Pokol
Hallgassunk meg először egy hindí bhadzsant, amely most először hangzik el magyar fordításban.
Maithilísaran Gupta: Áldáskérés (Mangalácsaran)
Ráma, ebben a földi világban
Boldoggá csak neved, formád, játékod tehet.
Hadd szülessünk a Te országodban,
Lótuszköldök, hódolatunk ajánljuk Neked.
Te vagy a mi kincsünk, fenntartod a földet is,
Ahová most alászálltál kegyesen.
Végtelen fény, megváltás, földi öröm:
Egyik se tart örökké, csak a szeretet.
Adj a szívünknek erőt (Ham ko manakí sakti dená, mana vidzsaja karen)
Adj a szívünknek erőt, hogy az elmét legyőzze,
Másoknak add meg előbb, utána nekünk,
Szíverőt adj nekik és nekünk.
Hadd tisztítsuk meg a házunk táját,
Megbocsátva a többiek minden hibáját,
Félre a sok hazugsággal, teljünk meg az igazsággal,
Másoknak add meg előbb, utána nekünk,
Szíverőt adj nekik és nekünk.
Vigyél az akadályon, mindig veled járjunk,
Igazak közt igazsághoz végre eltaláljunk,
Amennyit csak megtehetünk, ameddig csak elmehetünk,
Másoknak add meg előbb, utána nekünk,
Szíverőt adj nekik és nekünk.
Ének a Góvardhana-hegyhez (Góvardhana-sztótram)
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Szép lankáin sok-sok tehén legelget,
Zsenge füvével jóllakik mind, és
Holdnál fehérebb borjakat nevelget.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Hűvös barlangokat nyit játszóhelynek,
Krsna a pásztorfiúkkal vígan
Bújócskázik, és mind hangosan énekelnek.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Egykor a sértett Indra keltett nagy zivatart ott,
Ám a hegy, mint egy hatalmas gomba,
Vradzsa fölé egy óvó ernyőt tartott.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Épp olyan, mint egy ékes királyi páva,
Elfogad minden áldozatot.
„Hozz még, hozz még!” folyton ezt kiabálja.
Minden dicsőséget Girirádzsnak!
Szentebb, mint az örök hó és jég hazája,
Ő maga Krsna, az összes hegy királya.
Dzsaja Giri Góvardhana ki dzsaja.
*
Pokol
Napkelet és Napnyugat kincsei a sötétben rejtőznek, így aztán nem olyan nehéz mellényúlni. Mai műsorunkban a pokolról lesz szó, mégpedig először egy indiai szentírásról, amelynek címe Dzsaiminija Bráhmana; aztán szép lassan sort kerítünk egyéb pokoljárásokra is.
Valaki azt mondhatja: nincs is pokol, ezt csak a papok találták ki, hogy jól ráijesszenek az emberekre. Mások pedig – és nem is kevesen – azt mondják, hogy a pokol élő valóság. Ők maguk is jártak ott, visszatértek, mindent elmondtak vagy leírtak, hogy mások is okuljanak. Dante talán a leghíresebb, de vannak más, kevésbé ismert pokoljárók is, például a perzsa Arta Viráf, a mohamedán Abd-al-Kadir és Mohamed ibn al-Habib, a francia Gauchelin és Tondalus, vagy a montecassinoi Albericus barát.
Megjárta a poklot Bhrgu is, akinek a történetét a Száma-Védához csatolt Dzsaiminija Bráhmana mondja el. Bhrgu kiválóan tanult, mindig teljesítette a kötelességeit, nagyon odaadó volt, csak egy idő után büszke is lett magára, azt gondolta, jobb a többi tanítványnál. Apja és mestere, Varuna elhatározta, hogy egy kicsit megleckézteti; elmondott egy mantrát, és ezzel megállította a testében keringő életlevegőket. Bhrgu, legalábbis egy időre, „meghalt”, vagyis átlépett a létezés egy másik síkjára, ahol nagyon különös dolgok tárultak fel előtte. Látott egy embert, aki egy másik embert darabokra vágott és megette; egy másikat, aki egy sikoltozó embert fal fel. A harmadik ember áldozata csak magában jajveszékelt. Egy másik helyen két nő kincseket és szemetet őrzött, megint másutt egy meztelen, fekete ember járkált egy vasdoronggal, egy szörnyű vérfolyó partján.
*
Bhrgu, a védikus bölcsesség tanulója legalább annyira elámult ezeken a csodálatos dolgokon, mint a magyar Tar Lőrinc, aki a 16. század második felében járta el a poklot. Tinódi Lantos Sebestyén írta meg a történetét, ilyen csikorgó sorokban:
Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,
Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember áll volt.
Szózatot ott Tar Lőrincnek adának:
Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturak voltanak,
Az négy ember hamis urak voltanak.
Érsek az hamis dézsmaért kárhozott,
Kancellárius levél-váltságért kárhozott,
A két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vámszerzését egyik kárhozott.
A derék Tar Lőrinc nem igen kedvelhette Zsigmond császárt, aki 1556-ban hagyta el ezt az árnyékvilágot, mert látta őt egy tüzes kádfürdőben is, mégpedig nem is egyedül, hanem szép lányokkal és menyecskékkel együtt.
*
Tinódi nem mondja meg, hol volt a pokol lejárata, szerencsére van elég sok hiteles dokumentum Írország és Anglia levéltáraiban. Írország nyugati részét, Limericktől északra, a Dergh tó egy kis szigetén van ez a nevezetes hely: egy barlangbejárat, amely levezet az alvilágba, népies nevét Szent Patrick purgatóriumába. Évszázadokon át mindig akadtak vállalkozó szelleműek, akik nem riadtak vissza a körülményes odautazástól, megszerezték a király és a közeli kolostor apátjának engedélyeit, 9 napot böjtöltek, és még azt is tudomásul vették, hogy esetleg soha nem térhetnek vissza a felső világba. Raymond rhódoszi lovag és egy Owen nevű lovag mindenesetre visszatértek, és nagyon színes leírást adtak a pokolról:
A kárhozottakat meztelenül, tüzes szögekkel szögezték a földhöz, másokra mérges gyíkokat uszítottak. Sárkánydémonok vashorgokkal rángatták ki a bűnösök ereit, és a sebekre forró ólmot öntöttek; más bűnösök jéggel és hóval teli medencében dideregtek. Egyeseket éles borotvákkal kirakott kerekekkel metéltek szét, másokat feneketlen tűzkútba dobtak. Nem is volt más segítség a démonok ellen, csak az Úr neve; amikor a lovagok ezt kimondták, egyszerre gyönyörű, virágos réten találták magukat.
Bhrgu sem csak borzalmakat látott abban a másik világban, hanem pl. egy vajfolyót, amelyből aranyszínű emberek arany tálakba meregették a vajat. Látott még öt mézfolyót is, amelyek tele voltak illatos, kék és fehér lótuszokkal. Csodálatos zene hallatszott, mennyei tündérlányok táncoltak és énekeltek.
Mindenesetre nagy megkönnyebbülés volt, amikor visszakerült a felső világba, és Varuna elmagyarázta neki, mit jelentenek azok a dolgok, amelyeket látott. Az első ember tudatlanságában elpusztította a fákat, most ezek a fák vagdalják őt darabokra. A második állatokat ölt meg, megtorlásul most őt falják fel az állatok. A harmadik ember csak rizst, árpát és más növényeket evett, de mindig magának főzött, senkivel nem osztotta meg az ételét. A két nő a hit és a hitetlenség, a vér azoknak a vére, akik valaha bráhmanák vérét ontották, a fekete ember a Harag. A vaj és méz élvezői pontosan, az előírások szerint végezték a védikus áldozatokat, de nem a Legfelsőbb Urat, Harit akarták elégedetté tenni, hanem csak a saját kívánságaikat sorolták. Kívánságaik be is teljesültek, de sohasem juthatnak el a Legfelsőbb Úrhoz. Olyanok, mint akiket meghívtak egy pompás lakomára, de az összes finom étel közül semmi mást nem ehetnek, mint vajat és mézet.
Bhrgu története ma is egyértelműen figyelmezteti azokat, akik kiirtják az erdőket, tönkreteszik a környezetet, húst esznek, önző módon csak magukkal, a saját jólétükkel és testi kényelmükkel törődnek. A Dzsaiminija Bráhmana, Dante és a többi pokoljáró valójában nem szokatlan kalandokról, hanem a karmáról, a jó és a rossz tettek visszahatásairól beszél.
*
Más védikus írások is adnak pontos információt a pokolról. A Bhágavata Purána 5. ének, 26. fejezete elmondja,
… a pokolbolygók a három világ és a Garbhódaka-óceán közötti űrben találhatók. Az univerzum déli részénél fekszenek, a Bhú-mandala alatt, egy kicsivel a Garbhódaka-óceán vize fölött. Néhányan azt mondják, 21 ilyen bolygó van, mások szerint 28, sőt ezer meg ezer. Valamennyi arra szolgál, hogy a bűnösök elnyerjék a büntetésüket.
Azt az embert, aki elrabolja más törvényes feleségét, gyermekét vagy pénzét, halálakor a pokolbolygók ura, Jama kegyetlen szolgái elfogják, megkötözik az idő kötelével, és a Támisra nevű pokolba viszik. Ezen a rendkívül sötét bolygón szidalmakkal és veréssel büntetik a bűnös embert, aki sem enni, sem inni nem kap. Jama szolgái olyan elviselhetetlen szenvedéseket okoznak, hogy a bűnös néha elájul.
Azok, akik alattomosan rászednek egy másik férfit, hogy annak feleségével és gyermekeivel élvezzék az életet, az Andhatámisra nevű pokolba kerülnek. Úgy élnek ott, mint a gyökerestől kivágott fa. A bűnös olyan nagy szenvedéseken megy keresztül, hogy elveszti az eszét és a szeme világát.
Aki azt hiszi, hogy csak a test létezik, s éjt nappallá téve, teljes erejéből azért a pénzért dolgozik, amiből eltarthatja magát és a családját, a Raurava-pokolban fog szenvedni.
Akik saját testüket úgy tartják fenn, hogy másokat megkárosítanak, azoknak a Maháraurava nevű pokolban kell bűnhődniük. Ebben a pokolban a vérengző ruru állatok kínozzák őket, és még a húst is leeszik a csontjaikról.
A kegyetlen emberek testük fenntartása és nyelvük kielégítése érdekében élve megfőzik a szerencsétlen madarakat és négylábúakat. Az ilyeneket még az emberevők is elítélik. Következő életükben Jama szolgái a Kumbhipáka nevű pokolban, forró olajban sütik őket.
A bráhmanagyilkos a Kálaszutra nevű pokolba kerül, amelynek a kerülete 80.000 mérföld, és teljesen rézből van. Felületét alulról tűz, felülről a perzselő nap hevíti, így rendkívül forró. A bráhmanagyilkos belülről és kívülről egyaránt ég, és nagyon szenved. Annyiszor ezer évig kell így szenvednie, ahány szőrszál a tehén testén van.
Ha valaki letér a Védák útjáról, Jama szolgái az Aszi-patravana nevű pokolba dobják, és ott ostorral verik. Amikor a fájdalom elől menekül, minden oldalon pálmafákba ütközik, melyek levelei olyanok, mint az éles kardok. Egész testét sebek borítják, és minden lépésnél elájul.
Azt a bűnös királyt vagy képviselőjét, aki megbüntet egy ártatlant, vagy testi fenyítéssel sújt egy bráhmanát, halála után Jama szolgái a Szúkaramukha nevű pokolba viszik, és pontosan úgy zúzzák össze, ahogy az ember kisajtolja a levet a cukornádból.
Az Andhakúpa nevű pokolba kerülnek azok, akik megöltek más élőlényeket, még akkor is, ha azok olyan jelentéktelenek voltak, mint a bogarak, tetvek és a szúnyogok. Ebben a pokolban ugyanazok a teremtmények támadnak rá, amelyeket életében kínzott. Minden oldalról gyötrik, és még aludni sem hagyják. Mivel képtelen pihenni, örökké a sötétségben vándorol.
Aki nem osztja meg az ételét a vendégekkel, az idős emberekkel és a gyermekekkel, hanem maga eszi meg anélkül, hogy elvégezné az ötféle áldozatot, az nem különb egy varjúnál. Halála után a 800.000 mérföld széles Krimi-bhódzsanába kerül, amely tele van férgekkel.
Aki drágakövet vagy aranyat lop, a Szandamsa nevű pokolba kerül. Bőrét megszaggatják, izzó vasgolyókkal és fogókkal megnyúzzák, a testét feldarabolják.
Azt a férfit vagy nőt, aki a másik nem érdemtelen tagjával kerül szexuális kapcsolatba, Jama szolgái a Taptasúrmi nevű pokolban büntetik meg. Izzó vasszobrokat kell ölelniük, és közben ostorral verik őket.
Aki megkülönböztetés nélkül, bárkivel szexuális életet él, még állatokkal is, az a halála után a Vadzsrakantaka-Sálmali pokolba jut. Van itt egy selyemgyapotfa, teli erős tüskékkel. Jama szolgái a bűnös embert erre akasztják, aztán nagy erővel lerántják, hogy a tüskék végighasítsák a testét.
Az a király vagy ksatrija, aki nem teljesíti a kötelességét, az halálakor belezuhan a Vaitaraniba, a pokoli folyóba. Olyan ez, mint egy árok a pokol körül, és vérengző vízi állatoktól hemzseg. Amikor egy bűnös ember a Vaitarani folyóba kerül, a vízi állatok állandóan marcangolják a testét, de nem ölik meg egészen. Örökké visszaemlékszik bűnös tetteire, és rettentő kínokat szenved el ebben a folyóban, amely tele van ürülékkel, vizelettel, gennyel, vérrel és hasonlókkal.
A szégyentelen súdrák a Pújoda nevű pokol mocskos óceánjába esnek, és arra kényszerülnek, hogy megegyenek mindenféle mocskos, undorító dolgot.
A vadászok a Pránarodra pokolban élő céltáblák lesznek, és Jama szolgái nyilakat lőnek beléjük.
Akik az állam nevében fosztogatnak, pl. túl magas adókat vetnek ki, a Száramejádana pokolba kerülnek, ahol hegyesfogú kutyák prédái lesznek.
Jama szolgái szigorúan megbüntetik a hamis tanúkat, hazugokat, csaló kereskedőket. Egy 800 mérföld magas hegy tetjére viszik, majd fejjel lefelé az Avicsimat nevű pokolba dobják. Ez a bolygó olyan kőből van, amely a víz hullámaira hasonlít, de sehol nincs egy csepp víz sem. A bűnös embert újra meg újra ledobják a hegyről. A teste ilyenkor mindig apró darabokra törik, de mégsem hal meg, hanem egymás után többször is elszenvedi a büntetést.
*
Időről-időre felmerül a kérdés, hogyan szenvedhet a bűnös a pokolban, hiszen nincs is teste. Vannak, akik azt hiszik, hogy ezek csak elméleti szenvedések, és a leírásokat nem kell szó szerint venni.
Az igazság az, hogy a finom anyagi test százszor jobban szenved a büntetésektől, mint az a durva anyagi test, amelyet eltemettek vagy elhamvasztottak.
Szent Ágostont is foglalkoztatta ez a kérdés. A szalamandra példájával bizonyítja, hogy a bűnösök megélhetnek a pokol tüzében, és örökké szenvedhetnek. Az egyik könyvében van egy fejezet, Megmaradnak-e örökké a testek a tűzben? Ez a fejezet így kezdődik:
„Hogyan bizonyítsam be, hogy meggyőződhessenek a hitetlenek: a lelkes és élő emberi testek nem oszlanak széjjel a halálban, hanem megélnek még a gyehenna örök tüzében is? Mert nem akarják tudomásul venni, hogy Isten mindenható, inkább földi példákat követelnek. Azt feleljük nekik: még a földön is vannak halandó állatok, amelyek a tűzben élnek.” (Isten városáról, XXI. könyv).
*
A poklot, vagy pontosabban az alvilágot sokan megjárták, például az akkád istennő, Istár. Utazásának történetét az Ana Kurnugéa, A vissza nem térés országa felé című eposz őrizte meg, amely a ninivei könyvtárból, Asszurbanipal királyi gyűjteményéből került elő.
Ez az akkád nyelvű epikus vers vagy eposztöredék elmondja, mi történt Istárral, amikor lement Kurnugéába, az alvilágba. A régebbi, sumer nyelvű változat szerint a szerelmesét, Dumuzit akarta visszahozni a földre; itt azonban az ékírásos tábla így kezdődik:
„Istár sietve megy a sötétség birodalma, Kurnugéa kapujához… a sötétség házában az emberek úgy élnek, mint a vakondok. Tollruhát viselnek, mint a madarak, port és agyagot esznek, reszketnek a nagy hidegtől, elszoktak még a hangos beszédtől is.”
Az istennő magabiztosan és fölényesen követeli, hogy engedjék be.
„Ha nem nyitjátok ki a kaput, betöröm ököllel… A holtak élére állok, és visszaviszem őket a földre.”
Az alvilág úrnője, Ereskigál – aki különben Istár nővére – nagyon elkeseredik, amikor meghallja, hogy mi történt. Megkérdezi:
„Miért jött ide az én nővérem? Itt még nekem is dohos vizet kell innom, agyagot kell ennem.”
Istár azonban már bent van Kurnugéában, és ezentúl rá is vonatkoznak az alvilág törvényei. Elveszik gyöngyös fejdíszét, ékszereit, varázsövét, még a ruháját is. Az istennő dühösen támad a nővérére, aki válaszul börtönbe záratja, és rászabadítja a „60 betegséget”.
*
A földön azonban megáll az élet Istár nélkül.
„A bika nem hágja meg a tehenet, a csődör nem hágja meg a kancát, a férfiak és a nők külön alszanak.”
Ez nem illik bele Ea terveibe. Megteremti a varázserejű embert, Aszusu-namirt, és elküldi Ereskigálhoz, hogy szerezze meg tőle az élet vitéz. Ez a varázserő azonban nem elég az alvilágban. Ereskigál megátkozza:
„Ezentúl nem ehetsz más ételt, csak maradékot. Nem ihatsz mást, csak a csatornák poshadt vizét. Ne legyen házad, fal tövében, küszöbön aludj, de még ott se legyen nyugodalmad.”
Most megkeresik Tammúzt, a sumer változat Dumuziját, és őt küldik le az alvilágba. Tammúz bűvös fuvolán játszik, gyönyörű táncosnők veszik körül. Ereskigál beleszerez, Istár visszakapja a ruháját és az ékszereit, visszatérhet a földi világba. Tammúz ott marad helyette, és milyen szívesen marad – de most őt gyászolják a földön, őmiatta könyörögnek a nagy Eához. Ea nem tudja a problémát megoldani; ezentúl hol Tammúz, hol Istár élnek az alvilágban, állandóan meghalnak és feltámadnak, de egymással nem találkoznak többé.
*
Az alvilág a finn Kalevalában
A modern tudomány el akarja hitetni velünk, hogy a finnek semmi kapcsolatban nem lehetnek az indiai népekkel és kultúrával. Mégis a finnek nemzeti eposza, a Kalevala pontosan ugyanazt tudja pl. az alvilágról, mint a Mahábhárata, a Srímad-Bhágavatam, a Garuda Purána és más indiai szent könyvek. Ebből pedig az következik, hogy vagy ismerték ezeket a szent könyveket, vagy, ami a modern tudomány számára még rosszabb, ők is közvetlenül látták ezeket az általában láthatatlan, de nagyon is reális világokat.
A Kalevala egyik hőse, Lemminkainen azt hiszi, hogy örökölte apja varázserőit, és semmitől nem kell félnie. Elutazik a távoli, veszélyes északra, és feleségül kéri Louhi lányát. Louhi azt mondja:
Lányomat csak akkor adom,
a vad hattyút ha megkapom,
ott úszkálgat egymagában,
Tuonela folyamában,
Halálfolyó, szénfekete,
Útja örvényekkel tele.
Csak egy nyilat repíthetsz ki,
Tegzedből egyet vehetsz ki.
Tuoni, vagy Tuonela azonban az a folyó, amely a földet elválasztja az alvilágtól. Szénfekete színű, tele van vérrel, gennyel, csontokkal és koponyákkal – pontosan olyan, mint a Vaitarání az indiai hagyományban. Mindkét folyó tele van veszélyes örvényekkel, forgókkal és vízesésekkel, mérges kígyók és egyéb vízi szörnyetegek lakják. Aki beleesett ebbe a vízbe, az már nem térhet vissza a földi világba.
A Tuonelán túl, az alvilágban mindenféle kínzás várja a bűnösöket: van, akit bilincsbe vernek, van, akit éles fegyverekkel döfködnek, hurkot fűznek az orrába, kalapáccsal verik, keselyűk és más ragadozó madarak csipkedik. Lemminkainen azonban nem jut el idáig, mert még az innenső parton megöli egy pásztor, akit Louhi küldött utána. A Kalevala szavaival:
A vakmerő Lemminkainen
nekiindult még az este,
a vad hattyút megkereste
Tuonela folyamában,
Alvilági Manalában…
Körülnéz a dalnok párszor,
Csak egy satnya és vak pásztor
Ül a parton, mint a szikla.
Louhi küldte, ez a titka.
Nem azért jött, hogy segítsen,
Várja csak, hogy közelítsen.
Vízi kígyó, mérges fajta
Lemminkainent összemarja.
Halálfolyó meg nem szánja,
Elragadja zúgó árja,
Szénfekete víz lebírja,
Tuonela lesz a sírja.
Az anyja rögtön megtudja, hogy a fia bajba került, amikor a fésűjéből vér csepeg. Elmegy az alvilági folyóhoz, egy vasgereblyével összeszedi, és újra összerakja fia holttestének darabkáit:
Húst a húshoz,
csontot a csonthoz,
ínt az ínhoz,
izmot az izomhoz.
Most már csak egy méhre van szükség, aki kilenc tengeren és kilenc égen túlról elhozza az életadó mézet, és Lemminkainen életre kelt. India szent könyvei is szúdhának, nektárnak nevezik a mézet, ugyanúgy, mint a halhatatlanság italát. A méz életet ad, gyógyít, mágikus tulajdonságai vannak. Indiában is, Finnországban is nagyon különleges személy a méh: szabadon járkál a létezés különféle síkjai között. Az is különös, hogy India és Finnország lakói egyaránt úgy tartották, északon van az a birodalom, amelyet a halandók nem közelíthetnek meg. A földi világot az alvilágtól elválasztó folyók itt is, ott is az idő visszafordíthatatlan elmúlásának, a veszteségnek és a felejtésnek a szimbólumai. A Kalevala néhány története olyan, mintha egyenesen a Rámájanából vették volna. Valamikor egész Európában ismerték a védikus tanításokat és kultúrát, és úgy látszik, Finnország sem kivétel.
*
Lemminkainen címen írt verset egy kortárs angol költő, John Philips. Egy kicsit szabadon kezelte az eposz témáját. Hallgassuk meg ezt a verset:
John Philips: Lemminkainen
(Anglia, 1995)
Lába alól kifogyott az erdei ösvény,
Megtelt a szíve baljós sejtelemmel.
Nem volt kedve vadászni, felzavarni
Tarka pofájú őzet és a veszélyes
Medvét, mégis a távoli vaksötétet
Körbeözönlő, éjfeketéllő vízen
Hangtalanul, nemesen sikló, nagy hattyú
Fölkeltette szívében újra a gyilkost.
Mekkora ellentét: a mocskos vízen
Lengedező fehérség, túlvilági
Lény az ismert, untig utált országban!
Tiltott szépség, amelyet meg kell szerezni,
Vagy különben emésztő vágyat ébreszt,
Melynek a föld szülötte nem állhat ellent:
Öl vagy hagyja magát megölni. Túl szép,
Túl fehér és tiszta az égi hattyú,
Túl jó és csodaszép, hogy élve maradjon.
És a vadász lenyilazta a fénymadarat, de
Önnön élete árán, mert a bűntett
Mindig magában hordja a büntetését.
Most a madár ura átvonszolta a fojtó
Vízen, s ott a sötét verembe belökte.
Ujja alatt a hattyú újra éledt
Asszony-alakban, és olyan bőven hullt a
Könnye, hogy tiszta fehér lett tőle a mocskos,
Rossz-szagú víz, az alvilági folyó.
*
Lehet, hogy meglepő, de a Biblia nem is foglalkozik olyan tüzetesen a pokol leírásával. Ezért most egy apokrif írásból, választottam ki egy részletet, Énok könyve, I. rész, 53-54. fejezetek. A hitelességhez szó nem férhet, hiszen a próféta a saját szemével látta a poklot. Sőt, ha jobban meggondoljuk, nem is egy poklot látott, hanem kettőt: egyet a királyok, egyet pedig a közönséges, szegény bűnösök számára.
„Láttam egy tátott szájú, mély völgyet. Mindenki, aki a földön, a tengerben és a szigeteken lakik, elhozta neki az adományait, hódolata jeléül, de ez a mély völgy soha nem telt meg.
Törvénytelenséget követnek el a kezeikkel.
A bűnösök mindenkit felfalnak, akiket törvényellenesen elnyomtak,
De ők maguk is elpusztulnak a Lelkek Urának arca előtt,
És valamennyit száműzik a föld színéről,
Hogy örökkön-örökké elpusztuljanak.
Mert láttam, hogy ott járnak a pusztulás angyalai, és előkészítik a Sátán kínzóeszközeit.
Megkérdeztem a béke angyalát, aki velem járt: Kiknek készítik ezeket a kínzóeszközöket?
Azt felelte: A föld királyainak és hatalmasainak, hogy mindannyian elpusztuljanak.
Ezután az igazak és a kiválasztottak előhozzák az Ő gyülekezetének házát: attól fogva senki sem akadályozza meg őket a Lelkek Ura nevében.
Még ezek a hegyek sem állnak meg előtte,
De olyanok lesznek, mint a vizek forrásai,
És miközben a bűnösöket sanyargatják, az igazak megpihenhetnek.”
*
„Ezután a föld egy másik része felé fordultam, és ott egy olyan mély völgyet láttam, amelyben tűz égett. Előhozták a királyokat és a hatalmasokat, és egymás után behajították őket ebbe a
mély völgybe.
Láttam, hogy mérhetetlen súlyú vasláncokat raknak rájuk, és megkérdeztem a béke angyalát, aki velem járt: Kiknek készítik ezeket a láncokat?
Azt felelte: Azazel seregeinek, hogy mindet megfoghassák, bevethessék a végsőelkárhozás szakadékába, az arcukat pedig durva kövekkel borítják el, ahogyan megparancsolta a Lelkek Ura.
Mikhael, Gábriel, Ráfael és Fánuel megragadják őket azon a nagy napon, behajítják őket az égő kemencébe, hogy a Lelkek Ura bosszút állhasson rajtuk a bűneikért, azért, hogy engedtek a Sátánnak, és félrevezették azokat, akik a földön élnek.
Azokban a napokban eljön a büntetés a Lelkek Urától, megnyitja a vizek összes kamráit, amelyek az ég felett vannak, megnyitja a föld alatti forrásokat.
Az összes vizek egyesülnek,
Az ég felettiek és az ég alattiak. Mindenkit elpusztítanak, akik a földön élnek, akik az ég két széle alatt élnek. De mire felismerik, mennyi bűnt követtek el a földön, addigra már mind elpusztulnak.”
*
A Nikodémosz szerinti Evangélium vagy Pilátus cselekedetei (néha így fordítják: Pilátus aktái), szintén apokrif írás. Hölgy formájában személyesíti meg a poklot, aki hosszas társalgást folytat lovagjával, a sátánnal.
„És miközben az összes szentek örvendeztek, íme a Sátán, a halál ura és hercege így szólt a Pokolhoz:
– Készülj föl, hogy befogadd Jézust, aki azzal kérkedik, hogy ő az Isten fia, pedig csak ember, aki maga is retteg a haláltól.
A Pokol válaszolt, és így szólt:
– Miért beszélsz róla úgy, mint hatalmasról, ha ő is csak ember, aki a haláltól retteg? Én már leigáztam mindazokat, akik hatalmasok voltak a földön. Miféle ember ez a Jézus, aki a te hatalmaddal is dacol?
Sátán pedig, a Tartarosz hercege, így szólt:
– Miért kételkedsz, miért félsz attól, hogy befogadd ezt a Jézust, aki az én ellenségem és a tiéd? Én már megkísértettem, ellene bujtogattam az én népemet, irigységet és haragot támasztottam bennük. Megélesítettem a lándzsát, hogy beledöfjék, epét kevertem ecetbe, hogy megitassák, elkészítettem a keresztfát, előadtam a szögeket, hogy felszögezzék; közel van már a halála, akkor pedig elhozom, hogy az alattvalónk legyen.
A Pokol válaszolt és így szólt:
– Azelőtt azt mondtad, ő az, aki elveszi tőlem a halottakat. Sokan vannak, akik halottakat ragadtak el tőlem, amíg a földön éltek, de ők azt nem a saját erejükből tették, hanem azért, mert Istenhez imádkoztak. Ki ez a Jézus, aki ima nélkül, a saját erejéből ragadja el tőlem a halottakat? Talán ugyanaz, aki feltámasztotta Lázárt? (IV.1-3)”
*
„És miközben Sátán herceg és a Pokol erről beszélgettek, hirtelen mennydörgő hang szólalt meg az égből:
– Felségek, nyissátok meg kapuitokat, emeljétek fel az örökre szóló ajtókat, hogy a Dicsőség Királya beléphessen.
A Pokol szólt Sátánhoz:
– Távozz el tőlem, menj ki az én hajlékomból, vagy ha olyan hatalmas vagy, küzdj meg a Dicsőség Királyával.
És a Pokol kihajította a Sátánt a maga lakhelyéről. Ezután a Pokol így szólt gonosz minisztereihez:
– Zárjátok be a vastag sárgaréz kapukat, rakjátok fel a vasrácsokat, és álljatok ellent keményen, nehogy a fogságba ejtő maga is fogságba essen.
De mikor ezt meghallották a szentek seregei, megdorgálták a Poklot, és szóltak:
– Nyisd meg a kapuidat.
És Dávid felkiáltott:
– Nem jósoltam-é meg nektek, amikor még a földön éltem? Adjatok hálát az Úrnak, amiért olyan kegyes volt, és olyan sok csodát tett az emberekkel. Ki más törné ketté a sárgaréz kaput, ki szabdalná széjjel a vasrácsokat?
És utána Ézsaiás szólt, hasonló módon:
– Nem jósoltam-é meg nektek, amikor még a földön éltem? A halottak fel fognak támadni, újból fölkelnek azok, akik most a sírokban vannak, és akiket eltemettek, örvendezni fognak, mert az Úr harmata az ő gyógyulásuk.
Én pedig, (vagyis Nikodémusz), szóltam:
– Ó halál, hol van most a fulánkod? Ó Pokol, hol a te győzedelmed? (V.1-2)
*
Ez bizony nem az a pokol, amelyről tudni véljük, hogy ott az ördögök kénköves tóba fürösztik a bűnösöket. Szegődjön ezért most Dante nyomába, aki ismerősebb tájakra kalauzol bennünket.
Inferno, részlet a 6. énekből
De most elérkezünk a harmadik
Bugyorba, hol elátkozott eső
Zuhog, vacogtató, hideg, fagyos.
Nagy jégszilánkok hullanak, a víz,
De még a hó is teljesen sötét,
A súly alatt a föld is csak jajong.
Itt Cerberus, a durva szörnyeteg,
Nem egy torokból, háromból csahol,
Az ázott szenvedőket üldözi.
Vörös szemű, szakálla, mint szurok,
És nagy hasú, a karma pengeéles,
A szellemnépet marcangolja szét.
A szél is űzi őket és riaszt,
Ha felkutatni vélnek rejteket
Az eltaszított, földi bűnösök.
De Cerberus most minket észrevett,
Acsarkodik, kivillan fogsora,
Le nem simulna szálnyi szőre sem.
Vezérem most a föld sivár rögét
Marokra fogta, és az alvilág
Falánk kutyája elfogadta azt.
Csak addig ordít, mígnem enni kap,
De elcsitul, ha rágja ételét,
És semmi másra nem kívánkozik.
Pofája közben mocskos lett legott,
A démoné, ki oly vadul vonít,
Hogy vallja mind: süketnek lenni jobb.
*
Dante kevéssé hívogató képet rajzol a pokolról, így aztán megérthetjük a bölcset, aki azt mondta, nem tudom, van-e pokol, de igyekszem úgy élni, mintha lenne.
James Joyce-t, a világhírű ír szerzőt a pokol összes kellemességei közül leginkább a szörnyű sötétség és bűz ragadta meg (A Portrait of the Artist as a Young Man, 1916):
„Odakinn minden teljesen sötét. Mert ne felejtsétek el, hogy a pokol tüze nem ad fényt. Isten parancsára a babiloni kemence elvesztette forróságát, de a fényét nem; a pokol tüze viszont éppen a nagy forróságot tartotta meg, de örökké sötétségben él. Képzeljétek el ezt a sötétséget, a sötét lángok és az égő kénkő sötét füstje véget nem érő áradatát. A testek pedig egymás hegyén-hátán hevernek, és a levegőt meg sem pillanthatják. Az összes csapás közül, amelyek a Fáraó országát sújtották, csak egyet neveztek borzalmasnak: a sötétséget. Akkor milyennek mondjuk ezt a pokoli sötétséget, amely nemcsak három napig, de egy örökkévalóságon át tart?
A szűk és sötét börtönt még szörnyűbbé teszi a bűz. Azt mondják, ide kerül a világ összes szennye, mocska és hordaléka, mint egy nagy kloakába, amikor az utolsó nap iszonyú tűzvésze odafönt már mindent megtisztított. Elviselhetetlen bűzzel tölti meg a poklot a kénkő is, amellyel ott senki sem fukarkodik; persze a szerencsétlen elkárhozottak teste is dögvészes bűzt áraszt, és – mint Szent Bonaventura mondja, – egyetlen ilyen test is elegendő lenne ahhoz, hogy megfertőzze az egész világot. A levegő, ez a különben olyan tiszta elem is állott és poshadt lesz, ha csak néhány napra be van zárva. Gondoljátok csak el, milyen büdös lehet a pokollevegője! Képzeljetek el egy rothadó és bűzlő hullát, amely nyúlós, kocsonyaszerű anyaggá foszlik szét a sírban. Képzeljétek el, hogy a lángok martaléka lesz, elemészti az égő kénkő tüze, és hányingert keltő, sűrű, fojtogató füstöt áraszt. Aztán képzeljétek el, hogy millió és millió emberi test rothad odalent a nagy-nagy sötétségben. Ha mindezt el tudjátok képzelni, talán valami képet kaptok a pokoli bűz borzalmaiból.”
*
Egy kicsit kellemesebbnek tűnik a japán pokol. Emilie Bendel-Enking német költőnő verseit halljuk, a japán ciklusból (1982). A német költőnő rövid versekben mondja el a világ teremtésének történetét, a Sinto szent könyvek alapján. Izanagi és Izanami szellemek az égi hídon, vagyis a szivárványon állnak, és drágakő-dárdájukat belemártogatják a káoszba. A lecsepegő anyagból lesznek a japán szigetek. Izanami életet ad a tűzistennek, de belehal a szülésbe. A férje utána megy Jomiba, az alvilágba, hogy visszahozza.
19.
Sziklafalak közt Izanagi vízzé válva váj ki utat,
Jéggel, kővel, hordalékkal csapkod a kényes szirtek élén,
Míg az a zúgó áradatot fel nem tartja tovább erővel,
Billen előbb, majd arrébb lódul. Éjszínű nyílás tátong alatta,
Lenti világba az levezet.
Most a vízzé vált Izanagi nagy morajjal a mélybe zuhog.
20.
Lát-e, vagy sem az éjszakában? Véli, az álom lényei űzik,
Bőrszárnyakkal csapnak eléje, pengetik éles pikkelyeik.
Négyfejű, négyhasú, szörnyű lények szólongatják, éled a párkány,
Széttörekedve százfele fut. Hulltukban mind hallá válnak,
Jéguszonyokkal csapnak a vízbe, elfagyasztva fürge folyását.
Most Izanagi lerázza magáról mind a hal-megigézte vizet,
Hagyja lefagyni a sziklalépcsőn, szárnyat eresztve messze repül.
22.
Dong-dong, tompán dobban a dob,
Ping-ping, pattan a hárfa húrja,
Muó-muó, az alvilági flóta.
Mely zene Jomi odvaiból?
Így ünneplik ők Izanamit.
Dong-dong, arca elfeketült,
Ping-ping, szétpattant a teste,
Muó-muó, már a vére kiszáradt.
Hulló csontjain híznak a villám
Nyolcfejű, gyilkos istenei.
Dong-dong, torpan Izanagi,
Ping-ping, sápad s undorodik,
Muó-muó, fordul s elmenekül.
Izanagi későn érkezett, sőt Udó, „a szakadék asszonya is üldözni kezdi. Mégis sikerül visszajutnia a földre, és az első folyóban lemossa az alvilág szennyét:
24.
Víz te, mosd le érintésük,
Víz te, mosd le nyálukat,
Folyd körül lágyan ujjaimat,
Csobbanj habbal arcom előtt,
Jomi szennyét messze sodord.
Víz te, mosd le vágyódásom,
Víz te, mosd le bánatom,
Ím, a fövenyre írom a szót,
Tajtékoddal eltöröld te,
Jomi szennyét messze sodord.
Mázas szilkéd rizzsel töltöm,
Lakj vele jól, és vissza ne térj.
Füles kancsód borral csordul,
Idd ki örömmel, vissza ne térj.
Vajjal-olajjal töltöm a mécset,
Lángja világol, vissza ne térj.
*
Ehhez képest Emanuel Swedenborg (Svédország, 1688-1772) aránylag békés képet rajzol a pokolról. Persze, neki is személyes élményei vannak, sőt őt is Vergilius vezette, mint pár évszázaddal azelőtt Dante-t. Ez a látnok azt írja,
„… az ördögök korábban mind emberek voltak, akik haláluk után a poklot választották. Mégsem érzik ott jól magukat, hiszen ott csak mocsár, sivatag, őserdő, felperzselt falu, bordélyház meg sötét odúk vannak, de a mennyországban még boldogtalanabbak lennének. Olykor rájuk világít egy fénysugár az égből, amit égető tűznek vagy büdös szagnak vélnek. Szépnek hiszik magukat, pedig sokuknak állatszerű az arca, vagy éppen csak puszta húscafat. Életük tele van kölcsönös erőszakkal és gyűlölettel, csak akkor értenek egyet, ha valakit meg akarnak ölni. Isteni parancs tiltja, hogy az emberek meg az angyalok térképet rajzoljanak a pokolról, annyit azonban tudunk, hogy a formája nagyjából olyan, mint egy ördögé. „
*
Aleister Crowley (1875-1954) önjelölt mágus szívesen hangoztatta, hogy ez az ördög nem más, mint ő maga. Elég sok gonosz dolgot írt és íratott magáról, ami nem biztos, hogy mind igaz. Misztikus verseket is írt, amelyek végtelenül homályosak. Hallgassuk meg két versét, amelyek még úgy-ahogy érthetőek, csak a tarokk-kártya szimbólumaira kell gondolnunk. És legalább megtudjuk, hogy milyenek az ördögök kedvenc versei.
Aleister Crowley: A keresés
''Kivált, örök, s nem látható
A lény, ki létezett a lét
Előtt. Kinyílt az űr, s a négy
Királynő harmatként ragyog.
Szent szárnyakon lebeg a csend,
S szelíden vonja fátylait
A hajnalfény-ezüst fölé.
A három szó zenéje lett
Egy láng, egy szép és hófehér.
A szégyenek fölött igaz,
A pompa és a győzelem,
A mély öléből feltörő
Patak, hogy múltak romjain
Az új világot szülje meg.
Megnőtt a föld. És éj van, éj.
De látom én, ki önmaga
Nem lát, a fény, mit hű kezek
Titokban is gerjesztenek,
Csak ötben néha nincs olaj,
Ha földi vágyam túl kevés
A szent, nagy, ősi Vágy előtt.
És most a háló feltűnik,
A tíz s a három szál leköt,
A tengeren sodor tova.
(Te hol vagy, Legfelsőbb Anya?)
A hármas fény az utamat
Szakítja ötvenkét-felé,
És mindegyik tökéletes.
A szívben, és fel és alá
Kutatnom kell a szűzet és
Vakot, s egy eltitkolt helyen
Jutalmamat meg is lelem.
A küszködőknek bére új
Világ és ünnep és öröm,
Megannyi furcsa arc s alak.
Sokévnyi szenvedés után
Az elme eljut majd oda,
Mi van, mi volt, s uralkodik
A négy s a tíz homályain,
A szétzilált ködök alatt,
Elvész, kiált, megújul, ért,
\\És áment mond reá a föld.''
Aleister Crowley: A rózsa és a kereszt
Kínjaim üstje a forró tűzön fortyog,
Abba hajítom az édeset, sósat és keserűt,
Nyelvemről a varázsdal mind odagyűlik,
Hulló csillagok töltik fel azt a nedűt,
Szurkot a szenvedélyem olvaszt, s a zűrből
Szívszeretetnek énekeletlen dallama szól –
Onnan nőtt ki a misztikus rózsa.
Milliónyi megosztott fényű szirma,
Zöldje smaragd, de a legragyogóbb,
Tűz-szíve, mint a legenda rubinja.
Íme, Uramhoz küldöm esdve a szót:
Ó, ne akard, hogy a vágyakozásom,
Álmaim egyszülöttjét most leszakítsam!
A tűz-kereszt formát kapott.
*
B. L. Dharmarthi, kortárs indiai költő úgy érzi, hogy a pokol voltaképpen itt van a földön. Visszatekint elrontott életére, undor és lelkiismeretfurdalás tölti el. Pokoli szenvedéseit csak átmenetileg enyhíti a nap jóságos és meleg fénye.
B. L. Dharmarthi: Elveszett paradicsom
Tágas termek,
Vagy sötét lyukak sora,
Odavan a fényes, napos élet,
Nem tér vissza már soha.
Elnyűtt vagyok és dühös,
Csontkollekció,
Nincs nekem az életemben
Semmi jó.
Bort, halakat, pecsenyét,
Alvást szerettem.
Nem törekedtem többre.
Éppen ez tett tönkre.
Féktelen napjaim átka
Kínoz éjjel-nappal,
Annyi rosszat tettem,
Félúton a fiatalság
Kincsét elvesztettem.
Fájnak a szürke órák,
És csak a felkelő nap
Hoz egy kis reményt,
Vigasztalja a szegényt.
Hiszem, hogy nemcsak tűzgolyó,
De végtelen, nagy úr,
Nagylelkű és jóakaró.
Dicsőségét zengi a föld,
Mindent ad, számolatlanul.
Tiszta szeretet virága,
Hajnali órán, este, egész nap
Nyílik a fény tavaszával,
Isteni rendet hoz le magával.
Hallom, a kis madarak csicseregnek,
Látom, a réten jár a csoda,
Szállong a lepke, rózsa virágzik és tulipán,
És hihetetlen a földi pompa.
Milyen olyan csodálatos,
Lenyűgöző,
Évszakok váltakozása,
Zuhogó eső,
Tavasszal a virágnyílás
Csupa élet és erő.
Bárcsak megint ifjú lennék,
Legalább egy napra!
Elvonulnék az erdőbe, messzi tengerekre,
Nézném, a nap hogyan bukik le
A hegygerinc mögött,
Árnyas fák közt megpihennék,
Elfogadnám a világot,
Többé sose tennék
Semmilyen ostobaságot.
*
Vajon hideg van a pokolban, vagy éppen ellenkezőleg, pokoli hőség?
A védikus szentírások szerint vannak hideg és meleg poklok is. A Garuda Purána leírja a bűnös lélek utazását és büntetését. Naponta 247 jódzsanát, vagyis kb. 2600 mérföldet kell megtennie, és közben égő erdők forró szele szárítja, 12 nap melegíti, izzó homokon, izzó fémen kell keresztülmennie, leöntik forró vízzel, át kell kelnie egy tűzfolyamon. Vagyis a pokolban pokoli hőség uralkodik.
De ugyanez a Purána arról is beszámol, hogy a szegény bűnös lélek eljut a fagy birodalmába is, ahol jeges szél gyötri, szörnyű hidegtől szenved, amely fagyosabb, mint száz havas tél. Vagyis a pokolban pokoli hideg uralkodik.
A Zend-Aveszta szerint a pokol valahol északon van, ahol minden jeges, és állandóan zuhog a hó. A fagy és a tél általában a démonok találmányai.
Az Ószövetség nem dönti el ezt a fontos kérdést. Csak annyit mond a pokolról, hogy ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása. Az Újszövetség (Jelenések 21,8) szerint a bűnösök tűzzel és kénkővel égő tóba kerülnek. Hasonló véleményen vannak a mohamedánok, akik szerint Allah 3000 éven át szította a pokol tüzét, hogy elég forró legyen. A Korán szerint azt mondja a bűnösöknek: Takarodjatok a pokolba, és ne szóljatok hozzám. A jajgatásról és a fogcsikorgatásról ők is tudnak.
Középkori szerzetesek sűrűn látták és tapasztalták a poklot. Már beszéltünk Raymond és Owen lovagokról. A 9. században Wettin barát izzó cölöpöket látott, a francia Gauchelin (11. sz) tüzes nyergeket és tüzes szögeket. Egy Gandolf nevű lovag (11-12 sz) forró ólomról, tüzes láncokról, kénes füstről, valamint jéggel és hóval teli medencékről számol be. Nagy általánosságban azonban mégis úgy tudjuk, hogy a pokolban pokoli a meleg.
Pontosan milyen meleg van a pokolban? Ha elfogadjuk a Jelenések könyve állítását, akkor pontosan olyan meleg van, amennyi a kén forráspontja, vagyis 444.6oC. Sajnos a mennyországgal is van egy kis probléma. Ézsaiás ugyanis azt mondja (30,26), hogy ott a holdnak a fénye olyan lesz, mint a napnak a fénye, és a napnak a fénye hétszer nagyobb lesz, mint hét nap fénye. Így a mennyország annyi fényt, és persze meleget kap a holdtól, mint mi a naptól. A naptól pedig 49-szer annyit, ami összesen ötvenszerese a földi középértéknek. Vagyis a mennyországban majdnem háromszor olyan meleg van, mint a pokolban.