Rizs
Oszd meg, ha van rizsed,
szegd meg a kenyered,
legyen tele minden tányér és gyomor,
ha éhség van és nyomor,
nem ér semmit az emberi élet,
ha magadnak tetted el,
azt Istentől vetted el.
Samuel Rayan, 1986
A rizs az emberiség fontos tápláléka, és nemcsak Ázsiában. De sokkal több ennél. A rizstermelésnek külön kultúrája van, istenei és istennői; kapcsolat a föld és a felső világ között.
Nem tudjuk, mikor és hol vált értékes kultúrnövénnyé ez az egyszerű fűféle. Ázsia minden országából jelezték már a rizstermelés bizonyítékait, és az egyes leleteket néha szerényen 400 évre (Thaiföld), máskor merészen 9000 évre taksálták (Kína). Semmi okunk feltételezni, hogy a rizstermelés nem kezdődhetett el párhuzamosan, egyszerre több országban is, egymástól függetlenül. Régóta ismeretes a két alapváltozat is, az úgynevezett fehér (indica) és a piros (japonica) rizs. Ma kb. 120,000 fajtája van, és a világ gabonatermelésének 30 %-át teszi ki. A rizsnek minden részét hasznosítják, még a szalmáját és a gyökerét is.
India egyik hagyománya szerint az emberek a szatja-jugának nevezett aranykorban boldogan, és nagyon hosszú ideig éltek. Nem kellett házakat építeniük, mert az időjárás mindig kedvező volt. A földet nem kellett megművelni, magától adta a létfenntartáshoz szükséges nektárt. Később az emberek már nem voltak olyan tökéletesek, de az ezüstkorban a fák még mindig elég gyümölcsöt adtak a megélhetéshez. Az ezüstkor végén, a rézkor elején azonban az emberek irigykedni kezdtek egymásra. A gyümölcstermő fák eltűntek, azóta az embereknek keményen kell dolgozniuk, ha meg akarnak élni. A Puránák azt mondják, hogy mindez egy Prthu nevű király uralkodása alatt történt. A Srimad Bhágavatam elmondja, hogy Prthu simította el a föld felszínét, hogy legyen elegendő síkság a gabonatermeléshez. Ő építette az első falvakat, városokat, tehénistállókat (4.18.30-31). Mindez sok ezer évvel ezelőtt volt.
A világ legrégebbi szentírásai, a Rgvéda és a Jadzsurvéda említik a gabonatermelést. A vrihi szó annak idején mindenféle gabonát, főleg árpát jelentett. Nehéz megállapítani, mikor használják kizárólag rizs értelmében. Vrihi jelentheti a rizs termését, és az egész növényt is, vrihjagaram pedig a magtár, a rizs tárolására szolgáló építmény. Ez a szanszkrit szó sok országban elterjedt, ennek az alapján kapta a rizs Dél-Indiában a vari, Iránban a vrindzsi, Pastuföldön a vridzs-zej, a malájoknál a verasz nevet. Európa azonban hamarabb ismerte meg a tamil aricsi szót, innen származik a rizs görög neve, oruza, és a latin oryza. Ez már az úgynevezett történelmi korban, vagyis szinte tegnap történt. A görög irodalomban először Sophocles említi a rizst.
Indiában sokféle rizst ismertek. Megkülönböztették az egyes évszakokban érő fajtákat, – grisma a nyári rizs, varsika az esős évszakban érik, a hemanti vagy sali télen, a sárada ősszel. Későn érő fajta a phaszuka vrihi, korán érő az aszu vrihi. A sastika nagyon gyors, 60 nap alatt beérik; ezért ajánlja az Arthasásztra a sastika termesztését. Azt is az Arthasásztrából tudjuk, hogyan vizsgálták az igazgyöngyöket: éjszakára sós vízbe tették, reggel ledörzsölték rizzsel. A hamis gyöngyök elvesztették a fényüket. Volt úgynevezett rizspróba is, vagy istenítélet rizzsel, divja szádhana vrihi. A gyanúsítottnak 1 karsa, kb. egy marék száraz rizst kellett megrágnia. Ha ez nehezére esett, mondjuk heves szívdobogást kapott, vagy nem képződött elég nyála, akkor bűnösnek tekintették.
A királyt sastámsavrihi-nek nevezték, ami azt jelenti, hogy a learatott rizs 1/6-a a királyt illette. A koronázási szertartásnál is használtak rizst. Keralában pl. rizst öntöttek a rádzsa fejére, ez volt az arijittu valcsha szertartás. Nem nehéz kitalálni, hogy a rizs a termékenység szimbóluma volt; ezért dobálják meg rizzsel a vőlegényt és a menyasszonyt.
Számos rizsfajta van, pl. dzsaja, pádaka, mahávrihi, vrihisrestam, mahásali, kalama, szugandha, kasthasáli. A Visnu Dharmóttara két fajtát említ, a megfőzni való pramódaka sastikát, és a gyógynövénynek tekintett rakta sastikát. A rizsnek növekedése minden szakaszában más neve van Indiában, pl. az átültetett kis növény a navara vagy namba. Külön nevük van a lehántolt, de ép rizs-szemeknek, aksata vagy tándula, amelyeket vallási szertartásoknál használnak.
India régi rizs-istennője Karingali. Karingali egy fa neve is, amelyet templomépítéshez, fegyverek és szerszámok nyelének készítéséhez használnak, ágacskáival fogat tisztítanak, levelét az Ájurvéda gyógyszerként és étvágyjavítóként tartja számon. Van egy karingali nevű rizs-fajta is. Karingali Durgá istennő egyik neve, úgyszintén Saradá, Sasti és Pádalaváti. Látszik ezekből a nevekből, hogy Durgá milyen szoros kapcsolatban van a rizstermesztéssel. A rizs legősibb istennője azonban mégsem ő, és nem is Karingali, hanem, ki is lehetne más: Prithivi, a földistennő. A rizs a földistennő fia vagy adománya az emberiség számára.
A földet egyszer elrabolta egy Hiranjáksa nevű démon, és levitte az alvilágba, Raszátalára. Visnu mentette meg, egy vadkan formájában. A vadkan szanszkrit neve Varáha. Számos Purána beszél a föld és Visnu-Varáha kapcsolatáról. A Káliká Purána szerint a föld Visnu egyik felesége, a Varáha Purána szerint a föld Visnu-Varáha szájából jelent meg, mint Varáhi istennő. Vrihi, a rizs, Varáhi és Visnu fia, vagy Varáhi szájából jelent meg, amikor az istennő teljesen elmerült a meditációban.
A Visnu-Dharmóttara azt mondja, hogy Varáhi istennőnek vörös vaddisznó feje és szép női teste van, korall ékszerek díszítik, koronája a karanda-mukuta. Négy kezében botot, kardot, pajzsot és hurkot tart, az ötödik kezével a félelmet oszlatja el, a hatodikkal kincseket adományoz. Néha ekével és lándzsával harcos, hátas állata elefánt, tigris, bivaly vagy sas.
Egy híres ábrázoláson mozsarat, szigonyt, kagylókürtöt, íjat, nyilat, korongot, buzogányt, lótuszvirágot tart a kezeiben, vörös vaddisznófejét is lótuszvirágok díszítik. Így fohászkodnak hozzá:
Vaddisznófejű istennő,
Téged hívunk, hozzon el az elefántod
Vigyél magaddal, hogy megtaláljuk az igazságot.
Te, akit korall ékszerek díszítenek,
Hozd el nekünk az óceán tudását,
A nektárt a végtelen óceánból, ahonnan kijöttél,
A végtelen szeretet óceánjából,
A pompa és a ragyogás helyéről.
Te, aki olyan színű vagy, mint az esőfelhők,
Aki megölöd a szabadság ellenségeit,
És elnyeled a sötétséget,
Áldj meg minket.
Egy másik Varáhit a Szaptamátriká, a hét anyaistennő között említenek. Jama, a halálisten energiáját képviseli, fekete színű, fekete selyemruhát és fekete ékszereket visel. A Varáha Purána a 64 anyaistennő között említi; akik India számos szentírásában úgy szerepelnek, mint a jóginik. Neveiket a Káliká Purána, Szkanda Purána, Brhadnilésvara Purána és tantrikus szövegek sorolják fel. Tibetben is van egy vaddisznófejű, fekete istennő, Phag-dong-ma, aki az egyik kezében koponyát tart, a másikban hurkot, hogy az embereket kihúzza a földi élet mocsarából; de ezek az istennők már nincsenek kapcsolatban sem Visnuval, sem a rizzsel.
Mifelénk a búzát nevezik életnek, sok ázsiai országban a rizs az élet, pl. Kínában. A rizs a gazdagság, szerencse és termékenység szimbóluma, összekötő kapocs az ég és a föld, vagyis az istenek és az emberek között. Egy kínai legenda szerint egykor az emberek sokat éheztek, gyűjtögetni és vadászni próbáltak, de nem sok eredménnyel. Itt persze nem Prthu király, hanem Kuan Jin istennő szánta meg őket; gondolkodni kezdett, hogyan segítsen rajtuk. Ekkor megpillantotta a rizst. Jelentéktelen fű volt még, a kalászaiban igen apró magokkal. Az istennő tejet nyomott ki a melléből, és megöntözte a füvet. A rizs csakhamar magasra nőtt, és dús kalászokat hozott. Az istennőnek azonban nem volt elég teje, és végül már vérrel kevert tej hullott a fűre. Ezért van most kétféle rizs, a fehér és a piros.
Úgy látszik, a másik Varáhi istennőt szintén ismerték Kínában, azt, aki a halálisten Jama energiája, mivel a halált sok helyen, még az Indiától távoli Taiwan szigetén is egy halom rizsbe szúrt evőpálcikák jelképezik. A varázsló papírra írta annak a nevét, akit meg akart ölni, rizshalomba rejtette, és beleszúrta a pálcikákat.
Azt mondják, hogy egy császárt akartak megölni ezen a módon, de véletlenül egy gyerek kihúzta a pálcikákat. A varázsló abban a pillanatban meghalt.
Rizs istennőket ismertek Hátsó-Indiában és a szigetvilágban is, pl. Nang Phrakoszob-ot Laoszban. Ő hozta el a rizst az embereknek, akik sokáig hálásak voltak az istennőnek, és boldogan éltek. Semmit nem kellett csinálniuk, mégis volt elegendő rizs minden napra. Sőt egy szem is elég volt, olyan nagyok voltak a rizs-szemek. De egy idő után az emberek elvesztették a bizalmukat, és ezt mondták, – Eddig minden nap megkaptuk a rizst. Mi történik, ha nem kapjuk meg holnap? – Magtárakat építettek, és abban tárolták a rizst. Az istennő megsértődött, és a rizs-szemek rögtön sokkal kisebbek lettek. Amikor az emberek árulni kezdték a rizst, vették és eladták, az istennő végképpen megharagudott, kővé vált, vagy eltűnt.
Amikor a buddhizmus megérkezett Laoszba; a legendák is átalakultak. Most már azt mesélték, hogy Buddha volt az, aki elhozta a rizst, és ő haragudott meg. De majd ismét el fog jönni, mint Maitréja, és akkor megint olyan nagyok lesznek a rizs szemei, mint egykor.
Thaiföldön a rizs istennőjét Mae Poszop-nak nevezik. A rizs elültetését és aratását még ma is megünneplik. Hagyományosan a király ülteti el az első szálat, és ő aratja le az első kalászt.
Indonéziában több rizs istennő van, akiknek már a nevük is mutatja indiai származásukat: Dévi, Sri és Tisznavati. Szulavezi (Celebes) szigeten a lakók névlegesen mohamedánok, de a falvakban még él a régi vallás, a Tuanni. A rizsaratást ugyanazokkal az énekekkel és táncokkal ünneplik, mint egykor a rizs istenét, Taroát.
Szumatrán a rizst nők vetik el. Hosszú hajukat kibontják, hogy a rizs is olyan hosszúra nőjön, és bőségesen teremjen.
Bali szigetén megmaradt a hindu vallás, és azt mondják, Indra vagy Visnu hozta el a rizst az embereknek, ők tanították, hogyan kell termeszteni, a rizs-ételeket elkészíteni.
A Fülöp-szigeteken még nagyon élő a rizs istenek tisztelete. Teraszos rizsművelés folyik. A jelenlegi teraszokat 3000 évvel ezelőtt alakították ki, és ezeket a világ 8. csodájának nevezik. Nemzedékről nemzedékre gondozzák ezeket a hegyi törzsek, akik egész kultúrája a rizs körül alakult ki. Rizs és rizsbor nélkül el sem lehet gondolni a szertartásokat, amelyek végigkísérik az életüket a születéstől a halálig. A rizs mindennapi étel, kivéve gyász idején. A rokonok úgy mutatják ki együttérzésüket a gyászoló családdal, hogy több hónapig nem fogyasztanak rizst.
Az ifuago törzs ősi rizs istene Bulol, más néven Anito, akit idősebb, kopasz, fekete színű úriemberként ábrázolnak. Gyakran egy tálat tart maga előtt, benne a felajánlott rizzsel. Bulolnak az a dolga, hogy biztosítsa a bő aratást, és általában a termékenységet. Fából faragott szobrait elhelyezik a magtárakban, amelyeket minden földi és természetfeletti támadástól meg kell védenie. Bulolnak mágikus ereje is van, és szívesen segít az embereknek, de nem kapható semmi gonoszságra.
A Fülöp-szigetek más rizs istenei Punholdajon és Inkapati, kultúrhéroszok, akik nemcsak a rizstermelést tanították meg az embereknek, hanem bármit, ami a mindennapi élethez szükséges.
Az élet persze a Fülöp-szigeteken sem áll meg, – a fiatalok szívesebben élnek a városokban, és a falvak elnéptelenednek. A rizs istenei meg fognak haragudni, mint Nang Phrakoszob, és elhagyják őket.
A világ összes vallásai közül a Sinto számára a legfontosabb a rizs istene. Japánban a rizs isten, vagy istennő körül egész mitológia alakult ki.
A japánok persze égi eredetűnek mondják magukat, de néhány legendájuk ellentmond ennek. Az egyik megismétli azt, amit a védikus India és Kína tud a régmúltról: az emberek vadászatból és gyűjtögetésből próbáltak élni, de nagyon sokat éheztek és szenvedtek. Muszubi, a gabona istene megsajnálta, és megtanította őket a rizstermelésre. Ez gyökeresen átalakította az emberek életét. Meg kellett szokniuk a rendszeres munkát, de nem kellett többé attól félniük, hogy éhen maradnak, mert egyetlen állatot sem tudnak elejteni. A bizonytalanságot biztonság váltotta fel, és megkezdődött a modern értelemben vett civilizáció. Most, hogy az embereket már nem fenyegette az éhezés, inkább a rizs minőségével törődtek. A társadalmi együttélés szabályainak ezentúl azt is biztosítaniuk kellett, hogy a rizs meg ne sértődjön. Sajnos, a rizs könnyen megsértődik, elég, hogy valaki akár egy szemet a tányéron hagyjon.
A rizstermelés átalakította a japán étkezési szokásokat. A japánok hagyományosan nem vegetáriánusok, de nagyon kevés húst vagy halat fogyasztanak; jobban szeretik a rizs ízét.
Egy másik japán hagyomány azt mondja, hogy Dél-Kínából Japánba költözött kínaiak hozták el Japánba a rizstermelést a Kr.e. 4-2. századokban, a napistennő kultuszával együtt. Ez a legenda is úgy kezdődik, hogy Japánban egyáltalán nem volt rizs; az emberek többnyire kölest ettek, ami valljuk be, nem éppen ínyenceknek való étel. Inari-szama, szó szerint, a rizst szállító isten megsajnálta az embereket. Átment Kínába, és elrejtett egy marék rizst egy nád üreges szárában. A nád végét bedugta papírral, megfordította, és úgy használta, mint egy sétabotot. Így csempészte be az első rizst a japán szigetekre.
Mivel Inari-szama megfordította a nádat, amelyben az első rizs-szemeket elrejtette, a csírázó rizs közé mindig beszúrnak egy megfordított nádat. Amikor aztán a kis növénykéket kiültetik, a nádat már vissza lehet fordítani, a gyökeres végével lefelé.
Egy kelet-japán legenda szerint Muszubi isten hozta a rizst Japánba, mégpedig nem Kínából, hanem Koreából. Ez azért érdekes, mert különben a koreaiak nem nagyon népszerűek a Felkelő Nap országában.
Muszubit, a gabonaistent, Inarit, a rizs istenét vagy istennőjét, és Ukemocsit, az étel istennőjét általában kínai eredetűeknek mondják. De mindhárman a sinto jelentős istenségei, és különösen Inari és Ukemocsi vannak szoros kapcsolatban.
Maga a sinto úgy tudja, hogy eredetileg mindhárman kamik voltak. Ezt a szót természetszellemnek szokták fordítani, de ez csak egy kísérlet a kami lényegének megértésére. Kami bármi lehet, amiben erő nyilvánul meg, – természeti jelenség, villám vadállat, egy szokatlan alakú fa vagy hegy. A kami tehát élőlény és tárgy egyszerre, sőt elvont fogalom, a rizs rizs-sége, a bokor bokor-sága. Nem örök, ha a fát kivágták, vagy a patak kiszáradt, a kami nincs többé. Néhány kami persze olyan fontos, hogy az emberek mindent megtesznek érte, vagy olyan nagy ereje van, hogy egészen biztosan nem árthat neki semmi.
Muszubi, Inari és Ukemocsi ilyen fontos kamik, és az emberek mindent megtesznek, hogy a földön maradjanak. Ez elsősorban felajánlásokat jelent, ételt és ruhához való nyersanyagokat, amiket ma csak szimbolikus papírcsíkokkal helyettesítenek. Inari-kaminak, vagyis inkább Inari-szamának vagy Inari-szama-mitamának különféle ünnepeket rendeznek, ilyen a Taucsiko, a rizsültetés szertartása, au Ohimacsi, a rizsaratás ünnepe, és a Tojota, a gazdag rizsföld tisztelete. Eredetileg a Sogacu, az újév is a rizs istenének az ünnepe volt, mert a japánok számára a rizs (kome) nemcsak étel, hanem maga a japán szellem. Pénz is, pl. a középkorban a szamuráj harcosokat rizsben fizették. Még a császárt is a beérett rizs képviselőjének tekintették.
Inarival csak egy probléma van, nem igen tudják eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. Mint kami, a hegyekben él, tavasszal lejön a rizsföldekre, és addig marad itt, amíg a rizs be nem érik. Ősszel, az aratás után ismét visszamegy a hegyekbe. Számos neve van, mint istennőnek, pl. Ukano-mitama no-Kami, O-Inari-szan, Kodomo-no-Inari, Ukano-mitama-no-Kami, ezek a nevek mind valami olyasmit jelentenek, mint a rizs magasztos szelleme. Szimbólumai a rizs, hegy, róka, piros templom, és a torii, a szintén pirosra festett vagy lakkozott templomkapu. Az istennő két rizsköteget visz, vagy egy fehér rókán ül. Szent napjai, amikor a rizst elültetik, illetve learatják. A róka (mjobu) bármikor megváltoztatja az alakját, legszívesebben szép hölgyként jelenik meg, jól becsapja a vigyázatlan embereket, akik csak sokára ébrednek rá, hogy a szép hölgy egy kicume, alakváltoztató szellem volt. Inari istennő szobra mellett mindig ott áll a két fehér róka, akiket piros selyemszalagokkal díszítenek fel. A rókák olyan fontosak, hogy a kultuszuk néha háttérbe szorítja az istennőét. Egyébként a rókáknak sült tofut kell felajánlani, ez a kedvenc ételük.
A buddhizmus elterjedése után azt kezdték mondogatni, hogy Inari, és általában a sinto istennői tulajdonképpen nem kamik, hanem dákinik rejtélyes anyaistennők vagy jóginik, akik közül már találkozunk Varáhival.
Buddhista hatásnak tulajdonítják azt is, hogy Inari egyszer csak szakállas, idősebb férfi istenként jelent meg, aki a védelmét nemcsak a rizstermelőkre terjesztette ki, hanem mindenkire, aki a rizzsel valahogy kapcsolatban áll, – kereskedők, szállítmányozók, szakácsok. Inarit, mint istennőt, néha azonosították Ukemocsival (étel), és Ukeno-mitama-no-Kamival (általában a mezőgazdaság), vagy Ukeno-mitama-no-Mikotoval, egy gabonaistennővel. Inari, mint férfi isten, feleségül vette Ukemocsit, akivel boldogan éltek, egészen odáig, amíg a napistennő, Amateraszu le nem küldte hozzájuk vendégségbe a holdat. A holdnak, Cuki-joninak valami titkos megbízatása volt, talán ellenőrizni kellett, hogy rendben mennek-e a földön a dolgok. Ukemocsi egészen különleges lakomával akarta megvendégelni a revizort. Földig hajolt előtte, aztán főtt rizst és mindenféle ételt hányt ki, és ezeket ajánlotta fel a holdistennek. A szimbólumok iránt érzéketlen Cuki-joni felháborodott, és megölte a szegény istennőt. Inari gyorsan elmenekült a hegyekbe, Ukemocsi testéből pedig különféle állatok jelentek meg, pl. a ló és a selyemhernyó, meg mindenféle hasznos növény, pl. a bab.
A hold visszament a mennybe, és még mindig felháborodottan számolt be a napistennőnek arról, hogy mi történt. De Amateraszu másként látta az eseményeket. Feltámasztotta Ukemocsit, a holdnak pedig azt mondta, hogy tűnjön el a szeme elől, látni sem akarja többé. Ezért van az, hogy a nap és a hold sohasem találkoznak.
Inarinak vagy 20,000 szentélye van a japán szigeteken, a legrégebbi a Kr..u. 700 körül épült templom Kyoto-ban.
Még egy rejtélyes rizs isten van Japánban, Ninigi-no-mikoto, a napistennő unokája, Rizskalász herceg, akinek a felesége Ko-no-Hana. Valószínű, hogy ők is kamikként kezdték a pályafutásukat. A herceget és a feleségét korán elválasztotta egymástól a kegyetlen sors. Rizskalász herceg panaszai hálás téma a japán költészetben.