Pegazus
Pegazus, a szárnyas paripa még a múlt században is nagyon népszerű volt az európai irodalomban. Az volt a dolga, hogy inspirálja a költőket. Honnan is ismertük volna, mint a klasszikus mitológiából.
A görögök úgy tudták, hogy Pegazus a tengeristen, Poszeidón egyik fia, és meglehetősen szokatlan módon született. Ez úgy történt, hogy Poszeidón beleszeretett a Gorgókba. Sztheinó, Eurüale és Medúza egy Phorküsz nevű bölcs lányai voltak, aki a tengerben élt. Sztheinó és Eurüale halhatatlanok voltak, Medúza nem, de mindhárman gyönyörű szépek voltak. Poszeidónnak azonban csak Medúzát sikerült elcsábítania, mégpedig éppen Athéné templomában. Athéné megharagudott, és elvette a lányok szépségét. A Gorgók nagyfogú, lógó nyelvű, rézfogú, bronzkarú és aranyszárnyú szörnyetegekké váltak, hajuk helyén összefonódó kígyók tekergőztek, pusztán a tekintetük kővé változtatta az embereket. Csak a művészek nem féltek tőlük. Sokszor ábrázolták őket az etruszkok is, a Kr e 6 sz-tól kezdve; a ránk maradt példányok nagy részét a római Villa Giulia őrzi. A müncheni Régi Képtár híres Gorgója éppen egy vadmacskával harcol.
A szörnyeteggé vált tengeri lányokat Szamosz szigetén, Deikteiron nevű városban tisztelték. Ők azonban a távoli észak vidékére mentek, a „hüperboreuszok” jeges országába. Itt talált rájuk Perszeusz, aki egyszer nagyvonalúan megígérte a barátjának, hogy mindent megtesz érte. Barátja csupán azt kérte, hogy ölje meg az egyik Gorgót. A halhatatlan Sztheinó és Eurüale szóba sem jöhettek, még a halandó Medúza is nagyon veszélyes ellenfél volt Perszeusz számára. Athéné azonban segített neki, és amikor Perszeusz megölte a szörnyeteget, a holttestből kiugrott egy fegyveres harcos és Pegazus, a szárnyas ló – ők voltak Poszeidón gyermekei.
Athénének megtetszett a vad Pegazus, elfogta és megszelídítette. Aztán, amikor ráunt, odaadta őt a Múzsáknak.
Kezdetben csak három Múzsát ismertek, akik Zeusz és Mnemoszüné (= emlékezés) lányai voltak, és Pieriában, az Olümposz hegység lábánál születtek. A Múzsák az emlékezés leányai, mivel a hajdani költők nem ismerték az írást, és csak az emlékezetükre támaszkodhattak, amikor előadták a költeményeiket. Sem Zeusz, sem Mnemoszüné nem törődött a lányokkal. Egy Eufémé nevű dajka nevelte fel őket a saját fiával, Krótusszal együtt, aki először híres vadász, később pedig a Nyilas csillagkép lett. Meleté (meditáció), Mnémé (emlékezés) és Aoédé (ének) átköltöztek a Helikón hegyre, ezért sokszor a Helikón lányainak mondják őket. Ide hozta el Athéné a vad Pegazust, aki hamarosan a Múzsák kedvence lett. Amikor panaszkodtak, hogy nincs vizük, Pegazus csak dobbantott egyet a patájával, és forrás fakadt a földből, amelyet el is neveztek Hippokrénének, ló-rúgta forrásnak. A költő a Helikón vidékére álmodja magát, megnyergeli a Pegazust, a Múzsákhoz fohászkodik, az ihletet a Hippokréné-forrásból meríti. Sajnos egy idő után ezek mind közhelyekké váltak, a költők leszoktak róluk, és a legkülönbözőbb helyeken keresik az inspirációt.
Azt mondják, hogy az első három Múzsa éppen olyan vad és féktelen volt, mint szárnyas lovuk. Apollónnak éppen úgy meg kellett szelídítenie őket, mint annak idején Athénének Pegazust. Ettől kezdve a Múzsák énekeltek az ünnepi szertartásokon, és mint Homérosz írja, az ünnepi szertartásokon maga Apollón táncolt előttük (Iliász I.603-4). Egy idő után rejtélyes módon kilencen lettek; Klió, Kalliopé, Uránia, Terpszikhoré, Erato, Melpomené, Thália, Euterpé és Polihümnia már nemcsak a zenészeket, énekeseket és költőket inspirálták, hanem a filozófiát, csillagászatot, orvoslást és a természettudományokat is. Pegazus azonban nem maradt együtt a Múzsákkal, hanem egy ideig szabadon kóborolt az Égei-tenger szigetein.
Egyszer azonban a harcias Bellerophón azt a feladatot kapta, hogy ölje meg a Kimérát, egy oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó szörnyeteget. Kicsit hosszú a történet, meg aztán lehet, hogy a Kiméra nem is valamilyen állat volt, hanem egy működő vulkán Lükiában (Plinius: Historia Naturalis II.106 és V.27). Bellerophón belátta, hogy egyedül nem bír a Kimérával, ezért elment egy Polüdeosz nevű jóshoz, és tanácsot kért. A jós azt mondta, hogy ez csak Pegazus segítségével lehetséges. El is magyarázta, hogyan lehet elfogni.
Bellerophón sokáig kereste a lovat, és végül Korinthoszban találta meg; éppen ivott egy forrásból. Bellerophón gyorsan a fejére dobta az arany zablát, amit Athéné adott neki. Felpattant a Pegazus hátára, aki a Kiméra fölé repült vele, telelőtte nyilakkal, végül a lándzsája hegyére ólmot rakott, és beledugta a tüzes szörny szájába. Az ólom megolvadt, lefolyt a Kiméra torkán, és elégette a belső szerveit.
Pegazus Bellerophónnal maradt, győzelemre segítette a csatákban, úgyhogy Bellerophón feleségül vehette a lükiai király lányát. Békésen uralkodhatott volna ebben a gazdag országban, ő azonban elbízta magát, és elhatározta, hogy felrepül Pegazussal az Olümposzra. A ló nem volt nagyon okos, a kalandokat viszont nagyon szerette, így aztán rögtön beleegyezett az égi utazásba. Zeusz azonban elküldött a bögölyt, a bögöly megcsípte a lovat, a ló hirtelen felágaskodott, Bellerophón pedig lezuhant a földre. Pegazus azonban tovább repült, és azóta az Olümposzon lakik, ő szállítja Zeusz villámait. Van egy csillagképe is, amely tőlünk leginkább októberben látszik.
Egyáltalán nem Pegazus az egyetlen ló, akit a klasszikus korban szárnyakkal ábrázoltak. Héraklész is elfogott egy szárnyas lovat, Ariónt, csak így sikerült elfoglalnia Éliszt. Ez a ló is Poszeidón fia. Van egy híres görög szoborcsoport: két szárnyas ló húz egy kocsit, a kocsin egy férfi utazik, aki egy nőt ölel magához. Azt gondolják, hogy ezek a halál lovai, a férfi egy alvilági démon, aki éppen most ragadta el az áldozatát: a férfi démonok mindig nőket rabolnak el, a nők pedig férfiakat. Ugyanígy gondolták az etruszkok is, akik Pegazust ugyan nem ábrázolták, de jól ismerték a szüleit, Medúzát és Poszeidónt.
*
A szárnyas lovak közül Pegazus a legjobban ismert, de nem az egyetlen. Az asszírok szívesen ábrázoltak karcsú paripákat, akik szárnyai egyenesen a szügyükből nőtt ki. Égi lovak, hiszen oda repülnek, ahova kedvük tartja. A napistennek egy egész ménese van szárnyas lovakból.
A germán és északi mondák Wotannak vagy Odinnak nevezik az égi világ urát. Odin szeret harcolni, viharokat támasztani, villámokkal harcol, varázserői vannak. Lova a nyolclábú Sleipnir, akiről azt mondják, négy lába a rendes helyén van, négy pedig hátán; ha az alsó lábai elfáradnak, a felsőkkel vágtat tovább. Odin azonban a költészet ura is, ezért nagyon valószínű, hogy Sleipnirnek eredetileg szárnyai voltak, mint Pegazusnak, a felső négy láb az egykori szárnyak emléke egy olyan korban, amikor már nem tudtak elképzelni egy repülő lovat.
Sleipnir talán kapcsolatban van a népmesék táltosával, akinek ugyan nincs szárnya, de ez a hiányosság egyáltalán nem akadályozza a repülésben.
Szinte mindegyik indo-európai népnél találunk egy „Pegazust”, még a letteknél is ott van a lóformájú Usziny, az egyik napisten.
Távoli rokonai is vannak a szárnyas lónak, például a hippogriff, akit Lodovico Ariosto ír le az Őrjöngő Lórántban:
Fegyverest láttam a Rodonna partján,
Szárnyas lovat ki zablán visszatartván… (II.37)
Nem képzelt lény, úgy nézz e paripára,
Anyja kanca, griff volt atya-elődje,
Apjától lett a tolla és a szárnya,
A mellső lába, a feje, a csőre,
Anyjától van minden más porcikája;
Neve így hippogriff – és egyelőre
Ritka jövevény a jeges tengerekről,
Rajtunk is túlról, uráli hegyekből. (IV.18)
(Tandori Dezső fordítása)
A hippogriff tehát egy mesés madár és egy ló fia, azonban nem Ariosto fantáziája alkotta meg. Csőrét leszámítva éppen olyan, mint a görög Pegazus, vagy még pontosabban a közös indo-európai szárnyas paripa, a görög, etruszk, germán, lett és az összes többi Pegazusok őse. Nem véletlen, hogy a jeges északi vidéknek, a hüperboreuszok Urálon túli országának a lakója – a görög Pegazus is ezen a távoli, akkoriban egyáltalán nem ismert helyen született.
Ariosto egyébként azt írja, hogy egy nagyon bátor lovag, Asztolf megnyergelte ezt a szárnyas lovat, később azonban szabadon engedte, és az el is repült észak felé.
Egészen váratlan helyeken is felbukkannak a szárnyas lovak, például a kereszténység apokaliptikus írásaiban. A Bibliotheque Nationale de France-ban van egy festmény, amely a világ végét ábrázolja. Koronás állatok támadják meg a bűnösöket, emberi fejük, de lótestük van, pata helyett karmokkal, farkuk olyan, mint a skorpióé, és nagy, barna szárnyakon repülnek.
*
Egy buddhista mese (196. sz. dzsátaka a sri lankái gyűjteményben, valamint a Kárandavjúha egyik példázata) hőse egy hófehér, szárnyas ló. Ez a ló valahogyan megtudta, hogy egy távoli szigeten emberevő démonok élnek, gonosz asszonyok. A sziget környékén sok tenger alatti szikla van, alattomos zátonyok, amelyeket a hajók nem tudnak kikerülni. A nők szívesen fogadják a hajótörötteket, varázserejükkel szép tájakat és nagy gazdagságot varázsolnak eléjük, és boldogan élnek, amíg meg nem pillantanak egy újabb, süllyedő hajót. Ekkor a hajótörötteket, földalatti börtönökbe zárják, majd megeszik; előbb-utóbb ugyanez a sors vár mindenkire, akit balsorsa erre a szigetre vezérelt.
Időnként azonban megjelenik a fehér paripa, és megszólal emberi hangon: „Ki akar átjutni a túlsó partra? Ki akar visszamenni az emberek közé?” A legtöbben jól érzik magukat a démonok szigetén, és nem is válaszolnak. Csak néhányan sejtik a veszélyt, őket vissza is viszi a ló Indiába.
Ezt a szárnyas lovat úgy hívják, Valáha vagy Déva-Valáha, felhő, isteni felhő. Könnyen azt gondolhatjuk, hogy a szárnyas lovat csak beleképzelték egy nagy felhő formájába; India védikus írásai azonban sok szárnyas lóról tudnak, akik semmilyen kapcsolatban nem állnak a felhőkkel.
*
Régies veretű mítoszt mond el az Asva-csikitsita bevezetése, amely a lovak gyógyításának a művészetével foglalkozik (I.8). A mítosz nem mese, hanem kollektív emlékezés valamilyen régi eseményre, amelyet sok száz vagy ezer évvel később írtak le, és elképzelhető, hogy kiegészült mesés elemekkel. A mítosz alapja azonban mindig valóság.
Az Asva-csikitsita azt írja, hogy kezdetben minden lónak szárnya volt, oda repültek, ahova kedvük tartotta. Indra, a félistenek királya szokás szerint éppen harcban állt a démonokkal, és vesztésre állt. A félistenek nem tudtak egyszerre harcolni is, meg maguknál tartani az összes fegyverüket. Kocsiba fogták a nagy fehér elefántot, de Airávata nagyon lassú volt. Indra azt gondolta, biztosan megnyerné a háborút, ha ezek a gyors lovak húznák a harci szekeret. Mit csináljon? Hogyan fogja el ezeket az ide-oda röpködő paripákat?
Szerencsére éppen meglátott egy nagy bölcset, Sálihótrát. Felajánlotta neki a tiszteletét, és nagyon alázatosan így szólt hozzá: – Számodra semmi sem lehetetlen a három világban. Kérlek, add meg nekem azt az áldást, hogy ezek a lovak húzzák a félistenek kocsijait, amire még az elefántok sem képesek. Akkor biztosan legyőzzük a démonokat.
Erre Sálihótra elővett egy nyilat, és lemetszette a lovak szárnyát. Szomorúan, véres sebekkel mentek oda a nagy bölcshöz, és megkérdezték:
- Miért vágtad le a szárnyainkat? Nem tettünk semmi rosszat. Most már nem tudunk elmenekülni az ellenségeink elől. Védelmezz meg minket, légy te a lovak menedéke.
Sálihótra nagyon megsajnálta a lovakat, és így szólt:
- Indrának van szüksége rátok, ezért vágtam le a szárnyaitokat. Indra, a félistenek és a királyok kocsijait fogjátok húzni a háborúban. De gondoskodni fogok róla, hogy nagy becsben tartsanak, nagy tiszteletben részesüljetek.
Ekkor Sálihótra begyógyította a lovak sebeit, és leírta 12.000 versben, hogyan kell a lovakat gondozni és gyógyítani.
*
A védikus irodalom és egyáltalán a világ legrégebbi könyve, a Rgvéda nagyon sokszor említi az Asvinokat. Az Asvin szó lovast jelent. Pegazusunknak számos nagyon régi, indo-európai őse van, ide tartoznak az Asvinok is. A Rgvédában ragyogó, fényes ikrek, mindig fiatalok és szépek, virágfüzéreket viselnek, aranyos utakon járnak (hiranja-vartani). Nagyon gyorsak, bölcsek, szívesen megajándékozzák az embereket. Néha az ég fiainak nevezik őket, pontosabban Vivaszván napisten fiai, és ők is nagyon különösen módon születtek, mint a görög mondák Pegazusa és Ariónja. Vivaszván felesége, Szaranjú nem tudta elviselni férjének ragyogását és forróságát, ezért két gyermekét rábízta a saját árnyékára, ő maga pedig elment a távoli északra, és kanca-formában legelészett a Himalája lejtőin. Vivaszván egy idő után rájött, hogy egy árnyékkal él együtt, és elindult, hogy megkeresse az igazi feleségét. Amikor megtalálta a legelőn, maga is lóvá változott. A kanca megfordult, hogy a hátsó részét védelmezze, és a csődört csak az orrával érintette meg: így születtek meg az Asvinok, akiket Nászatjáknak, orrból-születetteknek is neveznek. Brahmá elvette a nap ragyogásának és forróságának egy részét, így aztán Szaranjú hazatért vele.
A görögök úgy tudják, Démétér istennő kanca alakjában járt a tengerparton. Poszeidón tengeristen azonban felismerte, el is csábította, így született az egyik szárnyas ló, Arión. A védikus történet többi része az idők folyamán elfelejtődött.
A Rgvéda többször is említi, hogy az Asvinok szárnyas lovak alakjában járnak. Hattyúszárnyaik vannak, olyan gyorsak, mint a sas vagy a sólyom (RV V.78)
Egy másik himnusz azt mondja, „az Asvinok szárnyai suhognak” (RV 7.44):
Első legyen Dadhikraván,
Segítse Agni és Bhaga,
Púsan, Indra, az Asvinok,
Visnu, ég-föld, a tűz, a fény.
Ha áldozatra indulunk,
Lovunkat kelti föl imánk,
Ílá van ott a szent füvön,
Az Asvinok szárnya suhog.
Míg kél a ló, imádkozom:
A tűz, a föld, a pirkadat,
Varuna, Szúrja űzze el
Az összes bajt, a szenvedést.
A győztes ló kocsit repít,
A pályahosszat ismeri,
Az Áditják, Angiraszák,
A Nap, s a Vászuk társai.
Törjön utat Dadhikraván,
Óvjon a tűz s a csillagok,
A tévedést nem ismerők
Szavunkra mind figyeljenek.
Amikor nem az Asvinokról mondják, hogy szárnyaik vannak, akkor legalább a kocsijukat húzzák szárnyas lovak:
„Imákat mondok a Nászatjáknak, felkészülök az áldozatra. Szent füvet hozok. Olyan gyorsan járnak, mint a szélkergette esőfelhők. Feleséget hoztak az ifjú Vimadának, a kocsijuk gyorsabb, mint a nyíl.
Lovaiknak erős szárnyaik vannak, fürgén járnak, hallgatnak a félistenekre.” (RV I.116.1-2)
*
A Pegazus másik őse Agni, a tűz, aki a felajánlásokat viszi föl a mennybe. A Rgvéda kb 200 himnuszt intéz hozzá. Emberi formája is van, ragyogó, fiatal herceg, aki egyszerre minden irányba lát, olyan fényes, mint a Nap, de éjszaka is ragyog, hangja olyan, mint a mennydörgés. Vörös lovak húzzák a kocsiját. Égi sasnak, hattyúnak is nevezik, ilyenkor erős szárnyakon repül. Egyszer olyan sok felajánlást kellett fölvinnie az égbe, hogy elfáradt, ló-alakot öltött, hogy senki ne ismerje fel, majd elrejtőzött egy asvattha-fában, és ott is maradt egy évig. Az asva szó lovat jelent, és a Rgvéda egyik himnusza (IV,39) magát Agnit is szárnyas lónak nevezi:
Dicsérjük gyors Dadhikravánt,
A földet és a tág eget,
A rózsaszínű hajnal óv,
És átrepít minden bajon.
Dicsérem ezt a ménlovat,
Ki gazdag kincset osztogat,
Puruknak adta Mitra és
Varuna őt, a gyors futót.
Ki tiszteletben részesül,
Ha jő az alkony s virradat,
Varuna-Mitra egy vele,
Aditi törli föld porát.
Marutok, Mitra és a nagy
Varuna adja kincseit,
Hős Indra, vadzsra-forgató,
És Agni, minden jó ura.
Először Agnit hívja meg
Az áldozatra készülő.
A szárnyas ló az ég fia,
A földlakók vezére ő.
Dicsérem így Dadhikravánt,
A harcos, hódító lovat.
Megédesíti életünk,
Meghosszabbítja napjaink.
A Rgvéda verseihez sok magyarázatot lehetne írni. A Puruk egy ősi indiai nemzetség az úgynevezett Hold-dinasztiában (Szóma-vamsa), sokszor szerepelnek a védikus irodalomban, így a Mahábháratában is. Mitra és Varuna olyan félistenek, akik mindig együtt járnak; így kerültek át az iráni árják szent könyvébe, az Avesztába is. A Marutok Indra barátai, a vadzsra nem más, mint a mennykő vagy villám.
Hanem kicsoda Dadhikraván?
Dadhikraván, vagy Dadhikrasz a mi Pegazusunk harmadik indo-európai őse, eredetileg szárnyas paripa, később híres versenylovak neve. A Rgvéda himnuszai sokszor megemlítik, például a következő (RV IV,40):
Dicsérjük most Dadhikravánt,
dicsérjük minden reggelen
a víz urát, a hajnalt és
Agnit, Szúrját, Brhaszpatit.
A harc s a préda élteti,
A jók, a gyorsak társa ő,
Versenyfutó és szélsebes,
Ételt, erőt, fényt hoz nekünk.
Két fényes szárnya surrog, és
Csapongva száll Dadhikraván,
Miként a sólyom, ég felé,
És sokkal gyorsabb, mint a szél.
Fején a szíj s az oldalán,
Előrelendül és rohan,
A verseny hősi győztese
Szökell kanyargó utakon.
A hamsza fényben él, az ég
A Vászu tiszta otthona,
A védi mellett áll a pap,
Vendég a ház legszebb helyén.
A ló nemes helyen lakik,
Szülői jóság és az ég,
A szent tehén, a víz, a hegy,
A törvény és a rend maga.
Az utolsó két vers talán magyarázatra szorul. A hamsza, vagyis a hattyú a fényes helyeket kedveli, a Vászu, vagyis Visnu tisztaságban él. A papnak a védi, vagyis az oltár mellett van a helye, a vendégnek a legszebb szobában. De a híres versenyló és nagyon nemes helyeken lakik: a szülői jóságban, az égben, a tehénben, a vízben, a hegyben, sőt a törvényben és a rendben. Ezt persze nem kell szó szerint venni.
Ezzel megtaláltuk Pegazus őseit, védikus félisteneket és a többi szárnyas lovat. Az Asvinok, Agni és Dadhikraván élnek tovább a görög, etruszk, római, germán és más indo-európai népek emlékezetében.