Purusa
A védikus irodalomban többféle leírást találunk a világ teremtéséről. Néha az emberek megkérdezik, rendben van, de akkor melyik az igaz?
Először is tudnunk kell, hogy a Védák nem ugyanabban az értelemben használják a teremtés szót, mint a Biblia. Az indiai időfogalom nem lineáris, hanem ciklikus. Minden ciklus elején van egy „teremtés”, és mindegyik egy általános pusztulással ér véget. Senki sem tudja megmondani, hogy az egyes teremtésleírásokat hogyan lehet sorba állítani. Mit nyernénk azzal, ha pontosan meg tudnánk határozni a sorrendet? Nem az igazi otthonunk az anyagi világ, és az emberi életnek az a célja, hogy elvezessen innen, vissza az Istenséghez.
Egyébként csak nagyon alaposan meg kell vizsgálnunk ezeket a látszólag annyira különböző leírásokat: észre fogjuk venni, hogy kerek egészet alkotnak, és nincs közöttük ellentmondás.
Most azonban emeljük ki a védikus teremtésleírások egy részletét, amelyet néha a Purusa feláldozásának neveznek, néha pedig úgy közelítik meg, hogy a Legfelsőbb Isten univerzális formaként jelent meg, és szétosztotta magát, hogy létrehozza ezt a világot. Tanulságos ez a részlet, lehetővé teszi, hogy nyomon kövessük, hogyan jelentkezik az eredeti védikus tanítás a későbbi kultúrákban.
*
A Védák bölcsessége transzcendentális, nem időben keletkezett, és nem is fog megsemmisülni. Néha azonban eltűnik ebből a világból, vagy egyes részei feledésbe mennek. Azt mondják, hogy ebben a mostani, nagyon megromlott Kali-korszakban az eredeti tanításoknak már csak a 6 %-a maradt meg itt a földön. Még ez is csak azért, mert Vjászadéva leírta. Kr e 3100 körül kezdte el ezt a munkát, és azt mondják, hogy a Rgvédával kezdte, ez a legrégebbi védikus írás. A Rgvéda 10. mandalájában találjuk a Purusa-szúktát, (10.90.1-16), amely a következőképpen írja le az anyagi teremtést:
„A Purusának ezer feje van, ezer szeme, ezer lába. Mindenütt áthatja a földet, és tíz ujjnyival még tovább is terjed. Ez a Purusa minden, ami volt, és ami lesz. Ő a halhatatlanság ura, mindennek az ura, ami ételt fogyaszt, és így fejlődik. Egynegyed része az összes teremtmény, háromnegyede halhatatlan az égben. Ez a háromnegyed rész fölemelkedett, egynegyed itt van, mindenhová kiterjed, áthat mindent, ami eszik, és ami nem eszik. Tőle született Virádzs, tőle született az ember előképe, aki egyszerre járt a föld előtt és mögött. Amikor a félistenek elvégezték a nagy áldozatot, a Purusa volt a felajánlás, a tavasz a tisztított vaj, a nyár a tűzifa, és az ősz a vízáldozat. Purusát, a legelőször születetett, az áldozatot a kusa-füvön szentelték meg. Vele áldoztak a félistenek, a szádhják és a bölcsek. Mindent felajánlottak ebben az áldozatban, így kapták a tisztított vajat, ebből lettek az állatok, akik a levegőben, az erdőkben és a falvakban élnek. Tőle születtek a versek, az énekek, a mantrák, a lovak, tehenek, kecskék és juhok.
Amikor szétosztották a Purusát, hány részre vágták? Mi lett a szájából, a karjaiból, a combjaiból és a lábaiból? Szájából lettek a bráhmanák, karjaiból a ksatriják, combjaiból a vaisják, lábaiból a szolgák. A hold az elméjéből, a nap a szeméből született. Indra és Agni is a szájából jöttek elő, életlevegőjéből (prána) pedig Váju, a szél. A köldökéből lett a légkör, fejéből a menny, lábaiból a föld, füleiből az égtájak. Így jött létre a világ.”
A tudományos világ nem fogadja el a Védákat magyarázó írásokat, a Puránákat. Így aztán a Purusa-szúktát sem értik, azt mondják, „kései eredetű… bizonyára azért kapott helyet a Rgvédában, mert a szerzője megkísérelte összeegyeztetni a védikus áldozat útján történő, és az Isten általi teremtés-elképzeléseket.” (Puskás Ildikó: Lélek a körforgásban) Ugyanakkor maguk is elismerik, hogy az áldozati oltárokat úgy rendezik el, hogy megfeleljenek a fekvő Purusa alakjának. Nem valószínű, hogy olyan felfogás alapján rendezték volna el az oltárokat, amely csak sokkal később született meg. Kétségtelen, hogy a Purusa-szúktát sokféleképpen fel lehetett használni, akár a Bráhmanák áldozati misztikája, akár a panteizmus kiindulópontjaként; ez azonban nem változtat a lényegen, a Védákat nem lehet helyesen megérteni a Puránák nélkül.
A Visnu Puránában (I.5.26-48, 59) ezt olvassuk:
„Bár minden teremtmény elpusztul a kozmikus korszak végén, az újraszületéstől nem szabadulnak meg; mindegyik a korábbi jó vagy rossz karmájának megfelelően születik újra… Amikor Brahmá teremteni kívánt, először a sötétség kötőereje nyilvánult meg, és a combjából megszülettek a démonok. Ekkor Brahmá elhagyta a testét, amely teljesen sötét volt, és ebből az elhagyott testből lett az éjszaka. Tovább akart teremteni, és nagyon megörült, ekkor megszülettek a szájából a félistenek, akik a jóság kötőerejében vannak. Elhagyta ezt a testet is, ebből lett a nappal, amelyben szintén a jóság kötőereje uralkodik; ezért éjszaka a démonok erősebbek, nappal a félistenek. Ezután Brahmá megint olyan testet öltött, amelyben a jóság volt a lényeg, apaként gondolt magára, és így születtek meg az ősatyák. Ezt a testet is elhagyta, ebből lett az alkony. Következő teste a szenvedély kötőerejében volt, ebből születtek az emberek, akiken a szenvedély uralkodik. Ezt a testet is elhagyta, ebből lett a hajnal. Ezért van az, hogy hajnalban az emberek erősek, alkonyatkor pedig az ősatyák. Hajnal, éjszaka, nappal, alkony – ez a négy Brahmá teste, ezekben nyilvánul meg a három tulajdonság vagy kötőerő.
Ezután Brahmá ismét olyan testet öltött, amelyben a szenvedély uralkodott, és megszületett az éhség. Majd a sötétségben teremtett, éhségtől lesoványodott, eltorzult és szakállas lényeket, akik mind feléje futottak. Azok, akik azt mondták, ’Ne tegyétek, védjétek meg!’ – ráksaszák lettek. Akik azt mondták, ’Együk meg!’ – jaksák lettek. A teremtő elégedetlenül nézte őket, és közben a kihullott hajszálaiból kígyók lettek. Ekkor Brahmá megharagudott, és olyan lényeket teremtett, akik lényege a harag – pl. a húsevő természetszellemek. Amikor énekelt, Gandharvák születtek a testéből. Ezután a saját fiatalságának energiájából madarakat teremtett, melléből juhokat, szájából kecskéket, gyomrából és a két oldalából teheneket. Lábaiból lovak, elefántok, szamarak, ökrök, őzek, tevék, öszvérek és antilopok lettek. Teste szőrszálai fűvé, gyümölcsökké és gyökerekké váltak.
Így teremtett Brahmá, és amilyen karmát szereztek a lények egy korábbi teremtésben, ugyanazt kapták meg, amikor újra megteremtették őket… ahogyan az évszakok tulajdonságai minden évben megjelennek, egyik a másik után, ugyanígy jelennek meg a lények tulajdonságai is, minden világkorszak kezdetén.”
A Visnu Purána már céloz arra, hogy Brahmá nem a semmiből, és nem is függetlenül teremt; csupán ahhoz járul hozzá, hogy minden újból megnyilvánuljon, ami egyszer már létezett. Ezt mondja magáról, a Srímad Bhágavatamban (2.5.11,17):
„Én azután teremtek, hogy az Úr véghezvitte a teremtést sugárzásából (brahmadzsjóti), éppen úgy, mint ahogyan a hold, az égbolt, a bolygók és a csillagok is csak azután ragyognak, ha már megjelent a nap… Én csupán feltárom, a Felsőlélek felügyelete alatt, az Ő sugallatára, mindazt, amit Nárájana már létrehozott – engem is Ő teremtett.”
A Srímad Bhágavatam egy egész fejezetet szentel annak a teremtésleírásnak, amelyet a Rgvéda a Purusa feláldozásának nevezett. Nyilvánvaló, hogy a Purusa sem független lény, hanem a Legfelsőbb Úr univerzális formája (virát-rúpa):
„Az Úr Mahá-Visnu… szétosztotta magát, behatolt minden egyes univerzumba, s felöltötte sok ezer lábbal, karral, szájjal és fejjel rendelkező univerzális formáját… a bolygórendszerek az univerzális test karjai és lábai. A bráhmanák az Úr száját, a ksatriják a karját, a vaisják a combját képviselik, a súdrák pedig a lábából születtek. (SB 2.35-37)
A 6. fejezet nagyon részletesen beszél erről a teremtésről:
„(Az univerzális forma) szája a beszédhangot létrehozó központ, s ennek irányító istensége a tűz. A bőre és hat másik réteg a védikus himnuszokat létrehozó központ, a nyelve pedig különféle ételeket és finomságokat hoz létre, amelyeket a félisteneknek, az ősatyáknak és az embereknek ajánlanak fel… Szaglóképessége hozta létre a gyógynövényeket, légzésének energiája a különféle illatokat. Ragyogó, világító szemei különféle formákat hoznak létre. Szemgolyói a nap és a mennyei bolygók. Füle a Védák tárháza, hallása az égnek és a különféle hangoknak a létrehozó központja… Bőre a mozgó levegő és a különféle áldozatok végzésének helye. Teste szőrszálaiból lesznek a növények, főként azok a fák, amelyek az áldozatokhoz szükségesek. Haja és az arcán található szőrszálak a felhők forrásai, körme az elektromosság, a kövek és a vasérc termőhelyei. Karjaiból születnek a félistenek és az élőlények nagy vezetői… hátából a csalódás, tudatlanság és becstelenség. Ereiből folynak a folyók, csontjaiból emelkednek a hegyek… Személytelen aspektusa a hatalmas óceánok lakhelye, hasa az anyagilag megsemmisült élőlények nyugvóhelye, szíve pedig az élőlények finom anyagi testének hajléka… A teremtésben mindent a Legfelsőbb Úr tart fenn, kívül és belől, univerzális formáját kiterjesztve.” (SB 2.6.1-17)
Az univerzális forma nem létezik önálló lényként, de az Úr bármikor megnyilváníthatja, meg is tette pl. Arjuna kérésére, amint azt a Bhagavad-gítá leírja (11. fejezet). Aktív szerepet csak az egymásra következő teremtésekben játszik, egyébként a meditáció tárgya mindazoknak, akik gyönyörködni kívánnak az Abszolút fenségében.
*
És most nézzük meg, milyen formában találkozunk a Purusával vagy az univerzális formával egyéb kultúrákban. Mezopotámiával kezdjük, mivel a sumerek és akkádok nagyon szoros kapcsolatban voltak az Indus-Szaraszvatí civilizációval.
Az akkád nyelvű Enuma Elis („Amikor a magasba”) feltehetően a Kr e 2. évezredből származik, és 7 db, egyenként kb 150 soros táblán írja le a teremtés történetét. Elmondja, hogy kezdetben nem volt semmi más, csak Apszu és Tiámat (Tamtu), az édes és a sós vizű tenger. Férj és feleségként éltek együtt, megszülettek a gyermekeik, majd az unokáik, Anu, Enlil és Ea. Egyre nagyobb lett a család, és egyre kevésbé jöttek ki egymással. Ea varázskört vont Apszu köré, megölte és elfoglalta a birodalmát. Palotát építette magának, és számos fia született, elsőnek Márduk.
Anu is szeretett volna magának egy birodalmat, mégpedig azt, amelyben Tiámat uralkodott. Megteremtette a szeleket és a vihart, hogy zaklassa Tiámatot. Tiámat belátta, hogy hadseregre van szüksége, és ő is teremteni kezdett: óriási kígyókat, sárkányokat, skorpióembereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, szélvihart, halpikkelyes férfiakat és bikákat, mindenféle szörnyet. Kingut megtette vezérnek, és átadta neki a törvénykönyveket.
Anu megrémült, és elállt a harctól, Márduk azonban összeszedte az istenek fegyvereit, és megtámadta Tiámatot. Még azzal is megvádolta, hogy bitorolja az uralmat. Tiámat elkeseredetten harcolt, de véletlenül belelépett Márduk hálójába. A háló Indiában is elismert fegyver volt, még a Mahábhárata nagy csatája idején is. Márduk most már könnyedén megölte Tiámatot, és magához vette a törvénykönyveket. Ezután kettévágta Tiámat testét, az egyik feléből megteremtette az eget, zsilipeket rakott alá, a zsilipek őreinek pedig megtiltotta, hogy a vizeket parancsa nélkül kieresszék. Tiámat másik feléből lett a föld, a Lumasi-csillagok, az év, hónap, napok, a hold, az ember, meg minden egyéb, ami itt van a lenti világban.
A törvénykönyvek nem olyanok, mint Mózes kőtáblái, hanem a királyi hatalom jelvényei. Tiámat azonban bekerült a Bibliába, mint Tehom, az ősvíz vagy káosz szörnyetege. Mózes nem beszél róla, de pl. Ézsaiás azt mondja, Jahve éppen olyan biztos kézzel vezette ki népét Egyiptomból, mint ahogy Tehomot legyőzte. A görögök ősi szörnyetege, Tüfon nem vesz részt a teremtésben.
*
A régi irániak egyik szent könyve, a Bundahisn megismétli, hogy egy nagy áldozat tette lehetővé a világ megteremtését. A Purusa egy hatalmas bika vagy bika-ember. A parszi vallás tudósai szerint a bikát azért áldozták fel, hogy halhatatlanságot biztosítson az embereknek; de itt a Bundahisn azt mondja, hogy a gonosz szellem, Ahrimán ölte meg (B II). Jobb karjából lett Gajomard, az első ember, balkarjából Gosorun, a bika lelke (B IV). Testéből előbb egy égi bika és tehén lett, ezektől 282 féle állat származik, négylábúak, madarak és halak (B X). 55 féle növény és 12 féle fa lett a testéből, szarvaiból a gyümölcsök, az orrából a hagyma, a véréből és a szőlő, meg az összes többi. (B XIV). Az első bikaáldozat emlékére néhány bombayi tűztemplomban ma is tartanak varaszjákat, tiszta fehér bikákat.
A mandeusok gnosztikus közössége a mai napig fennmaradt Dél-Irakban és Irán délnyugati részén, Huzisztánban. Szent könyveiket arámi nyelven írták. Hagyományaikban fontos szerepet játszik Keresztelő János és a Jordán folyó, így aztán nehéz eldönteni, hogyan befolyásolhatta a teremtésmítoszukat ilyen erősen a zarathusztriánus vallás. A feláldozott lény neve Adam Kasia, vagyis a szellemi világ Ádámja – az Aveszta azt tanítja, hogy az első teremtés „ménog” vagyis szellemi volt, a második pedig „gétig”, anyagi. Az első embert nemcsak a Biblia nevezte Ádámnak, hanem indiai szentírások is, pl. a Bhavisja Purána. El Kasia egyenesen Isten fia, akit a Tafszir Pagra című szentírás szerint az abc betűiből alkotott meg. Ennek is megvan a parallelje a héber Széfer Jecirában. A mandeusok úgy tudják, hogy El Kasia testét kellett szétdarabolni ahhoz, hogy létrejöhessen ez az anyagi világ.
Sokkal részletesebben beszél erről a Kabbala, ahol az első ember neve Adam Kadmon, a rejtett Ádám. Kezdetben csak Isten volt, mint végtelen fény (En-Szof). Amikor visszavonta magába fényét, a végtelen üresség (chalal) teljesen sötét lett. Isten elhatározta, hogy benépesíti az ürességet, ezért megint kibocsátott egy fénysugarat (kav), tíz koncentrikus kör formájában, majd egy másodikat, amely olyan volt, mint egy ember-formájú lény (jóser), amely „felöltöztette” a sugarat. Ez a lény Adam Kadmon, Isten első emanációja, égi vagy asztrális ember, ő nyilvánította ki a tíz szefirát, amelyek Isten tulajdonságai: korona, bölcsesség, megértés, szeretet, hatalom, kitartás, fenség, alap és királyság. A korona Adam Kadmon feje, a bölcsesség és a megértés a két agyféltekéje, karjai a szeretet és a hatalom, és így tovább. Szeméből, füléből és orrából három finom anyagú világ lett (Azilut, Beria és Aszija), de még a homlokából és a hajából is számtalan misztikus világ jelent meg, mint fénysugarak. Végső soron ez a világ Adam Kadmon teste.
Ez a felfogás először csak a 13. sz-ban jelent meg a kabbalista írásokban. Egyszer szerzők szerint a János-evangélium logoszát testesíti meg; ezt ismétlik a rózsakeresztes írások is. Nagyon valószínű, hogy Adam Kadmon közvetlen előképe El Kasia, és a védikus tanításokat az iráni árják közvetítették.
*
Az észak-európai népek úgy tudják, hogy a világ Ymir óriás testéből keletkezett. Itt nem kell közvetítőket keresnünk, hiszen ezek mind indo-európai népek, az izlandiaktól az ó-germánokig. Sok tudós északon keresi az árja őshazát, és itt éppen úgy megtalálhatják, mint a föld más részein, hiszen ezek a ma indo-európainak nevezett népek valaha az egész föld urai voltak.
Most azonban csak az írásokat hasonlítjuk össze, mégpedig az Eddát és a Védát.
A régebbi, úgynevezett verses Edda egyik könyve a Völuspa (A prófétanő éneke). Elmondja, hogy a régi időkben semmi sem volt, sem homok, sem tenger, sem hullámverés. Nem volt föld, nem volt ég, még egy zöld fűszál sem. Senki más nem élt a határtalan semmiben, mint a titokzatos világszellem, ő teremtette meg északon Niflheimet, az örök hó és jég világát, délen pedig Muspellt, ahol az örök tűz uralkodik. Az előbbiből folyamok eredtek, az utóbbiból forró levegő szállt föl. Niflheim hideg fénysugarai mindent meg akartak fagyasztani, de Muspell forró szele felolvasztotta a jeget, és elfújta a ködöt. A keskeny sávon, ahol ezek találkoztak, megjelent Ymir, aki először mélyen aludt. Már így is megkezdte a teremtés munkáját, testéből születtek meg az első óriások, a lábaiból és a hónaljából a mai emberiség ősei.
A jég tovább olvadt, és a vízcseppekből létrejött Audumla, az isteni tehén, akinek tőgyéből négy tejfolyó eredt. Ymir felébredt, a tehén pedig a tejével táplálta. A teremtés folyamatában a tehén is részt vett, amennyiben addig nyalogatta a tengerparti sziklákat, amíg azok emberi alakot öltöttek. Csupa óriás született a sziklákból is, elsőnek Bur, aki feleségül vette Ymir egyik lányát. Tőlük születtek Odin (Wotan) és a többi istenek.
Odin ugyan Ymir unokája volt, de sem ő, sem a testvérei nem kedvelték a rettenetes külsejű, vad óriásokat. Nagy harc támad az istenek és az óriások (a Nibelung-énekben ázok és vánok) között. Végül az istenek megölték Ymirt. Ymir testéből annyi vér folyt, hogy abban az összes többi óriás megfulladt, csak kettőnek sikerült elmenekülnie. Az istenek Ymir testéből teremtették meg az eget és a földet. Húsával kitöltötték a Ginnunga-hasadékot, amely elválasztotta egymástól Niflheimet és Muspellt, így jött létre Midgard, ahol a mai emberek élnek. Ymir végéből lett a tenger és a tavak, ép csontjaiból a hegyek, fogaiból és a törött csontjaiból kövek és sziklák, hajából fák és bokrok. Odin és testvérei fölemelték Ymir koponyáját, abból alkották meg az eget, amelyet négy világőr tart, hogy le ne zuhanjon a földre. Még a testében nyüzsgő férgeket is fel akarták használni, de ezek a dombok és hegyek alá menekültek, ma is ott élnek, mint törpék (a nibelungok).
Ha semmi mást nem tudnánk az indo-európai népek múltjáról, ez a sok egyezés önmagában is bizonyítja, hogy közös forrásból merítettek. Még a négy világőr (lokapála) is megvan a védikus hagyományban, ahol a keletet Indra, a délt Jama, a nyugatot Varuna, és északot Kuvera őrzi. Nem is hiányzik más a Völuspából, mint a transzcendentális tartalom, vagyis a következtetések levonása. Az indo-európai népek egyes csoportjai elszakadtak egymástól, elfelejtették a lényeget, és alig maradt meg több, mint az érdekes mese.
*
Tegyünk még egy rövid kirándulást Kínába és Peruba. Védikus hagyományok a világ túlsó felén? Kína nemcsak megőrizte a Rgvéda Purusájának a történetét, de még össze is kapcsolta azzal a felfogással, hogy a világteremtés hosszú folyamatának valamelyik szakaszában szerepelt egy arany tojás is – a világtojás. Panku, a kínai teremtő ebből a tojásból jött elő, de aztán addig erőlködött a teremtéssel, míg belehalt. Halála után a lélegzetéből lettek a szél és a felhők, hangjából a mennydörgés, bal szeméből a nap, jobb szeméből a hold, testéből és fejéből a hegyek és az égtájak, hajából a csillagok, bőréből és szőrszálaiból a füvek és a fák, fogaiból és csontjaiból gyöngyök és kövek, izzadságából az eső és a harmat. A Vu-állambeli Hszü-Csengnek, aki ezt a történetet először írta le, nem lehetett valami magas véleménye az emberekről, mert azt mondja, hogy a Panku testében élősködő férgekből jöttek létre.
Peruban úgy tudták, hogy amikor a napisten meg akarta teremteni a világot, elfogta a holdat és szétdarabolta, így jöttek létre a hegyek, folyók, tavak, és minden, amit itt látunk. Később megbánta, hogy így bánt a holddal, csinált egy másikat a saját árnyékából, ma is az világít az égen.
A védikus hagyomány emléke ott a legerősebb, ahol arról számolnak be, a napisten négy tojást készített. Az aranytojásból lettek a papok és a királyok, az ezüstből a nemesek, rézből a közönséges emberek, a sártojásból pedig a szolgák.
Tiámat, Tehom, az ősbika, Adam Kasia, Asam Kadmon, Ymir, Panku és a Hold – így maradt fenn a védikus tudás a világ különböző részeiben.
*
P.S. Atharva Véda X.II
1. Ki alkotta meg a Purusa sarkait?
Ki formálta ki a húsát, a bokáit?
Ki a szépen formált ujjait?
Ki (nyitotta meg) a testnyílásait?
Ki alakította ki középen a heréit?
Ki adott neki szilárd alapot?
2. Miből lettek a bokái odalent,
és felettük a Purusa térdkalácsai?
Honnan jöttek a lábszárak és (hova) tették be őket?
Hol voltak a térdizületeK? Ki tudja megérteni?
3. (A testhez) négy (kar és láb) csatlakozott,
végeik belehegesztve.
A térdek fölött a húsos test,
A fenék és a combok – ki alkotta őket,
Ki támasztotta meg szilárdan a törzset?
4. Hányan voltak, és kik a félistenek,
akik megalkották a Purusa mellkasát és nyakát?
Hányan rendezték el a melleit? Kik alkották a mellbimbókat?
Hányan (alkották) a váll-lapokat?
Hányan a bordákat?
5. Ki hozta össze a két karját,
hogy férfias tetteket végezhessen?
Melyik félisten ragasztotta a vállát a törzséhez?
6. Ki fúrta ki a hét nyílást a fejében –
ezeket a füleket, az orrlyukakat, a szemeket és a szájat?
Kinek erejével járnak a négy- és kétlábú állatok
Mindenfelé a maguk útjain?
7. Mert ő helyezte el a sok-oldalú nyelvet a pofái között,
elérte, hogy ott lakozzon a beszéd hatalmas (ereje).
Bejárja a világokat, a vizekben lakik,
Ki tudja megérteni?
8. Ki alkotta meg először a Purusa agyát,
homlokát, tarkóját és koponyáját, ki tette
be a pofái közé, amit be kellett tenni,
aztán ég felé emelkedett. Melyik félisten az?
9. Ki (vagy mi) által viseli el a hatalmas Purusa
azt, ami kellemes, ami nem kellemes,
az álmot, a bánatot, a fáradtságot,
az örömöket és az elégedettséget?
10. Honnan jön a bánat, csüggedés és romlás,
esztelenség, és honnan a bőség,
siker, jólét, gondolat és emelkedettség?
Ki helyezte el a Purusát az állandóan folyó vizekben,
A széles vizekben, amelyek azért születtek, hogy folyamokban folyjanak,
Szúrós, barna, vörös és füstös vörösréz színű,
Felfelé, lefelé, keresztbe?
12. Ki adott formát a Purusának, ki adott neki nevet és alkatot?
Ki adott neki járást, tudatot és lábakat?
13. Ki szőtte meg a Purusában a belégzést, ki a kilégzést,
a szétoszló és a koncentrált légzést?
Melyik félisten tette, hogy ezek benne lakozzanak?
14. Ki az az egy (eka) Isten, aki áldozatot helyezett a Purusába?
Ki (ültette el) benne az igazat és a hazugságot?
Honnan van a halál, honnan a halhatatlanság?
15. Ki burkolta őt be ruhákba? Ki adott neki életet (áju)?
Ki adott neki erőt, gyors lábakat?
16. Ki által terjesztette ki a vizeket?
Ki által tette fényessé a nappalt?
Ki által gyújtotta meg a hajnal (fényét)?
Ki által adta az alkony ajándékát?
17. Ki ültette el benne a magot,
hogy a fonalát tovább fonja?
Ki hozott neki bölcsességet? Ki tett bele zenét, táncot?
18. Ki által fedte be ezt a földet?
Ki által ölelte át az egeket?
Milyen erőből hatol át a Purusa a hegyeken?
Ki által cselekszik?
19. Ki által keresi az esőfelhőt (pardzsanja)?
Ki által a bölcs szómát?
Ki által az áldozatot és hitet?
Ki helyezte el benne az elmét?
20. Ki által válik jártassá az írásokban?
Ki által (éri el) a legfelsőbb Urat?
Ki által szerzi meg a tüzet?
Ki által méri ki az évet?
21. Brahman éri el, hogy jártas legyen az írásokban,
Brahman éri el a legfelsőbb Urat,
Brahman nyeri el a tüzet,
Brahman méri ki az évet.
22. Ki által lakozik a félistenek mellett?
Ki által van a közönséges emberek mellett a félistenek között?
Ki által, a másik, nem hercegi (osztályon) kívül?
Ki által nevezik a hercegi (osztályt) létezőnek (szat)?
23. Brahman lakik a félistenek mellett,
Brahman a közönséges emberek mellett a félistenek között,
Brahman a másik, nem hercegi osztályon kívül,
Brahmant nevezik létezőnek, a hercegi (osztályt).
24. Ki alapozta meg ezt a földet?
Ki szilárdította meg fönt az egeket?
A légkört, ezt a tágas kiterjedést
Ki alapozta meg fönt és keresztben?
25. Brahman alapozta meg ezt a földez,
Brahman szilárdította meg fönt az egeket,
Ezt a légkört, ezt a széles kiterjedést
Brahman alapozta meg fönt és keresztben.
26. Atharvan varrta fel a fejét és a szívét,
az agy fölött keletkező szél űzte ki a fejből.
27. Atharván feje le van zárva
a félistenek ládikójában,
az életlevegő (prána) védi ezt a fejet,
valamint az étel és az elme.
28. Fent jött létre, keresztben jött létre,
a Purusa minden kardinális pontot áthatott,
ismeri Brahman városát (pura),
ezért nevezik Purusának.
29. Aki valóban (vai) ismeri azt a Brahman-várost,
amely a halhatatlanságba van beburkolva.
Brahman és a bráhmanák annak adnak
Látást, életet (prána) és utódokat.
30. Sem a látás, sem az élet nem hagyja el az embert,
mielőtt beáll az öregség,
aki a Brahman városát ismeri,
azt Purusának nevezik.
31. A félistenek városának, amelyet senki sem vesz be a csatában,
nyolc köre és kilenc kapuja van:
van benne egy arany kincsesláda,
égi, fénytől sugárzó.
32. Ebben a három küllős és háromszor megtámasztott arany kincsesládában
van egy különös (jaksa) lény, amelyik énnel rendelkezik (átmanvat):
ez az, amit a Brahman ismerői tudnak.
33. Ebbe a ragyogó, sárga, arany (várisba),
amelyet dicsőség övez körül,
ebbe a le nem győzött városba
lépett be Brahmá.
(R.C. Zaehner angol fordítása után)