Pálma
Indiában azt mondják, hogy a növények Brahmá hajszálai. A pálmafák kétségkívül ott vannak a leghosszabb hajszálak között. Nagyon sok fajta van, és nemcsak a trópusokon. A szép és feltűnő fák sokszor szerepelnek díszletként, mint egy időben és térben távoli világ meghatározói. John Keats írja:
Ott álltam… s mögém mintha minden égöv
Fája, mirtusz, pálma, tölgy, szikamór, bükk,
Banán, s fűszer-virág vont volna függönyt.
(Hyperion)
John Milton (1608-1674) az édenkertről írja:
A cédrus és a luc, az erdei fenyő,
A pálmalegyezők – egy csöndes esti kép,
Egy árny egy árny fölött, és titkosan csodás
Színház a fák között.
(Elveszett paradicsom, IV)
A nagy indiai költő, Kálidásza is felhívja Felhő-hírnöke figyelmét a pálmafákra:
Pálmafás ligetek fölött majd megpihensz egy időre,
Majd felrebbensz, ha lepereg esőd, könnyű testtel tovább állsz.
(Felhő-hírnök)
A föld sok vidékén elterjedt a kókuszpálma. Szanszkrit neve nárikela, a portugálok nevezték el kókusznak, aztán ez a név elterjedt az egész világon. A portugál (és spanyol) nyelvben coco grimaszt jelent, azt mondták, a termés olyan, mint egy vigyorgó majom feje.
Hogyan került a kókuszdió a földre? A Mahábhárata elmondja, hogy élt egykor egy Trisanku nevű nagyon jámbor király. Szeretett volna eljutni a mennybe, de nem akarta megvárni, amíg meghal. Azt akarta, hogy most azonnal, a saját testében kerüljön az égiek közé.
Mi sem könnyebb ennél, mondta egy Visvámitra nevű bölcs, és elvégzett egy nagy áldozatot. A mantrák erejéből Trisanku emelkedni kezdett, és már ott is járt a menny kapujánál.
Visvámitra azonban elfelejtkezett egy fontos dologról. Nem szólt előre Indra királynak. Így aztán Indra felháborodott: Mit keres itt ez a közönséges ember? És lelökte a vakmerő halandót.
Trisanku rémülten fohászkodott Visvámitrához: Védj meg!
A bölcs felpillantott, és látta, hogy a király sebesen zuhan a föld felé. Hirtelen felkiáltott: – Maradjon Trisanku ott, ahol van!
Trisanku megállt az ég és a föld között. A bölcs azt gondolta, nem lehet kellemes és föld között lebegni, ezért megtámasztotta őt egy hosszú póznával. Idővel a póznából kókuszpálma, a király fejéből pedig kókuszdió lett.
Trisanku sok jót tett az emberiséggel, mert a kókuszpálma minden része felhasználható. Leveleivel kunyhókat fednek, rostjából szőnyeg, törzséből csónak készül. A kókuszdió héjával fűtenek, hamujából fekete festék lesz. A gyümölcsöt megeszik, sokféle ételbe teszik. Szerencsét hoz, ha valaki félszemmel rátekint a hindu újév napján. Dekkanban kókuszdió- és citromdarabkákat dobáltak a vőlegény feje fölött, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Nyugat-Indiában kókuszdióval békítik meg a haragos vízi szellemeket, és Káli istennő is elfogad egy kókuszdiót emberáldozat helyett.
Bengálban úgy tudják, hogy a kókuszdión szemek vannak, és vigyáznak, nehogy egy arra haladó fejére essenek.
A kókuszpálma gyökeréből sokféle orvosság készül. Sajnos bor is lesz a megcsapolt fa nedvéből, mégpedig elég sok, egy hét alatt 200 liter. Az erjesztett léhez még további mérgeket adnak, például csattanó maszlagot; a lepárolt borból az arak nevű méregerős pálinka lesz. Sokan nem tudnak ellenállni a könnyen megszerezhető bornak, amit egyes tantrikus körökben a szertartás részeként fogyasztanak, azzal a céllal, „hogy megszabaduljanak a társadalmi előítéletektől.”
India egy nagyon hasznos pálmája a talipot, palmira vagy ernyőpálma. Sok ezer éven át az ernyőpálma leveleire írtak, és így maradt ránk India irodalmi és tudományos öröksége. A pálmaleveleket méretre szabták, forró vízben lágyították, megszárították, kisimították, és alkalmilag meg is füstölték. Éles tűkkel karcolták bele a betűket, amelyekbe aztán fekete festéket vagy kormot dörzsöltek, hogy jobban el lehessen olvasni. Néha a lapokat könyv-formában, fémkapcsokkal kötötték össze. Az íráshoz használtak más anyagokat is, például a Himálajában nyírfakérget, egy bambuszféle rostjaiból pedig papír készült, ami jóval megelőzte a kínai találmányt. Mégis a pálmalevelet kedvelték a legjobban. Az egyetlen probléma az volt, hogy 3-400 év után ezek tönkrementek; nem bírták sem az éghajlatot, sem a fehér hangyák támadásait. A királyoknak és a templomok vezetőinek kellett biztosítaniuk, hogy a kéziratokat rendszeresen lemásolják; a tönkrement lapokat pedig rituálisan elégették. Ezt a ciklust csak az európai gyarmatosítók zavarták meg, és különösen a 19. században veszett el jóvátehetetlenül sok régi és értékes kézirat.
Nemcsak a szanszkrit nyelvű könyveket írták pálmalevelekre. A technika Dél-Indiában is elterjedt, különösen Tamilnaduban. A tamilok inkább a tudományos könyveket értékelték, a ma meglevő, több, mint 100,000 kéziratuk fő témái: orvostudomány, anatómia, mezőgazdaság, állattartás, építészet, zene, csillagászat, harcművészetek. Pálmalevelekre írták a buddhista szent könyveket; és a pálmalevelek formáját annyira megkedvelték, hogy Tibetben még ma is ebben a formában készülnek a szent könyvek, persze kínai papíron.
Plinius szerint az egyiptomiak voltak az elsők, akik pálmalevélre írtak, az ő világképe azonban nem terjedt el Indiáig.
Sok más híres pálma van Indiában, például a 25 m magasra növő, másfél méteres levelű bételpálma. Marco Polo hozta az első hírt 1298-ban arról, hogy a hinduk egy diót rágcsálnak, amitől véres lesz a szájuk. Ez persze nem igaz, mert a bételdió az arekalin alkaloida és a tannin mellett csak vörös festőanyagot tartalmaz. A tojás nagyságú, narancssárga gyümölcs magjait kis darabokra vágják, elkeverik mésszel és fűszerekkel, aztán betekerik a bételbors levelébe, amely aromatikus illóolajokat tartalmaz. Az arekalin gyorsítja a szívműködést és a légzést, elősegíti az emésztést, általában felfrissíti a szervezetet, ezért ma is népszerű Indiában. Azt sem bánják, hogy a fogakat feketére festi. A bételdió azonban veszélyes, például rákkeltő, és egy idő után nagyon terheli a szívet.
Csaitanja Maháprabhu, a kb. 500 évvel ezelőtt élt nagy indiai szent élettörténetében olvashatjuk, hogy egyszer gyermekkorában megevett néhány bételdiót, és nagyon rosszul lett, elvesztette az eszméletét. Szülei nagy nehezen magához térítették, de a kisgyerek még sokáig mesélte, milyen látomásai voltak. (CC Adi 15.16-17) Azóta a vaisnavák egyáltalán nem fogyasztanak bételdiót.
Érdekes és veszélytelen növény a tengeri kókuszpálma, amely csak a Seychelles szigeteken nő meg, akár 40 m magasra, 3-4 m hosszú levelekkel. Meddő termése a vízen lebegve sokfelé eljut. A szép mintázatú, ragyogó színű és furcsa formájú „maldiv diókat” szerelmi amulettként használták. Prózai lelkek növényi elefántcsontnak nevezték, és mindenféle dísztárgyakat, például gombot faragtak belőle.
A tengeri kókusz azért is nevezetes, mert a fák között „hímek” és „nőstények” vannak, és a Seychelles szigetek lakói azt beszélik, hogy éjszakánként szerelmes találkozókra járnak.
Az arab országok fontos fája a datolyapálma. Egy arab mondás szerint a datolyapálmát annyiféleképpen lehet felhasználni, ahány nap van az évben. Gyümölcseit megeszik, magjából olajat sajtolnak, leveleivel házakat fednek, de falak, kerítések, gyékények, kosarak és kötél is készülhetnek a levelekből. Jelzi, hol található víz a földfelszín alatt. 200 évig is elél. Jerikó a „pálmák városa” (Krón. II. 28.15, Bírák 3.13). A Korán szigorúan tiltja a datolyapálmák kivágását, Énok könyve pedig ezt írja: „Ezt a fát (támár) egyetlen halandónak sem szabad érintenie a nagy ítéletig, azután majd odaadatik az igazaknak és a jámboraknak. Gyümölcséből nyerik a kiválasztottak az örök életet.”
Sok érdekes pálmafaj él az Újvilágban is, például Közép-Amerikában a szabál-pálma, amelynek termése zsíros olajokat, zsírsavakat és különféle alkaloidákat tartalmaz, és a szerelmi bájitalok fontos alapanyaga. Hasonló célt szolgál a csavarpálma léggyökereiből készített főzet.
A királypálma Kuba, a fáklyapálma pedig Kolumbia címerét ékesíti.
Brahmá leghosszabb hajszála azonban a rotang pálma, amely 170 m-re is megnőhet. Nem is áll meg egymagában, hanem más őserdei fákra kapaszkodik. Hajlékony törzséből készül a „rattan” bútor.
Európában egyetlen őshonos pálmafaj él, a törpepálma vagy palmito, a Földközi tenger partvidékén. Ennek szinte nincs is törzse, csak 3-4 m hosszú, legyezőformájú levelei, amelyeket rossz ízlésű emberek megszárítanak, széthasogatnak, és úgynevezett afrikot, lószőrpótló tömítőanyagot készítenek belőle.
A görögök Apollónnak szentelték a pálmát (és a babért). A legenda úgy tudja, hogy Apollón Zeusz és Létó fia, és Délosz szigetén született. Zeusz sok földi lányt elcsábított, Létót azonban holdistennőként tisztelték Délosz szigetén. Egy Lat nevű holdistennőt Dél-Palesztinában tiszteltek, de volt egy Lat nevű istennő Mohamed fellépése előtt Mekkában is, Uzza és Manat mellett. A három istennő olyan népszerű volt, hogy kezdetben Mohamed is elismerte, nagyon hasznos a közbenjárásuk. Úgy látszik, Zeusz messzebbre is elkalandozott Délosz szigeténél, és Apollón Palesztinából vagy Arábiából hozta magával a pálmajelvényt. De a Latium szó is a holdistennő nevével kapcsolatos, latinok, vagyis rómaiak tehát a holdistennő földi szolgái. Ebből arra következtethetünk, hogy sokkal mélyebb összefüggések vannak a régi kultúrák között, mint azt ma feltételezik.
A másik következtetés, hogy néhány ezer évvel ezelőtt sokkal nagyobb területen éltek különféle pálmafajok. A jellemző és szépen lerajzolható fa fontos építészeti díszítőelem lett Egyiptomtól Görögországig. Salamon király templomáról írja az Ószövetség:
„És a ház összes falain köröskörül, kívül és belül kérubokat, pálmafákat és kinyílt virágokat metszett ki.” (I. Kr. 6.29)
A palmetta, vagyis a stilizált pálmalevél a mi honfoglalás-kori művészetünkben is jellegzetes díszítő elem, például az úgynevezett tarsolylemezeken. Díszítőelemként az arab országokban terjedt el, ahol az emberek, és sokszor az állatok ábrázolását is tiltják.
A görögök és rómaiak által használt Fönícia név azt jelenti, a pálmák földje; és a régi Tirus és Szidón sok pénzén ábrázolták ezt a fát. Augustus császár uralkodása alatt verték Judea első pálmaágas ezüstpénzeit, Judea első római helytartója, Coponius datolyapálmával díszített pénzeket bocsátott ki.
Később Vespasianus császár veretett egy pénzt, amelyen pálmafa alatt síró nőt ábrázoltak, ez volt Palesztina szimbóluma.
Amikor a jeruzsálemi templom újjáépült, az ünnepeken úgynevezett lulabokat vittek magukkal a zarándokok. A lulab egy pálmalevélből, mirtuszból és citromfaágból, mások szerint pálmalevélből, fűzfaágból és három mirtuszágból állt, amelybe citromot vagy más citrusz gyümölcsöt tűztek. A lulabokat az ünnep után hazavitték, és megőrizték, hogy szerencsét hozzon, és megvédje a házat az elkövetkező évben.
Azt tartották, hogy a pálmák nemcsak egyszerűen susognak a szélben, hanem a zsoltárokat mondogatják. Bliss Carman (1861-1929) angol költő írja:
Egy zöld madár a citromfák közt valahol
Egész nap repked, bölcsen, megnyugtatón dalol,
A fönti kékben ünnepélyes pálmafák
Mormolnak szüntelen egy ős litániát.
(Fehér Nassau)
Nagy ünnepeken és a tisztelet jeléül Jeruzsálemben pálmalevelekkel borították be az utat. Ez történt akkor is, amikor Jézus vonult be Jeruzsálembe:
„A sokaság legnagyobb része pedig felsőruháit az útra teríté; mások pedig a fákról gallyakat vagdalnak és hintenek vala az útra.” (Máté 21.8)
János evangélista megmondja, hogy ezek pálmaágak voltak (12.13).
Ennek emléke a virágvasárnapi ünnep, amelyet számos európai nyelvben neveznek pálma-vasárnapnak. Ez a húsvétvasárnap előtti vasárnap, amely jelzi, hogy kezdődik a nagyhét, és hamarosan vége a nagyböjt idejének. Ma is sok templomban rendeznek körmeneteket, persze pálmalevelek híján meg kell elégedni egyéb zöld levelekkel, a fűz, tiszafa vagy más fák gallyaival. A korai keresztények úgy hitték, az angyalok pálmaleveleken viszik a lelkeket a mennybe. Egyes helyeken a pálmaleveleket mindenszentek napján elégették, és remélték, hogy a felszálló füst kiszabadítja a purgatóriumból a megváltásra várakozó lelkeket.
A régi frigyláda-ünnepek emléke összemosódott a mennyországba jutással, mint a megváltás kézzel fogható bizonyítékával, a pálma a győzelem és az öröm jelképe lett.
„És vegyétek magatoknak az első napon szép fának gyümölcsét, pálmafa ágait, sűrű levelű fa lombját, és patak mellett való fűzfagallyakat, és örvendezzetek az Úr előtt hét napig.” (Mózes III.23.40)
Saint-Amant francia költő írja:
A pálmák, a győzelem jelvényei, kínálják
Roskadó ágaik mézízű szüretét.
(Ősz a Kanári szigeteken)
Mark Akenside angol költő (1721-1770) ezt ígéri a küzdőknek:
A harcost átformálja majd a kor,
A minden vitéznek méltó pálma jut.
(Óda Anglia vidéki uraságaihoz)
Néha gúnyosan beszélnek erről a győzelemről, mint Volumnia, Shakespeare Coriolanusában (V.3):
Tiéd a pálma, csak mert hitvesed
És gyermekednek vérét kész vagy ontani.
Lucy Maud Montgomery angol költőtő (1874-1942) viszont békésen tréfálkozik, azt a fontos kérdést vizsgálja, vajon a férfiak vagy a nők türelmesebbek-e:
Készségesen elismerem,
A férfiben is akad türelem,
A nő se mindig édesen nyugodt;
Hiszem, hogy minden egyetért,
A sokszoros türelemért
A nőnek jár a pálma.
(Ki türelmesebb – a férfi, vagy a nő?
A keresztény legendákban sokszor szerepelt a pálma. Elterjedt hit volt, hogy Krisztus keresztje négyféle fából készült: cédrus, pálma, ciprus és olajfa. Egy régi angol vers szerint:
Cédrushoz szögezték lábát, pálmához a két kezét,
Testét ciprusfa tartotta, olajfára írták a nevét.
Sok angol versben szerepel ez a négy fa együtt, még akkor is, amikor a vers témája egyáltalán nem vallási.
A középkorban népszerű volt Szent Kristóf, aki eredetileg egy óriás termetű, Offero nevű férfi volt. Hallott Krisztusról, és sajnálkozott, hogy ő már nem találkozhat vele. Azt a tanácsot kapta egy remetétől, hogy segítse a gyengéket, akkor meg fogja látni Krisztust. Offero egy veszélyes folyóátkelőhelynél telepedett le, kicsavart a földből egy pálmát, és arra támaszkodva segítette át az embereket a vízen. Egy viharos éjszakán megjelent egy gyermek, és kérte, hogy vigye át. Offero az ölébe vette a gyermeket, és elindult; de ez a kisgyerek egyre nehezebb lett, és Offero csak nagy nehezen ért át vele a túlsó partra. Itt a gyerek azt mondta neki, szúrja le a botját a földbe – a bot azonnal leveleket hajtott, és kivirágzott. Offero most már tudta, kit vitt az ölében, keresztény lett, és a nevét Christ-offerora, Christophorosra változtatta, ami Krisztus-hordozót jelent.
Számos középkori legendában kísért a csodálatosan kizöldülő és kivirágzó bot, például a Tannhaeuserben. A zarándokok pálmabotokat viseltek, ez magyarázza Heléna kérdését Shakespeare egyik színművében (Minden jó, ha jó a vége, III.5):
Könyörgöm, mondd, a pálmás népség hol pihen?
Kis Szent Pál a Théba környéki sivatagban remetéskedett, és pálmalevélből szőtt köntösben járt, amit később Szent Antalnak ajándékozott. Ezt az ereklyét sokáig Budán őrizték, de a török uralom alatt eltűnt. Érdekes, hogy indiai remeték is viseltek pálmalevél ruhákat, például a 84 mahásziddha közül Nágárdzsuna és Hilapa. Az ábrázolásokon Hilapát annyira elborítják a pálmalevelek, hogy csak a feje látszik ki.
A reneszánsz korban a pálma a győzelem, bátorság, igazság, a földrészek közül pedig Ázsia jelvénye. Ezek a szimbólumok többnyire a Biblián alapszanak. A 92. zsoltár írja:
Az igaz virágzik, mint a pálmafa,
Növekedik, mint a cédrus a Libanonon.
(92.13)
János Jelenéseiben az igazak fehér ruhát viselnek, és pálmaágakat tartanak a kezükben, így állnak a királyi szék előtt. (7.9)
A pálma talizmánként is szerepelt azokban az országokban, ahol nem volt honos. Fájának vagy levelének egy kis darabkája elűzte a gonosz szellemeket, a belőlük formált kereszt távol tartotta a villámot, és lázcsillapítónak pálmalevelet rendeltek.
Tetvek és bolhák ellen húsvétvasárnap Szűz Mária képe mögé pálmaleveleket dugtak az első harangütésre, és közben ezt mondták: „Távozzon el innen minden csont nélküli állat.”
Pálmafával álmodni szerencsét és sikert jelent, különösen ha a pálmafa virágzik. Virágnyelven a pálma győzelmet jelent.