizálja. A mérlegelés felett Anubisz őrködött, megvédte az ártatlanokat, a bűnösöket viszont átadta Ammut-nak. Ammut, vagy Ammit egy krokodilfejű, leopárd- illetve víziló-testű nőstény démon, aki a halottat most már véglegesen megölte, felfalta. Mondják azt is, hogy Anubisz néha csalt egy kicsit a mérlegelésnél; igyekezett, hogy az embereket megmentse a démontól. Ozirisz ezt látta, de nem szólt bele, mert ő is mindig a pártját fogja az embereknek.
Látványos kép: az egyik oldalon a legfelsőbb túlvilági bíró, a szintén múmia formában megjelenő Ozirisz, a másik oldalon a halott, aki ékesszólóan bizonygatja ártatlanságát, a füleit hegyező, éjjel-nappal figyelmes sakál, az igazság istennője, és köröskörül a régi Egyiptom egész pantheonja.
Anubisz isten beszél (Nebszeni papíruszán):
„Hódolat neked, boldog uram. Látod az Isten szemét. Ptáh-Szeker kötözött meg téged. Anubisz magasztalt fel. Su emelt föl, szép arcú, öröklét kormányzója. Megvannak a szemeid, Nebszeni írnok, hűbéres úr, a szemeid szépek. Jobb szemed a Szektet bárka, bal szemed az Átet bárka. Jó látni a szemöldöködet az istenek jelenlétében. Szemöldöködet Anubisz védelmezi, fejed és arcod a szent sólyom előtt vannak. Ujjaidat az írnokok védelmezik Khemenu ura Thoth jelenlétében, aki megadta neked a tudást, a szent könyvek ismeretét. Ptáh-Szeker szépnek találja a szakálladat, Nebszeni írnok, hűbéres úr, szép vagy az istenek előtt. Rád tekint a nagy isten, és elvezet a boldogság útján. Halotti felajánlásokat kapsz, az istenek legyőzik helyetted az ellenségeidet, lábaid alá fektetik őket az istenek előtt, akik Anu házában élnek.”
Anubisz maga is családot alapított, felesége Anpu, akit szintén sakálfejjel képzeltek el. Csak egy lányuk van, Keb-hut (Kebechet, Kebehut), akit kígyó vagy strucc formájában ábrázoltak, és az volt a dolga, hogy friss vizet adjon a halottaknak, amikor a végtelen papíruszmocsarakon át vándoroltak Amenti felé.
Anubiszt egész Egyiptomban tisztelték, kultuszának legfontosabb központjai Cynopolis és Hermopolis. Ankh-Tawy-tól (Szakkara) keletre volt az Anubeion, ahol mumifikált kutyákat és sakálokat temettek el. Mint a nekropolisz ura, Anubisz egy hegyről figyelt, és őrködött a sírok felett.
A görögök Hermészt látták Anubiszban. Sok a különbség, de végül is mindketten a lelkek túlvilági vezetői. Ki is találtak egy új istent, Hermanubiszt, hogy az ellentéteket feloldják. Isteneket azonban nem lehet kitalálni; és Hermanubisz csak a hermetikus és a középkori alkímista irodalomban maradt fenn. Anubiszt még a 2. században is tisztelték Rómában. Mint tudjuk, azóta az egyiptomi istenek egy rejtekhelyen élnek a líbiai sivatagban. Ott várják a visszatérés idejét. Vissza fog térni a kedves Anubisz, akiről pedig annyi rettegéssel írt az angol Maldon Green (1845-1891):
Az éj sötét, és bíborszín az éj,
A hold helyett csak fázó csillagok,
Egy összetákolt kőhalom,
És benne egy halott.
A messzeségben fürge állatok
Üvöltenek, és megfagy itt a vér,
A pusztítás lehellete
Halállal is felér.
És jönnek ők, a sárgaszín vadak,
A nyelvük lóg, a sápadt föld remeg,
Amenti tágra nyit kaput,
Mikor üvöltenek.
És nem tudod, hogy tőled mit kíván
Az iszonyú, aranyszínű sakál,
A földre fekszel, hátha nem
Vesz észre a halál.
(The Jackals)
A halál körül jár a Tigris és Eufrátesz folyók közének sakál-istensége, Namtar is. Namtar (Namtara vagy Namtaru) a sumérek számára az alvilág egy kisebb istensége volt; az alvilág úrnőjének, Ereskigálnak a minisztere, aki a valóságban nagyon is alárendelt szolgai feladatokat látott el. Veszélyessé igazán csak akkor vált, amikor feljött a földre. Namtar a végzet és a pusztulás, aki betegségeket, különösen ragályos betegségeket terjeszt. Volt a suméreknek egy másik betegség-istenük is, Irra, akit később azonosítottak Namtarral.
Sakálok a gallák is, másképpen alvilági szellemek, akik az alvilág törvényeit érvényesítik, üldözik a törvények megszegőit, és különösen a szökevényeket.
Népek és királyok váltogatták egymást Mezopotámiában, de Namtar biztosan őrizte a pozícióját. Az akkád nyelvű eposz, Istár pokolra szállása (Ana Kurnugia, A vissza nem térés országa felé) szintén végzetként, valamint Ereskigál és más halálistenek szolgájaként mutatja be. 60 betegség felett uralkodik, akik démonok formájában hatolnak be a testrészekbe. Az asszírok úgy tartották, nincsenek sem kezei, sem lábai, nem eszik, nem iszik; a felvilágosult babiloniak viszont tudták, hogy ez nem igaz. Namtar csak gyávaságból nem jelenik meg nappal, amikor az áldozatokat végzik; a sötétség leple alatt aztán előjön, és elviszi azt, ami megmaradt a felajánlásból.
Alvilági istenek a sakálok a hettiták számára is, Irsirra néven, valószínűleg a sumér Irra ősei vagy utódai. A sakál üvöltése halált jósolt a trebizondi görögök számára, a Fekete-tenger partján. Ők nem a farkasembertől, a werwolftól rettegtek, hanem a wer-sakáltól, akinek neve Bardi.
És ezzel el is hagyjuk az éjszaka, a temetők és a rémségek világát. A mesékben a sakál többnyire barátságos állat, körülbelül olyan, mint Európában a ravasz róka koma.
A sok-sok afrikai történet közül most egy etióp mesét hallgassunk meg, A sakál és a leopárd.
Egy napon a sakál és a leopárd vadászni mentek. A sakál kövér tehenet szerzett, a leopárd csak egy sovány kecskét. Hazavitték az állataikat, és kikötötték a legelőn.
A leopárd irigykedett. Hát még, amikor megtudta, hogy éjszaka a tehénnek borja született! Ellopta a borjat, és odakötötte a kecskéje mellé. Reggel aztán dicsekedni kezdett: Nézd, sakál, milyen szerencsés vagyok! A kecskémnek született egy borja.
A sakál nem hitt neki, azt mondta, kecskének nem születhet borja. Jól van, mondta sértődötten a leopárd, kérdezzük meg mások véleményét.
Először egy gazellával találkoztak. A gazella félt a leopárdtól, ezért azt mondta, gyerekkorában az ilyesmi még nem volt lehetséges, de azóta a világ megváltozott. Teljesen elfogadható, ha borja születik egy kecskének.
Most a hiénát kérdezték meg, aki szintén félt a leopárdtól. Azt mondta, kecskéknek nem lehet borjuk, de ha egy leopárd kecskéjéről van szó, akkor minden lehetséges.
Megkérdezték a páviánt is. A pávián nem szólt, csak felvett egy kavicsot, és úgy tett, mint aki húrokat penget. Halljátok ezt a szép zenét? kérdezte a pávián. Ugyan már, mondta a leopárd, a kavicsból nem jön zene.
Ha egy kecskének lehet borja, akkor a kavicson is lehet zenélni, mondta a pávián.
És a sakál visszakapta a borjút.
Indiában, Burmában és Thaiföldön csak az aranyszínű vagy ázsiai sakál él. Üvöltését így hallják: Halott hindu, hol, hol! Néha gyáva, de mindig ravasz állatnak ismerik a folklórban. A valóságban ügyes vadász, persze csak kisebb állatokat, pl. gazellákat tud elejteni. Szívesen csatlakozik a magányosan kóborló tigrishez vagy oroszlánhoz is, mert tudja, hogy előbb-utóbb neki is jut valami a zsákmányból. Ha aztán a nagyvad megszerezte a zsákmányt, a sakál üvölteni kezd, és hamarosan megjelenik az egész rokonsága. A tigris, de különösen az oroszlán nem bánja; ezért sok indiai mese szól oroszlánok és sakálok barátságáról.
Az alapvető indiai mesegyűjtemény, a Pancsatantra azzal kezdődik, hogy két sakál, Karataka és Damanaka, meg egy oroszlán beszélgetnek. Ez a két sakál elég dicstelen szerepet játszik, mert az a céljuk, hogy viszályt szítsanak az oroszlán és a barátja között. Ez a Pancsatantra egyik keret-története, de ezen kívül is számos történet szól sakálokról, akik többnyire okosak és furfangosak. Ahogyan azt Miskolczy Gáspár írja 1702-ben a rókáról: „Soha egyenes ösvényeken nem jár, hanem mindenkor tekergős és karingós útakon jár-kél és lest hány.”
A Pancsatantra szintén „tekergős és karingós” utakon jutott el Európába, Abu’l Fazl perzsa fordításának, a Kalilah va Dimnah-nak arab és török fordításain keresztül. Igen, Kalilah és Dimnah nem mások, mint Karataka és Damanaka, a két sakál, akik mellékszereplőkből könyvcímmé avanzsáltak. Vannak más fedőneveik is, pl. Bidpai és Lokman, akik „indiai históriáit és költött beszélyeit” 1783-ban jelentette meg magyar nyelven Csehi András, Kolozsváron.
Következik egy indiai mese: Tigris, bráhmana, sakál.
Egyszer egy tigrist elfogtak és ketrecbe zártak. Szeretett volna kiszabadulni, de nem tudott. Éppen arra járt egy bráhmana. A tigris addig könyörgött és fogadkozott, hogy a bráhmana kiengedte.
A tigris azonban nem tartotta meg az ígéretét, és fel akarta falni a jótevőjét. Azt mondod, hálátlan vagyok? kérdezte. Ha találsz három élőlényt, aki egyetért veled, akkor elengedlek.
A bráhmana megkérdezett egy fát. Mit? Az én együttérzésemet akarod? Ingyen adom az árnyékot és a menedéket, és mit kapok cserébe? Levágják a gallyaimat, lerázzák a gyümölcseimet. Ne zaklass engem. Törődj bele a sorsodba.
Ezután a bráhmana egy bivallyal találkozott, akinek a vízi kereket kellett forgatnia. Bolond vagy te, mondta neki a bivaly. Nincs olyan dolog, hogy hála. Évekig tejet adtam a gazdámnak, és most, hogy megöregedtem, úgy kell dolgoznom, mint egy rabszolgának.
Egy sakál megszólította a bráhmanát. Szent ember, miért vagy ilyen szomorú? A bráhmana elmondta, mi történt, és a sakál megígérte, hogy segít neki.
Elmentek a tigrishez, és a sakál úgy tett, mint aki az egész helyzetet nem érti. A tigris újra meg újra elmagyarázta, aztán ezt mondta, Látom, hogy te nagyon buta vagy. Majd megmutatom neked.
A tigris visszament a ketrecbe. Érted már? kérdezte.
Igen, felelte a sakál, és rázárta az ajtót.
Végezetül egy pandzsábi mesét hallgassunk meg: Sakál és gyík
Egy szerencsétlen, kiéhezett sakál semmit sem talált, csak egy pár ócska cipőt az árokban. Ezt sem tudta elrágni, mert túl kemény volt. Így hát föltette dísznek a fülére, sárból egy kis emelvényt csinált a tó partján, és amikor odajött egy állat, hogy vizet igyon, rászólt: Állj! Nem ihatsz addig, amíg nem hozol nekem ételt.
Mivel a legtöbb állat nagyon szomjas volt, nem vitatkoztak, adtak neki valami ennivalót. Egy idő után a sakál nagyon büszke lett magára, és úgy ült a tó partján, mint valami király. Nem elégedett meg az étellel, megkövetelt, hogy az állatok dicsőítsék:
A királyom ezüst-arany trónon pihen szépen
Drágaköves fülbevaló csillog a fülében.
Arra vetődött egyszer egy nagy gyík. Megállj, kiáltott a sakál, hódolj előttem!
Kegyelmezz, királyom, mondta a gyík. Most nagyon száraz a torkom, és rekedt vagyok, mint egy varjú. Ha ittam egy keveset, sokkal szebben tudlak dicsőíteni.
Most az egyszer, kivételesen, mondta a sakál.
A gyík ivott, aztán megfordult, és el akart menni. A sakál azonban hallani akarta a magasztaló szavakat.
A gyík megköszörülte a torkát, majd ezt mondta:
Ez itt csak egy buta sakál, trónol a szeméten,
Egy pár ócska cipőt visel a két nagy fülében.
Aztán a gyík gyorsan bebújt egy lyukba, és még a föld alatt is ezt énekelte: Ez itt csak egy buta sakál…