Őz
Sokféle állat él az erdőkben és a szavannákon, köztük szarvasok, őzek, gazellák és antilopok. A régi szanszkrit nyelvben egyetlen szó van ezekre a különféle állatokra: mrga. Sőt ez a szó még általában vadállatot is jelent, ahogyan a Biblia mondja, az erdő és a mező vadjait. A klasszikus szanszkrit nyelvben már alkalmaznak megkülönböztetéseket, többnyire jelzőket, de a régi szanszkrit írásokból nem mindig derül ki, hogy most éppen őzről van-e szó – vagy oroszlánról. Van egy nagyon régi történet egy vadászról, akit úgy hívtak, Mrgári, az állatok ellensége. Ennek a vadásznak az volt a szokása, hogy csak félig ölte meg az állatokat, hogy még egy ideig gyönyörködhessen a szenvedéseikben. Mindegy volt neki, hogy kis madár, őz, vaddisznó vagy nyúl; minden állat ellensége volt, mrga-ari.
Ez a vadász olyan szerencsés volt, hogy találkozott egy nagy szenttel, Nárada Munival, így aztán az állatok ellenségéből az állatok védelmezője lett.
Amikor az indiai eposz, a Mahábhárata hősei az erdőbe vonultak száműzetésbe, fekete őzbőrt viseltek. Jóga-könyvekben is gyakran olvassuk azt az utasítást, hogy a jóginak fekete őzbőrön kell ülnie, miközben a gyakorlatait végzi. Mivel fekete őz nincs, valószínű, hogy itt a mrga szó antilopot jelent. Egy nagyon régi szanszkrit írás, a Sat-Csakra-Nirúpana is fekete őzről beszél, amikor leírja, hogy milyen a szívközpont, az Anáhata Csakra:
„Ennek a lótuszvirágnak tizenkét cinóberpiros szirma van. Anáhatának nevezik, mert itt hallani azt a transzcendentális hangot, amely két dolog összeütése nélkül keletkezik. Olyan ez a csakra, mint a kívánságokat teljesítő fa (szurataru); sőt sokkal többet ad, mint amennyit kérnek. Közepén van Váju hatszögű birodalma (vájor mandalam), ebben van a megtisztító mag-mantra (pávana bídzsa), aki szürke, mint a füstfelhő, négy karja van, és fekete őzön lovagol. Váju azért választotta, mert ez a leggyorsabb állat.”
A leíráshoz kép is tartozik, amely antilopot ábrázol: fel lehet ismerni a szarvairól. Váju egyik neve Mrgin, „aki őzön vagy antilopon lovagol,” a csakrák istenségei közé pedig azért került, mert nemcsak a szél istene, hanem a pránán vagyis az életlevegőn is uralkodik.
*
A régi indo-európaiak, akik többek között a mai európai és egyes kisázsiai népek ősei is, nem sokat törődtek azzal, hogy az eléjük kerülő állat őz volt-e, szarvas vagy gazella. Csak a vadász-zsákmányt látták. Sok ezer évvel ezelőtt, amikor a ksatriják vagyis harcosok még nemes és jóakaratú irányítói és védelmezői voltak a népnek, békeidőben szabadon vadászhattak az erdőben, hogy a nyíllal való célzást gyakorolják, és háború idején mindig megfelelő legyen az erőnlétük. Az indo-európai ősök kései leszármazottai a varnásrama rendszert már elfelejtették, minden korlátozás nélkül vadásztak, de még sok mindenre emlékeztek a régi kultúrából.
Ilyen indo-európai népek voltak a kelták Írországtól a kisázsiai Galatiáig a Kr.e. 1. évezredben, és még néhány száz évig. Államot vagy politikai egységet nem alkottak, de a vallásuk, az életmódjuk és a szokásaik nagyon hasonlóak voltak, hiszen sokat megőriztek az ősi örökségből. Ők sem tettek sok különbséget őzek, szarvasok és egyéb vadász-zsákmánynak valók között. Római hódítók írásaiból ismerjük a kelta világot, istenségeik neveit pedig többnyire latinosított formában. Egyikük neve Cernunnos, vagy a régi latin kiejtés szerint Kernunnos, „akinek szarvai vannak.” Ránk maradt néhány ábrázolás, ezeken az istenség úgy ül, mint a jógik, a fején szarvak vannak, és vadállatok veszik körül. Nagyon hasonlít arra a pecséthengerre, ami a kétezer évvel régebbi Indus-Szaraszvatí kultúrából került elő, és valószínűleg Rudra-Sivát ábrázolja. A kelták alakjukat folyton változtató állatok formájában képzelték el a természetszellemeket, akik mind istenségeik társai és néha a látható formájuk. Így a Cernunnos körül ábrázolt vadállatok megfelelhetnek azoknak a szellemeknek és démonoknak, akik Siva társai (SB 4.2.15), és akik néha az indiai hagyományban is vadkan, ló, kutya, kos, hattyú és más állat-alakokat viselnek.
*
A mezopotámiai, sumer, akkád és egyéb népeket a mai tudomány nem sorolja az indo-európaiak közé, bár a kulturális és egyéb hagyományok között nagyon sok párhuzam van, talán több mint amennyit meg lehet indokolni politikai és kereskedelmi kapcsolatokkal. Érdekes, hogy az akkád nyelv sem tett megkülönböztetést az erdő és mező olyan vadjai között, amilyenek a szarvas, gazella, őz és antilop. Irodalma sok vetélkedőt hagyott ránk, pl. a tél és nyár, madár és hal, tamariszkusz és datolyapálma vetélkedései. A tehén is vetélkedik egy erdei állattal, nevezzük őznek. Ha nem töredékről van szó, akkor meglepő, hogy ebből a vetélkedésből egyértelműen az őz kerül ki győztesen.
A tehén és az őz vetélkedése
Cserjebozótban kényesen járkált az őz,
Réten barangolt, legelt a tehén.
Falevélen, füvön él az egyik,
Falevélen, füvön él a másik.
Nem nyugszanak, hanem vetélkednek.
Megszólal az aranyszőrű, kicsi szarvú őz,
Azt mondja az ezüstszőrű, tejadó tehénnek:
Lassan jársz te, a gyermek is elfog,
Súlyod alatt meghajlik a föld,
Hátadon undok bögölyök ülnek.
Szerencsétlen vagy, hogy tehénnek születtél.
Megszólal az ezüstszőrű, tejadó tehén,
Azt mondja az aranyszőrű, kicsi szarvú őznek:
Szökdösöl, ugrálsz, elfogy minden erőd,
Ám a vadász nyila sebesebb tenálad,
Aranyszőrű bőrödet lenyúzza.
Szerencsétlen vagy te, hogy őznek születtél.
Megszólal az aranyszőrű, kicsi szarvú őz,
Azt mondja az ezüstszőrű, tejadó tehénnek:
Karám rabja vagy te, fogoly a cserényben,
Lábaidra pányvát vetnek, erős kötéllel
Megkötöznek, vér folyik sebedből.
Szerencsétlen vagy, hogy tehénnek születtél.
Megszólal az ezüstszőrű, tejadó tehén,
Azt mondja az aranyszőrű, kicsi szarvú őznek:
Te mihaszna állat, még annyit se érsz te,
Hogy karámba tereljenek, kössenek cserénybe,
Tejed csak a gidának jó, annak is kevés.
Szerencsétlen vagy te, hogy őznek születtél.
Megszólal az aranyszőrű, kicsi szarvú őz,
Azt mondja az ezüstszőrű, tejadó tehénnek:
Gonosz embereket hízlalsz a tejeddel,
Húsoddal is gonosz királyokat szolgálsz,
Őzeket ölni jönnek a rengetegbe.
Szerencsétlen vagy, hogy tehénnek születtél.
*
A Rámájana című indiai eposzban is szerepel egy aranyszőrű őz, aki azonban nem más, mint egy Máricsa nevű démon. Válmiki elmondja, hogy Ráma éppen a Dandaka erdőben töltötte száműzetése idejét, amikor a felesége, Szítá megpillantott egy legelésző őzet. Arany szőre volt, agancsa drágakőként ragyogott. Ráma is, Laksmana is rögtön azt mondják, hogy egy biztosan egy démon, de Szítá mégis nagyon szerette volna megszerezni. Ráma üldözni kezdte az őzet, aki hol gyorsan futott, hogy megállt egy kicsit, és hátranézett, hogy lássa, követik-e még. Nagyon vigyázott magára, de hiába, Ráma eltalálta egy nyíllal. Ekkor az őz megszólalt, emberi hangon:
– Segítség, Laksmana!
Olyan jól utánozta Ráma hangját, hogy Szítá azt hitte, a férje kér segítséget. Nagy nehezen rávette Laksmanát, hogy menjen utána. Csak ezt a pillanatot várta Rávana, a félelmetes, tízfejű démon, és elrabolta Szítát.
Persze hogy démon volt a csodálatos őz, a hercegek még a nevét is eltalálták. Máricsa felhagyott a gonosz életmóddal, a jógát gyakorolta, de még mindig Rávana alattvalója volt. Kénytelen volt engedelmeskedni a kegyetlen parancsnak: őz formájában az erdő mélyébe csábította Rámát és Laksmanát, hogy királya akadály nélkül elrabolhassa Szítát.
Ez a történet visszhangzik Ramon de Vervaise 12. századi francia trubadúr lovagi versezetében:
A vadász veszte
Elhagyatott erdőben, sűrű
Bokrok alatt egy őz jár, színarany
Szőre csillog, mint a csillag,
Két szeme villog nyugtalanul.
„Azt a csodálatos ragyogásút,
azt az őzet szeretném, kedves férjem!
Téged vadászok urának dicsérnek,
Fogd el azonnal, halva vagy élve!”
„Színarany fényű állat
Nem szaladozhat élve az erdőn,
Démonok járnak ilyen formában.
Hát ne kívánd a csodálatos őzet.”
„Azt mondják, hogy bűvös az íjad,
Égi varázs van a nyílvessződön.
Mégse találsz el egy ekkora őzet?
Eddig tartott lám az örök szerelem!”
Űzi az őzet a berken és a bürün,
Gyorsabb, mint a szél paripája,
Meglövi sok-sok horgas nyíllal,
Mindegyik visszapattan az őzről.
„Szép aranyomból nem lesz gyűrűd,
Kincseid számát nem szaporítom.
Váradba sem fogsz visszatérni,
Mert lezuhansz a mély szakadékba.”
Mély szakadéknak kő van az alján,
Csordul a vér az éles kövektől.
Zúzott csontok és koponyák közt
Holtan fekszik a büszke vadász.
*
De nemcsak démonok járják az erdőket őzek formájában. A Talmud Shevith mondja el a következő történetet:
Rabbi Simon ben Yochai gúnyolta a rómaiakat, azt mondta, csak azért építettek utakat, hogy a hadseregeik gyorsabban haladjanak, a vízvezetékeket és a fürdőket csak kényelemszeretetből találták ki, királyaik pedig még jobban csalnak, mint a piaci árusok.
Rabbi Simont elfogták és halálra ítélték, ő azonban a fiával együtt megszökött. Tizenkét éven át laktak egy barlangban, és biztosan éhen is haltak volna, ha egy őz meg nem könyörül rajtuk. Az őz minden nap hozott nekik valami ételt, vad gyümölcsöt az agancsa hegyén. Tizenkét év után égi hang közölte velük, hogy visszatérhetnek a világba, mert a római császár meghalt, őket pedig semmilyen veszély nem fenyegeti. Az őz eltűnt, és senki sem látta többé.
*
Nemcsak jóságos, hanem nagyon okos őzek is vannak – legalább a mesében. Hallgassunk meg egy buddhista történetet (Kurungamiga-dzsátaka, 206):
Egyszer, amikor Brahmadatta volt a király Benáreszben, a Bodhiszattva őz lett, és az erdőben lakott, egy tó közelében. Nem messze élt egy harkály, a tóban pedig egy teknős. Nagy barátságban éltek.
Egy vadász észrevette az őz lábnyomait, és hurkot vetett. Az éjszaka első felében az őz inni ment, és belelépett a hurokba. Jajszavára a harkály lerepült a fáról, a teknős kijött a vízből, és tanácskozni kezdtek.
A harkály azt mondta a teknősnek, – Barátom, neked jó fogad van, rágd el a hurkot, én addig visszatartom a vadászt.
A teknős rágni kezdett, a harkály a vadász házába ment. Hajnalban a vadász vette a kését, és kik akart lépni az elülső ajtón. A madár felkiáltott, és a szárnyával az arcába csapott. – Rossz jel, – gondolta a vadász, visszafordult, és várt egy kicsit. A madár így gondolkodott: – Az előbb az elülső ajtón akart kijönni, most a hátsónál próbálkozik, – és leült a ház mögött. Így gondolkodott a vadász is, de alig lépett ki a házból, a madár megint arcul csapta.
– Ez a madár nem hagy békén, – kiáltott a vadász, és megint visszament a házba. Később aztán vette a kést, és mégis elindult.
A harkály sietett a barátaihoz: – Vigyázzatok, jön a vadász!
Eddigre a teknős már majdnem teljesen átrágta a hurkot, de a bőr erős volt, a teknős úgy érezte, kihullanak a fogai, és a szája csupa vér volt. Amikor az őz látta a vadászt, elszakította a hurkot, és az erdőbe menekült. A harkály felrepült a fára. De a teknős olyan gyenge volt, hogy meg se tudott mozdulni. A vadász bedugta egy zsákba.
A Bodhiszattva elhatározta, hogy megmenti a barátját. Előjött a bokrok közül, és úgy tett, mintha sántítana. A vadász azt gondolta, könnyen el tudja fogni. De a Bodhiszattva csak bevezette az erdőbe, aztán eltűnt, és egy másik úton visszaszökött a tóhoz. Agancsával felhasította a zsákot, kiengedte a teknőst, aki rögtön elmerült a vízben.
Amikor a vadász visszajött, nem talált mást, mint a szétszakított zsákot, és búsan hazament.
*
Buddha később az Őzek ligetében kezdett el tanítani. Benáreszben volt egy Iszipatana nevű vadaspark, ebben pedig Mrgavana, az Őzek ligete – a mai Szárnáth városrészben, kb 8 km-el az óváros központjától északra. Buddha első hallgatói azok a jógik voltak, akikkel együtt gyakorolta az szélsőséges azkézist, amíg annak hiábavalóságát be nem látta. De az öt jógi – Kondanna, Asszadzsi, Bhaddija, Mahánáma és Vappa – haragudtak rá, azt gondolták, visszatért a világi életbe. Elhatározták, nem köszönnek neki, nem fogadják tisztelettel.
De amikor a Buddha odaért, látták, hogy nagy változás történt. Persze hogy köszöntötték, ülőhellyel és vízzel kínálták, testvérnek szólították. Buddha azonban megkérte őket, ne szólítsák testvérnek, mivel ő már megvilágosult, és éppen azon van, hogy átadja nekik a tudást. Éppen az Őzek ligetében voltak, ahol mindenki láthatott hurkokat, talán meg is próbálták kiszabadítani az állatokat; ezért a csapdába esett őz példázatával kezdte a tanító beszédét:
„Ha az őz hurokba lépett, nagy szerencsétlenség érte, pusztulás várja, a vadász azt tehet vele, amit akar. Nem tud elmenekülni a vadász elől – ahogyan azok sem menekülnek meg, akik életcélja az ötféle élvezet.
Ha az őz nem lépett hurokba, csak egy csomó hurkon fekszik, nem fog elpusztulni, a vadász nem teheti vele azt, amit akar. Elmenekül onnan, ha jön a vadász – ahogyan azok, akik életcélja nem az ötféle élvezet.
Ha az őz az erdőben, a hegy lejtőjén jár, biztonságban van, biztonságban választja meg éjszakára a fekhelyét, és miért? Mert nincs ott a vadász – a szerzetes is távol tartja magát az ötféle élvezettől, megfontoltan viselkedik, elnyerte a bölcsességet, és a halálnak nincs rajta hatalma.” (Maddzshima Nikája, 26: A nemes törekvés vagy célkitűzés szutta, rövidítve.)
Bharata Mahárádzsa is megmentett egy fekete őzet. Ezt a történetet a Srímad Bhágavatam mondja el (5.7-8. fejezetek).
„Egy napon Bharata Mahárádzsa elvégezte a reggeli kötelességeit, leült a Gandakí folyó partján, és mantrázni kezdett. Egy vemhes őz ivott a folyóból, és annyira megrémült egy oroszlántól, hogy idő előtt megellett, és elpusztult a félelemtől.
Bharata Mahárádzsa magához vette a kis őzet, és nagyon megszerette. Vigyázott rá, etette és simogatta, és közben még a lelki fejlődéséről is elfelejtkezett. Nagyon nyugtalan lett, ha egy pillanatra nem látta. Annyira belefeledkezett az őz dédelgetésébe, hogy nem végezte el a szertartásokat sem. Így érte a halál, az őz pedig ott ült mellette, mintha gyászolná az elvesztését. Bharata Mahárádzsa még ekkor is csak az őzre gondolt, ezért hamarosan őztestben született meg. Csak annyi áldást kapott, hogy ebben az őztestben sem felejtkezett meg előző életéről.
Ez az áldás éppen elég volt ahhoz, hogy őzként is vissza tudjon térni a Gandakí folyóhoz, ahol Pulasztja és Pulaha jógik éltek. Legközelebb bráhmana családban született meg, még mindig emlékezett korábbi tetteire, és el is érte a felszabadulást.”
*
Valaki megkérdezheti: Mire tanít bennünket a Srímad Bhágavatam? Ne mentsük meg a szerencsétlen árva állatokat, akik megbíznak bennünk? Mentsük meg, de ne felejtkezzünk el a kötelességeinkről. Hagyjuk, hogy a saját társaik között éljenek, a fajtájukra jellemző módon. Néha azonban az Istenség Legfelsőbb Személyisége maga is megjelenik a földön. Neki semmilyen kötelessége nincs, és soha nem kerül az anyagi természet kötőerőinek az uralma alá.
Amikor Csaitanja Maháprabhu keresztülvágott a Dzshárikhandán, egy magányos erdőn, a tigrisek, elefántok, orrszarvúk és vaddisznók mind utat engedtek Neki. Édes hangja minden őzsutát a közelébe csalogatott. Jobbról és balról a nyomába szegődtek, Ő pedig megsimogatta őket. Öt vagy hét tigris csatlakozott az őzekhez, és transzcendentális barátságban éltek velük. Maháprabhu kérésére a tigrisek és őzek énekelni kezdtek: „Krsna!” Táncolni kezdtek, össze is ölelkeztek.
Vrndávanába érkezve Maháprabhu még a fákat és a bokrokat is átölelte. Ekkor minden mozgó és mozdulatlan teremtmény a Hare Krsna transzcendentális mantráját kezdte zengeni, mintha csak Maháprabhu mély hangjára felelnének visszhangként. Az Úr ekkor átölelte az őzek nyakát, és sírva fakadt. Az őzek testét boldogság járta át, és szemük könnyben úszott. (CC Madhja 17.25-42, 204-207). Csaitanja Maháprabhu olyan nagylelkű volt, hogy még a fákat és az állatokat is felszabadította. Nagyon szerencsések voltak azok a tigrisek és őzek, akik Vele együtt táncolhattak és énekelhettek.
„Milyen áldottak ezek a buta kis őzek, amiért odamentek Nanda Mahárádzsa fiához, aki pompás ruhát visel és a fuvoláján játszik! Az őzek valójában mind szerető, gyengéd pillantásaikkal imádják az Urat.” (SB 10.21.11).